rubicon
back-button Vissza
Kr. e. 31. szeptember 2.

Az actiumi csata

Szerző: Tarján M. Tamás

„Egész Itália hűséget esküdött nekem, szabad akaratából, és engem követelt azon háború hadvezérének, mely során győzelmet arattam Actium mellett.”
(Részlet Az isteni Augustus császár tettei című műből)

Kr. e. 31. szeptember 2-án vívták Octavianus és Marcus Antonius hadai az actiumi tengeri csatát, mely során a későbbi princeps hadvezére, Agrippa döntő győzelmet aratott az Egyiptom által segített Antonius felett. A két triumvir összecsapása a római polgárháború utolsó ütközetének bizonyult, a győzelemmel pedig Octavianus megkezdhette egyeduralma kiépítését.

A Kr. e. 43-ban megalakult második triumvirátus – hasonlóan az elsőhöz – idővel két „erős emberre” redukálódott, miután Julius Caesar adoptált fia, Octavianus és Marcus Antonius könnyedén félreállították az idősödő Lepidus pontifex maximust. A két hadvezér felosztotta egymás között a birodalmat – keleti és nyugati részekre –, kapcsolatuk azonban hamarosan megromlott, mivel Antonius elhagyta feleségét, Octavianus nővérét, és Kleopátra egyiptomi királynővel (ur. Kr. e. 51-30) kezdett szerelmi viszonyt. A Nílus-parti országban letelepedő hadvezér aztán az évek során komoly hódításokat hajtott végre a Levantén, miközben rendkívül komoly „ütőkártya” került a kezébe: Egyiptom királynője ugyanis korábban Julius Caesar szeretője volt, és egy gyermeket is szült a dictatornak, aki a Caesarion nevet kapta.

Caesar fia komoly fenyegetést jelentett Octavianus hatalmára, hiszen a triumvir addigi pozícióját, megbecsülését adoptálásának köszönhette, az egyiptomi örökös esetleges fellépése pedig mindent tervét romba dönthette volna. Természetesen ezzel Antonius is tisztában volt, és a Kr. e. 30-as évek végére eldurvuló politikai küzdelemben mindent meg is tett annak érdekében, hogy Caesariont felhasználhassa; Octavianus ezzel egy időben a másik hadvezér keleties életmódjának, barbár szokásainak felhánytorgatásával kampányolt, Kr. e. 32-ben pedig – törvénysértő módon – nyilvánosságra hozatta Antonius végrendeletét, mely riválisa új feleségének, Kleopátrának kedvezett. Caesar adoptált fia végül sikerrel járt, meggyőzte a senatus nagy részét, hogy ellenfele idegeneknek akarja kiszolgáltatni a római köztársaságot, ezért Kr. e. 32 tavaszán a birodalom hadat üzent Kleopátrának.

A háború tétje persze a gyakorlatban az volt, hogy vajon melyik triumvir szerzi meg a főhatalmat, a királynő hadereje pedig nagyrészt római légiókat és hajóhadat takart. Antonius már Kr. 32 során összpontosította erejét, és 280 – ebből 60 egyiptomi – hadihajójával meg is indult a görög szigetvilág felé. A keleti hadvezér hosszú időt töltött Szamoszon, bevette Athént, és már hónapokkal az ütközet előtt megérkezett a sorsdöntő actiumi csata színhelyére. Antonius mind szárazföldön, mind tengeren komoly haderővel rendelkezett, így komoly hibát követett el, amikor – Kleopátra tanácsára – úgy döntött, hogy az ütközetet vízen vívja meg; választása azért volt kedvezőtlen, mert Octavianus hadvezére, a 260 hajóval érkező Marcus Vipsanius Agrippa jóval tapasztaltabb volt a tengeri hadviselés terén. Antonius és Octavianus erői tehát az epiruszi partoknál, Actium colonia közelében találkoztak, és az Ambrakiai-öblöt körülölelő északi és déli földnyelven táboroztak le. A két hadsereg hosszú hónapokon át farkasszemet nézett egymással, mígnem Kr. e. 31. szeptember 2-án Antonius késznek mutatkozott az összecsapásra.

Az Egyiptommal szövetséges flotta enyhe létszámbeli fölénye dacára a szemben álló erők kiegyenlítettek voltak, mivel a két vezér más-más taktikát alkalmazott. Antonius hajóinak zöme nagyméretű, négy evezősoros gálya – quinquereme – volt, ezért ő azt tervezte, hogy egyetlen gyors rohammal összetöri Octavianus hajóit. Vele szemben Agrippa kisebb méretű, de jobb manőverező képességű liburnákat vetett be. Antonius hamarosan mégis hátrányba került, mivel hajósait drámai módon megtizedelte a nyár során pusztító malária; a fém hajóorral ellátott gályák evezői mellé nem jutott elég ember, és a tervezett átütő roham még úgy sem sikerült, hogy a keleti triumvir számos hajóját elégettette. Agrippa könnyedén mozgó liburnái – hajítószerkezetek és nyílzápor segítségével – hamarosan megbénították a lomhán mozgó gályákat, és sokat el is foglaltak közülük. A fejleményeket látva Kleopátra cserben hagyta férjét, és a csata tetőpontján váratlanul elmenekült az öbölből. A királynővel együtt körülbelül 60 hajó is távozott, így aztán a hadvezér nagyon nehéz helyzetbe került; a megfutamodókat látva a harcoló katonák lelkesedése is elveszett, így Agrippa hajói hamarosan felülkerekedtek, és megsemmisítették Antonius flottáját.

Maga a vereség nem lett volna katasztrofális, Actiumnál azonban Marcus Antonius nimbusza is elveszett, így légiói egyre-másra pártolták át Octavianus oldalára. A triumvir nem rendelkezett elég erővel a hadjárat folytatásához, ezért a vert had visszatért Egyiptomba, nyomában pedig – a következő esztendőben – megérkeztek a győztes seregek is. Bár Antonius Kr. e. 30 augusztusában, Alexandria mellett még aratott egy kisebb győzelmet, a reménytelen küzdelem végén – Kleopátrával együtt – a fogság elől az öngyilkosságba menekült. Az actiumi csatának döntő szerepe volt abban, hogy Octavianus végül legyőzhette triumvir-társát, meghódíthatta Egyiptomot – és megölethette Caesariont –, hazatérve pedig nekiláthatott a principátus megszervezésének. A későbbi első polgár hivatalos önéletrajzával szemben – ahonnan a fenti idézet is származik – tehát az ütközetet megnyerő Agrippa érdeme volt, hogy a császárság alapítója már Augustusként fejezhette be életét.