2017. június 23.

Magyar bor lengyel pohárban

Szerző: Petneki Áron

A magyar bor a középkortól kezdve fontos árucikk volt a lengyel piacon. Kezdetben a szerémségi mellett a soproni és a Pozsony környéki – elsősorban a pozsonyszentgyörgyi – bor volt a legkeresettebb. Ezeket a lengyel források „edenburskie”, illetve „¶więtojurskie” formában emlegetik, a német Ödenburg és a szlovák Sväty Jur helynévalak származékaként. Mindkét borvidék a 19. századig képviseltette magát a krakkói piacon. A 16. századtól azonban egyre inkább a lengyel határhoz legközelebb eső Tokaj-Hegyalja borai kerültek előtérbe.

A legnagyobb fogyasztók

A hegyaljai nemes borok legnagyobb fogyasztói a királyi udvar mellett az arisztokraták voltak. A főurak kiváltságai közé tartozott, hogy saját asztaluk számára vámmentesen hozhatták be a bort, s miután a saját háztartásba a teljes udvartartást is beleértették, igen nagy mennyiségben vásároltatták saját ügynökeikkel – kereskedők közbeiktatása nélkül – a Hegyalján a legjobb minőségű és minden tekintetben valódi borokat. (A 19. századi lengyel borkereskedők – például a Fukierek – ezért igyekeztek régi arisztokrata családoktól vásárolni muzeális borokat.) Így pl. Jan Klemens Branicki (1689–1771) és harmadik felesége, Izabela Poniatowska białystoki palotájának udvartartása számára 1756-ban Tarcalon vásároltak 42 hordó új ordinarium bort, 1 hordó és 10 átalag aszúbort, valamint egy hordó 30 dukát árú különleges óbort (ez utóbbinál megjegyzik, hogy „az uraság számára” – tehát nem az udvarnépnek). E gazdasági iratokból arra is fény derül, milyen hatalmas mértékű volt a magyar borok fogyasztása. A pinceleltár 55 hordó és 26 átalag (antał) mellett 539 palackot mutatott ki, nem számítván az egyéb borokat, mézborokat és más alkoholos italokat. Külön palackokban őriztek akkor már 115 éves bort.

Ezekben az arisztokrata körökben a tokaji bor a legnagyobb fényűzés és a legszélsőségesebb reprezentáció eszközéül szolgált. Az említett Branicki hetman névnapján a későbbi emlékezések szerint (amelyeket a történeti források nem erősítenek meg) a białystoki palotában kristálymederben tokaji bor folyt, melyen huszonnégy, cukorsüteménnyel és aszalt gyümölcsökkel megrakott hajócska úszkált.

A másik nagy borfogyasztó körnek a katolikus egyház számított. Itt a kereslet egy jelentős része a liturgikus szükségletekből fakadt. Másrészt viszont a püspöki auláktól a kisvárosi plébániákig – nem beszélve a számtalan kolostorról – a borital a napi fogyasztás mellett a reprezentációs célokat is szolgálta. A szerzetesi borfogyasztásról és annak mértékéről igen sok adat maradt fenn.

A közvetlen magyarországi szállítmányokról értékes adalékokat szolgáltatnak a Jézus Társaság krakkói évkönyvei. Jan Wielewicki jezsuita atya a 17. század elején szorgalmasan vezette a krakkói kis piactéren, a Szent Borbála-templomnál épült rendházuk történetét. Ebben minden fontosabb eseményt feljegyzett, ami a rendházon belül, a rendtartományban vagy Krakkó városában történt. Minden alkalommal beírta, hogy milyen alamizsnát kaptak, sokszor az adományozó nevével együtt, s kiket küldtek ki Magyarországra bort vásárolni, vagy kiktől kaptak bort. Innen tudjuk, hogy Alaghi Menyhért zempléni főispán 10 hordó bort küldött a krakkói jezsuitáknak, akik 1630 januárjában öt hordót meg is kaptak, ám a maradék ötöt nem. (Arról nem szól a forrás, hogy kiknek a kezén – vagy inkább a torkában – tűnt el.) Ugyanezen év márciusában Rákóczi Pál, Torna vármegye főispánja adományozott két hordó bort, majd hasonlóképpen cselekedett 1631-ben is.

Rákóczi, akiről a jezsuiták historia domusa mint non vulgaris noster benefactorról [= nem közönséges jóakarónk] emlékezik meg, feleségével együtt többször járt személyesen Krakkóban. 1631-ben két alkalommal is vendégeskedett az atyáknál, mind a Szent Borbála-házban, mind a Szent Péter-kollégiumban. A második alkalommal Częstochowába igyekezett, s a magával hozott borral traktálta a pátereket. 1631-ben a következő magyarországi személyek küldtek bort: Pyber János egri püspök, Czeglédi Albert egri nagyprépost, aki egyben bélháromkúti apát volt, az egri őrkanonok és a káptalan tagjai, Pethő Györgyné, Alaghy Ferencné (Prépostvári Sára). 1632 májusában Thurzó Zsuzsanna egy hordóban hatvan forintot érő bort adott.

1638 karácsony táján különösen sok magyarországi borajándékot regisztráltak a krakkói jezsuita atyák. Homonnai Drugeth úr két hordó bort, felesége ugyancsak kettőt küldött kétszáz forint kíséretében. Pénzt és bort küldött még Kendi úrnő, a homonnai jezsuita kollégium rektora, Csáky István gróf, Daróczi úrnő, Keglevich úr, Gáborjáni úrnő, Lippay György, ekkor egri püspök (később esztergomi érsek), az egri káptalan, Gábriel egri kanonok, Ceglédy úr, Vinkovich Benedek pécsi püspök, Palocsai Gábor, Semsey András, Semsey Zsigmond, Lósy Imre, ekkor váradi püspök, a szepesi káptalan, Melczer úr, mindegyikük átlagosan 1-1 hordóval. A legérdekesebb adat azonban az, hogy Bethlen Gábor erdélyi fejedelem felesége, Brandenburgi Katalin is megajándékozta a protestánsokkal nem igazán barátságban élő jezsuitákat: 1637-ben két hordó borral és ötven aranyforinttal, 1638-ban pedig két hordó óborral és száz forinttal örvendeztette meg őket.

A krakkói jezsuiták maguk is jártak borért Magyarországon. 1636 decemberében Adrian Jadamczewski atya utazott a megözvegyült Rákóczi Pálnéhoz. 1637. január 4-én tért vissza 13 hordó borral.

A 16. századi krakkói protestánsok egyházi borfogyasztásáról viszont sajnos egyelőre nagyon keveset tudunk, pedig a liturgia itt is megkövetelte a bor jelenlétét.

Irodalmi utalások

A reneszánsz és a barokk kor lengyel irodalmában sűrűn szerepel a magyar bor mint a nemesi életforma elengedhetetlen kelléke, amelynek fogyasztása társadalmi rangot, kiváltságot jelent. Jakub Teodor Trembecki (1643 – 1719~1720) Na tabakę wiersz od Polaka Polakom tylko ofiarowany (A tubákról való vers lengyeltől csak lengyeleknek adományozva) című versében a dohányzás ártalmas és helytelen, főként pedig nem lengyeleknek való szokásáról dohog, ehelyett inkább az ivást: a sör- és borivást ajánlja. A nikotin helyett pedig mi lehet jobb, mint a tokaji?

„Każ w bród dawać węgrzyna owego z Tokaju,
Zwłaszcza de uva passa lepszego rodzaju, …”

azaz

„Bőven adass magyar bort Tokajnak tájáról,
Főképp de uva passa [azaz aszúszőlőből] a jobbik fajtából…”

A magyar bor mértéktelen fogyasztása ellen többen is kikeltek, rámutatva arra a hatalmas anyagi veszteségre, amit a borvásárlás jelent.

Wacław Potocki a 17. században Moralia című versgyűjteményében figyelmezteti a lengyel nemzetet e veszélyre, hiszen az egész országgyűlés iszik. A bor Magyarországon születik, de Lengyelországban hal meg (W Węgrzech się wino rodzi, w Polszcze umiera) – ahogy e költemény címe is mondja. A magyar bor Lengyelországot olyan szolgaságba döntheti, amelyben ekkoriban Magyarország leledzik, ti. a török és a német rabságában.

A 18. században Ignacy Krasicki püspök, a lengyel felvilágosodás egyik vezéregyénisége a Pan Podstoli (Asztalnok úr) című regényének első részében hasonlóképpen panaszkodik. Ő azonban, mint fiziokrata, elsősorban a gazdasági veszteségekre utal:

„Ha tudnánk, hogy a bor használata mekkora károkat okoz Lengyelországnak, undorodnánk tőle, miként a méregtől. Alkalmam volt betekinteni a Korona vámjainak számadáskönyvébe, és felette való módon megrémültem, midőn láttam, hogy csak a kincstárnak fizetett adó a behozott boroshordók után néhány százezer złotyt tett ki. Kivéve ebből azt, amit a feljebbvalók kisajátítottak maguknak libetatio (libetacja) címén, és azt, amit a kalmár átcsempészett, mérhetetlen nagy összegre rúg, ami kimegy az országból minden visszatérítés reménye nélkül; a magyarok ugyanis semmit nem hoznak ezért cserébe.”

Ugyanez a főpap, amikor Lengyelország harmadik felosztása után, 1795-ben II. Frigyes Vilmos porosz király kinevezte gnieznói érsekké, testvérének, Antoni Krasickinak ezt írta:

„Találja el Kegyelmed, mi légyen a másik oka levelemnek; az tehát, hogy magyar borra van szükségem. Nagyon kérem, rendeljen meg számomra hat hordóval olyat, ami asztali légyen, fehér, barackszínű, még akkor is, ha hordója huszonöt vagy harminc aranyat kóstálna is. És két vagy három átalaggal a még jobbikból. Ezenkívül még óbort, még ha száz dukátba kerülne is, egy vagy két hordóval. Erre feltétlenül szükségem van. Miért? Azért mert ezt kéri a kinevezett gnieznói érsek és a szívből szerető testvér Ignacy Krasicki.”

A magyar borok forgalmában jelentős szerepe volt a lengyel pénznek. Ezek értéke nem mindig volt egyforma, a nemesfémtartalomtól és a lengyel állami devalvációs politikától függően ingadozott. Magyarországi jelenléte nem kis mértékben kapcsolódott a külkereskedelemhez, azon belül is elsősorban a borexporthoz, amit nemcsak számadáskönyvek, hanem régészeti leletek is alátámasztanak. A 19. században az ilyen hegyaljai szórványleletektől is írt a korabeli sajtó. A Vasárnapi Ujság 1858-as évfolyamában a 35. szám szerkesztői üzenetei között ezt olvashatjuk, a tolcsvai Mezősy László úrnak címezve: „A szép emlékpénzt, mely Szobieszky János lengyel király mellképét mutatja, s mellyet Constantin Mihály tolcsvai lakos talált szőlőjében, átadtuk a nemzeti muzeumnak a régi pergamenttel együtt.” (A beküldő Mezősy egyébként nemcsak szőlőbirtokos, hanem borászati szakíró és politikus is volt.)

A hanyatlás okai

A Lengyelországba irányuló hegyaljai borkivitel a 18. század második felében, különösen az 1770-es években erősen megcsappant. Ennek oka főként a lengyel bel- és külpolitikai helyzetben keresendő. A Szaniszló Ágost király és az orosz befolyás ellen szerveződött bari konföderáció s az ellene vezetett belháború – melyben döntő szerepet játszott az orosz csapatok „testvéri segítsége” – éppen a déli, hazánkkal határos területeken teremtett nehéz helyzetet. Lengyelország első felosztása 1772-ben, a Habsburg-fennhatóság alatti Galícia kialakítása ugyancsak nem kedvezett a magyar borok kivitelének, mert immár kettős vámhatár: egy belső, magyar–galíciai, és egy külső, osztrák–lengyel nehezítette a kereskedők dolgát. A sort folytatták a napóleoni háborúk, később az 1830–31-es lengyel nemzeti felkelés (az úgynevezett „novemberi felkelés”), a bécsi kongresszus után kialakított független (valójában nagymértékben a megszálló hatalmak jóakaratától függő) krakkói városállamban 1846-ban kirobbant felkelés, majd annak véres leverése és Krakkó bekebelezése a Habsburg Birodalomba, végül az 1848-as forradalom eseményei.

A magyar közvéleményt mindig élénken foglalkoztatta a szomszédos lengyelek tragikus helyzete. A nemzeti felkelések kudarcai és a mindig is drágának számító hegyaljai borok fogyasztásának megcsappanása közti összefüggést költőink is látták. A „lengyel” és a „tokaji bor” mint összetartozó fogalmak szerepelnek Vörösmarty Mihály A sors és a magyar ember című versében (1846). Az egyszeri magyar ember a sors istenasszonyától olyan dolgokat kér, amelyek gazdagíthatnák:

„Lengyelnek pénzt,
Tokajnak
Jó bort, pedig sokat.”

Igen ám, de magyar emberünk nem tesz semmit annak érdekében, hogy e gazdagság fejlődjön, mindent elhanyagol, és semmi sem úgy sikeredik, ahogy óhajtaná.

„S a lengyel a zsidónak
Fizetne örömest,
De annyi bal esethez
Nem óhajt ecetet.”

Ebben a strófában az „ecet” szóval a költő a bor minőségének hanyatlását jelzi, amit a lengyelek már nem akarnak megvásárolni, pedig elkelne a búfelejtő; a „bal esetek” alatt Vörösmarty – aki a lengyelek balsorsát többször is megénekelte – az ország felosztásait, a nemzeti felkelések vérbe fojtását érti.

Az egykor virágzó krakkói borkereskedelemnek a kegyelemdöfést az orosz vámpolitika adta meg. Ludwik Królikowski 1840-ben Párizsban kiadott, Memoriał historyczny i polityczny o stanie obecnym Wolnego Miasta Krakowa i jego okręgu (Történeti és politikai emlékirat Krakkó szabad város és kerülete jelenlegi állapotáról) című munkáját annak a memorandumnak a támogatására írta, amelyet a városállam polgárai a francia és angol kormányhoz intéztek. Ebben ez olvasható:

„Ahogy Krakkó mindig is kiváló gabonapiac volt, úgy itt volt a magyar borok fő lerakata is; fekvése, éghajlata és nem utolsósorban pincéinek építési módja okozta, hogy ezek a borok néhány éves krakkói raktározás után olyan ízt és zamatot nyertek el, hogy igen keresett kereskedelmi cikké váltak. – Magyarországon sehol nem lehetett kapni olyan jó bort, mint Krakkóban, és ezért Krakkó látta el mindig az egész Lengyel Királyságot magyar borral, melyből bőven volt tartaléka, és sok kereskedőház főként ezzel az áruval kereskedett Oroszország és a Lengyel Királyság felé. Egészen 1836-ig a magyar bor behozatali vámja Ausztria és Krakkó város felől a Lengyel Királyság határán és egész területén hordónként nyolc dukát volt. Ekkor azonban az orosz kormány 1835. október 4/16-i rendeletével a fenti vámot hordónként négy dukátra mérsékelte, méghozzá Ausztria felől minden behozatali pontnál, ám e jótéteményből kizárta a Krakkó szabad város felőli behozatali helyeket, ahol az adó megmaradt a régi, vagyis hordónként nyolc dukát. – Ezenkívül, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy e kereskedelmet eltérítse Krakkótól, az orosz kormány hidat építtetett a Visztulán Sierosławice alatt, és ily módon megszüntette az egyetlen okot, ami miatt a kereskedők ezt az árucikket Krakkó felé vitték volna vagy Krakkóban szerezték volna be. Hogy ez a rendelkezés véget vetett a magyar borok kereskedelmének Krakkóban, magától értetődik; hogy magával hozta a borkereskedők tönkremenetelét, ugyancsak nem kétséges.”

Hangulatjelentés 1850-ből

A lengyel területek irányába folytatott borexport szempontjából válságos időszak körülményeit világítja meg az a forrás, amely közvetlenül a szabadságharc leverése és a katonai közigazgatás magyarországi bevezetése után készült. Ez egy 1850-es hangulatjelentés, amelyet a kassai katonai kerület civil miniszteri biztosa, Friedrich Swieceny a helytartóság számára készített Zemplén megyei körútjáról. A jelentés teljes német szövegét Tuza Csilla adta ki 2003-ban. Ebből ragadunk ki egy részletet magyar fordításban, amely a tokaj-hegyaljai állapotokat ismerteti a szabadságharc után, természetesen az osztrák adminisztráció szempontjából:

„Az utóbbi időben a borkereskedelem visszaesett, a korábbi kivitelnek közel a felére. A józanságra alapozó hasonszenvi gyógymód (homeopátia) és vízgyógymód (hidropátia), a jobb sörfajták megjelenése, amelyek a tokajiak bosszúságára már egészen Tokajig benyomultak, a német vámunió igazgatásának köszönhetően a rajnai borok fellendülése, az idegen borok növekvő behozatala az osztrák örökös tartományokba, sőt Magyarországra, a hordófa drágulása az erdőpusztulás miatt, a pálinkafőzdék elburjánzása, a régi időkben az igencsak borfogyasztó lengyel területeknek az időleges forradalmi hangulatok miatti elszegényedése, végül a magas borvám a belső vámhatárokon és a birodalom határain – ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy az egykor virágzó tokaji borkereskedelem a mostani nyomorúságos állapotra süllyedt.

A szőlőhegyek tulajdonosai ennek ellenére nem hagyják abba a művelést. Azt mondják, hogy ha felhagynának vele, visszavonhatatlanul elvesztenének egy nagy tőkét, ám míg remény van arra, hogy a [belső] vámhatárokat eltörlik, a többi örökös tartományban, sőt talán még külföldön is növelné a keresletet. Az is szemük előtt lebeg, hogy a földművelő alsó osztályok helyzetének javulásával a pálinka élvezete, az emberi nyomorúság állandó kísérője, visszaszorul, és a dolgok hirtelen változása az újonnan szabályozott közigazgatás nyomán ebben a termelési ágban is javulást hoz.”

A továbbiakban Swieceny javaslatokat tett a tokaji borkultúra szintjének emelésére. Elsősorban a tudatlanságot kell legyőzni: a szőlősgazdákat az ésszerű gazdálkodásra kellene oktatni. Erre a legjobb lenne a pataki református kollégium, ahol borkultúrakurzusokat kellene indítani, és az eladdig a könyvtárakban rejtező szakirodalmat kézbe adni. A szőlőtulajdonosok hitelképességét növelni kell, s ezzel párhuzamosan emancipálni kell a zsidókat, mert így megnyílhat számukra valamennyi foglalkozás és életpálya, s nincsenek arra kényszerülve, hogy csak a kereskedelemmel és a pénzügyletekkel foglalkozzanak. Ezenkívül elő kéne segíteni a tokaji angliai exportját, ahol az keresett árucikk. Támogatni kéne egy jégkár elleni biztosító társaságot. Létre kellene hozni egy borkereskedő társaságot a nagyobb és szervezettebb forgalom érdekében.

Mindezek nagy részben csak kegyes óhajtások maradtak. Négy évtized múlva a filoxéra pusztítása végképp lezárt egy korszakot.

Neves lengyel borkereskedők

A középkori és kora újkori borkereskedés elsősorban a polgárság kezében összpontosult. A borkereskedelem útvonalai mentén fekvő kisebb városok, Tarnów, Biecz, Krosno is sokat profitáltak, ám a legtöbb bevételre Krakkó tett szert. A város 1493-ban különleges borvám (Weingeld) kivetésére kapott kiváltságot a királytól. Az aktákban 1503-tól tudjuk nyomon követni nemcsak a behozatal irányát, de a bor után fizetett adó mennyiségét is. Hogy ennek mennyi jövedelmet köszönhettek, jelzi a városi jegyző lapszéli kommentárja, mely szerint a dicső király e tettéért örökre a menny örömében részesül.

A megvásárolt bort kimérték vagy továbbszállították. A borkimérést már a középkorban szabályozták. A jó bornak is kellett cégér, ezt bizonyítja Firlej krakkói vajda rendelkezése:

„Az egyes házaknál és közönséges pincéknél másként nem mérhetnek bort, hanem csak az alábbi rend szerint, vagyis a magyar és a közönséges soproni bor számára régi módon zöld koszorút kell kifüggeszteni. [...] A többi házakban lévő egyes pincékben pozsonyszentgyörgyi, osztrák, morva bort mérjenek, az ilyeneknél szalmakoszorút kell kifüggeszteni...”

Idővel számos borkereskedő dinasztia alakult ki, amelyek tevékenységét idővel üzlettársak vagy beházasodott családtagok is folytatták.

A krakkói Ciechanowskiak

A litvániai Tomasz Ciechanowski (1746 kör.–1809) a 18. század végén telepedett le Krakkó környékén, ahol kereskedőként dolgozott. Fia, Stanisław Ciechanowski (1793–1866) 13 éves korában került segédnek a dúsgazdag borkereskedőhöz, Baltazar Trzcińskihez (1764 kör.–1827), akinél tizenegy éven át inaskodott, míg végül a főnöke felszabadította. Így tagja lehetett a kereskedőtársaságnak, és önálló borüzletet nyithatott az egyik patinás krakkói házban, a Flórián utca (ulica Floriańska) 3. szám alatt, ahol már a 16. század óta folytattak borkimérést. A 16–17. század fordulóján az akkori firenzei származású tulajdonos olasz borokat árult.

A ház régi cégére egy hatalmas szőlőfürt volt. A borüzlet tehát már komoly múltra tekintett vissza, amikor Ciechanowski 1818-ban mindössze négy hordó borral a pincében megkezdte működését. Hamarosan olyan vagyonra tett szert, amellyel 1828-ban meg tudta vásárolni az egész házat, sőt később egy másikat is, és Krakkó egyik leggazdagabb adófizető polgárává lett. A magyar bor nagyon jól jövedelmezett, a kortársak emlékezete szerint az 1811-es évjáratú hegyaljai borok palackját 72 złotyért adta el, ami abban az időben igen komoly összegnek számított.

Az 1850-es években a magyar bor fogyasztása Krakkóban mind a politikai és gazdasági nehézségek, mind a sörgyártás fellendülése miatt háttérbe szorult, ám Ciechanowski cége túlélte a válságot. Fiai közül Adam Ciechanowski (1824–1890) vezette tovább a kereskedőházat. A fiúk közül még egy lépett kereskedelmi pályára, a többiek egyházi, mérnöki és hivatalnoki karriert futottak be. Épp a legkevésbé jelentős jogász-hivatalnok fiú, Hieronim Ciechanowski naplója őrizte meg egy 1852-es magyarországi utazás leírását, amikor elkísérte apját a Hegyaljára a hagyományos borvásárlásra. Bár nem volt borász szakember, éles megfigyelő képességről tett tanúságot. Papírra vetett benyomásai érdekes képet adnak egy hagyományos tarcali szüretről is.

A krakkói Grosse-kereskedőház

A régi krakkói kereskedőházak hagyományát folytatta a Grosse-cég, amely a krakkói főtéren a Pałac Spiskiben, vagyis a Szepesi-palotában működött, egészen az államosításig.

Ez a ház már korábban is kötődött a borkereskedelemhez. Pincéje a hajdani tulajdonosok, a Wesselényiek óta borraktárnak és borkimérésnek adott helyet. A 17. század közepén Wesselényi Ferenc nádor saját borait – külön királyi engedéllyel – vámmentesen hozhatta Krakkóba. A szomszédos Krzysztofory-palota pincéjét is legendák vették körül, például alkimista műhelyt sejtettek a helyszínen. A bari konföderáció idején, 1768-ban elfogott és ide zárt orosz katonák is hihettek a legendában, mert feltúrták a pincét, de arany helyett csak néhány kisebb hordó jóféle tokaji óbort találtak, amitől annyira lerészegedtek, hogy közülük nyolcan meghaltak.

A ház földszintjén 1859-ben tea- és borkereskedést nyitott Juliusz Fryderyk Grosse (1831–1913), Németországba emigrált lengyel „disszidensek”, azaz protestánsok utóda, krakkói tanácsnok. Ő volt az egyedüli lutheránus, aki a krakkói püspök hivatalos miseborszállítójaként működött. 1884-ben Sátoraljaújhelyen három, közel 21 hektárnyi szőlőbirtokot és pincét vásárolt. A híres Oremus-dűlő így került a tulajdonába. Juliusz Grosse hamar felismerte, hogy magyar borait nemcsak a krakkói és nyugat-galíciai piacon tudja értékesíteni, hanem külföldön is. Ezért vett részt különféle kiállításokon, mezőgazdasági és egyéb árumintavásárokon. Tokaji borával már 1862-ben aranyérmet nyert Altonában. Az 1873-as bécsi világkiállításra egyetlen galíciai cégként szállított tokaji borokat (holott más, krakkói, lembergi és tarnówi pincészetek is tartottak raktáron jó tokajit), s palackjait speciális címkével látta el. Az etiketten a krakkói királyi vár és a hagyományos, korábban már idézett latin mondás szerepelt: „Nullum vinum nisi hungaricum, Hungariae natum, Cracoviae educatum.”

Fia, Juliusz Jakub Grosse (1861–1933) részint Krakkóban, részint Újhelyen dolgozott, halála után felesége örökölte a hegyaljai szőlők tulajdonjogát. Így is hirdette magát magyarul levélpapírján és reklámjain: „Grosse Gyuláné Oremus szőlőgazdasága”.

A Grosse család mindent megtett a magyar bor kereskedelme érdekében, még akkor is, amikor a két háború közti időszakban a hivatalos magyar külkereskedelmi politika a saját szőlőből származó bor exportját is nehezítette. A cég szinte egész Dél-Lengyelország klérusát ellátta hegyaljai miseborral. A krakkói várostörténeti múzeum őrzi Adam Stefan Sapieha bíboros, krakkói érsek 1936 decemberében kiadott díszes oklevelét, melyben bizonyítja, hogy a Juliusz Grosse cég 1861. július 15. óta hites miseborszállító. Akkor tette le ugyanis az idősebbik Juliusz Grosse az esküt a krakkói püspöki palotában, majd az esküt az ifjabb Juliusz Grosse, a sátoraljaújhelyi Oremus dűlő akkori tulajdonosa, valamint Marian Wi¶niewski, a cég kereskedelmi igazgatója 1930. március 13-án megismételte. Esküjük szerint csak és kizárólag szőlőből készült, természetes és romlatlan, az egyházjog előírásai szerinti bort szállítanak a főegyházmegyének.

A harmadik krakkói generáció, Jan Piotr Grosse (1905–1980) 1950 után, mikor előbb ellehetetlenítették, majd államosították, 91 év után megszüntette Krakkó legjobb és legpatinásabb tea- és borkereskedő cégét. Minden vagyonát elvesztette, Bajorországba vándorolt ki, ahol tolmácsként működött, hiszen lengyel anyanyelvén kívül remekül tudott magyarul, németül, franciául és angolul is. A cég megmaradt irattárát ma a Krakkói Állami Levéltár őrzi.

A varsói Fukierek

Akik a hagyományokat a történeti személyiségektől származás fényével igyekeznek bearanyozni, a Fukier családot a hajdan a közép-európai kereskedelmet kézben tartó augsburgi Fuggerektől eredeztetik, jóllehet a család gyökerei Szepes és Sáros vármegyében voltak, sokan közülük Eperjesen foglalkoztak egyebek mellett borkereskedelemmel. A szepességi Gnézda melletti Habgardon született Florian Fukier (1772–1836) Varsóban telepedett le, és itt társult a 19. század elején az ugyancsak szepességi származású Kiliani borkereskedővel, majd elvette annak unokahúgát, és megvette üzletét. 1810-ben előkelőbb helyre költözött, ugyanis megvásárolta a varsói Óváros piacterén álló 27. számú házat Jakub Rabétól. Ez lett a Fukier-cég híres telephelye, a Fukier-ház (Kamienica Fukierowska), amely egészen 1939-ig működött. Az üzletet Florian fia, Teofil (1816–1891) folytatta, majd ennek fia, Henryk (1847–1907) vezette a céget. Az utolsó tulajdonos Henryk Maria (1886–1959) volt.

A Fukier-féle borkereskedés kapcsán ki kell térni arra a kérdésre, hová lettek a Lengyelországban tárolt történeti borok. Annál is inkább, mert manapság a világhálón ismét a legkülönfélébb kombinációkkal találkozhatunk. Vannak olyanok, akik „egy lengyel történész, vagy kicsoda, tanulmányai alapján” keresik a régi tokaji borokat. (Ilyen definícióval persze elég nehéz lesz megtalálni…) A cári Oroszország hajdani legnagyobb pincészetében gyanítják a Fukiernél egykor tárolt antik tokajit, mert szerintük „a szovjet érában ide kerültek a zsákmányolt borok, így valószínűsíthetően a Fukier-tokajik is”. A kérdésre sajnos egyértelmű választ ad emlékiratában a Fukier-pincészet utolsó tulajdonosa, Henryk Maria Fukier. Az 1606-tól 1880-ig terjedő évjáratok muzeális palackjait 1939-ig a borüzletben, a Hetman-pincében őrizték.

„Miután a német csapatok 1939-ben elfoglalták Varsót, körülvették a házat, és október 6-án, 7-én és 8-án három napon át teherautókkal elvitték az összes bort: régi és új hordókat, palackokat, és ezeket a világon a legrégebbieket is… Számos közbenjárásomra a német hatóságok csak annyit válaszoltak: »Krieg ist Krieg« [a háború az háború], ezzel indokolták a vagyonelkobzást.” A kiürült pincét egy sörgyár kapta meg raktárnak, az 1944-es varsói felkelés során pedig az egész ház romba dőlt. Innen az oroszoknak már nem volt mit elvinniük. Kérdés, hogy Németország területén maradt-e egyáltalán érintetlen palack ebből a kollekcióból. Érdekes apróság, hogy a Varsói Egyetem területén, ahol a háború alatt német rendőrségi kaszárnyát is berendeztek, talajmunkák során találtak magyar borosüveget, de az, címkéje szerint, balatoni rizling volt.

A magyar borok a függetlenné vált Lengyelországban (1918–1939)

A korábban három részre szakított Lengyelország a függetlenség kikiáltása után nehéz gazdasági helyzetből indult. Az első világháború küzdelmei a keleti fronton szinte teljes egészében a hajdani lengyel területeken zajlottak, hatalmas pusztulást hagyva maguk után. Mindezt nehezítette a szomszédos országokkal való területi viszály és főként a bolsevikokkal vívott 1920-as háború. A külkereskedelem megerősítéséhez nem csupán új piacokat kellett teremteni, hanem a hagyományosakat is vissza kellett szerezni. Történelmi szempontból a magyar mezőgazdasági termékeken belül is elsősorban a bor és még mindig első helyen a hegyaljai jöhetett volna számba, ezért a kor gazdasági törekvései között gyakran találkozunk ezek említésével.

Az egykorú statisztikai adatok szerint a magyar bor lengyelországi importja a következőképpen alakult (a mennyiséget furcsa módon métermázsában adta meg a statisztika, és nem hektoliterben):

1926-ban 2684 q, 1927-ben 3336 q, 1928-ban 6263 q, 1929-ben 7974 q, ami ezekre az évekre kivetítve az összes magyar borkivitel 6,3 %-a, 5,4 %-a, 5,2 %-a, végül 3,0 %-a volt, ezer pengőben kifejezve 187 eP, 324 eP, 616 eP, és 516 eP.

A teljes magyar borkivitelnek tehát csak kis szegmensét jelentette a lengyel piac, de azt is figyelembe kell venni, hogy az oda irányuló teljes magyar exportnak igen csekély részét tette ki a bor (1926-ban 0,34%, 1927-ben 0,63%, 1928-ban 1,23 %, 1929-ben 1,69 %). Ez a százalékarány messze eltér a közhiedelemtől, amely a több évszázados hagyományok tovább élését feltételezte, és mutatja azt az átstrukturálódást, amit az ipari nyersanyagtermelés és az ipari termelés jelentett. Bár a hagyományos borvidékek nagyobbik része a csonka Magyarországon maradt, Trianon ebben is éreztette hatását, különösen a Pozsony környéki és a ménesi borvidék elvesztésével. A békeszerződés ráadásul megcsonkította az 1908-as törvény által körülhatárolt tokaji borvidéket is, így Nagy- és Kistoronya, Szőlőske és Kisújhely (tkp. Sátoraljaújhely egy része) 175 hektárnyi termőterületével együtt az új Csehszlovák Köztársasághoz került. Ennek következményei a jelenkorig éreztetik hatásukat. (Szlovákia már 908 hektárra bővítené saját tokaj-hegyaljai védett termőterületét.)

Kezdetben mindezt nehezítette a pénzügyi nehézségek miatti magyar exporttilalom és a lengyel importtilalom is, ideértve a borbehozatalt. Ez még a lengyel klérust is komolyan érintette, mert fogytán volt a misebor. Amikor a magyar vezérkar megbízásából Dormándy Géza vk. ezredes 1920 júniusában Varsóban arról folytatott titkos tárgyalásokat Jan Niesiołowski tábornokkal, hogy az antant által Magyarország számára tiltott katonai felszerelések beszerzését hogyan lehetne a lengyel hadsereg olaszországi vásárlásának álcázni, a lengyel generális ellentételezésként a magyar miseborra tett célzást, amelyből igen nagy a hiány.

A kereskedelmi kapcsolatok felélesztése és élénkítése szempontjából fontos szerepet játszott az 1921-ben létrehozott Magyar–Lengyel Kereskedelmi Kamara, illetve ennek lengyel megfelelője, az Izba Handlowa Polsko-Węgierska (Lengyel-Magyar Kereskedelmi Kamara). A kapcsolatok élénkítéséért különösen sokat tett a kamara elnöke, Csekonics Iván gróf, 1919 és 1922 között az első varsói magyar követ.

1929-ben a Lengyel–Magyar Kereskedelmi Kamara tanulmányutat is szervezett a magyar bor jobb megismerése céljából, ezért egy kamarai tagot, Janusz Kallert küldte Tokaj-Hegyaljára. E néhány hónapos tapasztalatgyűjtés eredményeként Kaller könyvet írt a tokaji borok termeléséről és fajtáiról (O produkcji i rodzajach win tokajskich, Varsó, 1930), beszámolt a jelentősebb szőlőbirtokokról, a borkészítésről, a tarcali m. kir. borászati iskoláról. A fentiekben tárgyalt kiviteli statisztikát is leközölte. Külön kitért id. Lippóczy Norbert tállyai szőlőbirtokos segítségére, aki nyelvtudása és lengyel kapcsolatai révén kalauzolta a szerzőt a Hegyalján. Kedves humorral mutatta be jellegzetes „magyaros” lengyel beszédét, sajátos kiejtését. (Fia, az ifjabb Norbert, a későbbi műgyűjtő – saját emlékirata szerint – ekkor még nem tudott lengyelül.) A kiadást a magyar mezőgazdasági minisztérium is támogatta, de azok a magyarországi pincészetek is, amelyek magukat reklámozták a könyv végén. (A legnagyobb hirdetési helyet természetesen Lippóczyék kapták, hálából a segítségért.)

A magyar borok megjelentek a lengyelországi kiállításokon és vásárokon. Az egyik legfontosabb ilyen esemény a lembergi/lwówi Keleti Vásár (Targi Wschodnie) volt. Ezt még a Monarchia idején, 1894-ben hívták életre Országos Kiállítás (Krajowa Wystawa) néven. A független Lengyelországban 1921 és 1938 között elsősorban az akkori Délkelet-Lengyelország, valamint Csehszlovákia, Románia és Magyarország gazdasági kapcsolatait erősítette, de cél volt az orosz piac is. A magyar–lengyel kamara már az első, 1921-es árumintavásár alkalmával felszólította a hazai cégeket a részvételre. A kiállítók profiljáról beszámolt a lengyel kereskedelmi szaksajtó. 1930. szeptember 15-én a Przegl±d Handlowy részletes cikket közölt a magyar pavilonról:

„Az idei májusi Budapesti Nemzetközi Vásáron felállított lengyel pavilonért cserébe a Magyar–Lengyel Kereskedelmi Kamara a Keleti Vásáron magyar pavilont állít. A magyar csoport a Mezőgazdasági Minisztérium pavilonjában fog megjelenni, 250 négyzetméternyi területen. A kiállított magyar áruk többsége termény, mindenekelőtt gyümölcsök, amelyeket kis mennyiségben árulni is fognak a látogatóknak, a magyar piaci árakon. Ez elsősorban a szőlőt érinti, amelynek minden fajtája képviselve lesz. A magyar bort hasonlóképpen árulni fogják mindazoknak, akik a tiszta węgrzynt (magyar bort) óhajtják megkóstolni. Ennek a bornak az ára jóval kevesebb, mint a lengyelországi árak, arra való tekintettel, hogy a lengyel fogyasztók minél szélesebb rétegeinek lehessen bemutatni a jó italt, amelynek hagyományai országunkban több évszázadra nyúlnak vissza.”

A magyar részvételről nemcsak a napi- és szaklapokból, hanem még a memoárokból is értesülünk. Helena Olszewska-Pazyrzyna (szül. 1908) lwówi ifjúkorát megörökítő emlékiratában részletesen leírja élményeit az 1927-es, hetedik Keleti Vásáron, és megemlíti, hogy a fából készült magyar pavilonban szőlőből és szalámiból egy pohárka tokaji kíséretében kóstolót is adtak a látogatóknak.

1931-ben a Resursa Obywatelska (Polgári Kaszinó) termeiben tartott magyar borbemutatón április 18-án magyarországi delegáció is megjelent, amint arról a Gazeta Handlowa már előző nap tudósított. A küldöttséget Csekonics Iván gróf vezette, tagjai között volt Mikes János szombathelyi püspök, dr. Görgey István, Sátoraljaújhely országgyűlési képviselője, báró Waldbott Kelemen, az egyik legnagyobb hegyaljai szőlőbirtokos, dr. Staub Elemér, a Mezőgazdasági Exportintézet elnöke, Hantos Elemér egyetemi tanár, volt kereskedelemügyi államtitkár (a közép-európai államok gazdasági együttműködésének híve), Udvardy Kálmán a kalocsai érsekség szőlőbirtokainak képviseletében, Szalay Kázmér és Bekény Artúr szőlőbirtokos (az előbbinek Tapolcán volt pincészete, az utóbbinak Tolcsván mintagazdasága). Húsz magyar kiállító 35 féle borral szerepelt a kiállításon.

A Codzienna Gazeta Handlowa 1934. október 20-án Gömbös Gyula lengyelországi látogatása kapcsán a magyar–lengyel gazdasági kapcsolatoknak szentelt számot adott ki. Ebben külön riportot közölt az egyik nagy varsói borkereskedés tulajdonosával, Józef Jordannal Az óborok birodalmában címmel. A nagykereskedő így nyilatkozott: „A magyar borokat réges régtől fogva importálták Lengyelországba, és a nemesség mindenütt elsőrendű és keresett italnak tartotta. Az utóbbi időben bizonyos mértékben konkurenciát jelentenek számára a francia borok, de miután fajtáik szerint alapvetően különböznek, soha nem állottak azonos színvonalon a magyarral.” Ugyanakkor nem rejtette véka alá, hogy a fogyasztást az ital magas ára gátolja: „Talán nincs még egy olyan élelmiszer Lengyelországban, amelynek olyan propagandára lenne szüksége, mint a bornak. Az emberek Lengyelországban a háború után egyszerűen félni kezdtek a borivástól, mert azt valami nem illendő és egyenesen fantasztikus luxusnak tartották. Pedig most is lehet egészen mérsékelt áron jó borokat kapni, amelyek máshoz nem hasonlítható és egészséges italnak számítanak és gyógyító tulajdonságaik vannak.”

A hegyaljai és általában véve a magyar borok lengyelországi piaci szerepeltetése fontos volt a magyar kormány számára is. 1937-ben a földművelésügyi miniszter rendelete alapján a magyar borexport támogatására létrehozták a „Krakowi magyar közpincét”. Az 1938. decemberi ünnepélyese megnyitón részt vett Görgey István országgyűlési képviselő, Buza Béla, a Pinceszövetkezet igazgatója és az éppen Lengyelországban tartózkodó magyar gazdasági tanulmányi bizottság élén Bud János ny. miniszter, Békéscsaba országgyűlési képviselője. A közpince feladatait az 1938-ban kiadott működési szabályzat határozta meg: „A hazai, de főként a tokajhegyaljai borok exportjának elősegítése érdekében a Lengyelországban létesített állami ellenőrzés alatt álló közpince célja, hogy a Magyarországról származó boraik részére Lengyelország területén magyar állami ellenőrzés alatt beraktározásra, esetleg vámszabadraktárban és fogyasztási adómentes pincében szakszerű borkezelésre, palackba töltésre és állami ellenőrző jeggyel való ellátására lehetőséget nyújtson, miáltal a magyar borok jó hírnevének Lengyelországban való megalapozása, megvédése és a magyar borok hamisítása által elkövetett visszaélések megakadályozása érhető el.”

A közpince minden olyan magyar bortermelő számára nyitva állott, aki államilag megvizsgáltatta exportra szánt borait, és alávetette magát a közpince szigorú alapszabályának. Az itt tárolt borokat a minisztérium által kinevezett magyar pincemester kezelte.
„Minthogy elsőrangú feladat, hogy Lengyelországban a magyar borvidékek jellegzetes és legkiválóbb borai megfelelő módon propagáltassanak és azok a lengyel vevőközönséggel minél nagyobb mértékben megkedveltessenek, a boroknak a közpincébe való felvételénél a jobb minőségű boroknak elsőbbség biztosítandó.”

A közpince elsősorban a hegyaljai borokat támogatta, s az évszázados lengyel fogyasztási tradíció is ezeket részesítette előnyben. A kiszállított borok között azonban szinte valamennyi, az akkori magyar bortörvény által fokozottan védett borfajta szerepelt. (A fehérborok közül – természetesen a tokaji borok mellett – a soproni veltelini, a móri ezerjó, a somlói furmint, a badacsonyi rizling, kéknyelű, auvergnas gris, furmint és muskotály, a balatonfüredi rizling is megjelent a lengyel piacon; a vörösborok közül a szekszárdi, a pécsi, a villányi, a gyöngyösvisontai és az egri kadarka, valamint az egri bikavér.). Sajnos a krakkói magyar közpince rövid életű volt, működésének a második világháború kitörése vetett véget.

*

Ha ma körülnézünk Krakkó vagy Varsó nagy üzleteiben, némi keserűséggel tapasztalhatjuk, hogy a mostani kereskedelmi viszonyok között a francia, spanyol, olasz, valamint a grúz, de még inkább a kaliforniai, chilei és ausztráliai borok az egykor oly kedvelt és keresett magyart teljesen háttérbe szorították. Ezen egyelőre vajmi keveset segítenek a ritka promóciós rendezvények, vagy akár az egyik, mindkét országban jelen lévő nagy élelmiszer-üzletlánc akciós magyar borvására.