rubicon
back-button Vissza
Kr. e. 42. november 16.

Tiberius császár születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Bánom is én, ha gyűlölnek, csak helyeseljenek!”
(Tiberius császár)

Kr. e. 42. november 16-án született Tiberius (ur. 14-37), a Római Birodalom második princepse, aki Augustus (ur. Kr. e. 27-Kr. u. 14) adoptált fiaként, Kr. u. 14-ben ülhetett fel a trónra. Az uralkodó, aki korábbi pályafutása során katonai tehetségével tűnt ki, császárként ellentmondásos teljesítményt nyújtott, hiszen egyfelől stabilitást teremtett a birodalomban és a határokon, másfelől azonban féltékenységével, a rémuralmat kiépítő Seianus testőrparancsnok hatalomba ültetésével és Capri szigetén folytatott erkölcstelen életmódjával meglehetősen negatív képet alakított ki magáról.

Tiberius Claudius Nero ugyan nem volt császári sarj – az egyik előkelő patrícius gensből, a Claudiusoktól származott –, édesanyja, Livia Drusilla azonban elhagyta férjét Octavianus szerelméért, miután pedig az édesapa Kr. e. 33-ban elhunyt, gyermekei – Tiberius és öccse, Drusus – a politikus gyámsága alá kerültek. Octavianus aztán Kr. e. 31 során legyőzte Antoniust, majd a principátus rendszerében – Kr. e. 27-től – egyeduralomra tett szert, ezzel együtt pedig a Claudius-fiak karrierje is felívelt; különösen az idősebbik testvér jutott magasra, mivel Kr. e. 29-ben már részt vehetett nevelőapja diadalmenetében, 18 esztendősen pedig quaestori hivatalba léphetett. Augustus később a birodalom keleti provinciáiba küldte Tiberiust, aki a pártusok ellen vívott küzdelmekben rendkívüli hadvezéri kvalitásokról tett tanúbizonyságot, visszaszerezte például a Crassus által egykor Carrhae-nál elvesztett hadi jelvényeket. A fiatalember sikerei nyomán később praetori rangot kapott, Kr. e. 13-ban pedig a senatus consullá választotta, miközben ő – öccsével az oldalán – az Alpok hegyei között is eredményesen harcolt a barbárok ellen; Tiberius aztán Kr. e. 6-os visszavonulásáig Pannónia és Germania földjén is hasonlóan jelentős sikereket ért el.

A felemelkedés ugyanakkor mégis balsorsot hozott Tiberius számára, Kr. e. 12-ben ugyanis elhunyt Augustus kedvenc hadvezére és jó barátja, Marcus Vipsanius Agrippa, aki nem mellékesen a princeps veje is volt. Miután a császár leánya, Julia megözvegyült, az uralkodó új férjet akart találni számára, választása pedig Tiberiusra esett, aki korábban éppen az elhunyt férfi leányával kötötte össze életét, és boldog házasságukból már egy fiúgyermek – Drusus – is született. Augustust ugyanakkor hidegen hagyta a korábban kötött frigy, válásra kötelezte hadvezérét, aki, miután elszakadt családjától, és feleségül vette a később erkölcstelenségéről hírhedtté vált Juliát, megkeseredett emberré vált. Ez a boldogtalan és gyermektelen házasság is szerepet játszhatott abban, hogy az akkor már rendkívüli főhatalommal rendelkező Tiberius Kr. e. 6-ban váratlanul úgy döntött, visszavonul Rodosz szigetére, ahol összesen nyolc évet töltött. Kr. u. 2-ben végül édesanyja, Livia Drusilla járt közben a száműzetésben élő férfi hazatérése érdekében, hamarosan pedig Augustusnak is komoly szüksége támadt a kegyvesztett Tiberiusra, ugyanis unokái, Caius és Lucius – a kiszemelt örökösök – fiatalon meghaltak.

A princeps Kr. u. 4-ben, Caius halála után adoptálta mostohafiát, 13-ban pedig társuralkodójává tette őt. Miután Augustus 14. augusztus 29-én befejezte életét, Tiberius vonakodva ugyan, de elfogadta a hatalmat; elődje uralkodói teljesítményét mutatja, hogy a haláleset ellenére a principátus rendszere zavartalanul fennmaradt, és a kijelölt utód szeptember 17-én lényegében „automatikusan” megörökölte az első császár jogait. Ezzel együtt azonban az új uralkodót nem fogadták mindenütt szívesen, a határ menti legiók lázadása például csak Tiberius unokaöccsének, Germanicusnak a fellépése nyomán csendesedett el.

Tiberius trónra lépése után az augustusi rendszer fenntartását tűzte ki legfőbb céljául, tervével azonban számos konfliktust gerjesztett a birodalomban. Ezen szisztéma nyomán ugyanis a provinciák – igaz, ésszerűbb alapokon – Itália jólétének kiszolgálói maradtak, ami a császár uralkodása alatt úgy is számos felkelést eredményezett, hogy a princeps számos alkalommal – például a 17-es kis-ázsiai földrengés idején – bőkezűnek és segítőkésznek mutatkozott a tartományokkal szemben. A második háborút Tiberiusnak az arisztokrácia ellen kellett megvívnia, mely régi döntéshozó szerepéből a principátus magas rangú szolgái közé süllyedt, ez pedig sokaknak nem volt ínyére; az uralkodó, aki keseredettségéből eredően meglehetősen gyanakvóvá és féltékennyé vált, regnálása első éveiben felségsértési perekkel ritkította gondolt – vagy valós – ellenfeleinek sorát, negatív tulajdonságaira pedig később Seianus, majd Macro is sikeresen épített.

A rendkívül előnytelen Tiberius-képet adó Suetonius, majd a rá támaszkodó Cassius Dio és Tacitus szerint ez a tulajdonság adta a császár legfőbb motivációját, így például a vádak szerint unokaöccse, az igen népszerű és karizmatikus Germanicus is az abból eredő gonoszságnak esett áldozatul. A hadvezért ugyanis az uralkodó 19 során visszahívta sikeres germaniai hadjáratáról, és a Közel-Keletre küldte, ahol hamarosan – egyesek szerint járványban, mások szerint egy Tiberius által kitervelt mérgezésben – életét vesztette. Az utókor oktalan rosszindulata ebben az esetben látszik csak igazán, hiszen a császár állítólagos féltékenységével szemben az óvatos tiberiusi külpolitika jóval reálisabb magyarázatot ad Germanicus visszarendelésére: bármit is érzett az uralkodó unokaöccse sikerei láttán, tény, hogy a germaniai hódítás lehetőségének feladásával, clienskirályságok kialakításával olyan védelmi rendszert teremtett a Római Birodalom határán, ami 150 éven át fennmaradt. Megjegyezzük, ez az intézkedés is komoly konfliktusokat generált, hiszen a hódításból, zsákmányból szerzett bevételeket a stabilitás érdekében pótolni kellett.

Tiberius udvarában Lucius Aenius Seianus, a császár testőrparancsnoka szerzett mind nagyobb befolyást, aki egyes források szerint – a császár feleségével, Livillával szövetkezve – 23-ban az uralkodó egyetlen fiát és örökösét, Drusust is megmérgeztette. Gyermeke halála után Tiberius még inkább összetört, és megcsömörlött, 26-ban pedig el is hagyta Rómát. Miután az uralkodó Capri szigetére költözött – ahol Suetonius és mások szerint idős éveit féktelen mulatozással és perverziói kiélésével töltötte –, a hatalom teljesen Seianus kezébe került, aki korlátlan terrorral biztosította uralmát, miközben a császári család számos tagját is meggyilkoltatta. A feltörekvő testőrparancsnok végső célja az volt, hogy Tiberius örökébe léphessen, ám az uralkodó – megözvegyült – menye által vezetett intrikus csoport végül sikeresen gyanúba keverte őt, vagyis 31-ben fordult a kocka, és eztán Seianust híveit tizedelték meg. Az összeesküvés felderítésére a princeps Capri szigetén folytatott féktelen mulatozásainak fokozásával „válaszolt”, a kivégzett Seianus utódja, Macro testőrparancsnok hatására pedig Germanicus fiát, Caligulát (ur. 37-41) jelölte ki utódjának.

A 77 esztendőt megélt princeps végül 37 márciusában, Misenum kikötővárosban fejezte be hosszú életét, melyet a források különbözősége és Tiberius jelleme folytán igencsak ellentmondásosan ítélhetünk meg. Annak dacára, hogy a császárról a féltékenykedő zsarnok, a perverz kényúr és a törődött ember képe maradt fenn, mégsem vitathatjuk el azon érdemeit, melyeket a Római Birodalom – bel- és külpolitikai – megszilárdításának terén szerzett. A principátus rendszere Tiberius uralkodása során vált leplezetlen katonai diktatúrává, ami a rendszer megőrzését az elkövetkező zűrzavaros években is lehetővé tette.