2017. december 15.

Lovagi kultúra

Szerző: Zemplényi Ferenc

A lovagi kultúra sajátos viselkedési és érintkezési normákat, új emberideált és csak rá jellemző erénykódexet teremtett. Hűség és hősiesség, áldozatkészség és jámborság, a hírnév és becsület felmagasztalása volt az alapja mindennek. A kereszténység bajnoka egyben az eszményi szerelmes. A lovagság intézmény és ideál egyszerre: az irodalmi ideál vonzása alakítja az életet. A középkorban a lovagerényekre épülő kultúra néhány évszázadra az udvari kultúra rangjára emelkedett.

A 11-13. század sajátos udvari kultúrája a lovagi kultúra lett. Udvari kultúra mindenhol létezett, ahol fejedelmi udvarok voltak, ám az udvar ebben az időben nem kizárólag a fejedelmi udvart jelentette. A kultúra igen fontos centruma lehetett bármelyik  úr kastélya is. Az udvari kultúra szoros összefonódása a lovagság ideológiájával a reneszánsz folyamán megbomlik. Az udvar kultúraképző szerepe még sokáig megmarad, lovagság és udvariság azonban elválik.

A lovagság intézmény és ideál egyszerre, bár a kettő nem feltétlenül fedi egymást. A valóság vad és kegyetlen volt. A ráépülő ideológia ezt eltakarta, ugyanakkor hosszú civilizációs folyamattal meg is nemesítette. A lovagi tornák szabályozott és ünnepélyes rendjéről is azt állapította meg Georges Duby, hogy a tornák legalább annyira a pénzszerzés, a közönséges meggazdagodás eszközei, mint ideálok szolgálatában álló sportesemények: egy-egy ilyen alkalommal egész vagyonok cseréltek gazdát. A lovagi világképnek ugyanakkor fontos eleme volt a nagylelkűség, és a pénzt, az anyagi javakat illett megvetni.

A nehéz fegyverzettel jól felszerelt lovaskatona, a miles, nem ismeretlen az ezredforduló előtt sem. Hogy a nomádokkal miként tudták felvenni a küzdelmet, azt a magyarság lech-mezei tapasztalatai is mutatták. A lovas harcosok nem szükségszerűen tartoztak a nemességhez. A vad, fegyelmezetlen és veszélyes tömeg akkor vált lovagsággá, amikor renddé konstituálódott, a jogok és kötelességek bonyolult vonzáskörébe került s egyre jobban, végül szinte teljesen azonosult a nemességgel (és az ővele). Kialakuló éthosza a kereszténységen és hűbériségen alapult. Ez a civilizációs folyamat nagyjából a 10-12. században játszódott le.

A lovag első nagy irodalmi mítosza a 11. század közepe felé jelenik meg. Ez a Nagy Károly és közvetlen utódainak történeteit megformáló chanson de geste, a krónikás ének vagy geszta-ének. Legnagyobb teljesítménye - valószínűleg időben is a legelső - a Roland-ének. Itt már teljes egységben van a keresztény harcos gondolata a hűbéri elvvel, a becsület arisztokratikus eszméje a szolgálattal. Roland Isten felé nyújtja kesztyűjét halálakor, visszaadva neki hűbérét, a lelkét, amit - mint a magyar barokk eposzban hatszáz évvel később Zrínyiét - Gábor arkangyal visz a menynyekbe. Roland és csapata helytállását a költő víziója a kereszténység és pogányság világméretű összecsapásává kerekíti ki.

A Roland-ének a miles christianus eszméjének első nagy irodalmi megfogalmazása. Az egyház azonban a maga részéről szintén igyekezett a barbár harci kedvet megfékezni, és nagymértékben hozzájárult a lovagság renddé formálódásához. Eszmevilágában nagy súlyt helyez a harcosok, dolgozók, imádkozók hármasságára, később pedig (és nemcsak egyházi körökben) megjelenik a lovag-pap (klerikus) kettősség   és párhuzamosság gondolata: mindkettő feladata, hogy a rendet fenntartsa a világban. A klerikus szeretetével teszi ezt, a lovag pedig az általa keltett félelemmel. Valóban, az érett középkor kultúrájának alapja a lovagi-udvari, illetőleg egyházi, klerikus kettősség. Jelen van az egyház a lovagi ideológia kiformálásában is:  egyrészt a szegények, az elesettek védelme, másrészt harc a pogányok ellen és a Szentföld visszafoglalásáért. Így formálódnak a nagy papi lovagrendek is.

A folyamat végén megint a lovagi ideál spiritualizálódása áll majd. Az Artúr király körüli történetek legnagyobb irodalmi megformálásában, a 13. század eleji Lancelot-Grál ciklusban a "földi lovagság" - megannyi ragyogó kalandja után - nem képes megállni a "mennyei lovagság" nagy próbáját, amelyet a Szent Grál keresése nyújt számukra (csak egy kiválasztott, bűntelen és főleg szűz lovag és két hasonló erényekkel ékes társa képes erre). Ezért jelenti a Grál-kaland az artúri lovagi birodalom hanyatlásának kezdetét.

A chanson de geste azonban még nem udvari irodalom. Olyan hősköltészet, amely mindenki, az egész társadalom előtt nyitva áll. A lovagi-udvari kultúra viszont arisztokratikus, csak a művelt kiválasztottaknak szól. Kialakulásához még hiányzik két fontos mozzanat. Az első szociológiai: az új rend találkozik a hatalom újfajta központjaival, a civilizálódó főnemesi udvarokkal, s ebben a találkozásban artikulálja magát és ezeket az udvarokat is. A másik ideológiai: a hűbérúr és Isten szolgálata mellé a kiválasztott nőnek való szolgálat. Ez először Dél-Franciaországban történt meg a 11. század végén. A találkozás eredménye a fin' amors, a nemes, udvari szerelem eszméje. Hordozója legelőször a trubadúrok költészete.

A kor dél-franciaországi kultúrája gazdag, mondén és minden szempontból toleráns. Nem véletlen, hogy itt virágzott a kathar eretnekség vagy inkább a kereszténységgel rivális dualista vallás is, amit annyian akartak - minden alap nélkül - kapcsolatba hozni a trubadúrokkal és eszményeikkel. Az itteni udvari társadalom nyitottságára jellemző, hogy az ideáljaikat kifejező költők - akik a társadalom minden rétegéből származtak - mind megkapják a kvázi nemesi "en" (mint az angol sir vagy a spanyol don) előnevet életrajzíróiktól. A trubadúrok költészete kezdettől fogva teljes fegyverzetben jelenik meg mint retorikailag tudatos, mesterségükre büszke költők alkotása, magas fokú formaművészettel, bonyolult strófaszerkezetekkel és rímeléssel, s ami nagyon ritka a középkor irodalmában: dialektusok felett álló irodalmi köznyelven. Költészetük nagymértékben elméleti, fő témája az "udvari szerelem".

A fin'amors a nő feltétlen tiszteletén és a férfi teljes alávetettségén alapult. A férfi-nő viszonyt a feudális függés és hűség formuláiban képzelte el. Neoplatonikus gondolati rendszerben valósul meg: a szerelem minden jónak a forrása, mely megnemesíti a lelket. A lovagi erények rendszerében kulcsszerepe van a szerelemnek, az imádott nő szépségében az isteni teremtés szépsége tükröződik. Az egész világot bevilágítja a szerelem. A kései trubadúroknál és olasz tanítványaiknál, az édes új stílus költőinél a szerelem már nemcsak mindenható, nemcsak minden jónak a forrása, hanem eleve megnemesítő erejű, csak nemes szívek sajátja lehet. "Nemes szívben lakozik mindig a szerelem" - ahogy Guido Guinizelli egyik híres canzonéja kezdődik.

Igen sokat beszéltek arról, hogy a trubadúrszerelem menynyire érzéki és mennyire szublimált. Anélkül, hogy a kor szerelmi traktátusainak és a költők alkotásainak részletes elemzésébe belefognánk, megállapíthatjuk: a kérdés voltaképpen nem az, hogy tették-e a trubadúrok vagy nem (valószínűleg hol igen, hol nem, ahogy ez már az életben lenni szokott), hanem hogy a szublimálás lehetősége, sőt erkölcsi méltósága adva volt a rendszerben, az az érzés, hogy a pusztán testi szerelem mégsem az igazi. Ahogy Dante Isteni színjátékában Paolo és Francesca lovagi, de érzéki, emberi (sőt, házasságtörő) szerelmének mintegy kritikája az igazi szerelem, amit Beatrice alakja képvisel, a teljesen testetlen, a világmagyarázó elvvé váló, az Istenség közvetlen közelében helyét megtaláló szerelem. Az "udvari szerelem" valóban a trubadúrok találmánya, sőt radikális újítása, melynek roppant hatása volt egész kultúránkra.

Az erények és viselkedés ama rendszerét, amelyet a szerelem és az általa szabályozott egyéb erények diktálnak, corteziának, udvariságnak nevezik. Nem véletlenül vált ez a szó hosszú civilizációs folyamat eredményeként az udvariasság jelentéshordozójává minden európai nyelvben, még a magyarban is, ahol eredeti, udvari jelentésében nincs jelen. Egy arisztokratikus társadalom viselkedési kultúráját és erénykódexét hordozza ez a szó - eredetileg is mint ideálkép és éthosz, nem pedig mint tükörkép.

A trubadúrok költészetén kívül a fin'amors eszméjének hordozói és egyben az ideális lovag képzetének megalkotói azok a (verses) regények, amelyek a 12. század második felétől keletkeztek Franciaországban (első nagy költőjük Chrétien de Troyes). Ezek nem a Karolingok hőseiről szólnak, hanem a legendás brit királyról, Artúrról és a lovagjainak helyet adó kerekasztalról. Csodálatos kalandok és mesés fegyvertények népesítik be ezeket a  regényeket, melyeknek vége mindig a hős apoteózisa a végrehajtott nagy feladat, a beteljesedett lovagi út után. A kaland, a feltett cél megkeresése, a qu?te minden pillanatban a teljes személyiség készenlétét igényli, morális és fizikai értelemben egyaránt. Végül is ez a lovagi életpálya metafizikai tartalma.

Hangsúlyoznunk kell e kultúra és ideáljainak fikciós és irodalmi jellegét. A lovagi kultúra eszményei (mint az eszmények általában) magasan gondolkodó értelmiségiek és költők alkotásai. És mégis: ezek az eszmények lassan valahogy szinte uralmuk alá hajtották a valóságot.

Huizinga szépen mutatta ki, hogy a lovagi éthosz milyen mértékben van jelen a kor számos alakjának gondolkodásában, és civilizáló, mérséklő, magas erkölcsiségű felfogása mennyire pozitívan hat. Jó János francia király például, amikor túszul adott fiai megszöknek az angol fogságból, minden politikai ésszerűség ellenére maga tér oda vissza. Végül is a nemzetközi jog, hadijog stb. nem elhanyagolható forrása épp a lovagi erénykódex.

Örököltük a kor ideáljait - az elesettek és gyengék védelme éppúgy lovagi találmány, mint a nők tisztelete. Ne felejtsük, ha egy nőt előre engedünk az ajtóban vagy felsegítjük a kabátját, ma is mindannyian a trubadúrok kései tanítványai vagyunk.