2017. június 28.

Kr. e. 45. január 1. | A Julián-naptár bevezetése
Szerző: Tarján M. Tamás

Kr. e. 45. január 1-jén került bevezetésre a Julius Caesar után elnevezett Julián-naptár, melynek kidolgozásával a dictator korábban az egyiptomi Szoszigenészt bízta meg. Az új kalendárium minden addiginál pontosabban határozta meg a napévet, és január 1-jére helyezte az év első napját, tehát ezt a dátumot tekinthetjük úgy is, mint az első újévet, jóllehet, az európai kultúrkörben azt a 16. századig eltérő időszakokban – például augusztusban, vagy márciusban – ünnepelték.

Ha alaposan megvizsgáljuk az általunk használt naptárt, akkor egyfajta kettősséggel találkozhatunk, ami abból ered, hogy az őskori és ókori ember a két legjobban látható égitest, a Nap és a Hold mozgását használta fel ahhoz, hogy számon tartsa az idő múlását. A legalapvetőbb egység értelemszerűen a nap lett, a napok múlását azonban már a Hold alakjának ciklikus változásaival lehetett számon tartani; így keletkezett a hónap. Az efölött álló újabb időegységet viszont a természetben tapasztalható évszakváltozások adták, melyek nagyjából körvonalazták a napév fogalmát. Ez a kettősség súlyos problémát okozott, hiszen a Hold és a Nap mozgása nem adott „közös többszöröst”, vagyis a holdhónapokból nem lehetett eljutni a napévig, így az időszámítás hosszú ideig pontatlan és több ponton spekulatív maradt. Ezt mindennél jobban jelzi, hogy a Kr. e. 7. század előtt a rómaiak még csak tíz hónapot tartottak számon egy évben, mely szokás egyébként a ma használatos hónapneveinkben is konzerválódott, tudniillik, azok gyöke római számnevekre vezethető vissza: az október nevében például a római nyolcas, a decemberében pedig a tízes számot fedezhetjük fel.

A legenda szerint Numa Pompilius (ur. Kr. e. 715-673) volt az az uralkodó, aki az addigiak mellé két új hónapot is betoldott, ám ezzel az év még mindig nem tartott tovább 355 napnál, ami rövid időn belül a jeles napok, ünnepek teljes felborulását eredményezte volna. Ezt a problémát Numa Pompilius úgy oldotta meg, hogy bizonyos időközönként plusz hónapok beiktatásával igyekezett összhangba hozni a naptárat a valós napévvel. Ez a művelet – az interkaláció – a consulok hatáskörébe tartozott, éppen ezért válságos kül- vagy belpolitikai állapotok idején gyakran hibásan alkalmazták, sőt, adott esetben vissza is éltek vele, hiszen egy „ajándék” hónap hatalmas előnyt jelenthetett például a consulválasztás esetében. Miután pedig a Kr. e. 1. század a res publica tartós válságát hozta, idővel a naptárrendszerben is eluralkodott a káosz, így például Caesar Kr. e. 49. január 10-én, egy őszi napon lépte át a Rubicont.

Miután a tehetséges hadvezér és politikus véget vetett a polgárháborúnak, és megszilárdította uralmát, számos intézkedés mellett azt is célul tűzte ki, hogy „megzabolázza” a féktelenné vált római naptárat. A politikus ehhez a Kr. e. 3. század óta használt egyiptomi kalendáriumot vette alapul, amelyik az évet 365 napban szabta meg, és szökőnapok beiktatását is előírta, jóllehet, azt csak a római hódítók vezették be később a Nílus völgyében. Mindazonáltal ez a konstrukció messze felülmúlta a birodalomban használt naptárat, ezért Julius Caesar megbízta Szoszigenész csillagászt az egyiptomi rendszer átültetésével, akinek mindenekelőtt azt kellett kiszámolnia, hogy a köztársaság mennyivel „maradt le” a valódi napévtől.

A tudós eredményei folytán a Kr. e. 46. esztendő 445 naposra nyúlt, ennek révén azonban sikerült felszámolni az eltérést, és Kr. e. 45. január 1-je valóban az újév napjára esett. Jóllehet, Caesar lényegében már az úgynevezett „kusza évben” – annus confusionis – bevezette a Julián-naptárat, annak tényleges alkalmazására csak ettől a naptól fogva nyílt lehetőség. Szoszigenész reformjának köszönhetően az új kalendárium 365 napos évet vezetett be, miután azonban a tudós tisztában volt azzal, hogy a Föld keringési ideje nagyjából 365 nap és 6 óra, négyévente – az ősi római szokásoknak megfelelően a március 1-je előtti hat nap valamelyike után – beiktatott egy szökőnapot, amivel a korábbiakhoz képest összehasonlíthatatlanul pontosabban szabta meg az év hosszát.

A naptár ugyanakkor korántsem volt hibátlan, hiszen a kerekítés következtében az év 11 perccel hosszabb lett a valóságosnál; persze, ez az eltérés egyes alkalmanként elhanyagolhatónak tűnt, ugyanakkor a percek 128 év alatt kitettek egy napot, az évszázadok múltán pedig már komoly késést eredményeztek. A 16. századra az eltérés meghaladta a 10 napot, ami a nevezetes csillag- és holdállások segítségével meghatározott keresztény ünnepek esetében már zavaróvá vált, ezért 1582-ben, XIII. Gergely pápa utasítására a Julián-naptárat is megreformálták oly módon, hogy a kerek százas évek közül csak a négyszázzal oszthatók esetében hagyták meg a szökőnapot, ezzel pedig csökkentették a felesleges betoldások számát. Persze, Julius Caesar kalendáriumához hasonlóan ez a naptár sem lett száz százalékig pontos, a lehetőségekhez mérten viszont mégis csak tökéletes, hiszen korrekciójával legközelebb előreláthatólag a 4800-as esztendő táján kell majd foglalkozni.