rubicon
back-button Vissza
Kr. e. 43. november 26.

A második triumvirátus megalakulása

Szerző: Tarján M. Tamás 

„A nép pedig ugyanebben az évben, miután a háború során mindkét consul elesett, consullá és triumvirré választott az állam ügyeinek rendbehozatalára. […] Atyám gyilkosainak istentelen tettét  törvényes ítélettel megtoroltam: száműzettem, majd mikor fegyverrel támadtak az állam ellen, nyílt csatában kétszer is legyőztem őket.”
(Részlet Augustus császár önéletrajzából, a Res gestae divi Augusti-ból)  

Kr. e. 43. november 26-án, Caius Octavianus, Marcus Antonius és Marcus Aemilius Lepidus részvételével alakult meg Bononiában – a mai Bolognában – a második triumvirátus. A három férfi törvényben megerősített szövetségének célja a köztársasági rend visszaállítása és Caesar gyilkosainak megbüntetése volt, ám az első triumvirátushoz hasonlóan ez a megállapodás is a felek rivalizálásához, majd az egyeduralom kiépüléséhez vezetett. 

Bár a Julius Caesar ellen, Kr. e. 44 „márciusának idusán” végrehajtott merénylet szervezői azt hitték, hogy a dictator halálával Rómában visszaáll majd a köztársasági rend, ehelyett a nagy formátumú államférfi után zűrzavar köszöntött a birodalomra. Lepidus és Marcus Antonius hamar komoly befolyásra tettek szert a merénylet ellenni  megtorlás hívószavára építve. Az áprilisban hazatérő 19 esztendős Caius Octavianus, az elhunyt távoli rokona pedig abból kovácsolt politikai tőkét, hogy Antonius nem volt hajlandó végrehajtani Caesar végrendeletét, annak értelmében ugyanis a dictator vagyonából minden polgárnak 300 sestertiust kellett volna kiosztania. A későbbi triumvirek konfliktusát aztán a Brutus és Cassius vezette összeesküvők pártján álló senatus használta ki, mely Kr. e. 44 során végül megnyerte az elhunyt dictator veteránjait maga mellé állító Octavianust. 

Így történhetett meg, hogy a Caesar halálát megbosszulni kívánó fiatalember a Kr. e. 44 végén kirobbanó mutinai háborúban Antonius ellenében lépett fel, a város alatt pedig éppen az ő legiói vívták ki a győzelmet. Octavianusnak ugyanakkor csalódnia kellett, hiszen az év két consulját, Hirtiust és Pansát is magával ragadó háború után azt tapasztalhatta, hogy a senatus megpróbálja őt jelentéktelen szereplővé tenni. A fiatalember ennek következtében Kr. e. 43 nyarán legióival Rómába vonult, és erőszakkal szerezte meg a consuli címet, amelyre életkora miatt még nem is pályázhatott volna. Octavianus a hatalomban politikai orientációt is váltott: a korábban „a haza ellenségeinek” nyilvánított Antoniusszal és Lepidusszal fogott össze, hatálytalanította az őket sújtó intézkedéseket, Kr. e. 43. november 26-án, Bononiában pedig hivatalosan is szövetségre lépett velük. 

A másnap Lex Titia néven törvényerőre emelt második triumvirátus ugyanakkor a jogi keretek ellenére sem működött másként, mint az első, Caesar, Crassus és Pompeius által kötött szövetség. A három politikust kezdetben összetartotta a keleten szervezkedő Brutus és Cassius elleni hadjárat – melyet a hírhedt proscriptiók, azaz politikai ellenségeik vagyonának és életének elvétele útján finanszíroztak – azonban a Kr. e. 42-ben, Philippi mellett kivívott győzelmet Antonius és Octavianus már arra használta fel, hogy a távol maradó Lepidust meggyengítse. A triumvirátus harmadik tagját adó lovassági parancsnok a birodalom újraosztása során kénytelen volt beérni az afrikai tartományokkal, és alárendelt pozíciójából később sem bírt felemelkedni. Bár a hadvezér Kr. e. 36-ban kísérletet tett arra, hogy a Szicíliában legyőzött Sextus Pompeius legióit maga mellé állítsa, Octavianus ellenében végül kudarcot vallott, és lemondásra kényszerült. Lepidus élete hátralévő két évtizedét civilben, a Caesartól örökölt pontifex maximusi tisztség birtokosaként élte le. 

Hasonlóan tehát Julius Caesar és Pompeius Magnus esetéhez, a triumvirátus néhány éven belül két erős ember hatalmi harca lett, amire az első jelek már Kr. e. 41-40 során, a perusiai háború idején megmutatkoztak, ekkor ugyanis Antonius testvére és felesége Octavianus ellen próbálta lázítani Itália lakosságát. Bár a két triumvir Kr. e. 40-ben, Brundisiumban egy – Octavianus nővére és a nemrég megözvegyült Antonius által köttetett – házassággal is megerősítette szövetségét, Kr. e. 37-ben, Tarentumban pedig közös elhatározással újították meg a triumvirátust, a nyílt szembefordulás végül elkerülhetetlenné vált. A Szicíliát uraló Sextus Pompeius bukása és Lepidus lemondatása után a két politikus a Római Birodalom korlátlan urává vált, Octavianus pedig – római székhelyének köszönhetően – komoly helyzeti előnyt élvezett keleten hadakozó riválisa ellen. 

A későbbi győztes mesteri propagandával fokozatosan a Kleopátra (ur. Kr. e. 51-30) által elvarázsolt, mindinkább egy ókori keleti uralkodóként viselkedő Antonius ellen hangolta a római közvéleményt, Kr. e. 31-re pedig elérte, hogy a senatus – hivatalosan Egyiptom ellenében – megszavazza keleti hadjáratát. A két egykori triumvir hatalmi harca végül Kr. e. 31-ben, az actiumi tengeri ütközetben dőlt el, ahol Marcus Vipsanius Agrippa, Octavianus hadvezére szerezte meg a győzelmet. A csatát követően a nyugati legiók elfoglalták Egyiptomot, Antonius és Kleopátra öngyilkosságával pedig az egyeduralom – és a fáraók birodalma – az actiumi győztes kezébe került, aki Kr. e. 27-re princepsként, már Augustus (ur. Kr. e. 27-Kr. u. 14) néven kiépítette a császárság évszázadokig fennálló rendszerét.