A világhódító Nagy Sándor halála Babilonban

Szerző: Tarján M. Tamás

Kr. e. 323. június 13-án hunyt el a világhódító III. Alexandrosz (ur. Kr. e. 336-323), ismertebb nevén Nagy Sándor, Makedónia királya, és a Perzsa Birodalom ura.

Sándor II. Philipposz (Kr. e. 355-336) legidősebb fia volt, Kr. e. 356-ban, feltehetőleg Pellában, Makedónia fővárosában született. A királyságot felvirágoztató Philipposz Sándort a legelőkelőbb oktatásban és nevelésben részesítette, számtalan tanára közül a leghíresebb a filozófus Arisztotelész volt. Sándor felnőtt korára rendkívüli műveltséget szerzett, nem csak – apja révén – a hadtudományok, de a görög irodalom, filozófia, matematika, sőt, az orvostudomány terén is. A trónörökös Philipposz hadjáratai idején ügyes kormányzónak bizonyult, személyes vitézségével eldöntötte a híres Kr. e. 338-as khairóneiai csata sorsát is, egy alkalommal pedig apja életét is megmentette. Mindennek ellenére viszonyuk a források alapján elég viharos volt, Sándor Philipposz halálát száműzetésben tudta meg, miután leánya, Kleopátra esküvőjén egyik testőre meggyilkolta a királyt.

Kr. e. 336-ban Sándor hatalmas tettvággyal és rendkívüli ambíciókkal vette át Makedónia irányítását: először is, birodalma biztosítása érdekében hadat vezetett az északon szomszédos Trákia és Illíria területére, majd kegyetlenül leverte a Thébai városa által ellene szervezett lázadást. Sándor a győzelmek után visszavette apja, Philipposz egykori helyét a legyőzött görög városállamokkal létrehozott Pánhellén Szövetség élén, melynek legfőbb hadvezére, hegemónja lett. A diadal ellenére a makedón király tisztában volt vele, hogy a számtalan apró állam hűségét nem tudja nyers erővel megtartani: apja, és az ő zsenialitása is abban rejlett, hogy felismerték, a görögség egységét a gyengülő keleti nagyhatalom, a százötven esztendővel korábban Hellászra támadó Perzsa Birodalom ellen lehet biztosítani.

Sándor tehát a thébai győzelem után, Kr. e. 334-ben meghirdette a görögség „bosszúhadjáratát” Perzsia ellen, és 35-40 000 makedón katonából álló seregével átkelt a Hellészpontoszon, hogy felszabadítsa a kis-ázsiai görög városállamokat. A hódító király szerencsés időpontban támadt, mert III. Dareiosz (ur. Kr. e. 336-330) birodalmát ebben az időben két lázadás is gyengítette, emellett a széthúzó birodalom nagykirálya alá is becsülte az uralmát fenyegető veszélyt. Sándor így – például a Granikosz-folyónál, Halikarnasszosz ostrománál – könnyen győzedelmeskedhetett a Memnón vezette görög zsoldoscsapatokkal kiegészített helyi perzsa erők ellen, és az égei partvidék felszabadítása után benyomult Dareiosz birodalmába. Győzelmeit elsősorban a lovasságnak, és a híres falanxnak, valamint saját hadvezéri képességeinek köszönhette, hiszen váratlan ötleteivel, vakmerő húzásaival számos csatát a maga javára fordított.

Sándorral szemben később hiába állt fel III. Dareiosz százezres nagyságú hadserege, mert az a birodalom népeinek ellentéte miatt nem képviselt átütő erő – a perzsa nagykirály legjobb katonái Memnón zsoldosai közül kerültek ki, valamint a híres Halhatatlanok közül. Nagy Sándor hódításait annak is köszönhette, hogy uralma elfogadása érdekében az alávetett területeknek nagyfokú önállóságot biztosított. Emiatt sok helyen – főleg a Levantén és Egyiptomban – felszabadítóként fogadták őt.

Miután a makedónok átkeltek Kis-Ázsián, Dareiosz úgy érezte, indokolt birodalma főseregeit is bevetni, de Isszosznál súlyos vereséget szenvedett, ráadásul Parmenión, Sándor alvezére még a perzsa uralkodó családját is elfogta. A nagykirály ekkor már egyezkedni próbált ellenfelével, de az válasz helyett elfoglalta a Földközi-tenger keleti partvidékét, megsemmisítette a perzsa flottát, majd bevonult Egyiptomba. A Nílus partjától Sándor több száz kilométert menetelt nyugat felé, hogy eljusson a szívai Ámon-szentélybe, ahol az egyiptomi papság istenségnek és a fáraók jogos örökösének ismerte el.

A hódító ezután visszatért Ázsiába, Gaugamélánál Kr. e. 331-ben ismét megverte Dareioszt, és bevonult a Perzsa Birodalom fővárosába, Babilonba is. A következő évek a menekülő III. Dareiosz üldözésével teltek, ennek során Sándor elfoglalta az ősi perzsa fővárost, Perszepoliszt, aztán Szúzát, a kaukázusi médek földjét, majd a Kaszpi-tengertől délkeletre fekvő Baktriába vonult. Itt Bésszosz helytartó ugyan megölette a bukott perzsa uralkodót, de saját magát kiáltotta ki királynak, ezért Kr. e. 330-329 során a makedón sereg egészen Belső-Ázsiáig üldözte őt. Sándor a hajszában meghódította Perzsia valamennyi keleti tartományát.

Dareiosz birodalmának elfoglalása azonban nem bizonyult elegendőnek a makedón király étvágyának csillapítására: Alexandrosz seregével Kr. e. 326-ban az ismeretlen India ellen vonult, elfoglalta Taxilát, legyőzte Pórosz királyt, és birodalmát az Induson túl a Gangesz felső folyásáig kerekítette ki. A kalandvágyó király egyre csak kelet felé akart nyomulni az ismeretlen szubkontinensen, de az indiai éghajlat, az éhezés, az otthontól való távolság és az ismeretlen betegségek viszontagságai miatt fellázadó katonák megálljt parancsoltak neki. Sándor kénytelen volt engedni ekkorra már számos nép fiait tömörítő seregének, ezért lehajózott az Indus folyón, és a Makrán-sivatagon keresztül visszavonult birodalma új fővárosába, Babilonba.

Miután véget ért a háború, felszínre kerültek azok az ellentétek, melyek a hadjárat évei alatt fokozatosan éleződtek ki: Sándor igencsak megkedvelte a keleti életformát, és maga is perzsa önkényúrként kezdett viselkedni, ezt szimbolizálta az is, hogy birodalma központját Babilonban rendezte be. A görög alvezéreket vérig sértette, hogy a király, aki Makedóniából szinte még társukként indult el, évek múltán istennek tekintette magát, otthonosabban érezte magát a „barbárok” szokásai között, velük pedig szolgaként bánt, és mind jobban elhanyagolta őket. Parmeniónt, régi hűséges katonáját – akinek fia, Philotasz fellázadt Alexandrosz ellen – is úgy gyilkoltatta meg, ahogy korábban a perzsa despoták bántak udvari embereikkel. Sándor emellett féktelenné, kicsapongóvá vált, állandóan mulatozott, és bódult állapotban nem volt ura cselekedeteinek: Kleitoszt például, aki Granikosznál megmentette az életét, egy részeg szóváltásban meg is gyilkolta.

Rossz szokásai mellett Sándor ugyanakkor bölcs uralkodónak bizonyult, aki további hódításairól még nem tett le, de babiloni tartózkodása idején – Kr. e. 325 után – mégis elsősorban azzal foglalkozott, hogy hatalmasra nőtt birodalmát megszilárdítsa. Államában a birodalom kultúrájának legjavát adó görög és perzsa népet kívánta összeolvasztani, ebből a célból tartotta például a híres szúzai menyegzőt, ahol 10 000 katonáját perzsa nőkkel házasította össze. A király terveiben fontos szerepet játszottak az általa alapított, kedvező helyen fekvő városok – például Alexandria, Iszkenderun, Herát – melyek java részét magáról, és kedvenc lováról, Bukephaloszról nevezte el.

A rossz szokások és a túlhajszolt életmód azonban túlzottan felőrölték Sándor egészségét ahhoz, hogy terveit meg is valósítsa. A nagy király Kr. e. 323 június 13-án – feltehetőleg maláriában – befejezte életét, és örökös nélkül birodalma is hamarosan sírba szállt. Nagy Sándor hatalmas országán a király egykori hadvezérei, a diadokhoszok – például Ptolemaiosz, Szeleukosz, Antigonosz – osztoztak, akik adott esetben több évszázadig fennálló dinasztiát alapítottak, például Egyiptom földjén. Ezek az államok virágoztatták fel aztán – a görög műveltséget terjesztve – a hellenisztikus kultúrát.