A zamai csata

Szerző: Tarján M. Tamás

„Tisztában vagyok az emberi gyengeséggel, számolok a szerencse erejével, és tudom, hogy bármit teszünk is, ezernyi körülménynek leszünk kiszolgáltatva.”
(Scipio Africanus szavai a zamai csata előtt, Titus Livius történetíró szerint)

Kr. e. 202. október 19-én ütköztek meg Zama mellett Hannibál és Publius Cornelius Scipio római consul seregei. A csatában, mely a második pun háború utolsó jelentős összecsapása volt, Scipio döntő győzelmet aratott Karthágó zseniális taktikusa felett, a fiaskó pedig egyúttal az afrikai birodalom végső vereségét jelentette.

Bár Hannibál Kr. e. 218-as – az Alpok jeges hágóin keresztül vezetett – híres hadjárata hosszú évekre megbénította az itáliai köztársaságot, a pun hadvezér mégsem érte el célját, ugyanis a megsemmisítő vereségek után Róma újra és újra képes volt ütőképes seregeket szervezni, miközben szövetségeseinek nagy része hűen kitartott mellette. Az esztendők egyre csak múltak, Hannibál sikereit pedig ellensúlyozta, hogy a többi fronton a rómaiak fokozatosan felülkerekedtek a punokon: mialatt a zseniális hadvezér végigpusztította Itáliát, az afrikai birodalom flottája megsemmisült, a Kr. e. 205-ben, Ilipánál vívott csata után pedig Scipio Hispániát is pacifikálta. Hannibál legyőzhetetlensége tehát mit sem ért, hiszen a consullá kinevezett római géniusz Kr. e. 203 során már közvetlenül Karthágó ellen szervezhetett szárazföldi inváziót, melyet Fabius Maximus körének tiltakozása dacára hamarosan meg is indított. Scipio, aki időközben azt is elérte, hogy a numida király, Massinissa szövetségeséül szegődjön, még abban az évben két legióval szállt partra Utica városánál, és az úgynevezett nagy síksági csatában súlyos vereséget mért a punokra.

Karthágó helyzete olyannyira válságos volt, hogy a város tanácsa azonnali hatállyal hazarendelte Hannibált, közben pedig béketárgyalásokba kezdett Scipióval, ám az afrikai partoknál állomásozó római hajók kifosztása hamarosan a háború folytatását eredményezte. A punok a provokációval talán túlzottan is merész lépést tettek, hiszen a másfél évtizedes küzdelemben kimerült birodalom a visszatérő rómaiak ellen egy igencsak szedett-vedett sereget tudott csak kiállítani, mely nagy létszáma ellenére viszonylag kevés tapasztalt katonát mozgósított. Hannibállal szemben eközben a rómaiak jól kiképzett, harcedzett legiókat dobtak partra Afrikában, melyek aztán Massinissa lovasságával kiegészülve érkeztek meg – a mai Tunisztól 130 kilométerre délnyugatra fekvő – Zama Regiához. A döntő összecsapás előtt Scipio mintegy 40 000, míg Hannibál 51 000 harcossal rendelkezett, a punok sorait pedig ezenfelül 80 harci elefánt is erősítette. Azt is fontos még megemlíteni, hogy Hannibál, aki győzelmeit rendre lovassága révén aratta, ebben a csatában ugyanannyi lovast tudott mozgósítani, mint ellenfele, ez pedig a küzdelem alakulásában döntő szerepet játszott.

Bár a zamai ütközetben – hadvezérként – a két zseniális stratéga, Hannibál és Scipio először nézett farkasszemet egymással, katonáik elrendezéséből mégis világosan kitűnt, hogy – a hadi fortélyok mellett – tökéletesen ismerik már a másik cseleit és fogásait; a pun hadvezér ennek megfelelően a bekerítést akarta elkerülni, római ellenfele pedig az elefántok és az afrikai lovasság kiiktatására törekedett. A seregek felállása mindazonáltal hasonló volt: a lovasok mindkét oldalon a szárnyakon foglaltak pozíciót, a centrumban pedig – harcérték szerint – három sorban álltak fel a gyalogosok (illetve karthágói oldalon még az elefántok).

Az összecsapás Scipio számára indult kedvezően, miután ugyanis Hannibál rohamra küldte az elefántokat, a római gyalogosok hatalmas kürtjeikkel megzavarták az állatok nagy részét, azok pedig a zaj hallatán váratlanul visszafordultak, és a punokra támadtak. A karthágói hadvezér ugyanakkor a többi elefánttal sem tudta szétdúlni az ellenség sorait, Scipio utasítása nyomán ugyanis a római manipulusok – gyalogos egységek – egyszerűen szétnyíltak a dübörgő állatok előtt, hátul pedig egytől egyig lemészárolták őket. Hannibál ezzel a manőverrel tehát abszolút kudarcot vallott, ráadásul a rómaiak hamarosan erőteljes lovasrohamot indítottak, mely valószínűleg megfutamította a pun lovasságot, de vannak, akik úgy vélik, az afrikai hadvezér egységei szándékosan csalták el az ellenséget.

A zamai csatamezőn ekkor már csak a két centrum nézett farkasszemet, a gyalogos alakulatok pedig később órákig tartó elkeseredett harcot vívtak egymással. Az öldöklő küzdelem során Scipio bizonyult a ravaszabbnak, ugyanis lassanként egyre inkább széthúzta sorait, hogy előkészítse az ellenség bekerítését. A kockázatos hadmozdulat következtében a csata utolsó órájában Hannibál erői látszólag felülkerekedtek a római legiókon, ám a pun hadsereg hátában váratlanul feltűnt Scipio lovassága, mely a terebélyesedő centrummal együtt bekerítette a karthágóiakat, és – miként az Cannae mellett fordított felállással történt – szörnyű vérengzést rendezett soraikban. A legiók gyűrűjében becslések szerint 20 000 pun harcos lelte halálát, Hannibál és néhány ezer embere pedig csak szerencséjének köszönhette, hogy megérhette a Karthágó sorsát megpecsételő nap végét.

A zamai kudarccal az afrikai birodalom utolsó esélyét is elveszítette a győzelemre. Hannibál élete első veresége után bujdosásra kényszerült, a karthágói tanács pedig hamarosan békét kért, amiért utóbb hatalmas árat kellett fizetnie. A köztársaság maximálisan kihasználta győzelmét, a Pun Birodalmat ugyanis valamennyi Afrikán kívüli birtokától megfosztotta, korlátozta flottája méretét, és – a megerősödő Numídiával a háta mögött – római szenátusi engedélyhez kötötte számára a hadviselést. A megalázó békefeltételek miatt Karthágó soha nem volt képes kiheverni a második pun háborúban elszenvedett vereségét, hanyatlását pedig Kr. e. 146-ban egy újabb római hadjárat és a virágzó város pusztulása követte.