2017. május 28.

Machiavelli és a reneszánsz állam

Szerző: Paczolay Péter

A történetírás már a 19. század második felében megfogalmazta azt az azóta is általánosan elterjedt tételt, hogy a modern állam, továbbá a modern államfogalom, sőt maga az állam elnevezés is a reneszánsz Itáliában született meg. A reneszánsz történeti értékelését hosszú időre meghatározó Jacob Burckhardt múlt századi svájci történész szerint ”Firenze megérdemli, hogy a világ első modern államának neveztessék”. A modern államfogalom megszületését pedig hagyományosan a reneszánsz Firenze kiemelkedő politikai gondolkodójának, Machiavellinek tulajdonítják. Cikkünk ezen állítások jogosságát vizsgálja.

Az ókori európai civilizáció államát Róma teljesítette ki. A birodalommá növekedett állam azonban nem tudott megbirkózni a kereszténység megjelenésétől a barbár betörésekig terjedő belső és külső kihívásokkal. A Római Birodalom bukása egyben azt jelentette, hogy Nyugat-Európában az állam lényegében megszűnt. Azok a minták, amelyeket a görög, majd a római politikai közösség létrehozott, úgy tűntek el, mintha sosem léteztek volna.

Feudális államfejlődés
Az antik gazdasági-társadalmi forma szétesésének és a barbár nemzetségi viszonyok bomlásának kölcsönhatásából hosszú folyamat eredményeként kialakult feudalizmus a nyugat-európai társadalomfejlődés és egyben a politikaelmélet ellentmondásos korszaka. A poliszban megjelent közszféra eltűnt, s a közhatalmi jogosultságok és funkciók hosszú időre a magánviszonyok elemeivé váltak. A középkori politikai közösség nem az antiknak a folytatása volt: az ókori állam funkcióit a földesurak szétaprózott hatalma vette át, és eltűnt az a viszony is, mely a szabad poliszpolgárt és a poliszközösséget összefűzte. A középkori politikai berendezkedés sajátos eleme a feudális viszony: a földhasználat fejében az úr és a hűbéres közti személyes függőségi rendszer. Az úr–vazallus viszonyok összessége igen kusza képet mutatott, mert egy úr alá több vazallus tartozott, és megfordítva, egy vazallus több úrnak szolgált, továbbá a vazallusok maguk is tartottak vazallusokat. Így nem egyszerűen arról volt szó, hogy a hatalom helyi jellegű központokba összpontosult, hanem a hatalmi központok közti összecsapások a feudális viszonyok kuszaságát mozgásba hozva anarchiát szültek.

Az állami keretek csak fokozatosan alakultak ki. Kezdetben átfogóan igyekeztek megjelölni a közös élet formáit, például a ”kereszténység” fogalmával – a Christianitas kifejezést ilyen értelemben először VIII. János pápa használta a 9. század végén –, amely az egész korabeli világot, de elsősorban Európát jelentette. Az embereket összekötő szálak érzékelése gyakran változott még az ezt követő évszázadokban. Aeneas Silvius Piccolomini (1405–1464), a későbbi II. Pius pápa mindig a kereszténységről, a keresztény népről és a keresztény államról beszélt. Ugyanakkor ő vezette be az ”európai” kifejezés használatát is, 1458-ban alkotta meg e jelzőt (europaeus). Európa a latin kereszténység országait jelentette Spanyolországtól Magyarországig: ”európaiak, vagyis akiket kereszténynek neveznek”.

A 13. század végéig vallási és kulturális téren nagyjából egységes keresztény Európa a következő két évszázadban kulturális és politikai struktúrák mentén különül el. A Német-római Birodalom, a független királyságok, az új fejedelemségek és a városállamok egymástól ugyancsak eltértek méretükben és politikai szerkezetükben.

A 13. századtól a széttagoltsággal jellemezhető feudális társadalmi-politikai szervezet módosult: Európa nagy részén a városok fejlődésével párhuzamosan bizonyos társadalmi csoportok már nem egyénileg, hanem politikai közösségként kezdtek fellépni a jogok és a kiváltságok kivívásáért. A kommunamozgalom érdekérvényesítő küzdelmeiben a városlakók közös érdekeik alapján tömörültek, és kollektíven léptek föl a privilégiumok megszerzéséért. Küzdelmük eredményeként a városok kikerültek a földesúri joghatóság uralma alól. Először tartományi, majd országos szinten a feudális elemek is korporatív egységként léptek föl, így jött létre a három középkori rend: a papság, a nemesség és a polgárság.

Az abszolutista államban – mely alapjában véve a feudális uralmi forma újjászerveződése – az erősödő városi polgárság és a központi állami hatalom a kölcsönös előnyök fejében támogatta egymást. Ezzel szemben Itáliában a polgárságnak az egyes városállamokban a nemesség felett aratott politikai győzelme – noha látszólag a polgári fejlődés széles körű kibontakozásának lehetőségét teremtette meg – a nemzeti állam létrejöttét akadályozta: az itáliai polgárságnak nem volt szüksége a központosított feudális államhatalomra, így megmaradtak a városállami keretek. Az itáliai reneszánsz paradoxona, hogy épp a kapitalista termelési forma korai és túl erős jelentkezése vált a későbbi, tartós fejlődés akadályává. Ehhez hozzájárult, hogy az Itáliai-félszigeten jelentős területeket foglalt el a középkor két univerzalisztikus hatalma, a Német-római Császárság és a pápaság.

Az Itáliai-félsziget politikai térképét 1469-ben, Machiavelli születésének évében vizsgálva sok apró állam mellett néhány nagyobb, jelentősebb alakulatot találunk, melyeknek kormányzati formája is eltért: ezek a nápolyi királyság, a pápai állam, a milánói hercegség, valamint a két köztársaság, Firenze és Velence.

A firenzei köztársaság
A Burckhardt által egyszerűen a modern Európa mintaképének nevezett reneszánsz kori Firenze fejlődése minden téren kiemelkedően reprezentálja az itáliai reneszánsz egészét. A 15. század végére, Machiavelli színre lépésének korára kialakult bonyolult firenzei társadalmi és politikai helyzet gyökerei a 12. század végén kezdődött dinamikus gazdasági és társadalmi átalakulásig nyúlnak vissza. A mintegy két évszázadon át erősödő gazdasági fellendülés alapját lényegében három tényező alkotta: mindenekelőtt a textilipar; az ehhez kapcsolódó, Európán is túlterjedő kereskedelmi hálózat; végül a nyereségnek pénzügyi vállalkozásokba fektetése. A kereskedők és bankárok céhekbe tömörülése, melyre előbb-utóbb minden európai nagyvárosban sor került, Firenzében igen korán ment végbe. A 13. században már szoros érdekszövetségre léptek, hogy gazdasági erejük révén a politikai hatalomból is részt kapjanak. A céhek a szakmai jellegű tömörülés mellett katonai szervezetként is működtek. A politikai harc a polgárság felső rétegének győzelmét hozta. Teljes értékű állampolgár csak valamely céh tagja lehetett, a legszélesebb jogokkal pedig a hét legnagyobb céh rendelkezett: a tisztségviselők csak ezek tagjainak sorából kerülhettek ki. Végső soron a hatalom nem is a céhek, hanem néhány gazdag család kezébe került.

Mivel a politikai jogok gyakorlásából jelentős osztályokat és rétegeket kirekesztettek, az osztályok közötti küzdelem nem lanyhult; a kivívott jogok rögzítése, majd gyakori visszavonása, az állami szervek állandó, a hatalmi viszonyoknak megfelelő reformálása elmélyítette az alkotmányos válságot; ezt tovább színezték a hatalomban részesülők közötti éles érdekellentétek és a különböző egyéb, például családi okok miatt szervezkedő frakciók véres csatározásai. A kommunális mozgalom válsága a hatalom egy testület kezében történő összpontosításához, a signoria létrejöttéhez vezetett. A signoria a reneszánsz kori központosított egyeduralom itáliai formája: Firenzében kilenc fő gyakorolta a végrehajtó hatalmat.

Firenzében a vagyon egyre kevesebb család kezében koncentrálódott, közülük a Mediciek emelkedtek ki. A Mediciek viszonylag alacsonyabb rétegből emelkedtek föl, de a 15. század elején Giovanni Medici már Firenze második leggazdagabb embere, a pápák és a zsinat bankára volt. Fia, Cosimo Medici átmeneti száműzetés után a város tényleges ura lett. A Mediciek ugyanakkor mindvégig megőrizték a köztársaság látszatát, azt a képzetet tartották fenn, hogy a polgárok továbbra is saját maguk urai. Ezt a benyomást erősítette az a számtalan tanács, melyek működésében a polgárok részt vettek és képviselhették érdekeiket. Valójában a sok tanács bonyolult hatásköreinek kialakítása azt a célt szolgálta, hogy a hatalom megosztódjon ezek között, meghatározó súlyra egyik se tehessen szert, s a Mediciek ezek manipulálásával megvalósíthassák politikai céljaikat. Ennek módja a gyakorlatban az volt, hogy a lényeges kormányzati hivatalokba azokat juttatták, akik híven támogatták őket.

A 15. század második felét – Lorenzo ”il Magnifico” de’ Medici uralmát – a köztársaság látszatintézményeinek köntösébe bújtatott egyeduralom jellemzi. Lorenzo 1492-ben meghalt, és a Mediciek két év múlva kénytelenek voltak elmenekülni. 1494 egyben Itália végromlásának kezdete: ekkor pusztította végig a félszigetet VIII. Károly francia király hadserege. Firenzében a Mediciek távozása utáni hatalmi vákuumban nőtt meg Girolamo Savonarola politikai szerepe, bár a dominikánus barát maga nem vállalt tisztséget, csak elvi-eszmei vezető volt. A Mediciek elűzése után a firenzei politikai élet feladata az átfogó intézményi reform végrehajtása volt. Ennek első lépésére pedig akkor került sor, amikor – ha névlegesen nem is, de valójában – Savonarola irányította a város életét.

A fejedelmi abszolutizmus
A Savonarola bukását és máglyahalálát (1498) követő, nem túl hosszú életű respublika az utolsó számottevő kísérlet volt Itáliában a nem egyeduralmi államforma stabilizálására. Az újabb reformokat főleg az arisztokrácia és a középosztályok közötti harc indukálta. Ebben a köztársasági rendszerben töltött be jelentős funkciókat Machiavelli. Soderini és Machiavelli pályafutása a köztársaság sorsával együtt 1512-ben pecsételődött meg, mikor II. Gyula pápa spanyolbarát, provokatív politikája, melyet a pápai udvarban a Mediciek is szítottak, ahhoz vezetett, hogy spanyol csapatok támadták meg a belső ellentétektől elgyengült Firenzét, és visszaállították a Mediciek uralmát. A Lorenzo idejében működött, köztársasági álcájú, de a Mediciek uralmának zavartalanságát biztosító tanácsok működését ekkor még újraélesztették. A Mediciek uralma csak újabb, rövid köztársasági epizód (1527–1530) után vált principatóvá, egy ember által a város fölött gyakorolt abszolút uralommá, melyet azonban az arisztokrácia politikai befolyása a későbbiekben is mérsékelt. A principato kialakulása Firenzében és a többi városban egyaránt súlyos politikai és jogi következményekkel járt, mind a városállam belső politikai szerkezetét, mind a sokat emlegetett szabadságot illetően: a fejedelmi uralom lehetőségét és legitimációját valamely idegen hatalom adta, az északi-itáliai fejedelemségek (Milánó, Mantova, Ferrara stb.) esetében például már a 15. században a Német-római Császárság, Firenze 1530. évi spanyol elfoglalása után pedig V. Károly császár. Ugyanekkor valóban hamvaiból éledt újra e területen a feudalizmus rendszere, és a nép – mely még a signoriában is legalább elvileg gyakorolta és legitimálta a hatalmat – immár a fejedelem alattvalója lett.

Az itáliai városállamoknak a fentiekben röviden érzékeltetett fejlődése során fokozatosan bontakoztak ki azok a teóriák, melyek több vagy kevesebb hozzájárulást jelentettek az állam, illetve a szuverenitás koncepciójához. Ezeket leegyszerűsítve a politikai és a jogi önállóság, a függetlenség és a szabadság leírásában és normává emelésében foglalhatjuk össze.

Az észak-itáliai városállamok a középkor két univerzalisztikus jellegű és igényű hatalmának, a pápaságnak és a Német-római Császárságnak az erőterében igyekeztek saját önállóságukat kiharcolni, és ezen törekvésüket elméletileg is megalapozni. A lombardiai és toscanai városok fegyverrel és ideológiával egyaránt függetlenségükért harcoltak, s már a 13. század folyamán sikerrel jártak. A korabeli Nyugat-Európában a libertas (olaszul libertá) oly elterjedt jelszavát tűzték zászlójukra, és e jelszó mögött két eszme húzódott meg: egyrészt arra formáltak jogot, hogy a városállam mint politikai egység más politikai erők irányításától független, mondhatni szuverén legyen, másrészt a városállam belső politikai életét, a hatalmi szervek szerkezetét az adott közösség határozza meg, vagyis önmagukat kormányozzák. A politikai függetlenség és a republikánus önkormányzat e kettős ”szabadsága” adja a honpolgári humanizmus lényegét, és jelenti az önkormányzó politikai közösség antik (görög és római) hagyományának felelevenítését.

Machiavelli patriotizmusa
Machiavelli, a reneszánsz politikaelméletének legnagyobb alakja, a korabeli európai és itáliai, mindenekelőtt firenzei eseményekből szűrte le nézeteit az államról. Megállapította, hogy ”mindig csak az a terület volt egységes és boldog, amely – Franciaországhoz és Spanyolhonhoz hasonlóan – egyetlen köztársaság vagy fejedelem törvényeinek engedelmeskedik”. Vizsgálódásaiban két különböző értékrend ütközik, mégpedig az egység és a szabadság értékei. Míg a szabadság a legfőbb értékek egyike, addig az egység a gyakorlat által megkövetelt szükségszerűség.

Machiavelli pontosan látta korának, a 16. század elejének meghatározó történelmi folyamatát, a kusza, széttagolt hűbéri viszonyokat fölváltó egységes, központosított monarchiák kialakulását. Ezt szükségesnek tartotta a nemzetközi küzdőporondon maradáshoz, viszont ítélete szerint az egységesedés önmagában nem felel meg a magasabb értékkövetelményeknek, hanem romlottsággal is párosulhat vagy szemben állhat a szabad közösségi önkormányzat értékével. Saját országát látta a legrosszabbnak, mert ott az egység nem valósult meg, viszont a romlottság eluralkodott, s Itália a legsúlyosabb válságba süllyedt, képtelennek tűnt ellenállni az egységes monarchiák hódító törekvéseinek. A hatalom egységesítésének és központosításának korabeli folyamata nyilvánvalóan jelentős előfeltételt jelentett Machiavelli számára az államfogalom kialakításához.

A firenzei köztársaság meglehetősen magas funkciót betöltő hivatalnoka ”hivatali kötelességénél” fogva is természetszerűen saját szűkebb állama partikuláris érdekeivel azonosult. Ez a saját város iránti feltétel nélküli elkötelezettség nem puszta kötelességteljesítés, hanem igen régi keletű hagyományban, a poliszpolgári tudatban gyökerezik, melyet elsősorban az antik római köztársaság mintája tartott életben a középkor és a reneszánsz itáliai városállamaiban.

Az ún. honpolgári humanisták központi gondja a politikai szabadság és a függetlenség megőrzése. Machiavelli is ezeket az értékeket őrzi, de a szabadságot védő és dicsőítő retorika már nem az eltérő berendezkedésű államokkal szembeni fölény igazolását szolgálja, hanem az egyre mélyebb és egyértelműbb válságban keresi a hagyományos republikánus értékek megőrzésének módozatait. Ennek lehetősége azonban egyre csökkent, s ez többek között épp Machiavelli írásaiban követhető nyomon, hiszen ő eljut annak a realitásnak az elfogadásához, hogy a szükségszerűség az egységet, az pedig az egyszemélyi uralmat követeli meg. A 15. század végétől a szabadság és függetlenség megvédésére kidolgozott politikai elméletek válságmegoldó céllal születtek, de a romlottság terjedése miatt egyre pesszimistább hangvételűek, és egyre inkább elfogadják a védeni kívánt értékek legalábbis időleges feladását.

Machiavelli életének és művének egészét mérlegre téve kétségtelen, hogy elsősorban Firenze sorsa érdekelte, a politikai rendszer megváltozása után sem tudott elszakadni ettől a közösségtől, állandóan erőfeszítéseket tett a közügyekhez való visszatérésre, megírta a város politikai harcainak történetét, a Discorsiban azt kutatta, miként őrizhető meg a szabadság a romlott városban.

Itália a kor politikusainak és gondolkodóinak szemében politikai színteret jelent. A területi állam, a nemzet és a haza fogalmai közti szerves kapcsolatról – amely majd a 19. században valósul meg – a reneszánszban történetietlen lenne beszélni, hiszen még nem kristályosodott ki sem a nemzet, sem az állam eszméje. Kétségtelen azonban, hogy Machiavelli világosan látta: a területi állam egysége történelmi szükségszerűség. A hazatudat az olaszoknál nem korlátozódott feltétlenül kinek-kinek a szűkebb környezetére, beszélhetünk itáliai patriotizmusról is. A haza, a pátria iránti érzelmi elkötelezettség hosszú múltra visszatekintő, antik eredetű eszme; a nemzettel való összekapcsolása viszont csak a 18–19. században valósul meg.

Az itáliai széthúzásra Machiavelli által javasolt gyógymód nem egyszerűsíthető le a ”nemzeti egység” programjára: a nemzetközi dimenziók figyelemmel kísérése, a francia, a spanyol és a többi állam szerkezetének elméleti összehasonlítása nem kínál egyszerűen másolható receptet. Machiavelli az itáliai helyzet sajátosságai között kereste a cselekvési lehetőségeket, köztük az egység útját is. Az egység előtérbe állítása nem feltétlenül a ”nemzeti”-területi kerethez kötődik, hanem a városállamhoz. Az egység inkább a hatalmi berendezkedés elve, semmint a territorialitásé – de így is jelentős mértékben hozzájárul az államfogalom formálódásához, sőt így még elvontabban érzékelhető, hogy Machiavellit a politikai test egységgé szerveződése érdekli, az ”állami” egység, a központosított szervezet, és nem ennek a nemzettel történő egybeesése.

Az állam fogalma
Köztudomású, hogy az állam szó csak a 18. századra terjedt el az európai nyelvekben. Az államfogalom modern absztrakciójának előzményei az állam szó megjelenése előtt más szavakban jelentkeztek. Ezek köre igen széles: polisz, civitas, regnum, respublica stb. Az állam szó a modern európai nyelvek nagy részében (a latin és a germán nyelvekben, a szlávok közül csak a csehben és szlovákban) a latin status szóból ered. A status kifejezés antik és középkori alkalmazásának vizsgálata viszont azt mutatja, hogy ez a szó nem, vagy csak ritkán és érintőlegesen találkozott olyan jelentéssel, mely az államfogalom irányába mutat. Az európai nyelvek variánsai (Estat, state stb.) sem feltétlenül és rögtön hordoztak ilyen jelentést – a szó és a jelentés összekapcsolódása évszázadokon át tartott.

Összefoglalóan megállapítható, hogy az itáliai városi kommunák, városköztársaságok politikai viszonyai által lehetővé tett kontextusban már a 14. századtól fokozatosan kibontakozott a stato szónak az a népnyelvi használata is, mely sok vonásában közel került a modern államfogalomhoz, például a politikai hatalom és a területi uralom összekapcsolásával; a kifejezés emellett több tradicionális értelmezést is megőrzött. Ebben az előremutató, érett szemantikai környezetben kell értékelni Machiavelli szóhasználatát.

A szóhasználat egyes változatai, előfordulásai – Machiavellinél és társainál egyaránt – közel jutnak az állam modern fogalmához vagy annak egyes elemeihez. Gondolok elsősorban azokra az absztraktabb értelmekre, melyek az adott lakosság és terület fölötti intézményes hatalomgyakorlást (sőt erőszakalkalmazást) vagy a szuverenitás jegyeit mutató hatalomkoncentrációt fejezik ki. Machiavelli a politika öntörvényűségének felismerésével, az önálló léttörvényekkel rendelkező kollektív politikai testről alkotott elméletével mozdította elő az állam szó elvontabb, modern értelmű használatát.

A modern államfogalomhoz közel álló szóhasználatra példaként említhető, amikor arról ír, hogy a legfontosabb alapok, melyeken ”az államok nyugszanak: a jó törvények és a jó hadsereg”. Ugyanitt később azt olvassuk, hogy ”Itália több államra oszlott”. Az a mondat, mely leginkább mutat modern értelmű szóhasználatot, és amely alapján Machiavellit sokan a modern államfogalom atyjának tartják, a Principe legelső mondata. ”Tutti gli stati, tutti e’ dominii che hanno avuto e hanno imperio sopra gli uomini...” – az elterjedt magyar fordításban: ”az uralom és a birtoklás minden fajtája, amely valaha is hatalmában tartotta az embereket, köztársaság vagy egyeduralom volt.” A fordítás pontatlansága talán nem érzékelteti kellően azt, hogy itt valójában a politikai hatalom, a területi uralom, az alanyi és a tárgyi értelem együttesen jelentkezik, olyan kicsengéssel, mely joggal sugallja, hogy ez a mondat erősen befolyásolhatta azt a folyamatot, amikor az autonóm, önálló törvényekkel rendelkező, szuverén politikai közösségi hatalom jelölésére kifejezést kerestek, és végül a status különböző alakjaiban találták azt meg.

Köztársaság vagy fejedelemség?
Machiavelli elméleti kísérleteiben közös volt az itáliai szabadság válságából kivezető út keresése. Ehhez szolgált mintául a múlt példázata, és ebből a szempontból ítélte meg a korabeli eseményeket. Ha romlott az állam, akkor abszolút hatalmú uralkodóra van szükség: ”ahol az emberanyag már ennyire megromlott, és a törvények nem elegendők az indulatok féken tartására, ott nagyobb erő szükséges a rend biztosításához, ez a nagyobb erő pedig a királyi kéz, amely kivételes és korlátlan hatalommal gátat vet a hatalmasok túlzott nagyravágyásának és romboló tevékenységének.” A válság megoldásához rendkívüli képességű és hatalmú államférfira van szükség, aki ”újrakezdi” az államot. A romlatlan, erényes nép többre méltó: a köztársasági szabadságra, ahol a hazaszeretet polgári büszkeséggel társul, és a közügyek az elsődlegesek a polgárok számára: ”nem az egyéni haszon, hanem a közjó teszi naggyá az államokat.”

Államfogalma is ebbe az összefüggésbe illeszkedik: a hatalmi viszonyok jellegének és jelentőségének felismerése összekapcsolódik az itáliai s firenzei válság megoldásához utat mutatni hivatott, hol konkrét, hol általános érvényű tanácsokkal, melyek erőteljes hatalmat tételeznek föl; ez részben személyhez kötött (a fejedelem), részben intézményekben testesül meg (törvények, hadsereg, alkotmányos rend). Vagyis közel kerül az államfogalom olyan vonásaihoz, mint a szervezet, a tartalom és a funkció. Machiavelli államfogalma így közvetve kapcsolódik a válsághoz. Elmélete magán hordozza az átmeneti kor jegyeit: észleli a romlást, de még nem adta föl a ”megújulás”, az ”új állam” reményét.

Ki volt Machiavelli?

Niccolo Machiavelli 1469-ben született Firenzében. A Machiavelli család számos vezető tisztségviselőt adott a városnak. Machiavelli ifjúsága Lorenzo il Magnifico ”aranykorának” idejére esett, majd felnőttként érte meg Girolamo Savonarola reformkísérletét. 1498-ban, Savonarola máglyahalála után Machiavelli a firenzei kancellária élére került, és egy másik testületnek, a Tízek Tanácsának is a titkára lett, így a külügyekkel és a hadügyek bizonyos részével foglalkozott. Diplomáciai megbízatásokat teljesítve számos utazást tett az Itáliai-félsziget államaiban, Franciaországban és a német birodalomban. A később örökös zászlótartóvá választott Piero Soderininek, a köztársaság vezető funkcionáriusának bizalmas tanácsadója lett.

A köztársaság 1512-ben bekövetkezett bukása után hivatalát elvesztette. A hatalomra került Medici-párthívek részéről sorozatos zaklatás érte, kihallgatások során számoltatták el korábbi hivatali működéséről. Firenze területét nem hagyhatta el, majd 1513 februárjában rövid időre letartóztatták, mert neve szerepelt egy Medici-ellenes összeesküvés szervezőinek listáján.

Szabadulása után az apjától örökölt házba, a Firenze közelében lévő San Cascianóba vonult vissza, mintegy belső száműzetésbe. Nemcsak az ”ügy” bukása és a társadalmi-politikai válság miatt szenvedett, hanem kínozta az új életforma is: bukott államtitkárként a közügyektől való kényszerű távollét, hiszen – ahogy vallotta – nem értett máshoz, csak a politikához. A cselekvés pótlékaként elmélkedett és írt. Így született 1513-ban A fejedelem című mű is, majd a jóval terjedelmesebb Discorsi (magyarul: Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről) és sok más politikai, történeti, irodalmi mű. Közben folyamatosan kísérletezett azzal, hogy a hatalom régi-új birtokosai visszafogadják: diplomáciai és politikai ismereteit ajánlotta fel a Medicieknek – sikertelenül.

Csak hosszú idő után sikerült ismét visszakerülnie a politika világába, ennek feltételeként a Mediciek bizalmába férkőznie; ám ekkor is mindössze néhány kisebb jelentőségű diplomáciai megbízatást kapott 1525 augusztusa után. Élete végső tragédiája, hogy az 1527. május 18-ai fölkelés, mely elűzte a Medicieket és ismét visszaállította a köztársaságot, megtagadta őt, részben a Medicieknek tett szolgálata, részben A fejedelem már ekkor terjedő rossz híre miatt. Egy hónap múlva elhagyatottan halt meg.