Szerző: Békés Márton

Alkotmányosság
A Magyar Királyság Szent István óta folyamatos fennállását és törvénykezési gyakorlatának, illetve ennek szellemének megszakítatlan fejlődését a legitimisták a magyar állam íratlan (történeti) alkotmányának tekintették, amelyben benne foglaltatott a Corpus Juris és a Szent Korona-tan is. Az alkotmányos élet zavartalan további fejlődését (megőrizve változtatását) és kontinuitását a békés fejlődés prioritásaként kezelték, amelynek kifejezése az alkotmányosság lett. Ezzel szemben álló törekvésként értékelték a forradalmakat (1918–19), a trónfosztást (1918, 1921) és a különböző diktatórikus törekvéseket (Gömbös, Imrédy, nyilasok), valamint a köztársaság bevezetését (1946).

Jogfolytonosság
A legitimizmus alkotmány- és közjogi alapja. 1526 óta a Mohács után megválasztott Habsburg-ház fiági leszármazottai adták a Magyar Királyság uralkodóit. Ezt az öröklési rendet 1722–23-ban a nőágra is kiterjesztették (Pragmatica Sanctio), amikor egyúttal a Habsburg Birodalom (területi, politikai és uralmi) oszthatatlanságát és részeinek elválaszthatatlanságát is kimondták. 1687-ben a rendi gyűlés elfogadta, hogy a magyar trónra a Habsburg-dinasztia választás nélkül jogosult (vagyis a trónt örökletessé tették), mindezt pedig betetőzte az 1867-es kiegyezés.

A legitimista jogi ortodoxia úgy vélte, hogy IV. Károly 1918 végi eckartsaui, miniszteri ellenjegyzés nélküli, vis maiorra hivatkozó és ideiglenesnek szánt lemondása uralkodói jogai gyakorlásáról nem érvényes, továbbá az őszirózsás forradalom köztársasági néphatározatát és trónfosztó döntését is érvénytelennek tekintette. Ezen túlmenően az osztrák és a magyar trón együtt birtoklásának objektív megszűntét sem tekintette a magyar trón betöltésére és öröklési rendjére vonatkozóan befolyással bírónak.

Tehát 1918–20 után is a Habsburg–Lotaringiai-dinasztia tagjait, IV. Károlyt és halála után fiát, (II.) Ottót tekintették törvényes magyar uralkodónak (vagyis nem gondolták, hogy a királyválasztás joga bármilyen okból is visszaszállt volna a magyar nemzetre). Mivel pedig a magyar jogrend nem ismer sem egyoldalú lemondást a trónról, sem egyoldalú trónfosztást, ezért a király visszatéréséig csupán provizórikusnak tekintették a Horthy-rendszert, és nem ismerték el az 1921. novemberi trónfosztó törvény érvényességét sem.

Legitimitás
Törvényes, érvényes jogi és alkotmányos felhatalmazással rendelkezés a politikai hatalomra vonatkozóan. A legitimisták vélekedése szerint a jogfolytonosság nem szakadt meg, így a magyar trón továbbra is a Habsburg-dinasztiáé, mégpedig a meg nem szakadt folytonosság értelmében IV. Károlyé, illetve halála után az öröklési rendnek megfelelően fiáé, (II.) Ottóé. A törvényesnek és érvényesnek, azaz legitimnek tekintett uralkodói és öröklési jog ilyen felfogása és tiszteletben tartása – sőt érvényesítésének politikai céllá emelése – egyedül a legitimista mozgalomra volt jellemző, elnevezésüket is innen kapták. Szombathelyen a ’30-as évek közepén Legitim Királyság címen lap működött, Griger Miklós pártja (Nemzeti Legitimista Néppárt) pedig nevében is utalt erre.

Restauráció
A legitimista felfogás szerint IV. Habsburg–Lotaringiai Károly nem veszítette el trónhoz való jogát sem 1918–19-ben, sem 1920–21-ben, 1922-ben bekövetkezett halála után pedig a meg nem koronázott, de jog alapján trónvárományos fiát, (II.) Ottót tekintették a magyar trón legitim birtokosának. A Habsburg-ház e két tagjának ismételt trónhoz juttatása, azaz a magyar állam legfelsőbb hatalmi pozíciójába történő visszajuttatása jelentette a restaurációt. A legitimisták gondolkodásában azonban ezzel nem csak a törvény alapján legitim dinasztia jut ismét jogos birtokába, hanem a Magyar Királyság is visszakapja királyát mint az állami élet legfontosabb intézményének megtestesítőjét (a Horthy-rendszerben ugyanis az ország államformája hivatalosan királyság volt, de király nélkül, akinek bizonyos jogait ideiglenesen a kormányzó gyakorolta). Két politikai és fegyveres kísérlet történt a restaurációra, 1921 áprilisában és októberében, amikor azonban IV. Károly visszatérése meghiúsult.

Szociális népkirályság
A ’30-as évek középső harmadában megjelenő legitimista program – amelynek fő képviselője a Nemzeti (Legitimista) Néppártot vezető Griger Miklós volt – olyan alkotmányos királyságot képzelt el, amelyben a parlamentáris demokrácia és a szociális reformok (általános és titkos választójog, földreform, szociálpolitika stb.) egyszerre valósulnak meg. Így, Griger szavaival, a nép széles rétegein nyugvó és társadalmi ellentétektől nem feszített, a diktatórikus törekvéseknek ellenálló magyar királyság jöhet létre. A ’30-as évek közepén a Népkirályság című pécsi legitimista folyóirat nevében is képviselte e törekvést, Griger pedig Népkirályság vagy diktatúra? című, 1937-es röpiratával és pártprogramnak szánt 1936-os összefoglalásával (A legitimizmus és a magyar feltámadás. Aktuális-e a királykérdés?) körvonalazta az elgondolást.