2018. április 22.

Lónyay Menyhért

Szerző: Kovács Kálmán Árpád

Nagylónyai és vásárosnaményi gróf Lónyay Menyhértről (1822–1884) már halálakor úgy vélték, nagy idők tanúja és alakítója volt. Valóban, élete egybeesik azzal a szakasszal, amelyet a közvélemény méltán tart politikai, gazdasági és kulturális téren is nemzeti történelmünk egyik csúcsteljesítményt hozó időszakának. Pályája a magyar 19. század négy nagy „rendszerváltozás”-án keresztül vezetett. A reformkor nemzeti (újjá)születésében és öntudatra ébredésében nőtt fel, a forradalom és szabadságharc reményteli lelkesedése és önfeláldozó heroizmusa őt is magával ragadta, kitartott a következetes és öntudatos tűrésben az osztrák önkényuralom és neoabszolutizmus idején, hogy azután az Arany János által antireformkornak tartott dualista rendszer („hasadnak rendületlenül légy híve, oh magyar”) konszolidációja és ellentmondásoktól sem mentes gazdasági felvirágzása őt is felőrölje.

SZÁRMAZÁS, NEVELTETÉS, SZOCIALIZÁCIÓ

Lónyay Menyhért származását, vagyonát és mentalitását tekintve a felső-Tisza-vidéki protestáns (református) birtokos köznemesség reprezentánsa volt. Ez a réteg társadalmilag országos kapcsolati hálóval, sőt nemzetközi kitekintéssel rendelkezett, jogi-államtudományi képzettsége, hivatalképességének úri (nemesi) tudata és politikai készségei révén alkalmas volt a megyei és az országos tisztségek betöltésére egyaránt, a magyar nyelvhatárhoz közel élve pedig tisztában volt azzal, hogy vallásilag, társadalmilag és nemzetiségileg is kisebbségi helyzetből kell befolyását érvényesítenie. Mindez konzervatív, aulikus, nemzeti és liberális eszméket egyaránt e réteg gondolkodásába oltott, mely elemeket legjobbjai nem kívántak ideologikus módon egymás ellen kijátszani. Éppen ellenkezőleg, a haza és a nemzet érdekében pragmatikus összebékítésükre törekedtek a közöttük lévő helyes egyensúly megtalálásával.

Lónyay Menyhért élete a magyarországi „polgárisodás”-kor kihívásainak tanulsága is egyben. A „polgári” jelző ebben az értelemben nem a társadalmi réteggel kötődött össze, hanem alapvetően azt jelentette, hogy a nyugat-európai civilizatórikus vívmányokat úgy kell átvenni és a magyar viszonyokra alkalmazni, hogy közben a nemzeti sajátosságok el ne vesszenek, sőt erősödjenek. Ilyen körülmények között a református birtokos elitnek úgy kellett a polgári átalakulás motorjává lennie, hogy a vállalkozó-kapitalista értelemben vett „polgári” foglalkozásokhoz szinte semmit sem konyított, mindössze 17. századból megőrzött puritán lelki és erkölcsi öröksége tette mentalitását „polgári”-asabbá a keresztény magyar társadalmon belül. A 18. századtól, a felülről jövő felvilágosult abszolutista modernizációtól kezdve volt ugyanis egyfajta igény a hivalkodástól inkább ment, munkaszeretőbb, kötelességtudóbb és precízebb hivatalnokréteg iránt, melynek a református köznemesség meg tudott felelni. A réteg életmódváltása azonban elsősorban a vidékies, kúria-központú jelleg visszaszorulásában mutatkozott, és hogy viszonylag korán és jól alkalmazkodott a városi léthez, de annak nem vállalkozói, hanem tisztviselői-értelmiségi oldalához. Ez a réteg volt az, mely a változásokat elsősorban politikailag tudta levezényelni, de a 20. századik elejéig lényegében megoldatlan problémája maradt, hogy az országot mezőgazdaságilag, a műszaki fejlődés terén és kereskedelmileg is előre vigye. Az ország fejlődésének egyik legfontosabb zálogává politikai stabilitása vált, hogy az általa létrejött lehetőségek mégse azoknál csapódjanak le elsősorban, akik ezeknek a lehetőségeknek közéleti kereteit megteremtették. Ha a magyar kapitalista fejlődést három Jókai-alakon keresztül kellene tükröztetnünk, akkor a tőzsdelovagokon átlátó és föléjük emelkedő Berend Iván (Fekete gyémántok), a mintagazdaságot létrehozó és vízmérnökösködő Garanvölgyi Aladár (Az új földesúr) és a szabadság és/vagy kenyér dilemmáján vergődő Hartner Nándor (Szerelem bolondjai) képébe vegyült Lónyay Menyhért színeiből.

KORAI ÉVEK

Lónyay Menyhért gyermekkori neveléséről kezdetben édesanyja gondoskodott, akihez élete végéig szoros érzelmi viszony fűzte. Édesapja, id. Lónyay János kormányzati tisztségei, főispáni helytartósága, királyi biztossága és kancelláriai tanácsossága miatt sokat volt távol családjától. Fia neveltetését csak serdültebb korában vette át, és az elérhető legjobb nevelés, valamint a budai ház közelsége okán fiát az ottani piaristákhoz íratta. Itt végezte el középfokú és akadémiai tanulmányait, tizenöt éves kora óta tanulmányai segítőjéül maga mellé kapva Tanárky Gedeont. Tizenkilenc éves korában lezáruló rendszeres tanulmányai során Lónyay Menyhért megtanult németül és latinul, elvégezte a kétéves filozófiai és a hároméves jogi tanfolyamot, eközben lovagló, úszó és vívó leckéket vett. A művészi hajlam sem hiányzott életéből: ügyesen zongorázott, gyakran járt színházba és hangversenyekre, az akadémiai évek alatt Madách Imrével irodalmi folyóiratot szerkesztett, valamint vers- és drámaírással is próbálkozott. 1840-ben Tanárkyval bejárta Magyarországot és Erdélyt, nyomtatásban is megjelent úti beszámolóik már a szabadabb sajtó érzetét keltették a közvéleményben.

1843-ban – fiatal kora ellenére – Bereg megye képviselője lett az országgyűlésben. Elsősorban Széchenyi István eszmevilága és politikai elképzelései vonzották, de ifjúkori példaképének tekinthető Eötvös József báró is, akivel szintén halálig tartó barátságot ápolt. Főleg a nemzetgazdaságtanba ásta be magát külföldi szakirodalom segítségével. A közlekedési rendszerrel kapcsolatos vitáik során érvei előtt esetenként Széchenyi is meghajolni kényszerült. Aprólékosságra törekvő értelme, leleményessége korához mérten szokatlan elismertséget váltott ki.

1845-ben vette nőül a tehetős evangélikus polgárcsaládból származó Kappel Emíliát, akivel majdnem negyven évig élt boldog, kiegyensúlyozott és kölcsönös tiszteleten alapuló házasságban. A család polgárias élete élesen elütött attól, ami a hasonló társadalmi állásúaktól megszokott volt, sőt ami egyfajta társadalmi elvárásként jelentkezett feléjük. Családi boldogsága Lónyay Menyhértet mindvégig távol tartotta a társasági élet kísértéseitől, így munkára is több ideje maradt. Beszédeit már ekkor prózaias gyakorlatiassággal szerkesztette, a fellengzősség hatalmának nem engedett, a népszerűségre nem fektetett súlyt. Nem véletlen, hogy az 1848 eleji úgynevezett adminisztrátori válság idején Széchenyivel együttműködve megpróbált gátat vetni Kossuth érzelmekre ható agitációs politikájának. Ezzel kivívta ugyan a liberális ellenzék neheztelését (hajszálon múlt kizárása az Ellenzéki Pártból), apjával azonban szorosabb érzelmi kapcsolatba hozta, aki immár fiában látta az általa képviselt konzervatív mérséklet méltó folytatóját.

Részt vett az 1848-as alkotmányozásban, majd tagja lett az első népképviseleti országgyűlésnek is. Amikor Kossuth megpróbálta minisztériuma számára megnyerni, nem fogadta el az osztálytanácsosi funkciót. 1849. január elején követte az osztrák csapatok bevonulása miatt Pestet elhagyó országgyűlést Debrecenbe. A Függetlenségi nyilatkozat tartalmával kifejezett ellenséges volt, így a Kossuth helyébe lépő Duschek Ferenc melletti pénzügyi államtitkári megbízatást a kormányzó-elnök először – pártja ellenérzéseire való hivatkozással – nem is akarta megerősíteni. Világos után Párizsba menekült, s csak 1850-ben császári kegyelemmel térhetett vissza. Kényszerű száműzetését megkezdett közgazdasági önművelése folyatására használta fel. Ez vezetett oda, hogy az 1860-as években már Deák Ferenc pénzügyi kérdésekben egyenesen pótolhatatlannak tartotta, és a legtöbb gazdasági kérdés megoldását Lónyayra hagyta.

NEOABSZOLUTIZMUS ÉS KIEGYEZÉS

A Bach-rendszer első időszakában (1853-ig) egyfajta belső száműzetésbe kényszerült ő is. Első ingatlanbefektetései ebből az időből származnak, magángazdálkodásában pedig birtokai felvirágoztatására törekedett. Ez nem sikerült neki nehézségek nélkül. Több kudarcos vállalkozásából is apósa segítette ki anyagilag. Az 1853-as úrbéri pátens által teremtett helyzetben, mely alapvetően az 1836. évi törvények szellemében rendelte el a tagosítást és a legelőelkülönzések folytatását, jobbágyaival elkeseredett, hosszú évekig tartó pereskedésekbe bonyolódott. Emellett a közélet területén különböző pénz- és hitelintézetek létrehozásával foglalkozott.

Amikor az 1850-es évek közepétől az osztrák neoabszolutizmus nyomása csökkenni kezdett, kihasználta a köztéren kínálkozó lehetőségeket. 1856-ban ugyanis visszaadták az addig szoros állami felügyelet alá rendelt folyószabályozó, vízrendező és -hasznosító társulatok önkormányzati jogait, a közös tiszai ügy közvetlen érintkezésbe hozta Lónyayt magasabb szintű kormányzati személyiségekkel is. Amikor 1857-től újraindulhatott egy viszonylag szabadabb sajtó, azonnal publikálni kezdett. 1858 decemberében pedig, amikor a tetszhalott állapotából már korábban feléledt Magyar Tudományos Akadémia is közgyűlést tarthatott, Lónyay azonnal a tudományos testület levelező tagja lehetett. Rendes taggá választásakor, 1860-ban székfoglalóját a Tisza-szabályozás kérdéseiből tartotta, 1871-től haláláig pedig az intézmény elnöki tisztét töltötte be. Ilyen minőségében a pénzügyeket rendezte, az alapítványi vagyont megerősítette.

1865-ben újból képviselő lett, és alapvetően Deák Ferenc elképzelései mentén Andrássy Gyula és Eötvös József báró oldalán jelentős szerepet játszott a kiegyezés előkészítésében. A deáki körben  való stabil helyét biztosította az is, hogy aktív szerepet vállalt abban a nyugati sajtó-ellenkampányban is a 60-as évek elején, mely hatástalanította azt azt a kormányzati propagandát, miszerint Magyarországon az osztrák civilizatórikus intézkedésekkel szembeni maradi magyar nacionalista ellenállás folyna. A magasabb osztrák pénzügyi körök kezdetben Lónyayt merő műkedvelőnek tartották, de tevékenysége kifejtésével megfelelő respektust vívott ki magának. Gyors felfogóképességével mindenen és mindenkin átlátott, így lépéseit tiszteletteljes bizalmatlansággal kezdték figyelni. Száraz, adatokra épülő gazdasági témájú beszédei, cikkei itthon idegenkedéssel vegyes elismerést keltettek, így 1867-ben egyáltalán nem lehetett kétséges, hogy az Andrássy-kormányban a pénzügyi tárca egyedüli várományosa Lónyay Menyhért lehet.

A HATALOM CSÚCSAIN

Amikor a hatalom csúcsaira érkezett, Lónyayt minden lépését megtervező, hidegen számító, racionális politikusként tartották számon. Kezdetben országgyűlési expozéit is csak színtelenül, száraz adatsorokba merülve, gyakran dadogóssá váló hangon tudta előadni. Szónoki képességét – a kor közéleti emberének ezt a kvintesszenciáját – csak három évi pénzügyminiszterkedésének végére tudta elfogadhatóvá fejleszteni. Ferenc József 1870-ben rá bízta a közös pénzügyminiszterséget, majd a rá következő évben grófi címmel adományozta meg. Közös pénzügyminiszterként a francia–porosz háború kitörése után Lónyay elmélyült és szinte napi kapcsolatba kerülhetett az uralkodóval. Ez azonban megágyazott a vele szembeni hazai bizalmatlanságnak is. A közvéleményben erőre kaptak azok a hangok, hogy grófi címét a haza rovására tett uralkodói szolgálatok ellentételezéseként nyerte el.

Lónyay közös minisztersége alatt is folyamatosan talonban tartotta a hazai közéletbe való visszatérés lehetőségét. Végül 1871. november 14-én a közös külügyminiszterré kinevezett Andrássyt követhette a magyar miniszterelnöki poszton. Kormánypárti vezérként azonban sikertelen pályát futott be. Miniszterelnöki programjába a korszak legtöbb reformkérdését beépítette – kormányzati reformok, parlamentarizmus (a házszabály) reformja, választójog kiterjesztése, állami takarékosság, adóreform stb. –, így kezdetben jelentős létszámú támogatói körre tett szert, melyen belül különösen a fiatalabb nemzedék tagjainak számossága volt feltűnő. Ennek bizalmát azonban hamar elvesztette. A mindenkori dualista kormánypolitika alapvető dilemmája ugyanis 1870 után az lett, hogy míg a magyar politikai elit legnagyobb része 1867-et egy olyan közjogi minimumnak tekintette, melynek alapján elképzelhető a reformkorban megfogalmazott célkitűzések folytatása, Ferenc József szerint ez volt az a végső határ, ameddig az uralkodó a magyarság igényeinek teljesítése terén saját Monarchiája egységének veszélyeztetése nélkül maximálisan elmehetett.

Elődjének megnyerő külseje és konfliktuskerülő magatartása után Lónyay stílusa és célkitűzései nem lehetett vonzó azon kormánypárt számára, mely maga is számos színt és irányzatot egyesített magában. Lónyay Menyhért szakpolitikusi sikertelenségének eredője az volt, hogy a modernizáló állam igényei és a (javarészt örökölt helyzetből adódó) szigorú takarékosság követelménye ekkor még összeegyeztethetetlennek bizonyultak. Megkezdődött Magyarország fokozott eladósodása, mely különösen nehéz helyzetbe hozta az országot az 1873-as válság idején. Politikusi pályájának ezen válságidőszakaiban ütközött ki erősebben, hogy Lónyay Menyhért örökölte apja természetének szőrszálhasogató szigorúságra és hirtelen haragra való hajlamait. Mindez kérlelhetetlenné tette vele szemben ellenfeleit, és kedvező sajtót sem tudott maga számára biztosítani. Így minden hiányossága a jellem- és képességbeli alkalmatlanság ódiumát vetítette rá a közvélemény előtt.

Az általános bizalomvesztés légkörében 1872 végén kénytelen volt miniszterelnöki tisztségéről lemondani úgy, hogy képviselői mandátumát megtartotta és a főrendi háznak is tagja maradt. Miniszterelnöksége idején ugyanakkor felgyorsult a modern ipari fejlődés Magyarországon. Ezt segítette elő az 1872-ben kiadott első ipartörvény is, amely felszámolta a céheket és deklarálta a szabad ipar gyakorlását. 1871–72-ben nyitottak meg egy sor fontos vasútvonalat: az alföld–fiumeit, a székesfehérvár-grazit, a debrecen-máramarosszigetit, valamint a kassa-oderbergit.

A NÉPSZERŰSÉGVESZTÉS ÉS ELJELENTÉKTELENEDÉS ÖRVÉNYÉBEN

Már kormányzati szerepkörökben való forgolódása idején tudatosan használták ellenfelei ellene a személyes becsületét lejárató támadások és a korrupciós rágalmak teljes eszköztárát, kikezdve teljes emberi méltóságát, erkölcsi tartását, sőt magánéleti elveit is. Korrupciós vádként fogalmazódott meg ellene a temesvári erdők elvesztegetése, a családi vasútépítés, a közhatalmi segítséggel történt magánvagyon-gyarapodás. Lónyay ezen vádakkal szemben sértett öntudatossággal védekezett: Széchenyi példáját követte, hogy az ország fejlesztése érdekében megszerzett gazdasági tudását önmaga és családja vagyonának a gyarapítására is felhasználta. Vagyonát becsületes úton hosszú évtizedek alatt fokozatosan szerezte, kitartó takarékosságának, szorgalmának és a szerencséjének köszönhetően. Közérdeket nem rendelt alá, sem egyéni, sem csoportérdeknek.

Az őt ért nepotizmusvádakkal kapcsolatban elmondhatjuk, hogy bár kiemelt figyelmet fordított arra, hogy gyermekei és testvérei jólétéről is gondoskodjon, élete nagy szomorúságát jelentette, hogy rokonai sem gazdálkodási elveit (körültekintő előrelátás és kitartó szorgalom), sem takarékosságát nem tették magukévá. Legtöbb gondja legidősebb fiával, Bélával volt, aki henye, költekező, felelőtlen életmódjával többszöri hazug fogadkozása ellenére sem tudott szakítani. Lónyay Menyhért felhalmozott vagyonát az 1873-as hitelválság is igencsak apasztotta, így élete végén azzal kényszerült számot vetni, hogy az egy generáción belül teljesen semmivé lehet. Halála családját anyagilag is megterhelte, mivel hagyatéki összegzésénél is kiderült, hogy adósságai reálértékben meghaladják vagyonát. A saját részre kieszközölt kedvező tagi hitel vádja is billeg, hiszen a Magyar Földhitelintézet mellett a rivális bankházak felé is el volt adósodva.

Politikai és magánéleti kudarcai elbizonytalanították. Erre utalnak azok a felemás magatartásformák, melyeket az elégedetlenek koalícióként létrehozott úgynevezett Vacsorapárttal vagy Tisza Kálmán miniszterelnökségének 1877-as és 1878-as bizonytalanságaival kapcsolatban fejtett ki. Politikailag még előtte nyíló lehetőségeket is inkább kihasználatlanul hagyta. Belső és külső viszonyai arra ösztönözték, hogy főleg saját tevékenysége, elvei és szaktudása védelmére szorítkozzon. Ennek legfontosabb sajtólenyomata a Kerkapoly Károllyal folytatott sajtóvitája a „Ki a felelős Magyarország eladósításáért/eladósodásáért?” kérdésében. Helyette a Tudományos Akadémia és a Földhitelintézet érdekében munkálkodott, és vállalta Széchenyi hagyatékának gondozását. A hagyaték megvásárlásához szükséges összeget a nemzeti összefogás és az utókor hálájának jeleként, kis összegű adományok gyűjtéséből kívánta előteremteni. Ez a terve az általa sokszor kárhoztatott nemzeti apatikus jellem egyfajta külső jeleként is, kudarcba fulladt. A Széchenyi-hagyaték akadémiai átvételére 1877-ben állami segítségnyújtás következtében kerülhetett sor.

Az Akadémia elnökeként az 1870–1880-as évek őstörténeti vitáiban nem nyilvánított véleményt. Az általa kitűzött pályázatok a nemzetgazdaság és a politikai élet gyakorlati tárgyú vitakérdéseihez kapcsolódtak: a hazai jegybankügy rendezése, a helyi érdekű vasutak finanszírozása, illetve a vasutak államosításának közgazdasági megítélése. A Nemzetgazdasági Bizottság elnökeként felkarolta a földhöz juttatás korlátozott állami történő eszközökkel végrehajtandó és a magyarosítással összekötendő formájának, a telepítéseknek az ügyét. Népszerűtlensége is okolható azért, hogy a halálakor keletkezett nekrológok – a református sajtón kívül – szűkszavúak, nem méltatóak, tényközlésekre szorítkoznak. Az akadémiai emlékbeszédét tartó Trefort is az utókorra hárítja tevékenységének és jelentőségének mérlegre tételét.

A POLITIKAI ÉLET KÉT SZOCIALIZÁCIÓS ISKOLÁJA – A VÍZÜGY ÉS AZ EGYHÁZPOLITIKA

Szenteljünk néhány gondolatot a kor életének két olyan szocializációs terepének is, mely nagyban felelős a „kőszívű ember unokái”-nak politikai kiiskolázásáért. Annál inkább meg kell ezt tennünk, mivel napjainkra ezek jelentősége teljes mértékben feledésbe merült. Szánjunk néhány szót Lónyay Menyhért vízügyszervezői és egyházpolitikusi tevékenységére is.

„Valljuk meg az igazat, akkor, midőn más, tapasztalatokban és eredményben sokszorta gazdagabb nemzetek a tiszai munkálatokhoz képest kisszerű munkálatok sikerével kérkednek, és azokat sokszoros tudományos vitatások tárgyává teszik: e mind anyagi mind tudományos tekintetben valódilag nagyszerű eredményt még honfiaink is alig, a külföld pedig épen nem ismeri. Végtelen fontos eredményeket mutatott pedig fel a Tisza-szabályozás, mert: [1.] Megmutatta mindenek felett, hogy nemzetünkben van egy józan kitartó, következetes és fáradhatlan, életrevaló társulati munkásság, mely bármely körülmények, gyakran zsibbasztó befolyások között is, a végczél felé lankadatlanul törni képes volt.; [2.] Megmutatta, hogy műtani kivitelt illetőleg is vannak hazai tehetségeink, melyek bármely nagyszerű vízi vállalattal mérkőzhető vállalatot tervezni, s következetesen kivinni tudnak; [3.] Fontos tapasztalatokkal gazdagitá a vízépítészeti tudományt; s Végre [4.] nemzetgazdasági tekintetben e hazának, — annak legtermékenyebb és legnevezetesb részében, — mondhatjuk szívében, aránylag nagy, egy kis királysággal felérő tért mentett és mentend meg [fog megmenteni], és adand át [fog átadni] a nemzeti földmívelési ipar[kodás]nak, hogy az idővel a nemzeti készítés és jobblét hathatós tényezőjévé váljék.” – vallotta Lónyay 1860-as akadémiai székfoglalójában.

Bár mai tudásunk birtokában valószínűleg másként valósítanánk meg (mint ahogy ez a tudás is javarészt az adott kor színvonalának megfelelő végrehajtás révén azóta keletkezett), a vízrendezés mértékét tekintve teljesen egyetérthetünk Lónyay szavaival, mind a vízjárta árterek nagyságát, a szállított vízmennyiséget, ennek ingadozását, az esésformációk és a velük összefüggő építő és romboló erők változatosságát, a megvalósítás és a fenntartás nehézségeit tekintve is a Tisza-szabályozás világviszonylatban is méltán nevezhető kiemelkedő teljesítménynek. Az árvizek elleni védekezés olyan közérdek volt, melynek szükségét még a pusztán háztulajdonnal rendelkező szegénység is belátta.

A másik abszolutizmus korabeli politikai szocializációs magasiskola a református egyházi élet volt. Ez a szintezett felépítésű, a testületi autonómiákon nyugvó, a nemlelkészi elemnek is paritásos alapon teret, sőt a politikai protestantizmus (a társadalmilag előkelőbbek egyházi vezető tisztségekbe választásának) hagyományai alapján nekik bizonyos kérdésekben döntő befolyást juttató rendszer önállóságra és együttműködésre, érdekfelismerési és érdekkommunikációs készségek kifejlesztésére sarkallt. Bár számára a protestantizmus leginkább a modern kort nemző és annak leginkább megfelelő tudományos világnézet és magatartásforma volt, ősei egyházának gondját kegyelettel és nagy szorgalommal hordozta. Bőségesen gyakorolta magát a jókedvű adakozás kegyelmi ajándékában egyházközségekkel, egyházi intézményekkel és tehetséges ifjakkal szemben egyaránt, melynek gyökerei a protestáns nemesség hagyományos patrónusszemléletében gyökereztek.

Lónyay a visszaemlékezések szerint a lelkészek felé valós érdeklődéssel ápolta kapcsolatait, és még az egyszerűbb, szalmatetős parókiákon élőkkel sem éreztetett semmiféle lenéző, vállveregető gőgöt. Az 1859-60-as pátensharc idején határozottan fellépett az autonomikus jogok védelmében. Bár a későbbiekben Tisza Kálmánhoz hasonlóan őt is megvádolták, hogy mindössze politikai pecsenyéjét sütögette ezzel, a bécsi kormányzat Lónyay beszéde miatt vonatta be rendőrhatóságilag a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1860. évi első számát. Lónyay ugyanis úgy adott hangot az 1830-es évek óta érlelődő református összetartozás-érzésnek, hogy a törvényes egyházpolitikai alapot visszavezette a reformkor egyik fontos célkitűzéséig, a katolikus vallási és tanulmányi alapok egyenlő jogon, felekezetarányos módon végrehajtandó újraosztásáig. Mindemellett a missziói, özvegy-, árva- és gyámügyi feladatokat ellátni hivatott Közalap feltöltésére előremutató kulcsrendszert javasolt, mely szakszerűen, a teherviselési képességet is figyelembe véve osztotta volna meg a kötelezettségeket a kerületek, egyházmegyék és gyülekezetek között a megállapított szükségletek mértékéig.

Pénzügyminisztersége idején, 1869-ben kezdődött meg a reformátusokat is érintő államsegélyes egyházpolitika. Bár ennek akkori volumene még rendkívül korlátozott volt, megadta azt a mintát, amellyel a bevett vallások teljes egyenlősége (az 1848. évi XX. törvénycikk által előírt, egyébként soha életbe nem léptetett kritérium) bevezetéséig a református egyház növekvő finanszírozási gondjait kezelni lehetett. Ennek nyomán 1870-ben a református életben egyre nagyobb szellemi súlyra szert tevő dunamelléki egyházkerület hívta el főgondnokának. Ilyen minőségében a közegyház létrehozásában az 1881–83-as debreceni országos református zsinaton reális kompromisszumok létrehozására törekedett. Kiváló tevékenységet fejtett ki a református egyházi Közalap létrehozása és működtetése körül, mely egy évtizedig – az állami segélyezés újabb szakaszának megindulásáig – a gyámolítás, segélyezés, szolidaritás terén többet ért el, mint az azt megelőző 40 esztendő együttvéve. Nem véletlenül tartotta ezt Lónyay élete fő művének, mellyel Isten szolgái, árvái és özvegyei érdekében némi jót tehetett. Így sorsszerűnek is tekinthetjük, hogy 1884. november 3-án éppen a közalapbizottság ülésén érte halálos rosszulléte.