2014. október 31.

Magyarország trianoni határainak kitűzése

Szerző: Suba János

Vitathatatlan hogy igen kevesen ismerik részletek szintjén is azt a folyamatot, amely a trianoni döntést az általánosan megfogalmazott politikai akarat szintjéről eljuttatta a gyakorlati kivitelezésig. A határvonal politikai kijelölését, (delimitációját) részletes kitűzését, határkövekkel való állandósítását (demarkáció), a határvonal térképezését, a határokmányok elkésztését a Szövetséges és Társult hatalmak által létrehozott nemzetközi határmegállapító bizottságok végezték  1921 és 1925 között.

1. A határmegállapító munka elveit szabályozó dokumentumok

A legfontosabb dokumentumok az 1920. június 4-én Trianonban aláirt békeszerződés cikkelyei voltak. Ebből is a 27. cikk határozta meg Magyarország új határvonalát. Ez a határleírás, valamint az ennek kiegészítéséül szolgáló 1:1 000 000 méretarányú térkép - amelyet a 28. cikk. rögzít - igen nagy általánosságban jelzi a határvonal menetét Ausztriával szemben 7 szakaszban, a Szerb-Horvát-Szlovén állammal szemben 13, Romániával szemben 5, Csehszlovákiával szemben 27 szakaszban állapítja meg a határvonalat. A határszakaszok leírását azzal kezdi, vagy fejezi be, hogy a ."helyszínén megállapítandó vonal", vagy a "helyszínen megállapítandó pontig". A békeszerződésben leirt határvonalat tehát a terepen kellett megállapítani, delimitálni.

A határvonal részletes megállapítását a békeszerződés 29. cikke a bizottságokra bízta, amelyek a Szövetséges és Társult Hatalmak és az érdekelt államok képviselőiből állnak. A békeszerződés 30. cikke a vízfolyásokkal megjelölt határvonalat definiálja aszerint, hogy hajózható, vagy nem hajózható vízfolyásról van szó. A 34. cikk pedig azt a rendelkezést tartalmazza, hogy a határköveket egymástól "látótávolságnyira" kell elhelyezni. Ezt a kikötést fontossá teszi az a körülmény, hogy kedvezőtlen terepalakulat esetén sűrűn kellett a határköveket elhelyezni, ami jelentékenyen megnövelte a határkijelölés és felmérés költségeit. A határmegállapítás költségeit az érdekelt államok - a 29. cikk szerint - közösen viselték. A 35. cikk megállapítja, hogy a határrendezésre vonatkozó végleges jegyzőkönyveket, térképeket, és egyéb dokumentumokat három eredeti példányban kell kiállítani.

A magyar kormány számára a legfontosabb dokumentum - amely bizonyos mérvű mozgásszabadságot biztosított részére - a Szövetséges és Társult Hatalmak válaszának kisérő levele a magyar békedelegáció elnökéhez, az úgynevezett "Millerand levél "(vagy másképpen a "Kisérőlevél") volt, amelyet Alexandre Millerand francia miniszterelnök a békekonferencia. elnöki minőségében írt alá. Ez a levél tulajdonképpen a trianoni határok bizonyos mérvű "revízióját " helyezte kilátásba. ..." A helyszínén megejtett vizsgálat esetleg szükségessé fogja tenni, hogy egyes helyeken a szerződésben megállapított határt áthelyezzék....ha a határmegállapító bizottságok...úgy vélik, hogy a szerződés intézkedései...valahol igazságtalanok,... módjukban lesz erről jelentést tenni a Nemzetek Szövetsége Tanácsának. Ebben az esetben a Szövetséges és Társult Hatalmak hozzájárulnak, hogy ha az egyik érdekelt fél kéri, a Szövetségek Tanácsa felajánlhassa jó szolgálatait abból a célból, hogy az eredeti határt, ugyanazon feltételek mellett, békés úton megváltoztassa ott, ahol ennek megváltoztatását valamelyik bizottság kívánatosnak mondja." Ez volt a méz a madzagon, amit a magyarok előtt elhúztak.

A harmadik dokumentum: a Nagykövetek Tanácsa által kiadott nyílt utasítások a határbizottságok részére a kísérőlevél értelmében való eljárásra Ebben általánosság szintjén szabályozták a határmegállapító bizottságok szervezetét, jogkörét, működésének elveit. Az utasítás műszaki részében pedig a határkitűző munkálatok menetét, munkamódszerét, dokumentumait.

Később - a felmerülő problémák megoldására - szükségessé vált egy a Pótutasítások a magyarországi határmegállapító bizottságok részére című utasítás kiadása is. Ez 1921. június 3-án kelt. A legfontosabb rendelkezései a következők voltak: " Elvileg a határt a helyszínen kell megvonni, úgy amint a békeszerződés megállapította. Semmi szín alatt nem szabad […] a határmódosításoknak olyan természetűnek lenniük, hogy lényegében kérdésessé tegyék a szerződésben leirt vonalat." Azaz minden marad a régiben, az előző utasítások az érvényesek. Az utasítás szabályozza azt is, hogy mikor és milyen feltételek esetén lehet a Nagykövetek Tanácsához fordulni.

2. A Politikai határmegállapítás (delimitáció) menete

2.1. Szervezeti keretek

A békeszerződés megkötésével kapcsolatos előkészületek, és az ebből fakadó feladatok végrehajtására a magyar kormány már 1918 óta foglalkozott. A minisztertanács 1919. szeptember 30-ai értekezletén elhatározta a Béke előkésztő Iroda felállítását. A Külügyminisztérium már 1920 elején a békeszerződés tárgyalására vonatkozó teljes anyagnak gyűjtésére Cholnoky Jenő egyetemi tanár vezetése alatt egy tudományos osztályt állított fel. Ez az osztály a határkérdésre vonatkozó összes anyagot később az egyes magyar delegációk között szétosztotta.

A békeszerződésből következő határkérdések ki- és feldolgozására, a határmegállapító munkálatok előkészítésére gróf Csáky Imre vezetésével egy "határmegállapító irodát" állított fel a magyar kormány. Ennek az irodának volt a feladata a szomszédos államokkal kapcsolatos és eldöntendő határkérdésekben a magyar érdekeket képviselni.

A Nagykövetek tanácsa 1921. június 21-én a párizsi magyar képviselőhöz intézett jegyzékében kijelentette, hogy haladéktalanul meg kell tenni az intézkedéseket a határmegállapító bizottságok megalakítására és csatolta az összes határmegállapító bizottságok számára az 1920. július 22-én kiadott utasításokat és az 1921. június 3-án magyar határmegállapítóító bizottságok számára elfogadott pótutasításokat. Az "Utasítások" II.A.c. pontja kimondta, hogy a biztosok és amennyire lehetséges, a helyettes biztosok csak törzstisztek lehetnek, vagy ezekkel egyenrangúak. Ezért magyar részről katonatiszteket nevezték ki a határmegállapító bizottságok magyar delegációinak élére.

A miniszterelnök tehermentesítésére létrehozták a határmegállapító Központot, amelynek vezetője gróf Csáky Imre lett, és négy magyar határmegállapító bizottság volt alárendelve. A határmegállapítást érintő elvi döntéseket a Miniszterelnök tartotta fent magának.A Miniszterelnök minden reggel megkapta a határmegállapítás aktuális helyzetét összefoglaló jelentést.

A bizottságok feladata 2 részből állt: a politikai határmegállapításból (delimítációból), vagyis tárgyalások, javaslatok, ellenjavaslatok útján a bizottságoktól "Magyarországra nézve a legkedvezőbb döntéseket kieszközölni", és műszaki részből, vagyis a döntés után a szükséges háromszögeléssekkel, felmérésekkel kapcsolatban a határvonal terepen való kijelölése kicövekelése, a rendszeresített határkövek felállítása (demarkáció) és az "Utasítások"-ban előírt térképek és egyéb határokmányok elkészítése. A demarkáció eredménye a határ messziről láthatóvá tétele (abornement).

2.2. Az elmélet és a gyakorlat

Nézzük meg, hogyan érvényesültek a határmegállapító bizottságok elvei a gyakorlatban. A "kísérőlevél", amelyhez a magyar kormány nagy reményeket fűzött, a gyakorlatban csekély értékűnek bizonyult. Általában a magyar fél hátrányára értelmezték, és a bizottságok munkájának szabadságát is a magyar fél kárára korlátozták. Például: feltartóztatták a magyar futárokat, megtiltották a rejtjeles üzenetek küldését. Vagyis minden eszközzel gátolták az információáramlást.

A "kísérőlevelet" mindegyik határmegállapító bizottság másképpen értelmezte.

A magyar-cseh bizottság elnöke csak a kapott utasításokat fogadta el. Bár elismerte, hogy a "kísérőlevél" alapján a magyarok kívánhatnak új határvonalat, de azt kérte, hogy a levélnek ne csak a magyarokra kedvező intézkedéseit vegyék figyelembe. A magyar-cseh bizottság többi tagja elismerte: a "kísérőlevél" jogot ad a határkiigazításra a határ egész hosszában, azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy a magyar fél olyan határjavaslatot terjesszen elő, amely legalább részben elfogadja a trianoni határt. A bizottság azt akarta elérni, hogy a magyarok önként fogadják el a trianoni vonal egyik vagy másik szakaszát; ez hivatkozási alapul szolgálhatott arra, hogy a trianoni vonal egyes szakaszainak az elfogadása a magyarok részéről önként, minden külső erőszak alkalmazása nélkül történt.

A románok jelszava "semmit vissza nem adunk", ehhez keményen tartották magukat.

A magyar-jugoszláv bizottság szerb biztosa kereken kijelentette, hogy kormánya a kísérőlevelet nem ismeri el, és nem vesz részt olyan tárgyalásban, amely a trianoni vonaltól eltérő határra vonatkoznék. A bizottság többi tagja is kizártnak tartotta, hogy egy-egy nagyobb községet vagy területet a magyaroknak ítéljenek.

A magyar-osztrák bizottság alapelve az volt, hogy "semmi szín alatt sem szabad a határmódosításoknak olyan természetűeknek lenniük, hogy lényegében kérdésessé tegyék a szerződés által leírt vonalat". A bizottság elnöke ezt - más határmegállapító bizottságoktól eltérően - úgy értelmezte, hogy jogában áll átcsatolni egy határvonal menti községet, amelyet a békeszerződésben név szerint is megemlítenek.

A határmegállapító bizottságok működésében mindinkább előtérbe került a "béke alapja" ("basé du traité") elve. Eszerint egyik fél sem támadhatja meg különféle javaslatokkal a béke alapjait. Az ilyen természetű javaslatokat nem fogadják el tárgyalási alapul sem. A probléma csak az, hogy a "béke alapja" (bázisa) értelmezésében és az alap megállapítása körül is részben eltérő vélemények és felfogások alakultak ki az egyes bizottságokban. Ezek röviden a következők voltak: a magyar-csehszlovák bizottság a trianoni vonalhoz ragaszkodott, amelytől egyes helyeken eltérni elsősorban gazdasági okokból lehet, természetesen a csehek javára.

A magyar-román bizottság kezdetben mereven ragaszkodott a békeszerződésben kijelölt és leírt határvonalhoz, nem is akart tárgyalni. Erre a magyar kormány visszahívta képviselőit a határmegállapító bizottságból. A román fél és a bizottság ezután konkretizálta a "béke alapját", amely nem más, mint az Arad-Nagyszalonta-Nagyvárad-Szatmárnémeti vasútvonal, ezt a bázist szerintük nem szabad áttörni. Emellett egyetlen települést sem adnak vissza, amelyet a békekonferencia nekik juttatott. A Nagykövetek Tanácsa jóváhagyta ezt a román értelmezést.

A magyar-jugoszláv bizottság a stratégiai pontokat, nagyobb településeket, városokat, vasúti fővonalakat, vasúti csomópontokat vagy a katonai jelentőségű terepszakaszt és a hármashatárpontot tekintette a béke bázisául.

A magyar-osztrák bizottság úgy vélte, hogy a "béke alapját" nem lehet holmi földrajzi momentumoktól (vasút, folyó stb.) függővé tenni, hanem csak azoktól az alapelvektől, amelyek az Antantot vezették a határok megvonásban. Itt azokra az etnikai, gazdasági érdekekre gondolhatunk, amelyeket a "kísérőlevél" is hangoztatott. Azért ragaszkodtak a nekik jutatott területhez, ha már megkapták.

A bizottságok által vallott elvekből az következett, hogy csak olyan javaslatokat fogadtak el és tettek meg tárgyalási alapnak, amelyek megfeleltek felfogásuknak a "béke alapjáról". Minden javaslatot ebből a szempontból mérlegeltek. Különösen állt ez a magyar-román bizottság működésére.

A "béke alapjának" elve miatt nőtt meg a helyszíni szemlék fontossága. Ezek azt a célt szolgálták, hogy a bizottságok közvetlen tapasztalatokat szerezzenek egyes határszakaszok gazdasági helyzetéről. A szemlék tervezésénél nem vették figyelembe az etnikai helyzetet, de a gyakorlatban a bizottságok sokszor a nyílt terror ellenére is mindenütt tapasztalhatták a lakosság érzelmeit. Ez különösen a gazdasági továbbfejlődés kérdéseinek felvetésekor nyilvánult meg, amit számos tanulmány, emlékirat, feljegyzés tanúsít.

A közvetlen tárgyalások - mert ezekre is sor került az érdekelt államok között - semmilyen eredményt nem hoztak. A románokkal folytatott tárgyalás teljesen meddő maradt, a magyar kormány a merev román álláspont miatt egyetlen települést sem tudott visszaszerezni. A szerbek területi követeléseit pedig Vassel ezredes, a magyar delegáció vezetője így kommentálta: "Az antant-biztosok...nem értették meg, hogy a magyar kormány a trianoni vonalat köteles elfogadni, de más olyan vonalra saját jószántából sem vállalkozhatik, amely magyar községeket juttat át az SHS. államhoz".

A határmegállapító bizottságok gyakorlata megmutatta, hogy a "kísérőlevél" magyaroknak kedvező kitételeit már a bizottságoknak kiadott utasítások csökkentették. Később olyan értelmezést adtak az utasításoknak - a "kísérőlevélről" ekkor már szó sem esik -, amely szerint a másik érdekelt hatalom ugyanúgy követelhet a még magyar területekből, mint a magyarok a "megszállt területekből". Ez is azt bizonyította, hogy az Antant letért a "kísérőlevél" elvi álláspontjáról és a neki kényelmesebb kisantant-felfogást tette magáévá, vagyis semmiféle kedvezményt nem adott a magyaroknak, mert Magyarország így is életképes. A megszerzett területek beintegrálása az anyaországba elsősorban közlekedési, katonai és gazdasági szempontok vezérelték az utódállamokat.

Az a tény, hogy a bizottságok tevékenysége és mozgása a trianoni vonal mindkét oldalán csak egy szűk sávra terjedt ki, azt mutatta, hogy csak helyi jellegű kiigazításokra voltak felkészülve. Ez azonban azt is jelentette, hogy a határkiigazítás, ha a helyi gazdasági érdekek megkövetelik, a magyar oldalra is kiterjedhet. Ez a szűk mozgáslehetőség megfelelt a "béke alapját" illető különböző bizottsági értelmezéseknek is.

A bizottságok által képviselt elvek és utasítások leszűkítették és korlátozták a magyar igényeket és törekvéseket. Ennek ellenére a magyar fél úgy értelmezte a trianoni vonalat, hogy lehetőleg kitolja a határt, mert ha a Népszövetség nem fogadja el a magyar javaslatokat, akkor a trianoni vonal marad a végleges határ.

2.3. A határmegállapító bizottság munkamenete

A határvonalakat a kitűzés, felmérés és az anyagi teherviselés megosztása érdekében szakaszokra osztották fel: a csehszlovák határvonalat 27 szakaszra, amelyeket római számokkal jelöltek; a omán határt 11, a jugoszláv határvonalat 6, az osztrák határt 3 szakaszra osztották fel, ezeket az abc nagybetűivel jelölték meg.

A munkát a határvonal általános tanulmányozásával kezdték. Ennek az volt a célja, hogy megállapítsák azokat a határrészeket, amelyekre nézve pontosan lehetett alkalmazni a békeszerződés rendelkezéseit, valamint azokat a határszakaszokat, amelyek vitára adtak okot. A vitás kérdések eldöntéséig - a rend fenntartása érdekében - a békeszerződés által megállapított határt fogadták el ideiglenes határul. Mindkét fél az egyes határszakaszokra javaslatokat nyújthatott be, amelyek után jegyzékváltások,(meddő) viták és (eredménytelen) tanácskozások követtek.

Ezek után a bizottság terepbejárást végzett mindkét állam területén. A határt érintő községek képviselőit meghallgatták, és a fontosabb pontokat tanulmányozták. A bizottság döntéseit a mindenkori székhelyen tartott üléseken hozta meg. A bizottságok minden ténykedését befolyásolta az a tény, hogy az utódállamok általános és lokális gazdasági érdekeit tartották szem előtt. Ez sajnos minden esetben Magyarország rovására történt, mivel abból a felfogásból indultak ki, hogy Magyarország a jelen helyzetében is életképes állam. Emiatt a határvonal tanulmányozása során pl. a nemzetiségi viszonyok elbírálását másodrendű kérdéssé degradálták. Kisebb, lényegtelen kérdésekben helyt adtak a magyar álláspontnak, támogatták azt, de a lényeges kérdésekben a bizottság tagjai a franciák által támogatott másik fél javára döntöttek.

3. Politikai határmegállapítás a csehszlovák határszakaszon

A politikai határ megállapítás mint diplomáciai aktus rövid idő alatt 1922 őszére lezajlott.

A bizottság ragaszkodott egy olyan javaslat előterjesztéséhez a magyar fél részéről, amely a trianoni határt legalább részben elfogadja. Az a szándék vezette őket, hogy a magyar fél önként fogadjon el valamit a trianoni vonalból s ne nekik kelljen ráerőltetni.

1921. november 4-én a Miniszterelnöknél tartott tanácskozáson az a döntés született, hogy "semmiféle határszakaszról kifejezetten semmi körülmények között le nem mondunk". A magyar kormány ezen elvi kijelentése miatt, a tárgyalások azért nem szakadtak meg, mert a határt fontosság szerint több szakaszra osztották: a.) Kassa (Pelsőc-Salgótarján térsége), b.) Salgótarján - Ózd (Nógrád-Gömör vármegyék részei), c.) Ipoly vonal, d.) Csap - Magosliget, e.) Duna vonal. A magyar vezetés számára életbevágóan fontos volt a Kassa és a Salgótarjáni szakasz. Megítélésük szerint, ha ezeket a szakaszokat az antant hatalmak elhanyagolnák, akkor a tárgyalások felfüggesztését is fontolóra kell venni, ha az a.) Kassai és a b.) Salgótarjáni szakaszon a magyar érdekek "lényeges sérelmet szenvednének", akkor a tárgyalások barátságosan felfüggesztendők. A többi részeken, azaz a c.) Ipoly vonal és a d.) Csaptól-Magasligetig terjedő szakaszról hallgatólag el is lehet tekinteni. Hasonlóképpen az e.) Duna vonaltól kivéve a Csallóközt, amelyet szintén elsőrangú érdeknek tekintett a magyar kormány.

Az Ipoly folyása mentén megállapított trianoni vonal maradt a végleges határvonal. A másik szakaszon a Batár folyó Tiszába való beömlésétől és a Csap-Sátoraljaújhelyi vasútvonal találkozásától Csap Debrecen felé eső határvonal a trianoni határvonal lett. A határmegállapító bizottság mindkét szakaszt - egy ellenszavazattal - elfogadta. Az 1921. december 19-i HMB Brünni ülésen nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar delegáció leszállított szerény ígéretei sem teljesülnek. A határmegállapító bizottság újabb helyszíni szemle mellőzésével döntött: az Ipoly és a Háromhatár hegy (Somoskőújfalutól ÉK -re eső 446 háromszögelési pont) Cered és Sajó folyó (Bánréve) és Jánok és Alsómihályi szakaszokra vonatkozólag, a határ pontosan a békeszerződés értelmében határozandó meg." Különösen a Jánok- Alsómihályi szakasz okozott csalódást a magyar fél részére, mert a Kassára irányuló magyar reményeket szüntette meg. A szavazás a magyar delegáció nélkül történt meg.

1922. január 13-i ülésen minden indoklás nélkül és a megígért helyszíni szemle teljes mellőzésével - a magyar biztos tiltakozása után - a Duna szakaszon is a trianoni vonalat, azaz a Duna főmedrét állapította meg a határmegállapító bizottság végleges határul. Itt is az volt a legfontosabb és egyetlen érv, hogy a Dunának, mint határnak a megváltoztatása a "béke alapjába" ütközik.

A határmegállapító bizottság mindezek ellenére - a részletes helyszíni szemle nélkül - 1922. március 28 - i ülésen a trianoni vonalat szavazta meg, azzal az indoklással, hogy a Sátoraljaújhely-Csapi vasútvonalnak Magyarországhoz való csatolása a "békeszerződés alapelvei"-be (Base du Traité) ütköznék. Ekkorra már tisztázódott, hogy mit ért a határmegállapító bizottság a "béke alapelvei" alatt: a Dunát, az Ipoly folyót és a Kassa-Csap-Királyháza vasútvonalakat.

Az eddig tárgyalt esetekben a határmegállapító bizottság általánosságban szavazta meg a trianoni határvonalat, és mind ez idáig a csehszlovák delegáció javaslatot nem nyújtott be, azt hangoztatván, hogy a csehszlovák delegáció a trianoni határ bázisán áll. Tevékenységük csupán a magyar javaslatok elleni védekezésre, és elutasítására szorítkozott. A trianoni határnak bizonyos szakaszokon történt általános megszavazása után a határmegállapító bizottság mindkét érdekelt fél delegációjától részletes helyi javaslatot kért, amely később semmit sem ért.

A határmegállapító bizottság a szavazásra kerülő szakaszokban soha semmilyen sorrendet nem tartott be,

A határmegállapító bizottság kedvenc taktikája volt a tárgyalásokon a különböző határszakaszok, illetve részeinek és különböző községeknek az önkényes összekapcsolása, azért, hogy ez által minden további a határmegállapító bizottság részéről való indoklásnak elejét vegyék, és a pártatlanság látszatát keltsék. Például: Helemba község (Ipoly szakasz) és határának visszacsatolását összekapcsolták Susa község (Salgó-Bánrévei szakasz) hovatartozásával. Susa község a békeszerződés szerint a magyaroké, de csehszlovák megszállás alatt volt, Helemba község a csehszlovák államhoz került. A határmegállapító bizottság szerint semmilyen érv nem teszi indokolttá a békeszerződés szerinti hovatartozás megváltoztatását. Így nem kapta vissza a magyar fél Helembát, ellenben Susánál a határvonal a község északi határán lett megállapítva, és a csehszlovák fél kérését (az átcsatolásra) elutasították.

A határvonal szakaszait nézve, a Köpcsényi szakasznál a hármas határpontot a békeszerződés szerint szavazták meg. A határmegállapító bizottság minden érveléstől elzárkózott, és a csehszlovák álláspontot érvényesítette.

Az Ipoly szakaszon, ahol a békeszerződés szerint az Ipoly folyó alkotja a határt a határmegállapító bizottság ezt, mint mozgó határt szavazta meg úgy, hogy a határ a folyó esetleges helyzetváltozásaiban is a vízfolyás főágának az alacsony vízállás mellett való középvonalát követi. A magyar delegációnak az a törekvése, hogy az Ipoly torkolatánál a határ az Ipolytól eltérjen és Helemba község Magyarországhoz visszakerüljön meghiúsult. Helemba község visszacsatolását azért akarta a magyar fél, hogy Szob helyett egy megfelelő és bővítésre is alkalmas határállomást kapjon. A Csata-Ipolysági vasútvonalra való tekintettel a békeszerződés azon a szakaszon, "ahol ez a vasútvonal az Ipolytól délre halad, a határt Csehszlovákia javára állapította meg, amennyiben ezen a szakaszon a határ elhagyja az Ipoly medrét a meglévő vasútvonaltól délre halad." A magyar delegáció első törekvése az volt, hogy ezen a szakaszon is az Ipoly alkossa a határt. E célból bebizonyította a határmegállapító bizottságnak, hogy a folyótól északra minden nagyobb nehézség nélkül megépíthető az összekötő vasútvonal, amely a folyó déli partján vezető jelenlegi vasútvonalrészt teljesen pótolhatná. A határmegállapító bizottság érdemben nem foglakozott a magyar javaslattal, és a határt általánosságban a békeszerződés szerint szavazta meg.

A békeszerződés ezen a szakaszon a határvonal kijelölésének tág teret engedett, ezért a magyar delegáció arra törekedett, hogy egyrészt megakadályozza a csehek - kapzsiságán alapuló - területnyereségre irányuló törekvéseit, másrészt a határvonallal minél jobban megközelítse a Csehszlovákiának ítélt vasútvonalat. Erre a célra egy a Hont, községet Szobbal összekötő vasútvonal tervezete kínálkozott. Ezzel a tervezettel - a terepviszonyok Magyarországnak kedvezvén a magyar delegáció elérte a célját. A határmegállapító bizottság a határt az egész szakaszon ennek a magyar vasúttervezetnek alapján szavazta meg, így a jelenlegi demarkációs vonaltól számítva 2300 kat. holdat csatoltak vissza Magyarországhoz.

Az Ipolytól (Ipolytarnóc) a Háromhatár hegyig (Somosújfalutól ÉK-re) terjedő szakaszon a határmegállapító bizottság a határt teljes egészében a békeszerződés szerint állapította meg, ezért csak kisebb területkérdések elintézése maradt hátra. A magyar delegáció arra törekedett, hogy megszavazott vízválasztó helyett, amellett elhaladó közigazgatási határok alkossák a határvonalat.

A Salgó-Bánrévei szakaszon a békeszerződés szerint a határvonalat egy vízválasztó alkotja. A határmegállapító bizottság ilyen esetekben ragaszkodott a vízválasztó pontos betartásához, és a békeszerződést is így értelmezte, s elvetette a magyar delegáció javaslatát, hogy a határ a vízválasztót átlépje. Itt azonban a határvonal - a csehszlovák delegációval való közös megegyezés alapján - a vízválasztó helyett, a szakasz keleti oldalán kétharmad részben követi a vízválasztó vonal mellett elhaladó közigazgatási határokat. Így Susa község egész határával (kb. 800 hold) visszakerült Magyarországhoz. A szakasz nyugati harmadában a határ nem tér el lényegében a vízválasztótól és a közigazgatási, illetve gazdasági határokat követi.

A Bánréve-Jánok szakaszról 1922. szeptember 26-án döntött a határmegállapító bizottság. Ugyanazt lehet elmondani, mint az előző szakaszról. A határvonal a magyar javaslat alapján részben követi a közigazgatási határokat. Jánok községnél - megtartva a kisgazdák birtokait többségét csekély területet vesztett a magyar fél. Ugyancsak megkapta a Bodvavendégi vasútállomást. Szilicétől nyugat felé a vízválasztó lett a határvonal, ami szintén a magyar félnek kedvezett. A Sajó környéki szakaszon is a birtokhatárt követte.

A Hernád nyugati szakaszán a magyar javaslat gazdasági érvekkel támasztotta alá egyrészt a megmaradt Abaúj vármegyének, másrészt azokat a községeket (Buzita, Him, Perény, Miglécnémeti, stb) amelyek visszacsatolását kérték, járási székhelyük Gönz felé gravitáltak. A magyar területen maradó községek főleg az úthálózat miatt vannak ráutalva a kért területekre. Az Abaúj vármegyében lévő három harántút közül, amelyek mindegyike csehszlovák megszállás alatt van, legalább a legdélibb kerülne vissza (Hidasnémeti, Perény, Buzita), hogy abba a magyar községek forgalma bekapcsolódhasson. Jelenlegi helyzetben az észak-déli irányba húzódó hegyhátakon keresztül a megye harántközlekedése lehetetlené van téve. A határmegállapító bizottság nem fogadta el a magyar fél érvelését.

A Hernádtól keletre eső szakaszon a magyar javaslat elsősorban a gróf Károlyi László uradalmi erdőbirtok végleges kettévágását igyekezett megakadályozni. A magyar álláspont némi elismerését jelentette, hogy a Károlyi féle birtokból mintegy 700 holdat sikerült visszakapni László tanyával együtt. A javaslat többi részét a határmegállapító bizottság elutasította. A mai - trianoni határtól sokszor eltérő - demarkációs vonallal szemben Biste községtől keletre mintegy 350 hold került vissza Magyarországhoz, ezzel szemben Buzitától délkeletre kb. 1800 hold területet kellett leadni, amelyen eddig a békeszerződés rendelkezéseinek ellenére magyar közigazgatás alatt volt.

A Sátoraljaújhely és Csap közötti szakaszon egyedüli eredmény az volt, hogy Sátoraljaújhely városának cseh területen lévő vízművét visszacsatolták. A vasútállomás cseh kézen maradt, mert kellett a vasúti összekötetés Kárpátaljával.

A Csaptól a Magasligeti hármas határpontig terjedő szakaszon a magyar javaslat indoklása kettős szempontból történt. A gazdasági a magyar területen maradt községek legelői megszállt területen maradtak, és ez az állattenyésztést lehetetlené teszi. A másik szempont árvízvédelmi volt, mert a magyar javaslat biztosíthatta volna az árvízvédelem félig-meddig sikeres lehetőségét. Az eredmény itt sem volt kielégítő, a megszavazott vonal csak jelentéktelen változásokat eredményezet a demarkációs vonallal szemben. A határmegállapító bizottság csak a legkirívóbb birtokátvágásokat igyekezett néhol megszüntetni. A magyar fél nyeresége csak a Daróc község kb. 900 holdas határának és kelet felé azon túl fekvő birtokainak kb. 20 hold visszaadása, valamint a Badalói komp, és Badaló nyugati határában fekvő néhány magyar kisbirtok volt. A határmegállapító bizottság eredménye 10 014 kataszteri hold visszaszerzett terület volt. Azonban 76 község területét kettészelték, 290 egyéni birtokosnak szétvágták a birtokát

4. Politikai határmegállapítás a román határszakaszon

A Déli hármas határpontot a magyar-román és a magyar-jugoszláv határmegállapító bizottság 1922. június 12-ei helyszíni közös ülésén, a terepen tűzték ki. A békeszerződésben megállapított elméleti pontot a magyar-román határmegállapító bizottság francia elnöke - Meunier tábornok - körző és vonalzó segítségével kiszámította. Az így megállapított határpont egy kis parasztbirtok közepébe esett úgy, hogy a birtokot három ország területére osztotta szét, és a Kiszombor község határát részekre szakította volna. Ennek a teljesen lehetetlen helyzetnek megváltoztatását kérte a magyar delegáció. . Végül is a hármas határt 1 km-rel eltolták, ami által a határpont legalább egy községhatárra került.1923. november 24-én Óbéb községet Románia a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak engedte át. Ekkor felvetődött a triplex 13 km-rel DNy-ra tolása, de ehhez Magyarország nem járult hozzá. Ennek ellenére a Magyar-Román Határmegállapító Bizottság feloszlása előtt, 1925 júniusában, a triplexet az 1922. június12-ei határozatnak megfelelően állították fel. 1925-től Óbébtől DNy-ra egy hosszú és keskeny sáv választotta el a párhuzamosan futó magyar-román és a román-jugoszláv határt.

Az A szakaszon (Déli triplex - Kiszombor - Makó - Apátfalva - Nagylaki kendergyár) a határmegállapító bizottság először Porgány községet Magyarországnaknak ítélte. A román tiltakozás után az uradalom fele (2800 katasztrális hold) került vissza Magyarországhoz, amellyel Kiszombort kárpótolták elszakított földjeiért. Románia megtartotta Porgányt és a birtok másik felét a kendergyárral. Nagylakig a Maros folyása lett a határ. Itt a bizottság indokolás nélkül hagyta meg a demarkációs vonalat határnak.

A "B" szakaszon (Nagylak - Mezőhegyes - Battonya) a határmegállapító bizottság elfogadta a nagylaki kendergyár és az Élővíz-csatorna torkolatának visszacsatolását. A CS.E.V. vasútvonal biztosítási zónáját azonban 200 m-ről (demarkációs vonal) leszorította 50 m-re. A románok a határmenti vasutaknál minimum 200 m széles sávot mint biztonsági zónát követeltek katonai szempontból.

A "C" szakaszon (Battonya - Kevermes) csupán lényegtelen változások történtek.

A "D" szakaszon (Lökösháza - Elek - Gyula - Gyulavári) a határmegállapító bizottság először Magyarország javára döntött, majd ezt visszavonva a demarkációs vonalat jelölte ki határvonalnak. Gyulavarsándnál 1923. április 21-én kölcsönösen kisebb változásokat eszközöltek.

Az "E" szakaszon (Ant - Kötegyán - Méhkerék - Mezőgyán - Geszt) a határmegállapító bizottság meghagyta a demarkációs vonalat, amely É felé ék alakban mélyen behatol Kötegyán és Méhkerék határába, hogy a Kötegyáni vasúti elágazás Romániáé legyen. 4 000 holdat Nagyszalonta határából a határmegállapító bizottság Magyarországnak ítélt.

Az "F" szakaszon (Geszt - Nagykörös - Nagyharsány - Biharkeresztes) a határt a határmegállapító bizottság a tárgyalások befejezése előtt megállapította, s még a helyszíni kiszállások előtt kinyilatkoztatta, hogy e szakaszon, valamint a később munka alá kerülő D, E, G, H szakaszon a trianoni vonal "a gazdasági és néprajzi követelményeknek teljesen megfelel", azt nem fogja megváltoztatni. Inkább tönkretette Geszt és Harsány gazdaságát, semhogy alkalmazza saját irányelveit, miszerint a kiugrók levágandók.

A "G" szakaszon (Biharkeresztes - Nagyléta - Bihardiószeg) a határmegállapító bizottság Magyarország javára vágta le a nagyváradi káptalan birtokát képező, Nagyzomlin nevű 1 800 holdas kiugrót, ám határkiegyenesítés címén elvett a magyar területből kb. 5000 holdat.

A "H" szakaszon (Bagamér - Szentgyörgyábrány - Penészlek - Piskolt) az Érmihályfalva - Nagyvárad vasútvonal mellett, Bagamér határában húzódó 1400-400 m széles román biztonsági zónát 1500 m-re szélesítették.

A "K" szakaszon (Penészlek - Szaniszló - Vállaj) a demarkációs vonalhoz képest összesen kb. 5300 hold került vissza Magyarországhoz.

Az "L" szakaszon (Ecsedi láp - Csenger - Nagypeleske) - minden magyar erőfeszítés ellenére - a határvonal ketté vágta az Ecsedi-lápot, s a határmegállapító bizottság meghagyta a demarkációs vonalat.

Az "M" szakaszt (Zaja - Magosliget) a határmegállapító bizottság 1922. április 4-ig nem tárgyalta le, mert az összekapcsolódott az ÉK-i hármashatárral. A román és a csehszlovák kormány az 1921. május 4-i prágai határegyezményben a csehszlovák-román határt - a nehéz közlekedési viszonyokra hivatkozva - a Túr és Hódos patak összefolyásához tette át, így a közös határpont 10 km-re délre tolódott el. Románia ezzel 115 km2 terület nyert, Csehszlovákia kompenzációban nem részesült. A határmegállapító bizottság 1922. decemberében az érintett szakaszon más határvonalat állapított meg, nem véve tudomást a prágai határegyezményről. A Nagykövetek tanácsa 1923. február 3-án kötelezte a magyar-csehszlovák határmegállapító bizottság-ot, hogy régi Magasligeti hármashatárpont és az új Nagypaládnál lévő hármashatárpont közti szakaszt vegye át, úgy ahogy azt a magyar-román határmegállapító bizottság megállapította. Így kb. 22. km-es határszakasz került át a magyar-csehszlovák határmegállapító bizottság hatáskörébe. 1923. február 26-án a hármashatárpont meghatározására a magyar-román határmegállapító bizottság és a magyar-csehszlovák határmegállapító bizottság közös ülést tartott. A két magyar biztos nemmel szavazott a hármashatárpont áthelyezésére. Ez a hármashatár pont (elméletileg) vizben fekszik, ezért speciális határjelek segítségével jelölték ki.

A határmegállapító bizottság eredménye ezen a szakaszon 16 947 kataszteri hold volt. A magyar-román határvonal 50 község területét kettészelte, 597 birtokosnak szétvágta földjét.

5. Politikai határmegállapítás a szerb-horvát-szlovén határszakaszon

A politikai határrendezés 1922. május végére befejeződött. A magyarországi határmegállapító bizottság közül ez működött a legrövidebb ideig, nyolc hónapig. Minden határszakaszra csak egy javaslatot nyújthattak be, amelyet a bizottság továbbíthatott Párizsba, és ha a ezt javaslatot a bizottság elvetette akkor arra a határszakaszra más javaslatot nem lehetett benyújtani. A magyar fél taktikája az volt, hogy a magyar követeléseket szakaszonként adagolta, és az egész határra vonatkozólag soha nem nyilatkozott idő előtt. A szerb képviselő mindig megvárta a magyar fél követeléseit, és ennek függvényében terjesztette elő a szerb követeléseket, hogy így ellensúlyozza a magyar javaslatokat.

Így történt meg, hogy a Vend vidék témáját már letárgyalták mielőtt a többi határszakaszról esett volna szó. Ezért a már megszavazott Vend vidék Magyarországhoz való visszacsatolása iránti javaslatot kénytelen volt a bizottság továbbítani Párizsba. A magyar kormány visszaigényelte a Vend vidéket, amely az osztrák történelmi határtól a Mura folyóig 950 km-i területet és 92 000 lakost foglalt magába. 1921. november 14-én a határmegállapító bizottság javasolta 26 község visszacsatolását, mivel az érdekelt községek egy kivétellel magyarok voltak. Ez 32 000 katasztrális hold, azaz 213,12 km-i területet jelentett volna. Ez ügyben a két kormány között tárgyalások folytak eredménytelenül, mivel a jugoszláv kormány nem volt hajlandó alávetni magát a Népszövetségi Tanács döntőbíráskodásának. A magyar diplomáciai küzdelmek eredménytelenek voltak.

A B" és a "C" szakaszon, azaz a Dráva-Mura menti határon a magyar kormány nagyobb területi követeléseket nem támasztott, Horvátországra való tekintettel. Ezeken a szakaszokon a bizottság hozta meg a végleges döntést. A többi határszakasz felett a bizottság határszakaszonként döntött, aszerint hogy elfogadta e a magyar, vagy a szerb területi követeléseket. Ezért az A., D., E., F., határszakaszhoz benyújtott magyar és a szerb javaslatok kétféle célt szolgáltak. Először a trianoni vonal meghatározását amelyet a bizottság a saját hatáskörében döntött el, másrészt a - kísérőlevél szellemében - népszövetség elé terjesztendő határkiigazításokat.

A határmegállapító bizottság először 1921 augusztus közepétől- november közepéig az "A" határszakaszt - amely az osztrák határtól Lendva folyó Murába való torkolásáig 95 km hosszan - állapította meg. A HMB döntése értelmében ezen a szakaszon a szerbeknek átkellett adniuk 8000 kat. holdat. Ezt azonban 1922 februárjáig halogatták, és csak ezután kezdték meg a területek kiürítését.

1921. november közepétől december közepéig a "B " és a "C." határszakaszt jelölték ki. A "B" határszakasz: a Lendva és a Mura összefolyásától a Mura folyó majd a Dráva mentén a Barcsi vasúti hídig 170 kilométernyi hosszan húzódott.
A "C" határszakasz a Dráva mentén a Dolnij Mihaljactól körülbelül 8 km-re K-re fekvő pontig terjedt 82 km hosszan. A "B" és a "C." szakaszon a szerbek kiürítettek 1000 hold területet, a magyarok területi nyeresége 300 hold lett. A Dráva jobb partján lévő magyar területrészek jugoszláv fennhatóság alá kerültek. A határkijelölő munkálatok 1921. december 19-től 1922. február 19-ig szüneteltek. A két hónapos téli pihenő alatt sem maradtak abba a tárgyalások, a különböző területi igények és követelések ismertetése zajlott. A szerbek több javaslatot is tettek a magyar kormánynak, hogy bizonyos területeket "közvetlen megegyezés útján" engedjenek át. Például: kérték Sárok, Katymár, Felsőcsikéria és Kelebia községeket, cserébe Horgos község egy részét és Bácsmadaras megszállt részét ürítették volna ki. A szerbek kijelentették, hogy elvből nem engedhetnek át magyar területet. Ezért a magyar biztos gyorsan elfogadtatta a bizottsággal a trianoni határvonalat

1922. február 20. és április 3. között a "D" és az "E" szakasz munkái zajlottak.A D határszakasz a Dráva és a Duna közötti 83 kilométer hosszú vonalat jelentette. Vassel ezredes a Duna-Dráva vonalat akarta kérni, de ehhez az antant katonai okok miatt - nem akarta átengedni a báni hegyeket és az attól délre fekvő területeket - nem járult hozzá. Ezért mérsékelte a magyar területi igényeket, dél Baranya területéből hét községet kért. Egyébként a bizottság a benyújtott szerb követeléseket nem fogadta el. A bizottság döntése szerint ezen a szakaszon a szerbek 6300 holdat adtak át, míg a magyarok 1700 holdnyi területet ürítettek ki.

Hogy az elért területnyereség nagyságát érzékelni és elképzelni tudjuk, részletesen ismertettem a D szakaszba elért területváltozásokat: A szerb-horvát-szlovén (SHS) államnak kikell üríteni Old, Kásád, Beremend községek területéből megszállt 3300 kat. hold, Illocska területén 300 kat. hold, Izabelleföldnél 1100 kat. hold., továbbá Karapancsálnál 1600 kat. holdat. Magyarrészről ki kellett üríteni Főherceglak és Dályok birtokából 1700 kat. holdat Ezek közigazgatási megoszlása a következő volt. A Siklósi járásból: Maty község határából részben a Magyar Agrár és Járadékbank, részben már kisbirtokosok tulajdonát képező 689 kat. hold kiterjedésű Vittyás puszta. Alsószentmárton község határából gróf Draskovich István tulajdonátképező 15 kat. hold erdő. Old község határából ugyancsak Draskovich tulajdonát képező 454 kat. hold kiterjedésű terület. Beremend község határából részben szintén Draskovicsnak, részben pedig a Schleicher testvéreknek és a Beremendi plébánia javadalomnak és a Schamburg-Lippe herceg jogutódjainak tulajdonát képező összesen 1520 kat. hold. és 400 négyszögöl kiterjedésű területet az SHS államnak adtak át. Petárda község határából pedig mintegy 750 kat. hold, mely részben a Mohácsi Takarékpénztár Rt., részben kisbirtokosok tulajdonosa Magyarországé maradt.

Baranyavári járásból: Ivándárda község határából a főhercegi bellyei hitbizományi uradalmához tartalmazó Főherceglak és azzal kapcsolatos puszták mintegy 3200 kat. hold terjedelemben az SHS államhoz került. Az egész területéből egyébként az SHS államnak átadott Lőcs község határából 623 kat. hold 1042 négyszögöl magyar területen maradt.

A Mohácsi járásban az SHS. államhoz tartozó Izsép község határából 2000, Dályok község határából 3200 és Darázs község határából 6350 kat.hold magyar területen maradt.

Az összesen 34 község közül csak ötnek a határából maradtak vissza csak egyes kisebb területek. A megmaradt 34 község közül nyolc csonka, mert határának egyes részei az SHS. állam területére kerültek.

Az "E" határszakasz a Dunától - Szabadka területéig húzódó 135 kilométeres hosszú határvonal volt. A szerbek követelték Hercegszántót és Katymárt. Bejelentették igényüket a Hercegszántó - Baja - Szabadka vasútvonalra. A magyar fél a Kigyóspatak medrét, Béreg, Küllöd és Regöcze községeket és Rasztina pusztát akarta. A trianoni vonal körüli küzdelem heves volt. A magyar félnek Szabadkánál 1600 holdat, míg a szerbeknek 200, Szegednél 800, Torontálban 2600 holdat kellett kiüríteni (összesen 10 800 kh.) A területi nyereség Magyarország javára 9200 hold volt.

A határmegállapító bizottság működésének eredménye a magyar-jugoszláv határon 34 000 kataszteri hold volt, amelyet 1922. május hó végéig ürítette ki a szerb hadsereg. 70 községét területét kettévágták, és 100 egyéni birtokosnak szétvágták a birtokát.

6. Politikai határmegállapítás az osztrák határszakaszon

A bizottság a helyszíni szemlék megtartása és a két delegáció nagyszámú beadványainak áttanulmányozása után a javaslatok felett 1922. március 28-án tartott ülésen döntött. A szavazás alá bocsátott vonal a nem érdekelt biztosok állapították meg, és ez nem fedte sem a magyar, sem az osztrák javaslatokat.

A magyar-osztrák határmegállapító bizottság is a "Kísérőlevél, az "Utasítás"és a "Pótutasítás" alapján dolgozott. Azonban első helyen mint mérvadó tényező a "Velencei egyezmény" határozatai szerepeltek. Ezért a magyar-osztrák határmegállapító bizottság munkálatainál különleges elbánás alá esett Sopron város és környékét képező határrész, amelyet az 1921. október 13-ai Velencei jegyzőkönyv szerinti népszavazás alkalmából Magyarországhoz visszacsatoltak. A népszavazási terület határait a velencei jegyzőkönyv által pontosan körülhatárolta. Ezen a szakaszon az 1921. július 3-ai "Utasítás"-nak a Népszövetség elé terjeszthető javaslatokra vonatkozó rendelkezéseit nem alkalmazták A Nagykövetek Tanácsának 1921. december 15-ei határozata értelmében, csak az utasítások azon rendelkezései a mérvadóak amelyek értelmében a bizottság végérvényesen dönt a határvonalról, és a megállapítást csak tudomásulvétel végett terjesztik be a népszövetséghez.

A Velencei egyezményben Ausztria kötelezte magát, hogy "amennyiben ez lehetséges, a szövetségközi bizottság határozataiba bele fog egyezni. Amennyiben Ausztria kénytelen lenne fellebbezni, kijelenti, hogy a népek szövetsége által javasolt megoldást elfogadja." Ezzel Ausztria jogérvényesen előre elkötelezte magát a Népszövetségi döntés elfogadására. Ezen rendelkezésből a magyar fél felfogása szerint az is következik, hogy a Népszövetség a magyar-osztrák határmegállapítási javaslat felett - tekintettel a Velencei egyezmény idézett cikkelyére - mint teljhatalmú bíró dönt. Erre való tekintettel a magyar kormány kérte, hogy a magyar-osztrák határmegállapító bizottság javaslatait a többi határmegállapító bizottság javaslataitól különítsék el, és tegyék lehetővé a sürgős tárgyalását.

A magyar biztos szakaszonként 1-1, tehát 3 javaslatot nyújtott be a bizottsághoz, amelyekben az Ausztriának ítélt 342 község közül 96 községet kért visszacsatolni, amelyek lakossága 79 823 fő, szemben az Ausztriának ítélt terület 344 260 fő összlakosságával. A bizottság a három javaslatot elfogadta. A Népszövetség Tanácsa az első javaslatot elvetette, a második és harmadik javaslaton pedig módosításokat hajtott végre. A magyar megbízott tudomásul vette, hiszen amikor a magyar kormány a döntést kérte eleve alávetette magát annak határozatának.

A magyar-osztrák határon 1923. január 10-én vették át azt a nyolc vasvármegyei községet (névszerint: Kisnarda, Nagynarda, Alsócsatár, Felsőcsatár, Németkeresztes, Magyarkeresztes, Pornóapáti és Horvátlövő), amelyeket a Nemzetek Szövetsége Tanácsának 1922. szeptember 19-én hozott döntése alapján visszakerültek Magyarországhoz. 1923. március 8-án illetve 9-én kapták vissza a Rendek és Rőtfalva községek helyett Magyarországhoz visszacsatolt Olmód és Szentpéterfa községeket. A határmegállapító bizottságnak azt a javaslatát, hogy a Moson megyei szakaszon Pomogy községet Magyarországhoz csatolják visza hogy így elkerüljék a Rába árterületének kettészakítását, a Tanács elvetette. A Nagykövetek Tanácsa által 1922. február 8-án kiadott pótutasítások alapján a határmegállapító bizottság további jogi jegyzőkönyvekkel igyekezett legalább némileg enyhíteni azokat a visszásságokat, amelyeket a határvonalnak - a határmenti gazdasági érdekek figyelmen kívül hagyásával történt igazságtalan megállapítása - okozott. Számos ilyen jegyzőkönyv készült.

A magyar-osztrák határmegállapító bizottság működéséről elmondhatjuk, hogy a határmegállapítás folyamán visszakerült 21 563 kat. hold 800 öl és 5854 fő. A határmegállapítás címén még többletként 19 756 kat. hold és 5383 fő jött hozzá. A Soproni népszavazáskor 44 628 kat. hold és 50 020 fő került vissza Magyarországhoz. Összesen 64 383 kat. hold 55 403 fő volt a politikai határmegállapítás eredménye. 22 községnek a területét kettévágták

A magyar kormány az elért területei nyereségek ellenére nem volt elégedett. A magyarországi határmegállapító bizottságok működéséről a kortárs angol újságíró-szakíró Sir Robert Donald a "Trianon tragédiája" című művében lemondóan állapította meg: "nem volt tehát mit csodálni, hogy a bizottság munkája alig volt több mint üres formalitás".

7. Műszaki munkálatok menete

A Nagykövetek Tanácsának utasítása nem volt alkalmas a munkálatok műszaki vonatkozású részeinek egyértelmű szabályozására, ezért minden egyes bizottság műszaki végrehajtási utasítást dolgozott ki. Ezek az 1904-es magyar felmérési utasításnak a határ megállapítására vonatkozó rendelkezésein alapultak.

A magyar-csehszlovák határvonal műszaki munkálatai során a bizottság a teljes, 805 km hosszú határvonalat 19 úgynevezett munkaszakaszra osztotta fel. Az egyes szakaszok hossza 30-50 kilométer között váltakozott, mindegyiken egy-egy magyar és cseh mérnök közösen végezte a munkáját.

A jugoszláv határon felosztották egymás között a határvonal műszaki munkálatait. Magyar érdekeltségű lett az A, a C és az E jelű határszakasz, jugoszláv érdekeltségű a B, a D és az F jelű. Az érdekeltség itt egyrészt az anyagi teherviselést jelentette: a geodéziai munkálatok anyagköltségeit, a határokmányok elkészítését, sokszorosítását stb., másrészt azt, hogy melyik ország mérnöke végzi és ellenőrzi a földmérési és kitűzési munkálatokat.

A magyar-osztrák határon a helyszíni költségek megosztása céljából és a munkafolyamat célszerűbbé tétele érdekében mind a három határszakaszt 6 alszakaszra osztották, amelyeken felváltva dolgoztak a magyar és az osztrák felmérési osztályok. Az egész határvonal egyik felét a magyar, a másikat az osztrák műszaki személyzet mérte fel.

A politikai határmegállapítás után történt meg a határvonal kitűzése. A határmegállapító bizottság kijelölte az egyes szakaszokban a határvonalat és arról részletes leírást adott a bizottság műszaki csoportjának. E leírás kézhezvétele után az első feladatuk a már megszavazott határvonalrészeknek fakarókkal való megjelölése volt. A kijelölésnek szigorúan a kiadott utasításoknak megfelelően kellett történnie. A kijelölés után a bizottság tagjai bejárták a határszakaszt és megvizsgálták az ideiglenes kitűzést, hogy az valóban megfelel-e a megállapított határvonalnak, továbbá a kiadott műszaki utasításoknak. A megbízottak a vizsgálat lefolyásáról, a vizsgálat során felmerült észrevételekről, az esetleges javításokról, egyes kérdésekről jegyzőkönyvet vettek fel, és azt beterjesztették a bizottsághoz.

A határvonal kijelölése a legtöbb szakaszon csak lassan és részletekben történt meg, ahogy azt a bizottság megszavazta. Mindemellett egyes kisebb részek kivételével 1922 végére megtörtént a határvonal kijelölése.

Ennek felülvizsgálata után megkezdődhetett a határvonal állandósítása határjelekkel. Ez az egyes határpontok jelentősége szerint különböző határjelekkel történt. A legváltozatosabb határjelekkel a csehszlovák határon találkozhattunk, ezek a következők voltak: hármas határoszlop, szakaszhatárkő, főhatárkő, mellékhatárkő, közbeiktatott határkő, faoszlop, határdomb, határfa.

A román határon a jóváhagyás után a határkarók helyére vasbeton határköveket helyeztek el, úgy, hogy minden 300-500 méterre egy-egy főhatárkövet helyeztek le, s a közöttük húzódó határrész kisebb töréseit úgynevezett mellékhatárkövekkel állandósították.

A munkálatok alatt egy külön beton állandósító osztály működött, mert szükségessé vált, hogy cement alépítménnyel lássák el az Ecsedi-láp területén levő határköveket. 106 fő- és 172 mellékkövet láttak el alépítménnyel, s ehhez 15 425 db téglát és 11 510 kg cementet használtak fel.

A mocsaras határrészeken határkövek helyett táblával ellátott fapilótákat helyeztek le. A magyar és a román határbizottság együttesen, Romániában vásárolta meg a pilóták lehelyezéséhez szükséges faanyagot: 200 nagy és 20 kis tölgyfaoszlopot, tekintettel arra, hogy ott a faanyag majdnem 50%-kal olcsóbb volt. A mezőtelegdi impregnáló telepen kreozottal telítették az oszlopokat, hogy tartósabbak legyenek. A pilóták beverését egy román utászkülönítmény végezte el.

Az osztrákok a határvonal minden törését kövekkel akarták állandósítani. Ez azt jelentette volna, hogy sok helyen egymástól néhány méterre kellett volna a köveket felállítani. Ez a felvetés hetekig tartó vitára adott alkalmat. A műszaki utasítás 200 méter távolságot írt elő. A magyar fél a 100 méteres távolságot javasolta, ami 50%-kos kőtöbbletet jelentett.

A főköveket egy kilométer távolságra állították fel, százméterenként pedig közönséges határköveket helyeztek le, amelyeket folyamatosan számoztak. A határkövek esetében a magyar fél a műkövet javasolta, ezt az osztrákok előbb elfogadták, később olcsósága miatt tiltakoztak ellene. A magyar kormány azonban a már kiírt pályázat eredményeképpen megrendelte a műköveket. A vita kompromisszummal zárult: azokon a határszakaszokon, ahol a magyarok dolgoztak, műköveket, az osztrákoknak kiutalt szakaszokon termésköveket használtak.

A jugoszláv határszakaszon az ideiglenes határt jelölő karókat, később a határköveket 300-400 méterenként kellett elhelyezni. A határkövek közötti töréseket (hajlatokat) határdombbal jelölték.

A csehszlovák határszakaszon a határvonal kijelölése és határkövekkel való megjelölése után felmerült annak szükségessége, hogy az addig használt, annak idején a helyi hatóságok által a két állam között ideiglenesen megállapított, úgynevezett "demarkációs vonalat" a már akkor kikövezett vonalra kell áttenni. Ez azután a két delegáció megegyezése alapján - a salgótarjáni és a nagypaládi szakaszok kivételével - az egész határvonalon egyszerre, 1923. szeptember 10-11-én a helyi hatóságok és a két delegáció megbízottainak jelenlétében meg is történt.

Ez után történt meg az előírt dokumentumok (határtérképek, határleírások, geodéziai bemérések jegyzőkönyvei, stb.,) elkészítése, aláírása. Ezek a dokumentumok 1950 és 1991 között a "szocialista gyakorlatnak megfelelően titkosak voltak.

Így alakult ki Magyarország trianoni határa, amely történelmi mércével mérve fiatalnak tekinthető. Magyarország trianoni békeszerződés értelmében kijelölt határhossza összesen 2266 km 297 m ±1009 m. Ez az idők folyamán kisebb-nagyobb mértékben módosult.

***

Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia megakadályozta, hogy Magyarországgal való határaikat az etnikai szempontok figyelembevételével húzzák meg. Ez nem csökkenti Franciaország felelőségét, hogy rövidlátó politikájával tudomásul vette, támogatta, majd a békekonferencián keresztülerőszakolta, és azokét sem akik elfogadták.

A határkijelölés a hullarabló mentalitású szomszédoktól kisérve, a maga kicsinyes, bosszúálló, primitív mivoltában elkeserítő volt. Családi, közösségi tragédiáktól kisérve mindenen átgázolva hajtották végre a vélt és valós érdekeinek megfelelően a határkijelölést. Ezzel a rövidlátó politikával szomszédaink rengeteg problémát (közlekedés, vízügy,) vettek a nyakukba, amelyet akkor is leginkább közös erővel lehetett megoldani. nem is beszélve arról, hogy konzerválta már kialakult területi különbségeket.

A trianoni diktátum Magyarországra nézve kirívóan igazságtalan és megkülönböztető volt. Igazságtalan és jogellenes döntései túlhaladták azt a határt amelyen belül, idővel valamilyen reális kompromisszum létrejöhetett volna. Az ország lakossága nem volt felkészülve az ezeréves Magyarország megszűnésére, amely három millió magyar elvesztéssel járt. A színmagyar területek elvesztése, és annak módja sokkos állapotba jutatta az országot. Tehetetlenül szemlélte a kisebbségi sorsba jutott magyarság megpróbáltatásait. Nem csoda, hogy elutasította Trianont, és ezáltal a békeszerződés revízióját hirdető politika és propaganda irányában nyitott volt. Kedvezett a konzervativizmus és az irracionális ideológiák újraéledéséhez, és ez elvezetett a magyar diplomácia zsákutcájához.

Idővel a trianoni szörnyszülött államok Csehszlovákia, Jugoszlávia is felbomlottak, de az akkor elvetett mérgezés magvai továbbra is hozzák termésüket.



Add a Facebook-hoz
Leggyakoribb címkék:
Nőtörténet (105) | Alkotmány (58) | Horthy-kor (42) | Közjogi (31) | Államtörténet (30) | Európa (29) | Béke (24) | Habsburg (22) | Középkor (18) | Prostitúció (18) | Igazságszolgáltatás (16) | Ókor (14) | Gender (14) | Erdély (13) | Trianon (13) | 1848-49 (12) |
Legnépszerűbb címkék:
Nőtörténet (105) | Horthy-kor (42) | Prostitúció (18) | Államtörténet (30) | Alkotmány (58) | Középkor (18) | Habsburg (22) | Ókor (14) | Trianon (13) | Európa (29) | Közjogi (31) | Erdély (13) | Igazságszolgáltatás (16) | Osztrák–Magyar Monarchia (10) | Gender (14) | Béke (24) |

Kiadja a Rubicon-Ház Bt. | Felelős kiadó: Rácz Árpád | 1161 Budapest, Sándor u. 60. | Telefon: 402-1848 | Fax: 402-1849
Minimum felbontás: 1024 x 768 | Kivitelezés: Civertan Bt.