rubicon
back-button Vissza
Kr. e. 48. augusztus 9.

Caesar legyőzi Pompeiust Pharszalosznál

Szerző: Tarján M. Tamás

„Innen visszatért Rómába [ti. Caesar], majd átkelt Macedoniába, és ott négy hónapig tartó ostrom után, a pharsalusi csatában végleges győzelmet aratott Pompeius fölött, aztán Alexandriáig üldözte a menekülőt.”
(Suetonius: A caesarok élete)

Kr. e. 48. augusztus 9-én aratott döntő győzelmet Pharszalosznál Julius Caesar egykori triumvirtársa, Pompeius Magnus ellen, aminek eredményeként megszerezte az egyeduralmat a Római Köztársaság felett.

Julius Caesar Kr. e. 49 tavaszán „elvetette a kockát”, és átkelt az Itália határát jelképező Rubicon folyón, aminek következtében a polgárháború új szakaszába lépett. A Galliát meghódító hadvezér ellen a – senatus többségét magába foglaló – optimata párt Pompeius Magnust küldte harcba, Caesar egykori triumvirtársa azonban a kezdetekkor lépéshátrányba került. A Rubicont átlépő legiók hamarosan elfoglalták Róma városát, majd a katonai géniusz villámgyorsan Hispániában termett, ahol szétverte Pompeius felkészületlen csapatait. E kudarcok ugyanakkor nem rendítették meg az optimaták helyzetét, hiszen Caesar ellenfelei változatlanul élvezték a keleti provinciák támogatását, és tekintélyes haderőt toborozhattak a Balkán-félszigeten. Emellett az is sokat nyomott a latban, hogy a köztársaság flottája szintén Pompeius kezére került, így a döntő összecsapás előtt az Adriai-tengeren való átkelés valósággal lehetetlennek tűnt riválisa számára.

Caesar végül bravúrosan oldotta meg ezt a nehéz feladatot, ugyanis – meglepő időpontban – Kr. e. 49-48 telén átszállította csapatainak egy részét a Balkánra, majd néhány hónappal később Marcus Antonius is követte a fővezér példáját. Az átkelést követően Caesarnak újabb nehézségekkel kellett szembenéznie, hiszen Pompeius jóval nagyobb haderővel rendelkezett egykori triumvirtársánál, ráadásul a partra szállás után a katonai géniusznak ellenséges területen kellett biztosítani katonái ellátását. A Caesar-párti csapatokat Kr. e. 49 tavaszán csupán Antonius érkezése mentette meg az éhhaláltól, miután pedig a két hadvezér egyesült serege sikertelenül ostromolta meg az optimaták egyik fellegvárát, Dyrrachium erődjét, az utánpótlás hiánya hamarosan végveszélybe sodorta az Itáliából átszállított legiókat.

Pompeius Magnus tehát rendkívül előnyös pozícióból várhatta a pharszaloszi összecsapást, hiszen seregének létszámbeli fölénye és a riválisát fenyegető nélkülözés egyaránt az ő sikerét jelezte előre. Az egykori triumvirnek valójában nem is állt szándékában ütközetre kényszeríteni Caesart, ám az őt támogató senatorok és hadvezérek látványos diadalra vágytak, Pompeius pedig végül engedett pártfogói nyomásának. Ennek eredményeként az optimaták erői Kr. e. 48 nyarán üldözőbe vették Caesar kelet felé vonuló csapatait, és augusztusban, a thesszáliai Enipeasz folyó mellett utol is érték az ellenséges legiókat. Pompeius riválisának seregében ekkor már nyomorúságos állapotok uralkodtak, a Caesar-pártiak nehézségeit pedig tovább fokozta, hogy az üldözők az Enipeasz északi partján, egy magaslaton vertek tábort. Ennél kedvezőtlenebb feltételeket elképzelni sem lehetett egy ütközet megvívásához, Caesarnak azonban nem maradt választása, hiszen éhező serege napról napra közelebb került a teljes szétzülléshez.

Ennek láttán a hadvezér augusztus 9-én úgy döntött, ütközetet vállal Pompeius ellen, és az Enipeasz partján, Pharszalosz falu közelében felsorakoztatta 22 000 katonáját az optimaták mintegy 50 000 fős seregével szemben. Mindkét hadvezér három vonalban állította fel legióit, az erőkülönbségeket azonban kiválóan érzékelteti, hogy egy alakzaton belül Caesar oldalán 6, míg Pompeiusnál 10 legionárius helyezkedett el egymás mögött. A két stratéga lovassága között hasonló eltérés mutatkozott, az optimaták fölénye azonban ezen a téren még látványosabb volt, ugyanis ezek a seregtestek – abból eredően, hogy a legiók az Enipeasz folyó partján sorakoztak fel – egyetlen szárnyon összpontosultak.

Az optimaták fővezérének haditerve egyszerű volt: kedvező pozíciójából eredően a lehető legmesszebb sorakoztatta fel legióit, hogy a felvonulással kifárassza ellenfelét, és egy lovasrohamot követően könnyű győzelmet arathasson. Caesar átlátott Pompeius szándékán, ezért biztonságos távolságban újjászervezte egységeit, és egy rejtett negyedik vonal kialakításával kelepcét állított egykori triumvirtársának. Miután az optimaták lovassága a várakozásoknak megfelelően rárontott Caesar jobbszárnyára, a fent említett egységek előtörtek az arcvonal mögül, és bekerítették a támadókat. Pompeius lovassága gyorsan felmorzsolódott a legionáriusok halálos szorításában, a kibontakozó ellencsapás pedig az optimaták teljes balszárnyát elsöpörte.

Caesar eredményes csele villámgyors fordulatot hozott a küzdelem menetében, ugyanis lovassága pusztulását látva Pompeius Magnus elhagyta a harcmezőt. A hadvezér példáját rövid időn belül egész serege követte, így az ütközet eldőlt: Caesar legionáriusai elfoglalták az optimaták táborát, és a katonai géniusz beszámolója szerint a zűrzavarban több mint húszezer foglyot ejtettek. A történészek úgy vélik, Pompeius oldalán megközelítőleg hatezren vesztették életüket a csatában, vagyis a Caesar-ellenes erők gyakorlatilag megsemmisültek Pharszalosznál.

Pompeius Magnus bukásával Julius Caesar megszerezte az egyeduralmat a köztársaság felett, békülékeny politikájával pedig rövid időn belül meg is szilárdította hatalmát. A pharszaloszi csata vesztese Egyiptomba menekült, ahol XIII. Ptolemaiosz fáraó (ur. Kr. e. 51-47) – Róma jóindulatának elnyerése érdekében – hamarosan meggyilkoltatta az egykori triumvirt, ám a polgárháború ezzel még nem fejeződött be. Caesar nagylelkűsége ellenére az optimata párt maradéka – többek között Sextus és Gnaeus Pompeius, valamint Metellus Scipio vezetésével – a birodalom perifériáján fekvő provinciákba vonult vissza, és újabb szövetségeseket toborozva még évekig harcra kényszerítette a köztársaság dictatorát. Julius Caesar csak a Kr. e. 45-ös mundai csatában aratott döntő győzelmet ellenfelei felett, ám egy esztendővel később merénylet áldozata lett, így a polgárháború – a második triumvirátus megalakulásával – új szakaszába lépett.