2017. június 25.

Magyarország forradalma negyven év távlatából. Timothy Garton Ash írása a The New York Review of Books hasábjain

Szerző: Timothy Garton Ash

Az elmúlt év őszén, az ’56-os forradalom negyvenedik évfordulója alkalmából nemzetközi konferenciát rendezett az 1956-os Intézet, s az itt elhangzott előadásokból lapunk már némi ízelítőt adott. Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában címmel tartott tudományos tanácskozás nemzetközi visszhangjáról tanúskodik az itt található írás, amellyel a tekintélyes amerikai szaklap, a The New York Review emlékezett meg a magyar forradalomról. Szerzője Timothy Garton Ash cambridge-i professzor, aki a konferencia záróelőadását tartotta. Az 1996. november 14-én megjelent cikket teljes terjedelmében közöljük.

Mi történt Magyarországon 1956-ban? Íme egy jellegzetesnek mondható, tömör, nyugati összegzés a Columbia Enciklopédiából: ”1956. október 23-án a tömegek támogatásával antikommunista forradalom robbant ki Magyarországon. A történések súlypontja Budapesten volt. A Nagy Imre vezette új koalíciós kormány kinyilvánította Magyarország semlegességét, kilépett a Varsói Szerződésből, és segítséget kért az ENSZ-től. Ekkor azonban Kádár János, Nagy Imre egyik minisztere ellenkormányt alakított, és katonai támogatásért fordult a Szovjetunióhoz. Súlyos és könyörtelen harcokban a szovjet csapatok leverték a forradalmat. Nagy Imrét és néhány miniszterét elrabolták, majd később kivégezték. Mintegy 190 000 ember menekült el az országból. Kádár miniszterelnök lett, és megkezdte a kommunista uralom tömegbázisának kiépítését.”

Magyarországon a forradalom történetét több mint harminc évig elhallgatták vagy bemocskolták. Kádár János, aki eleinte a szovjetek bábja volt, nemzeti atya-figurává és a nyugat kedvenc ”liberális” kommunistájává nőtte ki magát. Úgy tűnik azonban, az évek során szüntelenül kísértette és befolyásolta őt elárult és végül halálba küldött elvtársai emléke. Kádár számára Nagy Imre volt Banquo – ő maga pedig mindvégig Macbeth.

A valós történet egy részét külföldön írták meg. További részleteket tártak fel a nyolcvanas években Magyarországon független történészek és ellenzéki írók, akik megszólaltatták a túlélőket, korábban eltitkolt írásokat jelentettek meg, és levonták saját következtetéseiket. Ezt követően, 1989 júniusában látványos szertartással temették újra Nagy Imrét és legközelebbi elvbarátait, egy hatodik koporsóval pedig az Ismeretlen Felkelőnek adták meg a végtisztességet. Ez az esemény a kommunizmusból a demokráciába való magyarországi átmenet szimbolikus fordulópontja: Banquo szelleme trónra lépett.

A szabad Magyarországon 1956 igaz története immár valóban feltárhatóvá lett. Önálló kutatóintézet jött létre ezzel a kizárólagos céllal: az 1956-os Intézet. Az archívumokat megnyitották, a túlélők szabadon beszélhettek, fiatal történészek láttak munkához. Az 1956-os Intézet Litván György vezetésével megjelentette a forradalom rövid eseménytörténetét. A magyar tankönyvváltozatot német, nemrég pedig kiváló angol kiadás követte, a könyv alapmű a témával foglalkozó diákoknak.

Ahogy a kommunizmus más országokban is összeomlott, további bizonyítékok bukkantak fel, így a Szovjetunióban, Jugoszláviában, de még Kínában is. Természetesen még nem minden dokumentum – de már valamennyi. Időközben amerikai, angol, francia és más nyugati hivatalos dokumentumok kerültek ki a harmincéves titkosítás hatálya alól. Az anyag egy része, meglehet a legérdekesebb, továbbra is zárolt maradt, ám a kutatók küzdenek azért, hogy újabb forrásokhoz férhessenek hozzá, s az Egyesült Államokban például az információ szabadságáról szóló törvénnyel támasztották alá ezen igényüket.

I.
Negyven év múltán tudósok és túlélők gyűltek össze a Magyar Tudományos Akadémia elegáns termeiben. Az épület ablakaiból a Dunán át a zsivajgó Pestről a dölyfös Budára látni. Odabent minden olyan, amilyen egy átlagos akadémiai konferencián lenni szokott. Akár Londonban is lehetnénk, a magyarországi forradalommal oly szerencsétlenül egybeeső szuezi válságról rendezett ülésen. A negyvenéves évforduló a szokványosabb történelmet magukénak tudó országokban is érdekes pillanat: az első és többnyire az utolsó alkalom, amikor az archívumok elfogadhatóan feldolgozott anyaga szembesíthető a túlélő résztvevők még elfogadhatóan koherens emlékezetével. Harminc évvel az események után az archívumok többsége még zárt, ötven év elmúltával a résztvevők többsége már nincs az élők sorában. Ráadásul Budapesten a tanúk nem a londoni Carlton Club éves díszvacsoráinak hosszú sorát élték túl, hanem, mondjuk, az utolsó pillanatban tizennégy év börtönbüntetésre módosított halálos ítéletet.

Itt Budapesten az a tétel vizsgázik, amely Ranke óta a modern történetírás középpontjában áll: hogy ti. az idő előrehaladtával egyre többet tudunk meg a múltról. Ennek okát abban szokás megjelölni, hogy távolabb kerülünk a múlt eseményeitől, vagyis – feltételezhetően – tárgyilagosabbak leszünk, hiszen láthatjuk a hosszú távú következményeket, s így a kérdéses események valós történelmi jelentőségét; mindenekelőtt pedig abban, hogy mostanra hozzáférhetünk a dokumentumokhoz. E konferencia angol alcíme is ezt sugallja: ”Újabb levéltári bizonyítékok”.1 Vagyis Ranke szerint immár meg kell tudnunk, ”hogyan mi is történt valójában.” De vajon megtudjuk-e, valóban képesek vagyunk-e erre?

Lényeges vonatkozásokban kétségtelenül mind többet tudunk. Kezünkbe kerültek például a szovjet levéltárakból azok a feljegyzések, melyeket V. N. Malin a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának osztályvezetője készített a pártelnökség lázas vitáiról. 2 Látjuk a KB tagjait, ahogy kétségbeesetten tétováznak a forradalom kitörését, október 23-át követő napokban. Elegendő, ha Hruscsov szavait idézzük: ”az ügy mind bonyolultabb [...] a munkásság támogatja a felkelést.” Később: ”Az angolok és a franciák most kezdenek bajt keverni Egyiptomban. Ne kerüljünk velük egy társaságba.” Majd pedig a Mao Ce-tung kínai elnök titkos megbízottjával való találkozóik után október 30-án: ”két út közül választhatunk. Az egyik katonai [...] a megszállás. A másik békés [...] a csapatok kivonása és tárgyalások.”

Nos, valóban történhetett volna minden másként? Amit Gorbacsov tett 1989-ben, azt Hruscsov is megtehette volna már 1956-ban? Az idézett dokumentumok óvatosságra intenek azzal szemben, amit Bergson a ”retrospektív determinizmus illúziójának” nevezett. Azzal az oly nehezen elhárítható meggyőződéssel szemben, hogy ami történt, elkerülhetetlen volt. Legtöbben évekig abban a hitben éltünk, hogy a Szovjetunió semmi esetre sem tűrhette azt, ami Magyarországon végbement, mert ha eltűri, akkor az már nem a Szovjetunió lett volna. Világos azonban, hogy a szovjet vezetők az idő tájt mit sem tudtak erről. Mi történt volna, ha...?

A nyitottság nem sokáig tartott. Október 31-én Malin feljegyzése szerint Hruscsov a következőket mondta: ”Felül kell vizsgálnunk helyzetértékelésünket, és nem szabad kivonnunk csapatainkat Magyarországról, illetve Budapestről. Kezdeményeznünk kell a rend helyreállítását Magyarországon.” Mely tényezők döntöttek? Mennyit nyomott a latban például a nemzetközi kommunista mozgalom egysége, különös tekintettel az olasz kommunista vezér, Palmiro Togliatti, illetve végül Mao elnök felhívására, melyek a ”rend helyreállítását” sürgették? Mekkora súlya volt John Foster Dulles kijelentésének, amellyel biztosította Moszkvát, hogy ”ezen államokat [tudniillik a Varsói Szerződés közép-európai tagállamait] nem tekintjük lehetséges katonai szövetségeseinknek”?

Mi volt Szuez hatása? ”Ha kivonulnánk Magyarországról – így Hruscsov –, az felbátorítaná az amerikai, angol és francia imperialistákat. Gyöngeségünk jeleként értelmeznék és támadásba lendülnének. […] Egyiptom után Magyarországot vennék sorra. […] Egyetértettek: Zsukov, Bulganyin, Molotov, Kaganovics, Vorosilov és Szaburov elvtársak.” És e mondat hátterében Vjacseszlav Szereda orosz történész a megkönnyebbülés sóhaját hallja. A feljegyzések így folytatódnak: ”ideiglenes forradalmi kormányt kell létrehoznunk [Kádár vezetésével].” Majd valami szinte hihetetlen: ”Ha Nagy egyetért, be kell vonni, kapjon miniszterelnök-helyettesi posztot.”

Régi viták és új felfedezések jellemzik azt a kérdéskört is, hogy mi volt a Szabad Európa Rádió szerepe a forradalomban. A washingtoni Nemzetbiztonsági Levéltár előkerítette és terjesztette a konferencián William Griffithnek, a SZER akkori amerikai politikai tanácsadójának mind ez ideig kiadatlan memorandumát.3 Griffith december 5-ei dátummal értékelte a SZER magyar adásait, megállapítva, hogy a rádió magyar munkatársai lényeges pontokon ”megsértették a politikai irányelveket”. Egy október 28-ai műsor részletes utasításokkal segítette a magyar katonákat a partizánharc szervezésében. ”A nyugati fővárosokban – így egy kommentár november 4-éről – bármelyik órában várható, hogy a Nyugat végre kézzelfogható kifejezését adja szimpátiájának.” Griffith végső következtetése 1956 decemberében az volt, hogy a magyar adás nem ”bujtott fel” a forradalomra és – egyetlen kivételtől eltekintve – nem tett közvetlen utalást vagy ígéretet nyugati, illetve ENSZ katonai támogatásra, esetleg intervencióra. Adásai mindazonáltal hamis reményeket ébreszthettek a magyarokban e téren, illetve bizonyos, hogy keveset, vagy éppen semmit nem tettek, hogy az ilyen illúziókat szertefoszlassák.

William Griffith, aki ma a politikatudomány neves professzora, más túlélőkkel együtt az előadói emelvényre lépett Budapesten, s lényegében megismételte negyven évvel korábbi érvelését. Ám a SZER magyar adásának egy akkori munkatársa haragosan vetette ellen, hogy a magyar újságírókat egyszerűen bűnbaknak teszik meg, holott ők csupán követték az amerikaiak szabta politikai irányt, amely mindenekelőtt Nagy Imre bírálatát, illetve a militáns antikommunista Mindszenty József bíboros támogatását erőltette. Erre felugrott egy amerikai, aki az idő tájt szintén a SZER-nél dolgozott, és mindezt megerősítette. Felidézte a hírstúdióbeli vitákat, idézett a kérdéses politikai útmutatóból, melyet Griffith készített, akinek kezét a New Yorkban megszabott politikai irányelvek ugyancsak megkötötték. Egy idős magyar, aki a SZER egykori hallgatójaként mutatkozott be, indulatosan ítélkezett: a SZER magyar fiatalok ezreinek haláláért felelős.

Sápadtan, remegő hangon olvasott fel részleteket a SZER magyar adásaiból Wittner Mária, az utcai harcosok egyike, aki több mint tizennégy év börtönnel fizetett a forradalomban való részvételért. A tolmácsolás ellenére is jól érzékelhető a hangvétel szenvedélyes volta: ”Vonulnak befelé a tankok […] a véreskezű Nagy Imre hívására.” (Mivel ítéleteit túlzott mértékben a hivatalos magyar rádióadásokra alapozta, a SZER eleinte Nagy Imrét is bűnrészesnek vélte a szovjet csapatok első intervenciójában.) Vagy másutt: ”Hol vannak az árulók […] kik a gyilkosok? Nagy Imre és kormánya. […] Egyedül Mindszenty bíboros beszélt nyíltan és félelem nélkül. […] Nagy Imre Moszkva hitvány bábja.” Ezután azonban némi zavar támadt. A fenti idézetek vajon a SZER saját műsoraiból valók, avagy a felkelők által elfoglalt magyar rádióállomásoktól, azoktól a ”szabadság-rádióktól”, melyeknek néhány műsorát a SZER átvette és újrasugározta? Utóbbi esetben, mekkora felelősség terheli a SZER-t a leadott anyagért? Jan Nowak, aki abban az időben a SZER lengyel adásának vezetője volt, rámutatott, hogy Lengyelországban merőben más volt a helyzet: belföldön a börtönéből épp csak kiszabadult Stefan Wyszynski bíboros, a határon túlról pedig a SZER azonnal és határozottan támogatta Wladyslaw Gomulkát, a lengyel Nagy Imrét.

Dokumentumok és visszaemlékezések, az írott és szóbeli történelem e drámai szembesülése után tisztábban látjuk a történelmi tablót. A zavaros és gyorsan változó helyzetben érthető, hogy minden jó szándékuk ellenére, a SZER amerikai és magyar munkatársai egyaránt követtek el hibákat. Természetesen nem valamennyien és nem mindvégig. De a döntő fontosságú október végi napokban műsoraikban támadták Nagy Imrét, miközben a lengyel adás támogatta Gomulkát. Néhányan közülük fegyveres felkelésre ösztönöztek, félreérthetetlenül utalva a küszöbön álló nyugati segítségre, melyet az Egyesült Államoknak valójában nem állt szándékában megadni. Azt, hogy milyen hatása volt mindennek az események menetére, soha nem tudhatjuk meg; a végső kimenetel szempontjából meglehet csekély, vagy éppen semmilyen. Ez a tény azonban az erkölcsi felelősséget nem csökkenti.

Íme hát, két példa, amely igazolni látszik a neorankeánus előfeltevést, hogy ti. az idő múlásával, illetve a források alapos tanulmányozásával közelebb férkőzhetünk ahhoz, ami valójában történt. Ám ha egy kicsit belegondolunk, e feltevés nagyon is különösnek tűnik. A történészek – Ranke előtt – kétezer éven át nem osztották ezt a nézetet, és a mindennapi életben mi magunk sem szoktunk erre a következtetésre jutni. Hétköznapjaink józan észhez igazodó előfeltevése, miszerint térben és időben minél közelebb vagyunk valamely eseményhez, annál valószínűbb, hogy eligazodunk rajta. ”Bizonyára jobban tudod, ha egyszer jelen voltál” – mondogatjuk.

Tény, hogy a kisbetűs történelem jelentős része – helyesebben túlnyomó többsége – egyszerűen elvész. 1989 novemberében a prágai Laterna Magica Színházban én voltam az egyetlen, aki jegyzeteket készített a csehszlovák bársonyos forradalom vezetőinek zaklatott belső vitáiról, és emlékszem, arra gondoltam: ha én nem írom le ezt, senki sem fogja leírni. Eltűnik örökre, mint fürdővíz a lefolyóban.4 Bizonyos, hogy némely tekintetben többet tudunk negyven év múltán, más vonatkozásban azonban kevesebbet. Különösen igaz ez válságok és gyors változások időszakaira, s mindenekfölött a háborúkra és a forradalmakra. Tolsztoj a Háború és békében figyelmeztet a csaták lelkületében lakozó titokra, s ugyanez igaz a forradalmakra is. Vagy talán már tudjuk – s itt és most különösen aktuális a kérdés –, hogy miért és hogyan került sor a Bastille ostromára?

Az 1956-os magyar forradalom is ilyen típusú esemény volt. Meglehet, az utolsó Európában, amely azzal a tömeges, erőszakos és – legalábbis részben – valóban spontán jelleggel bírt, amit mindmáig társítunk a ”forradalom” szóval. Valamennyi azóta lezajlott európai forradalmat (Csehszlovákia, 1968; Portugália, 1974; Lengyelország, 1980–81; valamint sok ország 1989-e) megszorító jelzőkkel kell leírnunk: megszakított, önkorlátozó, békés, bársonyos, tárgyalások útján végbement. A közbeeső több évtizedes politikai elnyomás és történelemhamisítás mellett, e klasszikus forradalmi jelleg az oka, hogy a magyar forradalom jelentős részletei gyakorlatilag feltárhatatlanok – s lehet, hogy éppen ezek a legfontosabb részletek.

Például azoknak a fiatal férfiaknak és nőknek a története, akik október 23-án és 24-én fegyvert ragadtak: munkások, diákok és az utcai harcokban részt vevő srácok, akik végül is e forradalmat megteremtették. Nélkülük a történet esetleg megmaradhatott volna a kiélezett politikai válság keretein belül, radikális reformkísérletnek, amely mindenekelőtt a párt és az értelmiség belügye, s amelyben a népnek csupán támogatói szerep juthat. Miért úgy cselekedtek, ahogy? Hogyan élték meg ők? Miben reménykedtek? Miért tartottak ki a harcban? Mire gondoltak a haláluk előtti pillanatokban?

Olvasom a korabeli riportokat, figyelem a híradókat, nézegetem a széttört üvegcserepeken álldogáló, mosolygó fiúk és lányok fényképeit, melyek alig különböznek az 1944-es varsói felkelés fotóitól. Yeatsre gondolok: ”iszonyú szépség született.” Azután a magyar történészek aprólékos rekonstrukcióit tanulmányozom az utcai harcokról, majd a túlélőkkel készített hosszú interjúkat.5 Beszélek Wittner Máriával, akit egy másik túlélő a forradalom Jeanne d’Arcjaként mutat be nekem. Rendkívül felkavaró beszélgetés. De még ő sem képes igazán megindokolni, hogy tizenkilenc éves zárdanövendékként mi vitte rá, hogy felkapja a hevedert, és a tetőn újratöltse azoknak a fiúknak a puskáit, akik viszonozták a budapesti rádiószékház őrségének tüzét október 23-án. Annyit mond csupán, hogy ”volt valami a levegőben”, meg ”egyfajta vibrálást” említ. De a visszatekintés szűrői túlságosan erősnek bizonyulnak. Szólni akar azok nevében is, akik többé már nem szólhatnak: halott bajtársai, az ismeretlen felkelők nevében. 1989 óta életét főként e célnak szenteli. Mégis, az ő tapasztalataik visszavonhatatlanul elvesztek. Nem tudjuk, soha nem is fogjuk megtudni, milyen volt a förgeteg centrumában. A visszanyert történelem mellett ott van az elveszett is – magában a történelemben is állandóan jelen van az a bizonyos hatodik koporsó.

II.
A másik dolog, amiről feltételezhetően többet tudunk, az a következmények köre s az események hosszú távú ”jelentősége”. Ehhez egyszerűen számba kell vennünk az alternatívákat. A valóságtól elszakadt, pusztán hipotetikus gondolatkísérletek szórakoztatóak ugyan, még bizonyos megvilágító erejük is lehet, fontosabbak azonban azok a lehetőségek, melyeket a kérdéses időben komolyan fontolóra vettek. Mint a dokumentumokból láttuk, alapvető alternatívákat mérlegelt Hruscsov is. De mi történik, ha Togliatti, Tito és Mao más tanácsot ad? Ha az amerikai politika így vagy úgy, de egyértelműbb? Ha az angolok és franciák nem pont ugyanakkor vállalkoznak a szuezi kalandra? Lehetséges, hogy a szovjet vezetés ebben az esetben némileg kitartóbban és komolyabban próbálkozik a második úttal – a csapatkivonással és a tárgyalásokkal?

És mi lett volna ennek a hatása Lengyelországra? Mert nem csupán az igaz, hogy a magyar forradalom a Lengyelország iránti szolidaritás demonstrációjával vette kezdetét az 1848–49-es magyar forradalom lengyel hősének, Bem tábornoknak a szobránál. Tény, hogy Lengyelországot nagymértékben befolyásolta mindaz, ami Magyarországon történt. Ha Hruscsov a magyar kérdésben a ”békés utat” választja, az bizonyosan bátorítólag hat a lengyelekre, hogy ők is ugyanannyit követeljenek, netán többet. S még ha a szovjetek hajlandóak lettek volna is elfogadni Magyarország esetében az Ausztriáéval egyező státust – hiszen még Sztálin is csak ötven-ötven százaléknyi befolyást ajánlott a nyugatnak a Churchillel kötött híres ”százalékos alkujában”6 – teljességgel más lett volna ugyanezt megadni Lengyelországnak. Ez ugyanis hasonló státus elfogadását vonta volna maga után Németország esetében, melynek nagyobbik, nyugati része ekkor már a NATO-hoz tartozott.

De íme még egy ha: Mi lett volna, ha Magyarország beéri radikális reformokkal, miként a Nagy Imre köré tömörült reformkommunisták akarták, és ahogy Lengyelország is tette? Mi történhetett volna akkor? Nos, nézzük, hogy mi történt Lengyelországban, ahol az 1956-ban Gomulkához fűzött remények fokozatosan, de tökéletesen megcsalattak. Van-e bármiféle elfogadható okunk azt hinni, hogy Magyarországon nem ugyanez ment volna végbe?

Orwell egy ízben megjegyezte, hogy ”minden forradalom kudarc, ám nem mind ugyanaz a kudarc”. A következmények más-más időben eltérőnek tűnnek, némelyik pedig csupán évtizedek múltán jelentkezik. 1956-ot egy ”vereség diadalaként” jellemezni, miként a magyar értelmiségi Molnár Miklós tette 1968-ban megjelent könyvében, nem csupán romantikus hiperbola vagy ábrándozás.7 A talán legegyszerűbb és legközvetlenebb következmény azonnal érzékelhető volt és tartósnak is bizonyult. Világszerte szimpátia ébredt Magyarország iránt olyan emberekben, akik korábban a létezéséről is alig vettek tudomást, vagy pedig meglehetősen negatív képet őriztek róla mint a kisebbségek elnyomójáról 1914 előtt, illetve mint Németország szövetségeséről a két világháborúban. Az alapvetően pozitív megítélés, mely a nem létező, illetve az elmarasztaló helyébe lépett, azóta sem rendült meg, és valós nemzeti kincset – illetve, az 1990-es évek szóhasználatával, inkább vagyont – jelent most, amikor az ország EU- és NATO-csatlakozásra törekszik.

Egy másik azonnali következmény, amely maradandónak bizonyult a nemzetközi porondon: az eseményeknek a baloldalra gyakorolt hatása. A széles körű és keserű kiábrándulás pillanata volt ez a szovjet típusú kommunizmusból, a szakadásé a demokratikus rendszert támogató és ellenző szocialisták között, és az erősödő kételyeké a még mindig elkötelezett kommunisták táborában. A kínai történész, Jian Chen érvelése szerint a Szovjetunió azzal, hogy eltiporta a forradalmat, a kommunista Kínával való szakítást is közelebb hozta.

A tizedik évfordulóról visszatekintve, az eddig felsoroltakon túl a pozitív örökség további jó néhány elemét lehetett volna felfedezni, és tiszta nyereségként szembeállítani a nyilvánvaló veszteségekkel. A huszadik évfordulón, 1976-ban megint csak bővülhetett volna a kör. Erre az időre nyilvánvalóvá vált, hogy a Kádár-rendszer, ha nem is ”liberálisabb” Kelet-Európa többi kommunista rezsimjénél – ez a címke mindig is tévedés volt –, de kétségkívül óvatosabb, körültekintőbb, áttételesebb, körmönfontabb, és mint ilyen, kesztyűs kézzel bánik az emberekkel.8 Mindez visszavezethető és visszavezetendő 1956 traumájára, amikor a kommunista párt, valamint az államgépezet néhány nap alatt összeomlott, de – s talán nagyobb mértékben, mint annak idején sejtettük – Kádár bűntudatára is. A harmincadik évfordulón, 1986-ban hozzájött még az eddigiekhez, hogy a magyar független-ellenzéki gondolkodásban mind nagyobb jelentőségre tett szert 1956 szellemi és politikai áramlatainak újrafelfedezése – így a kiváló politikai gondolkodóé, Bibó Istváné, aki a Nagy Imre-kormány híres utolsó deklarációját is megszövegezte.9

Nagy csábítást jelent természetesen, hogy közvetlen összefüggést lássunk 1956 és 1989 között. Tőkés Rudolf nagyon hasznos, információkban gazdag könyve a magyar politika 1957–90 közötti időszakáról ezzel a megállapítással indul: ”Magyarország 1956. október 23-án indult el a totalitariánus diktatúrából a parlamenti demokráciába vezető úton.” Oly csábító kimondani ezt. Csábító főként egy olyan író számára, mint Tőkés, akinek életét alapjaiban formálta át a forradalom, aki közvetlenül a kudarcot követően emigrált, miként majd 200 000 társa – a magyar lakosság mintegy két százaléka. És csábító mindazoknak, akik hinni szeretnék, hogy ”Ha a szabadságért vívott harc kitör, / vérző ősökről örökül fiúkra száll / S ha megverettek is, végül diadalt talál”. De vajon igaz-e ez? Nyilván maga Tőkés sem jellemezte volna így a magyar politikát 1966-ban vagy 1976-ban, de még 1986-ban sem. És belföldről sem így nézett ki a dolog. Nagyon keskeny a határ a történész kiváltságának mondható utólagos értelmezés és a bergsoni ”retrospektív determinizmus illúziói” között.

Mindazonáltal léteznek összefüggések, melyekre rá kell mutatni. Nem hinném például, hogy pusztán a képzelet játéka kapcsolatot látni a szovjet Kelet-Európa-politika 1956-os és 1989-es fejezetei között.10 A legfelsőbb szovjet politikacsinálók, kezdve Gorbacsovtól, jól emlékeztek, mekkora politikai árat kellett fizetnie a Szovjetuniónak az 1956-os, illetve 1968-as intervenciókért. 1956-ban a szovjet vezetők nem tudták, mit tegyenek, ezért alkalmaztak erőszakot. 1989-ben megint csak nem tudták, mit lépjenek, azt viszont igen, hogy mit kell elkerülniük: az erőszak alkalmazását. Ugyancsak nem tekinthető a fantázia szüleményének, ha a magyar 1956-ot fontos állomásnak látjuk abban az folyamatban, melynek során Közép-Európa kormányzatai, illetve azok ellenzékei megtanulták a leckét, és a tömegharag nyers kitöréseitől (1953-ban Berlinben, 1956-ban Lengyelországban és Magyarországon, 1968-ban Csehszlovákiában, 1980–81-ben ismét Lengyelországban) eljutottak az 1989–90-es kifinomult és békés rendszerváltásokig, melyeket jelen lap hasábjain korábban ”reforradalmaknak” neveztem.11 Tagadhatatlan továbbá, hogy az 1989-es magyarországi ”reforradalom” legfontosabb szimbolikus eseménye Nagy Imre látványos újratemetése volt június 16-án, 1958-as kivégzésének évfordulóján. A hat koporsót a Hősök terén ravatalozták föl, újra a forradalom zászlai lógtak a lámpaoszlopokról: felejthetetlen esemény mindazoknak, akik jelen lehettek. A múlt pedig a jövő katalizátorává lett.

Az újabb bizonyítékok felbukkanása azonban némileg már erről a közelmúltbeli eseményről is megváltoztatta nézeteinket. Kenedi János, aki hosszú ellenzéki múlt után ma az 1956-os Intézet munkatársa, olyan dokumentumokra bukkant a Belügyminisztérium irattárában, melyekből kiderül, hogy mind a párt vezetősége, mind pedig az akkor még aktív titkosrendőrség minden rendelkezésre álló eszközt igénybe vett – beleértve az amerikai nagykövethez bejáratos ”befolyásos közvetítőket” –, hogy biztosítsa az 1989. júniusi temetés és a kapcsolódó szertartások békés lefolyását.12 Kádár utódai, 1989 új reformkommunistái direkt és indirekt módon egyaránt Nagy Imre még élő elvtársaihoz, 1956 reformkommunistáihoz fordultak.

És a kaleidoszkóp forgása nem áll meg. 1996-ot írunk, Magyarország független. A köztársaság elnöke Göncz Árpád, aki maga is börtönben ült az 1956-os forradalmat követően, s akinek ügyét közös perben tárgyalták Bibó Istvánéval. Bölcs, szívélyes és atyáskodó, kiválóan alkalmas arra, hogy az évfordulóról megemlékezzen. A híres 301-es parcellát – a városi köztemető ama távoli sarkát, ahol Nagyot és elvtársait 1958-as kivégzésük után végtisztesség nélkül eltemették – 1988-as ottjártamkor még gyom és szemét borította, és még az 1989-es újratemetéskor is frissen felásott földet és épp csak befejezett takarítási munkák nyomait lehetett látni. Ma finom pázsit, márványtáblák, díszburkolatú sétányok, emlékmű várja a látogatót – mindaz, ami a közös emlékezés hivatalos helyszínét megilleti.

Ez eddig mind nagyon szép. De az ország jelenlegi kormányzatának meghatározó ereje a Magyar Szocialista Párt, az 1956-ban uralmon lévő kommunista párt legfőbb örököse. Az 1994-es választásokon a szocialisták földcsuszamlásszerű győzelmet arattak, s ma koalícióban kormányoznak az 1980-as évek liberális-demokrata ellenzékének fő örökösével, a Szabad Demokraták Szövetségével, melynek tagjai most alárendelt és kényelmetlen partneri viszonyban találják magukat a posztkommunistákkal. És a miniszterelnök, Horn Gyula? Nos, ő a nyolcvanas évek reformkommunistáinak egyike. Külügyminiszterként részben az ő érdeme volt a vasfüggöny megnyitása Ausztria felé 1989-ben, illetve még ugyanabban az évben a keletnémetek kiengedése, ami a berlini fal lebontásának kezdeteként értékelhető. De 1956-ban? Nos, ekkor a fiatal, huszonnégy éves Gyula a rettegett és gyűlölt önkéntes milícia tagja volt. Egyike azoknak, akiket steppelt vattakabátjukról csak pufajkásokként emlegettek, s akik nem csupán harcoltak, hanem begyűjtötték és összeverték azokat, akik folytatták az ellenállást.

Tetteit megmagyarázta. Fiatal volt, s a forradalmárokat tette felelőssé hőn szeretett bátyja haláláért. Bocsánatot kért – bizonyos mértékig. Így-úgy próbált jóvátenni dolgokat: növelte például a túlélőknek folyósított különleges nyugdíjakat. Egészében véve azonban mélyen ellentmondásosan viszonyul a problémához. Megpróbál határt szabni a múltnak, és igényt tart Nagy Imre örökségére. Nem sokkal azután, hogy miniszterelnök lett, Nagy Imre lányával együtt vett részt a forradalom évfordulójáról való megemlékezésen, a 301-es parcellában tartott szertartáson. Tőkés ezt okkal nevezi ”hátborzongatónak”. Később, már 1996-ban Horn volt az, aki a parlamentben beterjesztette azt a különleges megemlékezési törvényt, amely Nagy Imre születése századik évfordulójának állít emléket.

A Szabad Demokraták nem tudták, hogyan is foglaljanak állást. Nagy Imre természetesen megérdemli a főhajtást, de olyan valaki előterjesztésére, mint Horn? Végül tartózkodtak. A megemlékezés eme különös szokásának egészen a tizenkilencedik századig visszanyúló története van Magyarországon. Az 1848–49-es forradalom hőséről, Kossuth Lajosról is így emlékeztek meg halála után. Ugyanakkor, az utolsó a sorban, aki iránt a magyar parlament ily módon rótta le tiszteletét, Sztálin volt. És ki volt az, aki ezt a kegyeletteljes előterjesztést tette? Az akkori miniszterelnök-helyettes, Nagy Imre. Magyarországon az iróniának és a kétarcúságnak, úgy tűnik, kiapadhatatlan a forrása.

Hány újabb fordulatát láthatjuk még a kaleidoszkópnak? A dolgok jelenlegi állása szerint Magyarországnak remek esélye van, hogy a forradalom ötvenedik évfordulóját azon országcsoport tagjaként ünnepelhesse, melyet mi gondolkodás nélkül ”Európának” vagy épp a ”Nyugatnak” hívunk. Vagyis az Európai Unió és a NATO tagjaként. (S így, hogy felidézzük John Foster Dulles 1956-ban elhangzott szavait, az USA katonai szövetségeseként is.) De mit jelent majd ez a két tagság 2006-ban? Milyen lesz Magyarország belső helyzete akkor, és hogyan befolyásolja majd ez a magyarok 1956-ról alkotott véleményét? Mennyivel többet és ugyanakkor mennyivel kevesebbet tudunk majd akkor a forradalomról? Éppen a nagy horderejű események sajátossága, hogy jelentésük szünet nélkül módosul, állandó viták tárgya, s lényeges kérdéseikre soha nem kapunk végleges választ. Az olyan kérdésekre, amilyen ez is: Mi történt Franciaországban 1789-ben?

Fordította: Gál Ferenc


Jegyzetek:

1. Címe: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában: Újabb levéltári bizonyítékok. A nemzetközi konferencia szervezői az 1956-os Intézet és a Magyar Tudományos Akadémia Budapesten, továbbá a National Security Archive (egy magánszervezet) és a Cold War International History Project, utóbbi kettő Washington D.C. székhellyel.

2. A Malin-feljegyzéseket a Harvard Egyetem Szovjetunióval és Kelet-Európával foglalkozó szakértője, Mark Kramer fordította angolra és látta el szakavatott annotációkkal. Abban a kompendiumban jelent meg, amely a titkosítás alól frissen felszabadított dokumentumokat tartalmazza, s amelyet a konferenciára állított össze az 1956-os Intézet és a National Security Archive. A dokumentumok egy átfogóbb gyűjteménye megjelenés előtt áll a Közép Európa Egyetem (CEU) kiadásában. [Megjelent oroszul (Isztoricseszkij Arhiv, 1996/2) és magyarul: Döntés a Kremlben, 1956. Bp. 1996).]

3. A memorandumot a titkosítás alól felszabadított dokumentumoknak a 2. lábjegyzetben ismertetett gyűjteménye tartalmazza.

4. Lásd: The revolution of the Magic Lantern (A Laterna Magica forradalma), The New York Review, 1990. január 18.

5. Az utcai harcosok tapasztalatait mindenekelőtt az 1956-os Intézet történésze, Eörsi László rekonstruálta. Apja, Eörsi István író, maga is részt vett a forradalomban.

6. Lásd esszémet: From World War to Cold War (A világháborútól a hidegháborúig), The New York Review, 1987. június 11.

7. A francia alapkiadás Victoire d’ une défaite címen a Fayardnál jelent meg 1968-ban, majd 1996-ban újra. Az angol változat, Budapest 1956: A History of the Hungarian Revolution (A magyar forradalom története), London, Allen & Unwin, 1971. Két magyar kiadása Egy vereség diadala Párizs–New Jersey, 1988 és Budapest 1991.

8. Találó címet adott a Kádár-rendszer művészeinek helyzetéről írott könyvének Haraszti Miklós: The Velvet Prison (A bársonyos börtön – magyarul A cenzúra esztétikája címen jelent meg), Basic Books, 1987. A ”másként gondolkodó” regényíró, Konrád György, akit 1973-ban letartóztattak, majd szabadon engedtek, 1977-ben Bécsbe utazhatott, ahol a magyar állam elnyomó tevékenységét bíráló beszédet mondott, amely jelen lap hasábjain is olvasható: The Long Work of Liberty (A szabadság lassú műve), The New York Review, 1978. január 26. Lásd még: The Hungarian Lesson (A magyar lecke) című cikkemet, The New York Review, 1985. december 5.

9. Lásd: István Bibó. Democracy, Revolution, Self-Determination: Selected Writings (Demokrácia, forradalom, önmeghatározás: Válogatott írások), szerk. Károly Nagy (Boulder, Colorado: Social Science Monographs, 1991.).

10. Új megvilágításba helyezi a Szovjetunió és Kelet-Európa kapcsolatait, mindenekelőtt pedig a kelet-európai válságokra adott egyes szovjet válaszokat Mark Kramernak, a Harvard Egyetem kutatójának hamarosan megjelenő könyve.

11. Refolution in Hungary and Poland (Reforradalom Magyarországon és Lengyelországban). The New York Review, 1989. augusztus 17. Könyvében Tőkés Rudolf mint ”frappáns oximoront” veti el a kifejezést, hogy saját, jóval laposabb változatával helyettesítse.

12. Kenedi János: Kis állambiztonsági olvasókönyv a Kádár-korszakban I–II. Magvető Kiadó, Bp. 1996.


A cikkben tárgyalt könyvek

1. The Hungarian Revolution of 1956: Reform, Revolt and Repression, 1953–1963, edited by György Litván. (Az 1956-os magyar forradalom. Reform, felkelés és elnyomás. Szerkesztette: Litván György.) Az angol változatot szerkesztette és fordította Bak M. János és Lyman H. Legers. Longman, 272 oldal. Ára: 54,82 USD; paperback: 19,31 USD.

2. Hungary’s Negotiated Revolution: Economic Reform, Social Change, and Political Succession, 1957–1990 by Rudolf L. Tőkés. (Tőkés L. Rudolf: Kialkudott forradalom Magyarországon. Gazdasági reform, társadalmi változások és politikai utódlás, 1957–1990.) Cambridge University Press, 544 oldal. Ára: 69,95 USD; paperback: 24,95 USD.