2017. december 13.

Lüders orosz tábornok jelentései a segesvári ütközetről

Szerző: Rosonczy Ildikó

A Petőfi-kutató Dienes András szerint hétszáz körül van azoknak a magyar visszaemlékezéseknek, leírásoknak a száma, amelyek felidézik, hogy mi is történt 1849. július 31-én Segesvártól keletre, a várostól Héjjasfalváig húzódó térségben. Ennek alapján azt hihetnénk, hogy az ütközet története minden részletében ismert, feldolgozott. Ez azonban koránt sincs így. Gyalókay Jenőé az érdem, hogy az osztrák hadilevéltárban őrzött hivatalos iratanyag, valamint a közzé tett orosz források alapján az ütközet történetét megírta, és így a csatateret borító "misztikus ködöt" eloszlatta. Dienes András pedig a visszaemlékezések adatait tette mérlegre, és az orosz ellentámadást követő menekülés körülményeit próbálta rekonstruálni.

A segesvári ütközetre vonatkozó tengernyi magyar visszaemlékezés jó része kétes értékű, mert évekkel, sőt évtizedekkel későbbi időből származik, és nem elsősorban magával az ütközettel, hanem a küzdelemben részt sem vett Petőfi eltűnésével foglalkozik. Ahogy múltak az esztendők, az ütközet résztvevőinek vagy csupán szemtanúinak az emlékei megfakultak, a hangsúlyok eltolódtak, az árnyalatok összemosódtak, s az emlékek közé a másoktól szerzett információk saját élményként épültek be. Azok a tanúk pedig, akik Petőfit menekülni, elesni látták, egyre szaporodtak. Mint azok is, akik a költőt menteni próbálták. Vagyis annak az óhajnak, hogy meg kell találni a költő sírját, sokan akartak eleget tenni, és gyakran azt mondták fel, amit a közvélemény hallani akart tőlük. Ráadásul közvetlen az ütközet után vagy legalábbis röviddel utána papírra vetett magyar szemtanúi, résztvevői feljegyzések, beszámolók nincsenek, és a felgyorsuló események sodrában részletes hivatalos jelentés, haditudósítás sem készült a küzdelemről.

Az ütközet orosz forrásai és jelentőségük

A moszkvai Oroszországi Állami Hadtörténelmi Levéltárban 2012 nyarán találtam rá Alekszandr Nyikolajevics Lüders tábornoknak a segesvári ütközetről beszámoló eredeti jelentésére és annak kiegészítésére, amelyet a Magyarországra bevonult orosz haderő főparancsnokához, Ivan Fjodorovics Paszkevics tábornagyhoz intézett. Bem altábornagy orosz ellenfelének jelentése augusztus 2-án Segesváron kelt. Lüders később, Nagyszebenben augusztus 9-én írott jelentésében visszatért a segesvári ütközetre és további részleteket közölt róla. Ezeknek a jelentéseknek a tartalma a magyar történettudomány számára régen ismert: a szentpétervári angol követ 1849. augusztus 16-i és augusztus 24-i, Lord Palmerston angol külügyminiszterhez írt jelentéseinek mellékleteként nyomtatásban már 1851-ben napvilágot láttak egy angol dokumentumgyűjteményben. Pontosabban az angol követ nem magukat a jelentéseket küldte el külügyminiszterének, hanem az azok alapján készült és nyomtatásban megjelent hivatalos haditudósítások francia fordítását.

A két Lüders-jelentés, valamint az egyik osztrák összekötő tiszt, Franz Dorsner ezredes augusztus 1-jén Segesváron kelt jelentése, amelyek közvetlenül az ütközet után születettek, elsőrangú források. Nemcsak az orosz fél erejét, tevékenységét, csapatainak mozgatását illetően, hanem a küzdelem menetének rekonstruálása szempontjából is. Gyalókay Jenő ítélte meg így, akinek említett, 1932-ben írt szakszerű elemzésére épülnek a szabadságharcról megjelent munkáknak az ütközetet ismertető fejezetei.

Az orosz parancsnok megtalált eredeti jelentései lényegében semmilyen új adalékot nem tartalmaznak a nyomtatásban megjelent tudósításokhoz képest. Mégis érdemes volt kutatni utánuk és tüzetesen végigolvasni őket, mert néhány olyan mozzanatot, amelyeket Gyalókay Jenő a rendelkezésére álló kútfők alapján nem tudott tisztázni, más, azóta hozzáférhetővé vált orosz forrásokkal együtt és azoktól alátámasztva megvilágítanak, és bizonyos félreértéseket tisztáznak. Ilyen orosz forrás az Erdélybe bevonult orosz seregtestnek az említett orosz hadtörténelmi levéltárban őrzött hadműveleti naplója, Lüders táborkari főnökének, Artur Adamovics Nyepokojcsickij ezredesnek az erdélyi hadjáratról írt, 1858-ban kiadott munkája, együtt a mellékletként közölt ütközetvázlattal, valamint Dmitrij Ivanovics Daragan táborkari alezredes 1859-ben megjelent visszaemlékezése.

Az ütközet történetét pedig már csak azért is érdemes végigkövetni, hogy lássuk, az orosz ellentámadás után mekkora esélyük volt a gyalogos honvédeknek és a küzdelmet órák óta figyelő érdeklődőknek a menekülésre.

A csatatérre küldött orosz erősítések kérdése

Az Erdélybe benyomult orosz erők élén álló Lüders gyalogsági tábornok és az erdélyi magyar hadsereg parancsnoka, Bem József honvéd altábornagy első ízben Segesvárnál kerültek egymással szembe. Lüdersnek a becslések szerint a városnál összesen 9100-9200 embere volt. Ennek mintegy felét a marosvásárhelyi útra állította fel, másik fele pedig, kb. 4500-4600 fő került az udvarhelyi útra, az ütközet kezdetén másfél könnyűüteggel: 12 löveggel. Ezzel az erővel szemben az utóbbi irányból felvonuló Bem serege összesen 3100-3200 főt számlált és 16 löveg kísérte. Az oroszok, mint általában, ebben az esetben is legalább duplájukra becsülték a magyar erők létszámát.

Az orosz parancsnok nagy bizonytalanságban volt. Amikor Fehéregyháza felől felbukkant a magyar sereg, és délelőtt tíz óra után erőteljes ágyúzásba kezdett, mint írja, arra gondolt, hogy talán csak elterelő hadművelet folyik. De számolt azzal a lehetőséggel is, hogy ezek még csak a magyar előcsapatok, amelyeket tekintélyes erők követnek. Ezt a feltételezését valószínűsíthette a magyarok szívós és vakmerő támadása. A zavart minden bizonnyal növelte, hogy táborkari főnöke, Grigorij Jakovlevics Szkarjatyin vezérőrnagy az egyik első visszapattanó magyar ágyúgolyótól súlyosan megsérült, és néhány óra múlva meg is halt.

A segesvári ütközet történetét eddig úgy ismertük, hogy az orosz parancsnok a marosvásárhelyi útról két zászlóaljat és egy fél vagy egy egész nehézüteget délután a városon át erősítésként a csatamezőre rendelt. Komoly erősítésről van szó, a két zászlóalj nyolc százada kb. 1400 főt számlálhatott, akik a lovak vontatta nyolc löveget, annak felszerelését és mintegy 190-200 fős kezelőszemélyzetét követték.

Azonban ez nem így történt. Lüders arra is felkészülve, hogy csapatai nem tudják feltartóztatni a magyar támadást az udvarhelyi úton és ezért kénytelenek lesznek a városon keresztül visszavonulni, ezt a két zászlóaljat egy fél nehézüteggel még az ütközet kezdeti szakaszában a város nyugati kijáratával szemben emelkedő magaslaton állította fel. Lüders ezt az intézkedését jelentésében nem részletezi, de a többi orosz kútfő és az orosz ütközetvázlat ezt bizonyítja.

Az orosz parancsnok tehát gyalogságot nem, viszont egy nehézüteget erősítésként áthozatott a marosvásárhelyi útról, amiről szól is jelentésében. A nehézüteg, amelynek döntő szerepe volt az orosz ellentámadás előkészítésében, délután négy óra tájban ért a helyszínre, és felváltotta a mintegy hét órája harcban álló, lőszeréből is kifogyott könnyűüteget. Amíg az oroszoknak megvolt a lehetőségük erre a tüzérségi utánpótlásra, addig az egész nap helyt állt magyar tüzérség súlyos veszteségeit - a gyors és tartós tüzeléstől négy Gábor Áron-féle ágyú már délután egykor megrepedt - nem volt mivel pótolni.

Kitartó küzdelem

A mindent elsöprő orosz ellentámadás délután öt óra tájban következett be, és összeroppantotta az addig elszántan küzdő kis magyar sereget. Érdemes idézni Lüders kulcsmondatnak tekinthető megállapítását: Bem "több órán át nem ért el semmiféle sikert, mégsem hátrált egy lépést sem". Vagyis mintegy hat-hét órán keresztül nem mozdult a front, aminek következtében a magyar fél nem foglalkozott a visszavonulás esetleges előkészítésével. A hosszú órák reménnyel biztató küzdelme a magyarokat óvatlanná tette. A vereségre nem számítottak sem a harc résztvevői, sem a Fehéregyháza közelében, a Sárpatak hídjánál órák óta szemlélődők. Szinte csak perceik maradtak arra, hogy felmérjék, az ütközet elveszett, mert máris nyomukban voltak az orosz balszárny kirobbanó erővel vágtázó orosz dzsidásai és kozákjai, akik végre kiereszthették magukból az egész napi tétlenség során bennük felgyülemlett feszültséget. És gyorsan törtek előre az orosz jobbszárny gyalogosai is.

Az orosz források a magyar elesettek számát több mint ezerre becsülik. Lüders szerint ezt a számot a temetést végeztető helyi szász hatóság jelentette, de a magyar hadtörténészek ennek felét tartják reálisnak. Ha ugyanis az elesettek száma ennyi lett volna, és hozzászámítjuk mint sebesülteket ennek legalább a kétszeresét, a hadifoglyokat és a túlélőket, nagyobb létszámot kapunk, mint Bem egész serege volt. Az orosz halottak száma hivatalos adataik szerint negyvenegy fő volt. A hatalmas különbség okát Daragan azzal magyarázza, hogy a magyarok veszteségük nagyobbik részét az üldözés során szenvedték el.

Orosz lovas századok a Küküllő jobb partján

Eddigi ismereteink szerint késő délután a Segesvár túlsó felén álló csoportosítástól a Nagyküküllő jobb partján egy dzsidásszázad, majd két kozákszázad érkezett, hogy a menekülők elé vágjon. Az ide rendelt lovas alakulatoknak sem Lüders jelentéseiben, sem a többi orosz forrásban nincs nyomuk, de az osztrák összekötő tiszt, Franz Dorsner sem említi őket. Az orosz ütközetvázlaton a Küküllő jobb partján katonaság egyáltalán nincs feltüntetve. Nincs szó róluk a legkorábbi történelmi feldolgozásokban sem. Egy dzsidás- és két kozákszázadról van szó, az alakulatok pontos megnevezése azt sugallja, mintha hivatalos forrás lenne a közlés alapja. De ilyen hivatalos forrás csak attól származhatna, aki e lovas századok elindulására a parancsot kiadta. Ilyent pedig egyelőre nem ismerünk. És vajon a "félelem lázában kergetett" magyar menekülők pontosan meg tudták határozni, hogy a folyó jobb partján milyen orosz alakulatok tűntek fel? Kétséges. Legfeljebb vágtató lovas csoportokra emlékezhettek. Nyitott kérdés, hogy mikor és kinél bukkannak fel először a folyó jobb partján vágtázó, a marosvásárhelyi útról érkező orosz lovasok?

Az orosz dokumentumok alapján valószínűsíthető, hogy a folyó jobb partján egyáltalán nem voltak oroszok, legföljebb kisebb kozák osztagok, amelyek a csatatérről, pontosabban Fehéregyháza és Héjjasfalva között  gázoltak át a túlsó partra. A másik osztrák összekötő tiszt, August von Heydte őrnagy szól a Küküllőn átkelő, a menekülők elől a Héjjasfalvánál lévő hidat lezáró kozák rajokról, ezeket láthatták a menekülők. Vagyis az üldözésben kizárólag azok a lovas alakulatok vettek részt, amelyek az ütközet elején is az udvarhelyi úton voltak elhelyezve. Nem is hihető, hogy az elővigyázatosságot szem előtt tartó Lüders három lovasszázadot elvont volna Segesvár túlsó feléről, gyengítve szekérvonatának védelmét, még akkor sem, amikor már megbizonyosodott arról, hogy ott támadás nem fenyegeti. Az sem hihető, hogy a három századot Segesvár túlfeléről, a várost megkerülve, ismeretlen úton, tagolt terepen rendelte volna a csatatérre, ahogy ezeknek a századoknak az útvonalát Dienes András a maga kötetének mellékletében, az ütközetvázlatba berajzolta. Lüdersnek egyébként nem is volt szüksége a lovassági erősítésre: balszárnyán hét pihent lovasszázada állt harcra készen. Arra pedig, hogy az óvatos orosz hadvezetés Magyarországon vagy Erdélyben hasonló bekerítő lovas osztagokat küldött volna ki az esetlegesen hátráló magyarok üldözésére, nem találunk példát.

***

Összefoglalva az eddigieket elmondhatjuk, hogy jóval kisebb volt az orosz túlerő a csatatéren annál, mint ahogy eddig véltük, vagyis a délután érkezett nehézüteg kezelőszemélyzetével együtt is kb. bő másfélszeres lett. (Lüders Segesvárnál állást foglalt teljes hadereje azonban kb. háromszorosa volt annak a kis magyar seregnek, amely Bem parancsnoksága alatt küzdött.)  Az oroszok az ütközet előtti napon már Segesváron pihentek, amíg az újoncokkal feltöltött, hiányos fegyverzetű magyar csapatok július 31-én hajnaltól úton voltak, s előző napjaik is erőltetett menetekkel teltek. Bem mindenképpen ki akarta erőszakolni az áttörést, mert arról nem tudott, hogy Segesvár túlsó felén ugyanolyan erősségű orosz haderő várja, mint amilyennel a várostól keletre mérkőzött meg. De az orosz felderítés sem volt jó, ahogy ez az orosz forrásokból kiderül.

Lüders Bem erejét addigi sikerei és méltán terjedő hírneve alapján jóval túlbecsülte, és közeledéséről értesülve két irányból is védekezésre készült ellene. Az ütközetet követően augusztus 2-án még Segesváron volt, ahonnan elindult ellenfele nyomában Székelyudvarhely irányában, akkor, amikor Bem már Nagyszeben felé tartott.

Olvassuk tehát az orosz tábornok jelentéseit a segesvári ütközetről, amelyről azért, mert Petőfit itt látták élve utoljára, és holtteste nem került elő, oly sokan és olyan sokféleképpen vélekedtek és ítélkeztek.

Lüders tábornok  Paszkevics  főparancsnokhoz  intézett, július 21-én/augusztus 2-án  Segesváron, 881. szám alatt kelt  jelentése  a segesvári ütközetről

A működő hadsereg főparancsnokának, tábornagy úrnak,
a varsói hercegnek, Jereván grófjának, Paszkevicsnek
Jelentés az V. gyalogos hadtest parancsnokától,
Lüders gyalogsági tábornoktól

Július 17-én/29-én, ahogy 876. szám alatti jelentésemben aznap írtam, elértem és megszálltam Segesvárt anélkül, hogy az ellenség részéről bármiféle ellenállást tapasztaltam volna. Szükségesnek ítéltem, hogy 18-án/30-án, a négynapi menet után csapataimnak pihenőnapot adjak, ezen kívül be akartam várni a Dyck vezérőrnagy parancsnoksága alatt Fogarasból közeledő középső oszlopot, hogy együttes erővel biztosabban léphessek fel az ellenséggel szemben.

Mivel Dyck tábornok nem érkezett meg, szükségessé vált, hogy még egy napot Segesváron töltsek, annál is inkább, mert a kapott hírek szerint az ellenség nagy erőket vont össze különböző helyeken, Marosvásárhelyen, ahová Háromszékből maga Bem is megérkezett, és Udvarhelyen. 19-én/31-én reggel a kozák előőrsök azt jelentették, hogy az ellenség az Udvarhely felőli úton gyorsan és elég jelentős számban közeledik. Ahogy tudomást szereztem felbukkanásáról, rögtön az itteni táborba indultam, hogy megtegyem a szükséges intézkedéseket.

Csapataim ekkor két helyen, a marosvásárhelyi és az udvarhelyi úton álltak; a város egy mély völgyben fekszik, környékén sok a hegy, a domb, folyók szelik át, így nagy seregek mozgása szempontjából előnytelen terep; sőt még a csapatok elhelyezéséhez is igen kevés a megfelelő hely, mert minden kis sík terület kukoricával van bevetve, amelynek magassága eléri a másfél szazsenyt;  mind ez okból, mind pedig azért, mert az ellenség elsősorban Marosvásárhely felől volt várható, a főerők az ehhez a városhoz vezető úton álltak; a két tábor között a távolság öt verszta  körül volt, a kapcsolatot közöttük bár országúton, de hegyes terepen át, valamint a város nagyon szűk és kanyargós utcáin keresztül lehetett biztosítani.

Tizenegy óra tájban a körülbelül hatezer főt számláló ellenséges csapat tizenkét ágyúval harcrendben közeledett az országúton, a zászlóaljak közötti térségben két erős üteggel. A lublini vadászezred a 7. könnyűüteggel teljes harckészültségben a tábortól körülbelül egy versztányira nyomult előre, ahol bár nem kimondottan jó, de a harchoz elég előnyös állást foglalt el. Törzsem főnökével, Szkarjatyin vezérőrnaggyal együtt kezdtem a csapatokat az állásban rendezni, amikor Szkarjatyin tábornokot az ellenség egyik első ágyúgolyója a vállán és a fején súlyosan megsebesítette, aminek következtében ez a vitéz tábornok az egész sereg legnagyobb sajnálatára néhány óra múlva elhunyt. Állásunkat szemből egy patak  védte, amelyen gázlón csak a gyalogság és a lovasság tudott átkelni; balszárnyunk teljesen sík területen a Küküllő nevű folyóhoz csatlakozott, amelyen csak egy gázló volt az állás mögött; ezen a szárnyon a nassaui herceg őfensége nevét viselő dzsidásezred négy századát és három kozák szotnyát  helyeztem el Demidov vezérőrnagy, Őfelsége kísérete tagjának parancsnoksága alatt. A jobbszárny egy meredek hegynek támaszkodott, amelynek csúcsát erdő borította, s amely előtt az említett, a Küküllőbe torkolló patak kanyargott; azt parancsoltam, hogy ezt a hegyet a lublini ezred két zászlóalja és az 5. lövészzászlóalj két százada szállja meg a lublini vadászezred parancsnoka, Lipszkij ezredes parancsnoksága alatt. A lövegek mellé a lublini ezred egy zászlóalja került fedezetként, tartalékban pedig ugyanezen ezred maradék zászlóalja, a lövészek két százada, egy század utász és a 6. könnyűüteg egy osztálya maradt. Ahogy az állásban elhelyeztem a csapatokat és felállítottam az ütegeket középen és a jobbszárnyon a hegy lejtőjén, a parancsnokságot azzal, hogy maradjon védekező pozícióban, rábíztam az 5. tüzérhadosztály parancsnokára, Ivin altábornagyra, magam pedig a táborba, a főerőkhöz mentem. Az összes hírek alapján azt lehetett feltételezni, hogy Bem főerőivel Marosvásárhelyen van; a tábor helyét, ahol a mi főerőink voltak elhelyezve az egész szekérvonattal, minden oldalról hegyek vették körül, így sokkal nehezebben volt védhető, ezért látva az ellenség kezdeti működését, úgy véltem, hogy az Udvarhely felőli támadás egyszerű tüntetés, a fő támadás pedig főerőink ellen irányul majd, ezért elengedhetetlennek tartottam, hogy személyesen tegyek meg minden szükséges intézkedést, és a küzdelemhez egy előnyösebb állást foglaltam el, az egész szekérvonatot pedig egy kicsit hátrább küldtem a medgyesi úton.

Közben Ivin tábornoktól azt a hírt kaptam, hogy az ellenség erősödik, a lövegek nagyobb számban ontják a tüzet, és a gyalogság kiérve a hegyek mögül és a horhosokból támadásra készül jobbszárnyunk ellen, hogy azt visszavesse; és mivel nem láttam főerőink ellen irányuló semmiféle mozdulatát, a főerők fölött a parancsnokságot Engelhardt vezérőrnagyra bíztam, magam pedig az ütközet helyszínére mentem, ahol az ágyúzás egyre hevesebbé vált: az ellenség valóban olyan vakmerően és merészen támadott, ahogy semmiképpen sem lehetett várni tőle, és amiből arra lehetett következtetni, hogy jelentős erői vannak; ütegei teljes bevetéssel dolgoztak, úgy, hogy kénytelen voltam ütegeinket megerősíteni; Ivin tábornoknak megparancsoltam, hogy hozassa előre a 6. könnyűüteg osztályát, amivel valamelyest feltartóztattam az ellenség főerőinek támadását, mindazonáltal jelentős mértékben megerősödött gyalogsága jött lefelé jobbszárnyunk ellen, és erőteljes, hosszas tűzpárbajba bocsátkozott a lublini ezred két zászlóaljával, miközben többször szuronyrohamra is indult ellene; parancsot adtam, hogy a lublini ezred 1. zászlóaljának két százada a jobbszárny támogatására vonuljon fel.

A heves ágyúzás már több órája tartott; az ellenség szándéka és ereje nyilvánvalóvá vált, kiderült, hogy minden rendelkezésére álló csapatával döntő rohamot kezdett jobbszárnyunk ellen. Akkor már egyáltalán nem aggódva főerőink miatt, előre hozattam a tartalékból a 3. nehézüteget és felváltottam vele a 7. könnyűüteg lövegeit, amelyek hét órán át szakadatlanul dolgoztak; két löveg az országútra lett felállítva, négy a hegy lejtőjére a jobbszárnyon, kettő pedig tartalékban maradt; ugyanekkor megparancsoltam a lovasságnak, hogy kerülje meg az ellenség jobbszárnyát. Az országúton álló magyar ágyúkat hamarosan kilőttük, és két lőszeres taligájuk is felrobbant; ekkor összes lövegünk egyesült tűzerővel az ellenség balszárnya ellen fordult, ahol egy üteg golyókkal, gránátokkal és kartáccsal másfél órán át rendkívül gyakran és pontosan lőtt, tüzérségünk azonban jól célzott lövéseivel ezt az üteget javarészt kilőtte. Jobbszárnyunkon a gyalogság szuronyaival ekkor vetette vissza az ellenség támadását; kihasználva a pillanatot, parancsot adtam lovasságunknak, hogy rohamozza meg az ellenség jobbszárnyát.

A balszárnyon álló két osztály dzsidás Blum alezredes parancsnoksága alatt két vonalban és az 1. kozák ezred három szotnyája, az egész lovasság Demidov tábornok, Őfelsége kíséretének tagja parancsnoksága alatt átkelt a patakon a gázlón, és rendezetten jobbra kanyarodva azonnal megindult.

Ezt észrevéve két század magyar huszár, háttal az országútnak, balszárnnyal a mi állásunknak felfejlődött, hogy fedezze gyalogságuk és tüzérségük visszavonulását, de nem tudták feltartóztatni a dzsidások rohamát, akik visszavetették őket; ekkor jobbszárnyuk gyalogsága, amelyet átkarolt a lovasság, futásnak eredt, amit követett az ellenség egész vonala, részünkről pedig megindult az általános támadás; a kozákok és a dzsidások a nyílt térségen a nemrég felszántott földön nyolc versztán át folytatták az üldözést, utolértek és megöltek vagy ezer embert, több mint háromszázat fogságba ejtettek, akik azt vallották, hogy a csapatokat maga Bem vezette. E nap haditrófeái: nyolc ágyú, köztük egy tarack, négy lőszeres taliga, két gyalogsági zászló, rengeteg tűzfegyver, Bem hintaja irataival együtt és más kocsik. A foglyok vallomása szerint Bem a lábán egy puskagolyótól kapott sebbel  kocsiból lóra átülve alig tudott elvágtatni a már teljessé vált sötétségben. Az üldözés Héjjasfalvánál maradt abba, tíz versztára Segesvártól. Ez a nap teljes egészében ragyogó volt, de a csapatok örömét beárnyékolta a vitéz Szkarjatyin tábornok halála.

Kötelességemnek tartom, hogy Főméltóságodnak jelentsem: a rám bízott sereg tüzérsége kiválóan működött; Ivin altábornagy kiemelkedő bátorsággal és körültekintéssel irányított; Demidov vezérőrnagy, Őfelsége kíséretének tagja vezette az egész lovasságot, és így neki köszönhető a kitartó üldözés során szerzett trófeák nagy része; az itteni csapatok gyalogságának parancsnoka, a 14. gyaloghadosztály 2. dandárának parancsnoka, Jeszaulov vezérőrnagy volt, lovát megölték alatta, ő eközben ágyúgolyótól a bal lábán megsérült, de az ütközet végéig mégsem hagyta el a helyét; és a lublini vadászezred parancsnoka, Lipszkij alezredes, aki az erdőben a támadó láncot irányította, maga vezette szuronyrohamra zászlóaljait.

Veszteségünk a következő: elesett: 40 közlegény és altiszt;  megsebesült: 2 főtiszt, 165 közlegény és altiszt; zúzott sérülést szenvedett: 5 főtiszt és 33 közlegény és altiszt.

Erről az ütközetről most csak sietve rövid jelentést küldök Főméltóságodnak, de a részletekről hamarosan be fogok számolni. Az ellenség rendkívül jelentős vesztesége alapján feltételezhető, hogy az komoly hatással lesz rá, annál is inkább, mert Bem maga irányította a csapatokat. A minket megtámadó magyarok veresége minden bizonnyal csökkenti lelkesedésüket és a siker iránt táplált reményeiket.

Dyck vezérőrnagy oszlopa Fogarasból 16-án/28-án indult el Tyukos falun át, és Garadhoz közeledve 17-én/29-én néhány tucat magyar huszárba botlott, akiket a kozákok megtámadtak, és akik mintegy tizenöt elesettet veszítve futásnak eredtek.

Másnap Dyck vezérőrnagy, megtudva, hogy Kőhalmot a magyarok mintegy négyezer emberrel és kilenc löveggel megszállták, elhatározta, hogy megtámadja, ezért csapatait a rohamhoz három vonalban oszlopokba rendezte.

A csapatok heves ágyútűz után és maguk előtt csatárok láncával indultak meg Kőhalom felé; a 3. könnyűüteg sikeres lövéseinek eredményeként felrobbant egy lőszeres taliga, ami az ellenség körében zavart okozott, s amint ezt Dyck tábornok észrevette, a pragai ezred két zászlóalját és a modlini ezred egy zászlóalját hat löveggel egyenesen a település ellen küldte, a modlini ezred maradék három zászlóalja pedig balról kerülte meg az ellenség állását. Ez a mozdulat az ellenséget Kőhalom elhagyására kényszerítette, és a Homoródra vezető úton olyan gyorsan vonult vissza, hogy a kozákok alig érték utol a menekülőket.

Amikor a csapatok üldözve az ellenséget Kőhalomtól 14 versztányira eltávolodtak, Dyck tábornok, hogy az általam megadott céltól ne térjen el, és tudva azt, hogy jelentős ellenséges erők tartózkodnak Oklándon, leállította a további üldözést, és másnap folytatta a felvonulást Segesvárhoz, ahová 20-án/augusztus 1-jén meg is érkezett.

Dyck tábornok különítményének vesztesége: elesett a 3. könnyűüteg másodkapitánya, Szuhomlin és 1 közlegény, megsebesült 1 főtiszt, valamint 11 közlegény és altiszt.

Ma az egész sereggel elindulok Udvarhelyhez, ahová a kapott hírek szerint Bem, ott friss csapatai lévén, visszavonult. A hátában fogok működni, ha határozott támadást indítana Clam gróf különítménye ellen, amelynek ma kell megérkeznie Csíkszeredába. Célom Clam grófhoz közeledni azért is, hogy híreket kapjak a magyarok Moldvába betört osztagáról, és hogy, ha ennek nem lesz különösebb akadálya, magamhoz vonjam seregemnek a Clam gróf rendelkezése alatt álló csapatait, amelyekre szükségem lesz további tevékenységemhez.

Szkarjatyin vezérőrnagy halála miatt seregem törzsének főnökéül a sereg főszállásmesterét, Nyepokojcsickij ezredest, a minden tekintetben kiváló törzstisztet, az ő helyére pedig főszállásmesterül Gerszevanov alezredest neveztem ki.

Van szerencsém ezennel Kossuth néhány Bemnek szóló, nagyobb figyelemre érdemes levelét, amelyeket ez utóbbi hintajában találtunk, másolatban elküldeni Főméltóságodnak, valamint Moldva lakosaihoz akkor intézett kiáltványát, amikor a magyar osztag betört ebbe a fejedelemségbe.

881. szám
1849. július 21/augusztus 2.
Segesvár
Lüders gyalogsági tábornok

A segesvári ütközetre  vonatkozó  részlet  Lüders  gyalogsági  tábornok  Paszkevics  főparancsnokhoz intézett,  Nagyszebenben  július  28-án/augusztus  9-én kelt  893. szám  alatti  jelentéséből.

[...]

Főméltóságodnak írt július 21-i/augusztus 2-i 881. számú
jelentésem kiegészítéseként sietek előadni még néhány részletet erről az ütközetről:

Az ellenség, nem tudván, hogy Segesvár alatt álló csapatainknak mekkora a létszáma, és a főerőket önálló osztagnak tartva olyan vakmerően támadott, ahogyan korábban nem tapasztaltunk. Tüzérségét a kezdet kezdetén úgy állította fel, hogy az 350 szazsenynél nem volt messzebb állásunktól, gyalogságát ugyanúgy, kitéve erős tüzünknek, és miközben embereket s tüzérségünk által kilőtt lövegeket veszített, több órán át nem ért el semmiféle sikert, mégsem hátrált egy lépést sem mindaddig, amíg nem jött el az általános visszavonulás ideje. - Az állás kulcsa a mi jobbszárnyunkon volt, ahol a lublini vadászezred két zászlóalja foglalt helyet, mind az ellenséges gyalogság, mind a tüzérség támadásának ez volt a célpontja. Lánca nagy kitartással támadta a miénket, és olyan hegyes terepen, amelyen az ütközet után is nehéz volt járni, mert a magaslatok, amelyeken jobbszárnyunk volt elhelyezve, meredekek, sűrű erdő borítja őket, lábuknál pedig magas kukorica nő. A támadó láncok olyan gyorsan ereszkedtek alá, hogy nem egy alkalommal még a lövészek is szuronyharcba bocsátkoztak. Ide összpontosult az egész tüzérségi tűz; lövegeink számára Ivin altábornagy utasításainak megfelelően Gerszevanov vezérkari alezredes választotta ki a megfelelő helyet, ahol ott is maradt egész idő alatt, és ahol megölték alatta a lovat.

Az ellenségnek jobbszárnyunk ellen irányuló állandó és vakmerő támadásai vezettek súlyos vereségéhez. Majdnem minden erejét átcsoportosította balszárnyára, jobbszárnya jóval gyengébb lett. Ahogy ezt észrevettem, lovasrohamra adtam parancsot ellene, az ellenség pedig ahelyett, hogy a jobbszárnya mögött fekvő Fehéregyháza nevű falunak támaszkodott volna, amelyben, mivel a szélén sok gyümölcsös- és konyhakert volt, tarthatta volna magát éjszakáig vagy legalább elrejtőzhetett volna az üldöző lovasság elől, visszanyomatott az ellenkező oldalra, a felszántott nyílt mezőre, ahol is súlyos vereséget szenvedett. Azoknak a helyi hatóságtól küldött tájékoztatásoknak az alapján, amelyeket azután kaptam, hogy Főméltóságodnak elküldtem 881. számú jelentésemet, a lakosság az ütközetet követő harmadnapra 1005 holttestet hantolt el, és még azután is maradtak tetemek a kukoricásban és a sűrű erdőben. Azokon a csapatokon kívül, amelyek Dyck tábornok különítményének megfigyelésére lettek hátrahagyva, Bem egész serege szétszóródott; a csatatérről az ellenség csak négy löveget vitt magával, amelyek közül három meg volt repedve.

Az általam már megnevezett tiszteken kívül a következők szolgálnak még rá kitüntetésre: Ignatyev ügyeletes tábornok segédtisztje, Krasznokutszkij kapitány, aki egy ágyúgolyótól a fején megsérült; Blum alezredes, aki a nassaui herceg nevét viselő ezred négy századát irányította, és Mazaraki vezérkari másodkapitány, aki Demidov tábornok utasítása alapján a roham és az üldözés idején a lovasságot vezette.

A mindenfelől befutó jelentések szerint az ellenség a Segesvárnál elszenvedett vereség után Udvarhelyhez húzódott vissza; ezért, Dyck tábornok megérkezése után július 21-én/augusztus 2-án reggel Keresztúr felé indultam el; a menekülő Bem nyomait ezen az úton mindenfelé látni lehetett. Keresztúron megtudtam, hogy Bem elhagyta Segesvárnál szétvert seregét, és Marosvásárhelyre ment, hogy az ott összegyűlt csapatok fölött átvegye a parancsnokságot. Ebből arra következtettem, hogy megvan a maga terve, ezért habozás nélkül megváltoztattam seregem útvonalát és elindultam Marosvásárhely felé, hogy megtámadjam és felvegyem a kapcsolatot Grotenhjelm tábornokkal.

[...]

Ezennel van szerencsém Főméltóságodnak bemutatni Bemnek a segesvári ütközet idején zsákmányolt papírjai között talált levél másolatát.

893. szám
1849. július 28/augusztus 9.
Nagyszeben
Lüders gyalogsági tábornok
Nyepokojcsickij ezredes