2017. szeptember 19.

Magyarok latin-amerikában

Szerző: Anderle Ádám

Számos legenda született a magyarok amerikai jelenlétéről, annak kezdetéről. Olvashatunk angol nyelvű tanulmányt "Jártak-e magyarok Kolumbusz előtt Amerikában?" címmel, egyebek mellett felvetődött a kecsua-magyar rokonság lehetősége is, a mindkét zenében jelen lévő pentatónia alapján. Írásunkban azonban a legendák helyett a történeti tényekre figyelünk...

Jezsuiták és 48-as honvédek
A sokféle feltételezés után a XVIII. századtól rögzíthetjük biztonsággal magyarok jelenlétét és szerepét a spanyol és portugál gyarmatokon. Csaknem ötven, a nagyszombati rendházból indult jezsuita munkásságáról vannak ismereteink. Missziós tevékenységük mellett etnográfusi, geográfusi, oktatói, egyetemszervezői munkájuk egyetemes méltatást kapott (Brentán Károly, Szentmártonyi Ignác, Szluha János, Kayling József, Éder Xavér Ferenc, Limp Ferenc, Orosz László, Asperger Zsigmond stb), s a mai Brazília,Argentína, Peru, Bolívia, Paraguay történetében kapnak helyet. A XVIII. század végén, a jezsuiták amerikai kiűzetését követően a pozsonyi Magyar Könyv-Ház jezsuita szerkesztője, Molnár János adta közre írásaikat.

A XIX. század első felében néhány magyar utazó érdeklődését is felkeltette e turbulens világ, ahol a függetlenség nem prosperitást, hanem anarchiát és polgárháborúk sorát eredményezte. Ez időből tudunk magyar zsoldosokról (Brazília), Uruguay himnuszát is magyar zeneszerző (Debály Ferenc) alkotta meg ez időben, de vannak adataink magyar bányászokról és bányamérnökökről is. Ekkor jelentek meg a szubkontinensen a magyarországi romák is.

Figyelmet a XIX század közepétől az idesodródó 48-as honvédek keltettek. Néhány százan lehettek. Többségük jól képzett, több nyelvet beszélő tiszt. Magyar nemesek, akik a latin-amerikai fehér elittel gyorsan és könnyen szót értettek.

Rosti Károly, Eötvös József sógora Alexander von Humboldt útját ismételte meg 50 év után, regisztrálva a változásokat, s rajzok helyett immár a térségben az elsők között fényképeket készített Venezueláról, Mexikóról és Kubáról.

László Károly - Kossuth személyi titkára a törökországi emigrációban - Mexikóban földmérőként vasútépítkezéseknél dolgozott, s részletes naplót vezetett ezekről az évekről. Mexikói füzetei még kiadatlanok.. Czetz János, akit Bem nevezett ki tábornokká, Argentinában a vasútépítkezéseken és az indiánok elleni küzdelmekben vett részt a Pampán, s lett a modern argentin hadsereg megalapozója a katonatiszti főiskola megszervezésével. Nevét Argentínában nagy becsben tartják. Az ő társa volt a vasútépítkezéseknél Mayer Móric őrnagy, akinek nevét egy argentin falu és vasútállomás őrzi.

Az emigrációban nagy figyelemmel kísérték Prágay János és tiszttársai kubai akcióját. 1851-ben Narciso López expedíciójának vezérkari főnöke lett Prágay ezredes. A vezérkar minden tisztje magyar , s alakulóban volt az "első magyar ezred" is, amelynek tisztikara is felállt. A spanyol gyarmatosítók elleni akció azonban kudarcot vallott, legtöbben meghaltak.

A túlélők közül többet - mint Schlesinger Lajos komáromi őrnagyot - az 1850-es évek végén William Walker Nicaragua elleni expedíciójában látjuk ismét - zsoldosként. Tudunk "Carlos Kossuth"-ról is, aki Peruban tett szert kétes hírnévre a perui guano-szigetek kegyetlen kormányzójaként.

A kivándorlás kezdetei
Habsburg Miksa 1860-as évekbeli "mexikói kalandjában" sok magyar is részt vett - ennek a korabeli magyar sajtóban is számos jelét látjuk -, ám a szociális kivándorlást az 1880-as évektől regisztrálhatjuk Latin-Amerikába is, ahol a földbőség és az ottani kormányok biztatása jelentett erős vonzást a magyar földnélküliek számára. Brazíliába, elsősorban Santa Catarina és Rio Grande do Sul államaiba német és olasz kikötőkön át 10-12 000 magyar érkezett a XIX.század végéig. Földművelők, akik az őserdőktől meghódított földeken az első magyar kolóniákat is létrehozták.

Argentínában, Uruguayban és Mexikóban a magyarországi (vándor) cigányok és cirkuszok, valamint az örömlányok és leánykereskedők alapozták meg a magyarok rossz hírét a századfordulón. Az "húngaro/húngara" (= magyar) hosszú évtizedekig ezért hordozott negatívpejoratív tartalmakat Latin-Amerikában.

A városokban értelmiségieket, mérnököket, orvosokat, tanárokat, szakmunkásokat találunk, Argentínában vasútépítőket, Brazíliában bányamérnököket is. Megszülettek az első "magyar-osztrák" egyletek, más, horvát, dalmát bevándoroltakkal közösen Chilében is. Az első világháború előtt néhány tízezres nagyságú lehetett a magyarság létszáma Latin-Amerikában.

Tömeges emigráció
Az első világháború után nekilendülő magyar kivándorlás célterülete az USA korlátozó rendeletei miatt Latin-Amerika lett, különösen az Egyesült Államokhoz közeli térségek: Kuba és Mexikó. A Tanácsköztársaság bukása után számottevő a politikai motívumoktól ösztönzött (baloldali) emigráció is. Az 1930-as évek végén pedig megnőtt az ide érkező magyar zsidók száma .

A fő fogadó ország kedvező feltételei és ígéretei miatt azonban mégis Brazíla lett, ahol 1929 körül már 70-80 000 magyar élt. Többségük az elcsatolt területekről indult el: Erdélyből, a Vajdaságból, a Felvidékről. Főként Romániában és a délszláv államban állami "ösztönzés" is érzékelhető. E magyarok többsége paraszt, a földéhség vitte őket Amerikába.

Több tízezer magyar élt ekkor már Argentínában, de jelentős, több ezres lett a magyarok száma Kubában, Mexikóban, Venezuelában és Uruguayban is. A két világháború között azonban már több százas, esetleg néhány ezres magyar szórványról tudunk Chilében, Peruban, Paraguayban, Kolumbiában is. A magyarok összlétszáma a második világháború előtt megközelíthette a 150-180 000 főt.

Többségük, elsősorban vidéken, a magyarnál is rosszabb viszonyok közé került az ültetvényes haciendák szorításában. Magyar nevű falvaik : Rákóczifalva, Boldogasszonyfalva, Szentistvánfalva, Mátyáskirályfalva. A Buenos Aires nyomornegyedeinek egyikén élő 180 magyar családot tömörítő zóna lakói keserűen az Árpádfalva nevet adták a telepnek.. E falvak sok keserű történetet őriznek. Uruguayban egy falut lakói Új-Jászberénynek neveztek el.

Ez a két évtized a szervezet- és lapalapítások korszaka is, de a magyar kolóniákon és egyesületeken belüli ádáz politikai-személyi küzdelmeké és torzsalkodásoké is.

Kontinentális jelentőségű magyar nyelvű újságok elsősorban Buenos Airesben születtek: a Magyar Lapok, a Délamerikai Magyarság, az Új Világ, melyek a Sao Paulo-i Délamerikai Magyar Hírlappal és az Új Magyarsággal együtt fontos forrásai a magyarság itteni történetének.

Sokfajta politikai árnyalatú, egymást keserűen emésztő emigráció ez, amelyben a munkáscsoportok erősen baloldali álláspontra jutottak. Egy, az 1920-as években odalátogató magyar politikus egyenesen "22 000 magyar kommunistáról" beszélt.

Sao Paulóban a magyar bencések könyvtára és iskolája azonban azt is jelzi, hogy a magyarságtudat és a magyar közösségek fenntartásában az egyházak - főleg a katolikus, a protestáns és az izraelita - egyaránt fontos szerepet játszottak.

Az 1930-as évektől egyre erőteljesebben politizált a magyar emigráció. Ebben az évtizedben megnőtt az új érkezők, elsősorban magyar zsidók és baloldaliak száma is. Elmélyültek az egymás közötti politikai viták is a magyar szervezetek között. Ebből a belterjességből a második világháború idején lépett ki a magyar emigráció, amikor Eckhardt Tibor Független Magyarország mozgalma és a Károlyi Mihály által orientált Szabad Magyar Mozgalom (Pro Hungría Libre) 12 latin-amerikai országban bázisra lelt: az óhaza sorsáért érzett aggódalom ekkor egymáshoz közelítette a magyar egyesületeket.

A világháború után
A második világháború után érkezettek különböztek a korábbi, döntően szociális okoktól motivált magyar bevándolóktól. Jobbára a Horthy-rendszerhez, kisebb részben a nyilasokhoz kapcsolódó közigazgatási tisztviselők, tanárok, orvosok, művészek, mérnökök, katonatisztek, csendőrök, volt földbirtokosok, diplomaták, jogászok alkották e kivándorló csoportot, amelyet a kommunista fordulat után érkezők követtek.

Argentínába 12-14 000 körül, Brazíliába is "több tízezren" érkezhettek, de Venezuelába, Uruguayba, a karibi és andoki országokban is több százan, ezren telepedtek meg.. Ezek az új magyar csoportok markánsan antikommunista álláspontot foglaltak el, és semmilyen kapcsolatot nem tartottak fenn a kommunista Magyarországgal.

A világháború után tapasztalható élénk egyesületi szerveződés vallási és politikai hovatartozás szerint alakult, amelyet persze az érkezés időpontja is motivált. Egy igen sokszínű, de továbbra is belső konfliktusoktól szabdalt magyar egyesületi életet látunk Latin-Amerika országaiban.

Argentínában és ezen belül Buenos Airesben és körzetében regisztrálhatjuk a legszínvonalasabb egyesületi és kulturális tevékenységet. Míg a két világháború között az egyesületi élet a századelő munkás művelődésre emlékeztető formáit idézi önképzőköri, sportköri és kulturális tevékenységeiben, az új emigráció színvonalas tudományos, kulturális, és színházi életet alakított ki, melynek központja a Centro Húngaro lett, amely a Magyar Házat is működtette. Ennek keretében alakult meg a Mindszenty Magyar Tudományos és Kulturális Akadémia és a Pázmány Péter Szabadegyetem. Több magyar könyvkiadó is működött. Némethyné Kesserű Judit adatai szerint 1948-1968 között összesen 174 művet adtak ki magyarul, a legtöbbet (77) a Kárpát Kiadó. Főbb újságjait - Délamerikai Magyarság, Magyar Út/Magyarok Útja - kontinentális figyelem kísérte. Élénk élet jellemezte a cserkészmozgalmat is.

Brazíliában Sao Paulo városa maradt a magyarság többségének otthona. Baloldali, hungarista és politikamentes, de konzervatív egyesületek tucatját regisztrálhatjuk.

A Brazil-Magyar Kultúregyesület, a nagy múltú Magyar Segélyegylet és a Könyves Kálmán Szabadegyetem érdemel kiemelt említést. Sokszínű a brazíliai magyar sajtó is ( pl. Délamerikai Magyar Hírlap, Kárpáti Őrszem, Magyar Egység, Harangszó). Működött Magyar Szinjátszó Társaság (1951), itt is élénk a cserkészmozgalom, amely a fiatalok magyar nyelvű és szellemű nevelését vállalta fel.

Jelentős rangot azonban a Szent Gellért Kolostor magyar bencései szereztek a Szent Imre Kollégiummal (1951), mely az ország legszínvonalasabb magániskolája lett, hatalmas könyvtárral. Az 1990-es évek végén már 1700 magyar és brazil diákja volt. A bencések tevékenységében a sok nagyszerű nevelő közül is kiemelendő Jordán Emil, Szelecz Arnold és Kögl Szeverin személye.

Kommunisták Brazíliában
Az 1922-ben Sao Pauló-ban alakult Köztársasági Kör az évtized meghatározó magyar egyesülete volt Brazíliában.Egy 1929-es magyar konzuli jelentés a kör kapcsán 260 nevet említ: "A kör legfőbb tevékenysége a sportolás, műkedvelő színjátszás mulatságrendezésben merül ki." A konzul sok névhez kommentárt is csatolt, jellemezve is a személyeket.Ilyeneket olvashatunk: a csepeli munkástanács volt tagja, bécsi agitátor, szélsőradikális tag, szélsőséges kommunista, a politikai rendőrség nyilvántartotta, nemzetgyalázó stb. A körben jelentek meg a kommunista, szociáldemokrata érzelmű fiatalok is, akik közül sokan bekapcsolódtak a 20-as évek eleji Sao Pauló-i felkelésekbe, többen - egyes adatok szerint száznál is többen - tagjai lettek Luis Carlos Prestes kapitány legendás Győzhetetlen Hadoszlopának is. Csak kevesekről vannak adataink: azokról, akik 1945 után visszatértek. Velük még 1977/78-ban készültek visszaemlékező interjúk: Kovács István, Sándor Ferenc, Tóth János, Csipak Péter, Sárközi Mihály és Bognár Ferenc.

A sztrájkok, az agitáció, az illegalitás, a börtön, a kiutasítás történetei ezek. E magyar kommunisták legmarkánsabb személyisége az erdélyi születésű (1908) Kovács István, aki családjával érkezett Brazíliába. Egy kávéültetvény peon-sorsa elől szökött a városba a 17 éves fiú, ahol csatlakozott a Luis Carlos Prestes vezette felkeléshez és hadoszlophoz, majd annak feloszlatása után Esteban Ferreira néven bujkált, majd gyárban dolgozott. Sztrájkokat szervezett, és belépett a Brazil Kommunista Pártba.1932-ben már a Központi Bizottság tagja, s a 30-as években a párt illegális káderiskolájának vezetője. Lebukása után kitoloncolják, Uruguayban élt, majd a spanyol polgárháborúban "brigadistaként" harcolt. Aztán ismét Uruguay, majd 1946-tól Sao Paulo. Politikai tevékenysége miatt internálják, majd Olaszországba deportálják. Innen tért haza, de az MDP sokáig nem ismerte el párttagságát. Csak a Brazil Kommunista Párt főtitkárának, Prestesnek a budapesti látogatása után kapta vissza párttagkönyvét, azután, hogy a főtitkár tárgyalásain érdeklődött felőle.

A többiek Brazíliában maradtak a világháború végéig, és alapítói lettek az Uniao Húngara do Sao Paulónak, mely a demokratikus Magyarország támogatására alakult a háború után. 1947 után tértek vissza…

(Forrás: Kaczúr Ágnes: Magnófelvételek Brazíliából hazatért kommunista emigránsokkal. In:Tanulmányok a latin-amerikai magyar emigráció történetéből (szerk. Anderle Ádám), Szeged,1999, 23-35.oldal)

Venezuelában rövid életű egyesületi kísérletekkel találkozhatunk az 1940-es években , miközben 1950-ig folyamatosan érkeznek magyarok az országba, amely szakmunkásokat, orvosokat, gyógyszerészeket, mérnököket igényelt nagy számban. 1950-ig kb. 4000 magyar érkezett. Vasárnapi iskola, cserkészcsapat, a magyar protestáns közösség és a Mindszenty József Katolikus Egyházközség adott hírt magáról. Kevesebbet tudunk a Caracason kívül élő magyarokról, de a protestáns lelkészek éves jelentései alapján sok vidéki (és a környező szigeteken élő) közösségről vannak adataink.

Mexikóban a világháború után a korábbi aktív társasélet csaknem megszűnt. Chilében ez időben a kb. 5000 fős magyar kolónia jó kapcsolatban állt a Magyar Nemzeti Bizottmánnyal is.

Különleges a Puerto Ricóba került néhány magyar értelmiségi története, akik - Ferdinándy Mihály, Szászdi Ádám, majd később Ferdinándy György és Borsy Kálmán - az egyetemi képzés európai normáit vezették be a szigetországban.

Tuljadonképpen minden latin-amerikai országban regisztrálhatunk magyarokat. A kisebb csoportokra elsősorban az l956-os forradalom idején villant a figyelem fénye.

Az 56-os magyar forradalom visszhangja
A latin-amerikai kormányok, a közvélemény és a magyar emigráció lelkesen fogadták a forradalom hírét, s döbbent felháborodással a szovjet beavatkozás híreit. Szovjetellenes akciók és a magyarok melletti tüntetések öntötték el a régió országait. A sajtóban hónapokon keresztül a fő téma ez volt.

A magyar kolóniák és egyesületek ebben a lázas periódusban a tüntetések mellett segélybizottságokat létrehozva pénzt, vérplazmát, ruhát, élelmiszert gyűjtöttek a forradalmi Magyarországnak, tájékoztatták a helyi sajtót, a kormányokat pedig a magyarok ügye melletti állásfoglalásra biztatták. Több országban magyar önkéntesek toborzása is elkezdődött . Szembetűnő azonban, hogy Nagy Imre személye helyett a központi figurává Mindszenty József bíboros vált e magyar szolidaritási mozgalomban..

A Buenos Aires-i magyar követ
feleségének naplójából, 1956. november 7

Egészen november első napjáig bizonytalanok voltunk az események alakulásában. Tegnap a szovjet elvtársak nemzeti ünnepén tudtuk meg a nagy hírt, van remény, hogy a zűrzavarból kilábalunk a szovjet barátaink segítségével.

Halálos bánatosan és meggyötörten mentünk el a fogadásra. Az argentin reakció tombolt a hír hallatán: november 4-én a szovjet csapatok a Szolnokon újonnan alakult magyar kormány kérésére beavatkoztak az eseményekbe! Itt a jobboldali, fasiszta érzelmű emberek a szovjet nagykövetséggel szomszédos emeletes házakat megszállták, és az udvaron előkészített, csodás zöld parkokban adott fogadást megzavarták. Kövek bedobálásával és rágalmazó kiáltásokkal: "asesinos" (gyilkosok) akartak zavart kelteni a fasiszta suhancok.

A forradalom leverése után a menekültek befogadására került a hangsúly. Ebben persze különösen a latin-amerikai diktátorok versenyeztek. Trujillo, Dominika véres diktátora 20 000, Brazília és Argentína 3-3000, Venezuela 1500, Peru, Chile, Kolumbia 1000-1000 fő menekült befogadását vállalta. Mexikó nem óhajtott befogadni menekülteket.

Végül egész Latin-Amerikában csupán 4000 magyar befogadására került sor. Dominikába 580 fő érkezett, többségük azonban igen gyorsan elhagyta az országot. Brazíliába alig 460 magyar érkezett. Venezuelában 1000-1500 fő telepedett meg. Más országokban még ennél is kevesebben találtak menedékre.

56-os menekülteket befogadó országok - 1957. szeptemberi adatok.
Forrás: Délamerikai Magyarság, 1958. december 4., 6. oldal

Argentína
Írország
Ausztria
Új-Zéland
Belgium
Nicaragua
Brazília
Norvégia
Kanada
Paraguay
Chile
Peru
Kolumbia
Portugália
Costa Rica
Rodézia
Franciaország
Venezuela
Németország
914
541
9743
970
3421
4
1001
1192
24431
7
268
2
215
4
32
71
10236
694
14307
Spanyolország
Ciprus
Dél-Afrika
Dánia
Svédország
Izrael
Svájc
Olaszország
Törökország
Luxemburg
Nagy-Britannia
Santo Domingo
Uruguay
Ecuador
Kuba
USA
Hollandia
Izland
1
2
1317
1178
5905
1897
11128
3849
505
227
20657
581
42
1
5
35464
3570
52
Összesen: 156 454 fő. Ebből Latin-Amerika: 3766 fő

1957-től az ENSZ-ben a magyar kérdés vitájában vállalt igen aktív szerepet Kuba, Peru, Kolumbia és Uruguay kormánya. A magyar közösségek figyelmét ezek a viták kötötték le, s mozgósították. A 60-as évek közepére e téma azonban elcsendesedett, a magyar forradalomról és Magyarországról szóló könyvek kiadása viszont – ennek hatására – ugrásszerűen megnőtt Latin-Amerikában.

Az utolsó évtizedek
Az 1960-as évek közepétől a magyar emigráció új koordináták közé került. Egyfelől a Kádár-rendszer nemzetközi helyzete és megítélése javult. Számos latin-amerikai országgal megkötött diplomáciai kapcsolat jelezte ezt. 1989-ben 11 országban volt nagykövetségünk. A magyar kormányok emigrációs politikája is nyitottá vált, aminek következtében sok emigránsszervezet adta fel korábbi merev, elutasító magatartását. A Magyarok Világszövetsége a Magyar Hírek révén próbált jelen lenni az emigrációban: Brazíliában például 930 címre érkezett a lap. E javuló kapcsolatnak és hazai érdeklődésnek persze megvolt az árnyoldala is. A magyar közösségekben a magyar hírszerzés emberei is megjelentek.

Az 1960-as évek közepétől új periódus indulását érzékeljük. Ebben szerepe volt annak, hogy 1964-től egyre több országban születtek katonai diktatúrák, melyek az egyesületek mozásszabadságát is korlátozták. Számolni kellett az első generáció megöregedésével, halálával is. Sok egyesület tevékenysége megszűnt, csökkent a lapalapítási kedv. A harmadik generáció jó része már magyarul sem tudott, ezért az emigráció életében a már korábban is élénk cserkészmozgalom mellett a tánccsoportok és énekkarok lettek a magyar identitás őrzői.

Az MSZMP legfőbb testületei ez időben rendszeresen áttekintették az „emigráció helyzetét”. Egy 1975-ös jelentés szerint Brazíliában 100 000, Argentínában 40 000, a többi országban összesen további 40 000 magyar élt. Másfajta becslések 180-220 000 főre becsülték a latin-amerikai magyarok számát.

Brazíliában a nagymúltú Segélyegylet és a Kultúregyesület maradtak a legfontosabb stabil szervezetek számos más egyesület mellett. A 80-as években megszületett a Magyar Ház.

Az itt működő egyesületek közül a Pántlika Táncegyüttes, a Zrínyi Művészegyüttes a legkiemelkedőbbek. Ezért is szervezték itt, Sao Paulóban már a második Dél-amerikai Magyar Néptánctalálkozót 1988-ban.. Aktív és nagyhírű lett a Kodály Kórus és a Bartók Béla Énekkar, s tartotta rangját a bencések Szent Imre Kollégiuma is. Brazíliában azonban a magyar nyelvű újságok kifulladása figyelhető meg.

Argentínában az ifjúsági csoportok sokszínű szövete tűnik elénk, amely a tánc (pl. Regős együttes), az ének és a cserkészség pillérein, valamint az iskolákon nyugszik.

Fontos esemény volt 1975-ben Mindszenty József bíboros latin-amerikai körútja, amely a magyar közösségeket is felélénkítette, különösen Venezuelában és Kolumbiában. Mexikóban a magyar származású művészek jelenléte és kiállításaik kaptak e periódusban hangsúlyt (Andrés Salgó, Günther Gerzsó, José Fehér festőművészek, G. Kahlo és Kati Horna fotóművészek, Pál Kenyeres szobrász stb.). Uruguayban a Kossuth Lajos Emlékbizottság 1970-ben Kossuth-emlékművet avatott Montevideóban, s nagy kohéziós erővel bírtak a Petőfi-emlékév rendezvényei.

Az Argentínai Magyar Hírlap oldalairól igen színes, a szomszédos országok magyarjaira is figyelő társasági élet tűnik elénk, ahol a vidéki Argentína magyar közösségei is megjelennek. A Magyar Ház és könyvtára sokat tett/tesz a latin-amerikai magyarság történetének feltárásáért is.

Azt is jeleznünk kell azonban, hogy néhány száz fős magyar csoportok szinte minden latin-amerikai országban továbbra is jelen vannak.

A latin-amerikai magyar emigráció az Egyesült Államokat, Kanadát, Izraelt leszámítva népesebb, mint a nyugat-európai országok magyarsága és egyesületei. Az irántuk megnyilvánuló érdeklődés és a hazai köztudatban való jelenlétük - talán a távolság miatt -, azonban mégis igen esetleges, mozaikszerű még az utolsó két évtizedben is.

Felhasznált irodalom
Anderle Ádám(szerk.): Europa Central y América Latina. Szeged, 1993
Uő (szerk.) : Tanulmányok a latin-amerikai magyarság történetéről.
Kutatási Közlemények. I. Szeged, 1999, JATE
Uő (szerk.) :Magyarország és a hispán világ.
Kutatási Közlemények. II. Szeged, 2000, JATE
Uő (szerk.) : A magyar forradalom és a hispán világ.
1956. Szeged, 2007, SZTE
Arató Ildikó: Az uruguayi magyar emigráció (1966-1975). Kézirat
Bueno, Salvador: Cinco siglos de las relaciones entre Hungría
y América Latina. Budapest, 1975, Corvina
Kurucz, Ladislao: Los húngaros en la Argentína. Buenos Aires, é.n.
Némethy Kesserű Judit: "Szabadságom lett börtönöm."
Az argenínai magyar emigráció története, 1948–1968. Budapest, 2003
Őry Kovács Katalin: Magyarrá lenni Brazíliában.
A Jaragua do Sul-i magyar kolónia története. Kézirat
Pongrácz Attila: Magyarok Brazíliában ( 1945-1989). Kézirat
Szente Varga Mónika: Migración húngara a Mexico (1900-1950).
Puebla, 2007
Torbágyi Péter : Magyarok Latin-Amerikában. Budapest, 2004