2017. november 20.

Mata Hari

Szerző: Hahner Péter

Az ügyész minden idők legnagyobb kémnőjének nevezte, s az utókor, úgy látszik, elhitte ezt. Tucatnyi film idézte fel az emlékét, s a filmvásznon a legszebb színésznők játszották el szerepét: többek között Asta Nielsen, Greta Garbo, Marlene Dietrich, Gábor Zsazsa, Sylvia Kristel és Jeanne Moreau. Még az ifjú Indiana Jones kalandjait felidéző tévéfilm-sorozatból sem hiányozhatott. Legendás személyiséggé vált, a „végzet asszonyának”, a férfiakat bűnre csábító, kísértő nőszemélynek a megtestesítőjévé – pedig tényleges hírszerzői pályafutása meglehetősen rövidnek és sikertelennek bizonyult.

Margaretha Geertruida Zelle néven látta meg a napvilágot, 1876. augusztus 7-én, a hollandiai Leeuwarden városban. Ő volt az egyetlen lány egy módos, kalapgyártással foglalkozó üzletember, Adam Zelle öt gyermeke közül. Sötét hajával, karcsú termetével, fekete szemével, kreol bőrével kitűnt a szőke és testes hollandok közül, s azt beszélték, hogy valamelyik őse jávai lehetett. Apja kényeztette, M’greetnek becézte, ajándékokkal halmozta el, s állítólag azt mondta róla, hogy „olyan, mint az orchidea a vajas bödönök között”. Az elkényeztetett kislány már az iskolában fantasztikus történeteket talált ki előkelő származásáról.

A boldog gyermekkor azonban nem tartott sokáig. Tizenhárom éves korában apja tönkrement, anyja depressziós lett, s két év múlva meghalt. Az apa rokonokhoz költöztette gyermekeit. Margaretha a keresztszülőkhöz került, majd egy leydeni tanítóképzőbe. Itt az igazgató megkörnyékezte a maga korában rendkívül magas (177–178 cm), feltűnően vonzó lányt, majd amikor viszonyuk köztudottá vált, természetesen nem a középkorú férfinak, hanem a félárva, kiszolgáltatott lánynak kellett elhagynia az iskolát.

Feleség és anya
Hágai nagybátyjához költözött, s házassági hirdetés útján ismerkedett meg a nála húsz évvel idősebb, Campbell MacLeod nevű katonatiszttel. 1895. július 11-én összeházasodtak, s Margaretha másfél év múlva fiút szült. Férje azonban nemcsak hűtlen, alkoholista és brutális volt, hanem féltékeny is, és ezért gyakran megverte őt. Miután átköltöztek a holland gyarmatbirodalom egyik központjába, Jávára, MacLeod nyíltan bennszülött szeretőt tartott, s tovább kínozta feleségét féltékenységével és erőszakosságával. Még a maláj nyelv tanulását is meg akarta tiltani neki.

Margaretha itt szülte meg második gyermekét, egy lányt 1898-ban. Egy év múlva Szumátrára költöztek, ahol férje helyőrségi parancsnok lett. Itt már az asszony a társasági élet központjába került, s idegen nyelvekben való jártassága miatt szalonját igen sokan látogatták. 1899. június 27-e éjszakáján azonban ismeretlen tettesek mindkét gyermekét megmérgezték, és csak a kislányt sikerült megmenteni. Valószínűleg a férje által brutálisan kezelt szolgálók egyikének lehet tulajdonítani a merényletet. Ezután a házasságuk teljesen tönkrement.

Hollandiába való hazatérésük után egy amszterdami törvényszék az asszony kérésére kimondta a válást, és tartásdíjat is meghatározott a számára. MacLeod azonban nem volt hajlandó fizetni, és a sajtó útján mindenkit felszólított, hogy ne támogassák feleségét, aki botrányos módon elhagyta őt.

Margaretha újra ott állt egy fillér nélkül, rokonai támogatására utalva. Ekkor döntött úgy, hogy Párizsban próbál szerencsét. Első útja sikertelennek bizonyult, haza kellett térnie. Kislányát, akit csak Non becenéven emlegettek, kénytelen volt az apjánál hagyni. MacLeod természetesen nem engedte, hogy volt felesége leveleket írjon a lányának. A kétségbeesett Margaretha pár évvel később még lánya elrablását is kitervelte, de kudarcot vallott.

Táncosnő és kurtizán
1905. március 13-án a Guimet Múzeumban lépett fel először keleti táncosnőként. Egy Síva-szobor állt a színpadon, az asszony pedig a múzeum keleti gyűjteményéből származó ékszereket és ruhákat viselve, négy kísérőjével lángoló kandeláberek között egy sztriptízszerű, erotikus táncot lejtett, amelynek óriási sikere volt. Mata Hariként hirdették a plakátok: a két szó azt jelentette, hogy „a hajnal szeme”. Maláj nyelven egyszerűen a Napot nevezték így. Az új „sztár” azt terjesztette magáról, hogy indiai családból származott, apja pap, anyja pedig templomi táncosnő volt, aki belehalt a szülésbe. Ő maga természetesen Síva templomában nevelkedett, és az ő szolgálatának, az őt dicsőítő, erotikus rítusoknak szenteli életét.

Hitték is, nem is, pár évig mindenesetre tódult a közönség a műsoraira. Táncait előadhatta Spanyolországban, Monte Carlóban, Olaszországban, Bulgáriában, Ausztriában és Németországban is. Sikere valószínűleg annak köszönhető, hogy táncai a maga korában rendkívül erotikusnak számítottak. Pedig teljesen sohasem vetkőzött le a színpadon: tetőtől talpig testszínű ruha borította, és ékszerekkel díszített, fém melltartóit is mindig magán hagyta. Ez utóbbitól állítólag szeretkezés közben sem vált meg, mert szégyellte kisméretű melleit. A fennmaradt fényképek tanúbizonyságai szerint mai szépségideáljaink körében semmi oka sem lenne a szégyenkezésre, a századfordulón azonban a férfiak a teltebb asszonyi testeket kedvelték.

Sikertelennek azonban szerelmi téren sem mondhatta magát. A meglehetősen későn, csaknem harmincéves korában megkezdett táncosnői pályafutás ugyanis nem tarthatott sokáig. 1912-re már a luxus prostituáltak, a művelt és igényes kurtizánok életmódjára kényszerült. Szeretői között ott volt több francia katonatiszt, német herceg, sőt, a császárság trónörököse is.

1914 májusában Németországban lépett fel, ahol a felháborodott nézők feljelentették. Ezzel vonta magára a rendőrség figyelmét. Egyes életrajzírói szerint a német kémszervezet egyik vezetője lett a szeretője, s ő bízta meg kémkedéssel Franciaországban. Azok, akik később bűnösnek tartották Mata Harit, azt állították, hogy egy német kémiskolába is járt Antwerpenben, amelyet egy Elsbeth Schragmüller nevű hölgy, ismertebb nevén „Vörös Tigris” vezetett. Állítólag 15 hetet töltött itt, és ő lett a H–21-es ügynök. Mindezt azonban Margaretha tagadta, és sohasem sikerült bebizonyítani. Meglehetősen valószínűtlenül is hangzik, mintha egy James Bond-film cselekményéből olvasnánk részleteket. Nehéz elképzelni, hogy a német kémszolgálat éppen egy Európa-szerte közismert, mindenhol feltűnést keltő, a maga korában kifejezetten idősödőnek számító, harmincnyolc éves asszony kiképzésére vesztegette volna idejét és pénzét.

Margaretha a háború kitörése után pár nappal tért vissza Franciaországba. Korábban természetesnek tűnt, hogy sokat utazgat, és a legkülönbözőbb nemzetiségű férfiakkal tart fenn kapcsolatot. Az első világháború által megváltoztatott világban azonban gyanakodni kezdtek rá.

Pedig éppen arra készült, hogy véget vet vándorlásainak és szakít a kitartott nők életével. Ekkor találta meg ugyanis élete nagy szerelmét egy huszonegy éves orosz tiszt, Vlagyimir Maszlov személyében. A férfi megsérült, egyik szemére megvakult, és egy háborús zónában fekvő katonai kórházban ápolták. Margarethának engedélyt kellett kérnie, hogy meglátogassa, s ezzel magára vonta a francia kémelhárítás egyik kapitányának, Georges Ladoux-nak a figyelmét. Németországból jött, német szeretői vannak, most pedig a háborús zónába akar utazni? Ladoux kihallgatta az asszonyt, majd megkérdezte, hajlandó lenne-e kémkedni Franciaország számára. Margaretha nem vállalta el azonnal a feladatot. Csakhogy egymillió frankot ígértek neki, s a pénzre nagy szüksége volt, hiszen éppen arról álmodozott, hogy ne kelljen más férfiakkal élnie a szerelmén kívül. Igent mondott, s ezzel végzetesen belebonyolódott a különböző kémszolgálatok által szőtt hálókba, amelyek ekkoriban kezdték elborítani Európát.

A kémnő és az elítélt
A franciák terve az volt, hogy elküldik Brüsszelbe, egy bizonyos Wurfbeinhez, aki élelmet szállított a német hadseregnek. Ő mutatta volna be Margarethát különböző német tiszteknek, akiktől háborús információkat kellett volna kicsalnia. Mindebből azonban semmi sem valósult meg. Brüsszelbe igen tekervényes úton, Spanyolországon, Anglián és Hollandián keresztül próbált eljutni. A briteknek azonban ugyanolyan gyanús lett, mint a németeknek és a franciáknak. Falmouthban letartóztatták az asszonyt, azzal vádolva, hogy ő Clara Bendix, a híres német kémnő. A Scotland Yard kivallatta őt, majd levelet írtak Ladoux-nak, aki azt tanácsolta, küldjék vissza Margarethát Spanyolországba.

Madridban állítólag egy Arnold Kalle nevű német hadnaggyal volt viszonya. Csak annyit tudott meg tőle, hogy tengeralattjáróval német és török tiszteket akarnak partra tenni Marokkóban. Sürgősen Párizsba továbbította az információkat, ott azonban már tudtak erről. Ráadásul Kalle is rájött, hogy szeretője francia kém. Margaretha visszatért Párizsba, de Ladoux nem akart neki fizetni, mert az információt értéktelennek tartotta.

A francia kémelhárítás ekkoriban fejtette meg a madridi német katonai attasé Berlinbe küldött kódolt üzenetét, amelyben egy asszonyról, a H–21-es ügynökről van szó, aki állítólag 5000 frankos csekket kapott. Ha Margaretha valóban német ügynök volt, akkor elképzelhető, hogy a német titkosszolgálat szándékosan juttatta el az üzenetet a franciákhoz, hogy megszabadítsák a kettős ügynökké vált asszonytól. De az is lehetséges, hogy a német ügynökök az ő kompromittálásával akarták elvonni a francia kémelhárítás figyelmét a Párizsban tevékenykedő valódi ügynökökről.

A francia kémelhárítás mindenesetre megriadt: lehetséges, hogy Margaretha, akit ők kémkedésre akartak felhasználni, már korábban német ügynökké vált? 1917. február 13-án a párizsi Plaza-Athénée Hotelben letartóztatták az egykori táncosnőt. Szállásán 5000 frankos csekket találtak, s egy (állítólag) láthatatlan tintát tartalmazó tégelyt is. A Saint-Lazare börtönben tartották fogva, meglehetősen embertelen viszonyok közepette, a kémelhárítás kapitánya, Pierre Bouchardon pedig tizenhétszer hallgatta ki. Az asszony azt állította, hogy ártatlan, nem kettős ügynök, a csekket szerelmi szolgálataiért kapta a németektől, a tinta pedig közönséges fertőtlenítőszer.

A katonai törvényszék 1917. július 24-én ült össze az Igazságügyi Palotában. A kíváncsiak tömege még a környező utcákat is megtöltötte. Margaretha igen elegánsan öltözött fel, kék ruhát viselt csipkefátyollal, s a nyári meleg ellenére kesztyűt is húzott. A bíróság első döntése az volt, hogy zárt tárgyalást rendelt el, és kiterelték a nézőközönséget. A vád képviselője, André Mornet hadnagy olyannyira elragadtatta magát, hogy vádbeszédében Messalinának nevezte az asszonyt, „aki rajongói hordáját vonszolta a kocsija után…” A védő a hetvennégy éves Edouard Clunet, Margaretha egykori szeretője volt. Mindent elkövetett volna az asszony védelmében, csakhogy inkább a gazdasági szerződések szakembere volt, mint a büntetőpereké. A korabeli szabályok szerint a katonai törvényszéken a védő nem csak a vád tanúihoz, de még saját tanúihoz sem intézhetett kérdéseket.

A vádlott azt állította, hogy a németektől csak szerelmi szolgáltatásaiért kapott pénzt. Amikor szajhának nevezték, állítólag így vágott vissza:

– Szajha? Igen. De áruló? Soha!

Az utókor számára sokatmondó tény, hogy a tanúként kihallgatott Henri Robert de Marguérie, a külügyminisztérium tisztje védte az asszonyt. Neki is viszonya volt vele nem sokkal korábban, de vallomása szerint egy szót sem beszéltek a háborús ügyekről. Amikor az ügyész hangot adott kételkedésének, Marguérie kijelentette:

– Nagyon elfoglalt ember vagyok, éjjel és nappal a háborúval foglalkozom. Éppen ezért nagy megkönnyebbülés volt számomra úgy tölteni három napot, hogy csak a filozófiáról, az indiai művészetről és a szerelemről beszélgettünk. Talán valószínűtlen az önök számára, de ez az igazság. Semmi sem változtathatja meg e hölgyről alkotott jó véleményemet! – és távozása előtt még meghajolt a vádlott előtt.

A bizonyítékok ma már aligha győznének meg egy pártatlan bíróságot. 1917-ben azonban a háború kedvezőtlenül alakult Franciaország számára. A keleti front az orosz forradalommal megsemmisült, s nyilvánvaló volt, hogy a németek egész hadseregeket küldhetnek nyugatra, mielőtt még a háborúba újonnan belépett nagyhatalom, az Egyesült Államok elegendő számú katonát juttat a térségbe. A kormányfő, Clemenceau bejelentette: „Egyetlen célom: fenntartani a francia nép morálját történelmének legnagyobb válsága idején!” E morál fenntartásához az is hozzátartozott, hogy a kémgyanús személyek számára nincs kegyelem. A kémelhárításnak is bűnbakokra volt szüksége, és bizonyítania kellett munkája eredményességét. A bíróság ezért a vádlottat halálra és a perköltségek megfizetésére(!) ítélte. A védő sírt, s később azt javasolta védencének, jelentse ki, hogy teherbe esett tőle, s akkor elhalasztják a kivégzést.

Margaretha ezt haragosan elutasította. Sokáig reménykedett benne, hogy kegyelmet kap, de hiába. 1917. október 15-e hajnalán azzal ébresztette fel álmából Bouchardon kapitány, hogy kegyelmi kérvényét a köztársasági elnök elutasította, s eljött a kivégzés ideje.

Az első megdöbbenés után az asszony bátran fogadta a halált. Gyöngyszürke ruhába öltözött, nagy szalmakalapot tett a fejére, legszebb cipőjébe lépett, s kesztyűjét is felhúzta. A vincennes-i kaszárnyához vitték. Amikor kendőt akartak kötni a szemére, a jelen lévő Henry Wales brit újságíró szerint ezt kérdezte:

– Muszáj ezt viselnem?

A tiszt így válaszolt: „Ha Madame nem kívánja, nem szükséges…” – majd gyorsan elfordult. Nem kötözték az oszlophoz, és nem kötötték be a szemét. A sortűz azonnal végzett vele, de az előírásoknak megfelelően még halántékon is lőtték.

Mivel senki sem kérte a holttestét, egy orvosi iskola boncasztalára került. Fejét bebalzsamozták, és az Anatómiai Múzeumba küldték, más bűnözők földi maradványai mellé. A 20. század végén Margaretha még egyszer bekerült az újságokba, amikor kiderült, hogy a feje egyszerűen elkallódott.

Kivégzéséről rengeteg legenda született. A leghihetőbb történet szerint utolsó gesztusával csókot hintett a kivégzőosztag tizenkét katonája felé. Henry Wales azonban ilyesmit nem vett észre. Mások azt állítják, hogy a tűzparancsnál szétrántotta ruháját, s meztelenül fogadta a golyókat. A legabszurdabb legenda szerint be kellett kötni a katonák szemét, nehogy áldozatául essenek a negyvenegy éves kémnő bájainak. (Vajon akkor hogyan találták el?) Mások szerint azért volt olyan bátor, mert tudta, hogy a katonák vaktölténnyel fognak tüzelni: egyik szeretője megvesztegette a kivégzőosztagot. A csel azonban nem sikerült, s mégis éles lőszer került a puskákba. Ez a legenda valószínűleg azon a korabeli szokáson alapult, hogy a kivégzőosztag egy katonája mindig vaktöltényt kapott. A sortűz után valamennyien azzal nyugtathatták meg lelkiismeretüket, hogy talán éppen az ő puskájukba került vaktöltény.

A legenda terjesztői, úgy látszik, elképzelni sem tudták, hogy egy szegény asszony, aki megszokta, hogy szabadon jöhet-mehet a világban, anélkül, hogy minden országban kémnőnek tekintenék, minden hiú remény nélkül is képes volt bátran szembenézni a kivégzőosztaggal.