rubicon
back-button Vissza
Kr. e. 168. június 22.

A püdnai csata

Szerző: Tarján M. Tamás

„Az elefántok után a latin szövetségesek indultak támadásra, s ők futamították meg a balszárnyat, középen pedig a beékelődött második legio szétzilálta a phalanxot. S a győzelemnek nem is lehet nyilvánvalóbb okát adni, mint azt, hogy a mindenhol folyó számos összecsapás következtében megingott phalanx először megzavarodott, majd szétszóródott. Pedig ennek az alakzatnak az ereje, ha lándzsáit előrenyújtva összetömörül, ellenállhatatlan.”
(Livius leírása a csata kulcsmomentumáról)

Kr. e. 168. június 22-én ütköztek meg Perzeusz makedón király (ur. Kr. e. 179-168) és a római Lucius Aemilius Paullus seregei Püdna mellett, ahol a köztársasági legiók elsöprő győzelmet arattak a hagyományos falanxban harcoló hellének felett. A thesszáliai síkon vívott csata végül nem csak hadászati szempontból bizonyult sorsfordítónak: veresége következtében Perzeusz kapitulációra kényszerült, így a harmadik makedón háború a Nagy Sándor (ur. Kr. e. 334-323) halála óta fennálló Antigonida-dinasztia bukásával ért véget.

Makedónia először Perzeusz édesapja, V. Philipposz (ur. Kr. e. 221-179) idején került összetűzésbe Rómával, miután a király Karthágó segítségével igyekezett megvalósítani birodalomépítő terveit, és Kr. e. 215-ben szövetségre lépett Hannibállal. A köztársaság erejét ekkoriban lekötötte a pun háború, így az első összecsapás kompromisszumos békével zárult, Kr. e. 200-ban azonban a két mediterrán hatalom ismét a fegyverekhez nyúlt. A második makedón háború már Róma és a vele szövetséges hellén államok elsöprő győzelmével végződött, aminek következtében V. Philipposznak le kellett mondania korábbi hódításairól, át kellett adnia flottáját, és kártérítést kellett fizetnie ellenfelei számára. A Titus Flaminius által diktált béke gyakorlatilag véget vetett Makedónia nagyhatalmi státusának, ami az Antigonidákat utóbb természetesen revánsra sarkallta. Jóllehet, Philipposz hátralévő életében Róma hű szövetségesének mutatkozott, ambiciózus utódja, Perzeusz később komoly diplomáciai előkészületeket tett annak érdekében, hogy visszavághasson a vereségért.

A fiatalember már trónra lépése előtt szembekerült a rómaiakkal, ugyanis rábeszélte édesapját a köztársasággal jóval szívélyesebb viszonyt ápoló fivére, Démétriosz meggyilkoltatására, így Kr. e. 179-ben ő szerezte meg a főhatalmat. Perzeusz házassága révén hamarosan szövetségre lépett a Szeleukidákkal, ezenkívül pedig számos illír és trák törzset, valamint több, korábban Rómához közeledő poliszt és államocskát is a maga oldalára állított. Makedónia ilyetén megerősödése természetesen meglehetősen távol állt a köztársaság érdekeitől, II. Eumenész pergamoni királynak (ur. Kr. e. 197-159) köszönhetően pedig a megfelelő casus bellit is sikerült megtalálni Perzeusz letöréséhez. A kis-ázsiai állam uralkodója a Rómával kötött szerződések felrúgásával vádolta meg Makedóniát a szenátus előtt, így Kr. e. 171-ben a köztársaság megindította a harmadik háborút.

A kezdetekkor Róma komoly stratégiai előnyre tett szert, ugyanis Quintus Marcus Philippus váratlan partraszállásával megakadályozta a boiót szövetség lázadását, az év egyik consulja, Publius Licinius Crassus pedig mélyen benyomult seregével Thesszáliába. Mivel a makedón uralkodó hosszú ideig vonakodott bevetni teljes haderejét a rómaiak ellen, a köztársasági hadvezérek több kisebb ütközetben is győzelmet arattak, az év második felében azonban Fortuna átpártolt a másik oldalra. Perzeusz előbb Kalliniko mellett diadalmaskodott, majd több várost is visszafoglalt az ellenségtől, ám Róma elutasította a király által felkínált békét. A következő esztendőben aztán patthelyzet alakult ki a felek között, ami elsősorban arra vezethető vissza, hogy a római legiók sokkal inkább a görög városok kifosztására, mintsem a háborúra koncentrálták erejüket. A makedón király eközben az illíreket, a Szeleukidákat, sőt, még II. Eumenészt is igyekezett rábírni a hadba lépésre, ám törekvései javarészt kudarcot vallottak, ráadásul a köztársaságiak egy váratlan húzással jelentős taktikai előnyre tettek szert. Kr. e. 169-ben Quintus Marcus Philippus csapatai átkeltek az Olümposz hegyláncain, aminek révén ismét Thesszália lett a háború legfőbb hadszíntere.

Perzeusz a következő tavasszal az Elpeusz folyónál ütött tábort, amely a heves esőzésektől megáradt, ezáltal természetes védvonalat biztosított a makedónok számára. A Kr. e. 168 elején kinevezett új római főparancsnok, Lucius Aemilius Paullus június közepén érkezett meg az Elpeusz túloldalára, majd csellel megpróbálta kimozdítani ellenfelét kedvező pozíciójából. Paullus egyik alvezére, Publius Cornelius Scipio Nasica Corculum – a Hannibált legyőző Scipio unokaöccse – az ellenség megtévesztése céljából kelet felé indult, mintha csak alkalmas gázlót keresne, ám az éj leple alatt délnyugat felé fordult, hogy megkerülje az Elpeuszt és a közelben húzódó hegyláncot. Scipio végül nem tudta meglepni Perzeuszt, ugyanis a király egy áruló révén tudomást szerzett a cselről, ám a rómaiak ellen küldött hadtest vereséget szenvedett, így a makedón fősereg Püdnáig vonult vissza. Ez a thesszáliai falu egy kiterjedt síkságon feküdt, tehát kiváló lehetőséget biztosított a falanx kibontakozására, ezért Perzeusz úgy döntött, itt ütközik meg Paullusszal. Látszólag a körülmények is a királynak kedveztek, ugyanis körülbelül 44 000 katonával rendelkezett, míg a római tábornok csupán 30 000 főt tudott hadrendbe állítani. A két sereg java részét a falanxba, illetve legiókba szerveződő gyalogság adta, amely a centrumban foglalt helyet, ám felek a szárnyakon könnyű- és nehézlovasokat, könnyű fegyverzetű gyalogosokat, sőt – római részről – még elefántokat is harcba küldtek.

A források szerint a csata délután 3 óra körül, a makedónok támadásával vette kezdetét. A falanx látszólag megállíthatatlanul nyomult előre a római tábor felé, ugyanis a látványtól megrettenő legionáriusok rohama és az elefántok bevetése egyaránt hatástalannak bizonyult Perzeusz seregével szemben. Paullus egyetlen esélyt látott az ütközet megfordítására: visszavonta csapatait a hegyek lábához, ahol a diadalmasan előretörő makedón alakzat lassan szétzilálódott. Miután a sziklás terepen a falanx kellőképpen felbomlott, a római tábornok rohamot vezényelt, mely során a gyorsan mozgó legionáriusok beszivárogtak az ellenség soraiban támadt résekbe, és – hosszabb kardjaik révén – borzasztó vérfürdőt rendeztek. A látszólag áttörhetetlen, ám lomha alakzatra alapozó makedónok alulmaradtak a római taktikával szemben, mely kisebb, rugalmasabb és gyorsabb egységekre épített. Perzeusz ezért keserves árat fizetett, ugyanis alig egy óra elteltével katonáinak több mint a fele elesett, vagy Paullus fogságába került. Mindennek ellenére a makedón uralkodó hálát adhatott a sorsnak, hiszen ha az ütközetre egy korábbi órában kerül sor, akkor a köztársasági sereg sokkal súlyosabb veszteségeket okozott volna a legyőzötteknek; többek között Perzeusz is a beálló sötétségnek köszönhette, hogy lovasságával elmenekülhetett a harcmezőről.

A király futása végül is hiábavalónak bizonyult, hiszen miután hadserege java részét elveszítette a püdnai mezőn, kénytelen volt megadni magát Paullusnak. A hadvezér a szenátus utasítására hamarosan Rómába küldte Perzeuszt, akit előbb fogolyként körbehurcoltak ellenfele diadalmenetében, majd házi őrizetbe helyeztek. A harmadik makedón háború lezárásaként a köztársaság több százezer embert telepített át Hellászból, illetőleg négy részre osztotta az Antigonidák királyságát, melyet 22 évvel később Macedonia provinciaként kebelezett be.