Szerző: Papp Réka Kinga
Az a jelenségegyüttes, amelyet leginkább 1968-ként emlegetünk, olyan határkő, ahonnan kiindulva elég jól megismerhetjük meg a 20. század második felének posztindusztriális, posztmodern és egyéb poszt jelzőkkel illetett történetét. A névadás nem deklaratív, azaz nem önhatalmúlag elnevezünk valamit, ami még csak gomolyog, hanem derivatív, mert egy már feltérképezés alatt álló beszédtérből emelünk ki egy gyakran használt momentumot, amely konkrét esetlegességét elveszítve, gyűjtőnévvé válhat.
Írásomnak nem az a témája, hogy miért éppen 1968 – miért épp egy számnév, miért épp egy évszám, miért épp ez a számnév és évszám stb. – lett határkővé, hanem az, hogy ami akkor történt, hogyan történt. Gondolataimat egy emblematikus személy, Ulrike Meinhof élete, tevékenysége és kulturális utóélete kapcsán fejtem ki.
A szavak embere
Ulrike Meinhofot az általa is alapított Rote Armee Fraktionnal (RAF – Vörös Hadsereg Frakció) azonosítja a mainstream kulturális képzelet. Kár volna azonban őt ennyire redukálni. Ulrike Meinhof élete és gondolkodása is emblematikus, amikor 1968-at vizsgáljuk.
Nemzetiszocialista forrásvidék
Ulrike-Marie Meinhof 1934. október 7-én született Oldenburgban, Werner Meinhof és (leánykori nevén) Ingeborg Guthardt második gyermekeként. Kiskorát Jénában töltötte, ahol apja, a lelkes nemzetiszolcialista gyors karriert futott be múzeumigazgatóként. Családja apai ága mélyen katolikus és antiszemita volt, akik a nácikkal azok vallástalansága miatt együtt nehézkesen működtek csak. A Guthardt család ezzel szemben hagyományosan szociáldemokrata, tagjai a háború előtt és alatt is aktív ellenállók.
Ulrike ötéves, amikor apja meghal hasnyálmirigyrákban. Anyja felsőfokú tanulmányokba kezd, hogy maga tudja eltartani a két lányát. Ingeborg Meinhof, miközben művészettörténeti, történeti tanulmányait eminensen végzi, meglehetős anyagi támogatásban részesül a Nemzetiszocialista Párttól (NSDAP), amelynek tagja is – csakúgy, mint barátnője, a későbbi neves történész, Renate Riemeck, akivel az egyetemen ismerkednek össze, és akivel először csak lakótársak, később élettársak lesznek.
Ingeborg Meinhof részéről kétségtelenül opportunizmus volt, hogy elfogadta a nemzetiszocialisták támogatását, de kár lenne ítéletet mondani egy kétgyermekes özvegy fölött, akinek a szüleit politikai okokból megfigyelés alatt tartották. Hogy a két hölgy a politikai állásfoglalását a megélhetéséhez igazította, azt az is megerősíti, hogy 1944 júniusában már Charlotte Wieczorek tartott nekik felolvasóestet marxista irodalomból, a nem sokkal később internált Magnus Poser társaságában.
Ingeborg Meinhof többéves rákbetegség után tüdőgyulladásban halt meg 1949-ben, s ezentúl Renate Riemeck nevelte a Meinhof lányokat, Ulrikét és a nővérét, Wienkét.
Ulrike egyházi iskolába járt (Cäcilienschule Oldenburg), amit rendre megszakítottak Riemeck vendégoktatói utazásai két-három szemeszterre: Ulrike kiskamasz kora számos háztartásban, nevelőanyja barátai és szobalányok között telt. Weilburgban érettségizett 1955-ben.
Antiatom
Előbb Marburgban hallgatott pedagógiát, művészettörténetet és filozófiát, majd 1957-től Münsterben folytatta tanulmányait. Itt kapcsolódott be az ország újrafegyverzése elleni tiltakozásba: ő szervezte meg a münsteri Anti-Atomtod-Ausschuss munkacsoportot, valamint az 1958-as országos kongresszust a nukleáris fegyverkezés tárgyában. A kongresszuson hírnevet szerzett magának mint kemény kezű szekcióvezető. A háború után a nyugatnémet baloldal a Német Szövetségi Köztársaság újrafegyverzése és kifejezetten a nukleáris fegyverkezés elleni tiltakozás jegyében kezdett szerveződni.
1958–1959-ben Ulrike az SDS-ban (Sozialistischen Deutschen Studentenbund) tevékenykedett. 1959-ben belépett az akkor illegális KPD-be (Kommunistische Partei Deutschlands). Számos röplap szerzősége mellett körbepublikálta az egyetemi sajtószcénát, s 1959-ben a havonta megjelenő magazin, a konkret munkatársa lett.
Magazin konkret
A konkret az egykori Studentenkurier leszármazottja volt: egyetemistáknak szánt szélsőbaloldali lap, amelyet a betiltott KPD finanszírozott illegálisan – főként keletnémet forrásokból. A főszerkesztő, később felelős kiadó Klaus Rainer Röhl nem egy személyben irányította a lapot, hanem a KPD-nek tartozott elszámolással.
Meinhof már ismert volt a német balosok között, szerkesztői kinevezésére mégis inkább azért volt szükség, hogy a felsőoktatási intézményekben ingyen terjeszthessék a lapot, s ehhez hallgatókat kellett szerkesztőként feltüntetni.
Ulrike a lap legaktívabb szerzője; 1961-ben átvette a főszerkesztői posztot is Röhltől, akivel még abban az évben összeházasodott. 1962-ben ikreket szült, Regine és Bettina Röhlt, majd agydaganattal megoperálták. Munkamániás, a gyerekágyas időszakot és az agyműtét utáni lábadozást is végigdolgozta.
1964-ben a Röhl házaspár szembekerült a keletnémet apparátussal, Meinhof ezért lemondott a főszerkesztői posztról, független szerzőként működött tovább, többek között a Hesseni Rádiónál.
Ebben az évben jelent meg a riportja Karl Wolff egykori Waffen-SS tábornok peréről. A konkret hasábjain és rádióműsorokban is kivette a részét az apparátusban maradt NSDAP-prominenseket összegyűjtő Barna könyv körüli vitákban és a kiegészítések publikálásában. „Ahogyan most mi a szüleinket Hitlerről kérdezzük, úgy kérdeznek majd egyszer minket is a gyerekeink Franz Josef Straussról” – írta akkor.
Gendertémák foglalkoztatták, nevelőotthonokat tanulmányozott, s a vietnámi háború ellen tiltakozó költőket publikált a konkretnál.
1967-ben, több szakítás után, végleg elhagyta Klaus Rainer Röhlt, és gyermekeivel Nyugat-Berlinbe költözött.
Az APO
1966-ban az SPD (Sozialistische Partei Deutschlands – Német Szocialista Párt) kizárta kötetéből ifjúsági szervezetét, az SDS-t (amelynek korábban Meinhof is tagja volt ). Az SPD ekkor a kormánykoalíció része, elnöke Willy Brandt kancellárhelyettes, későbbi kancellár. Az SDS Rudi Dutschkéval az élén Ausserparlamentarische Opposition (APO: Parlamenten kívüli ellenzék) néven szerveződött, és a tagok, hogy kongresszusukat demonstrálják több százan „sétálgattak” a Kurfürsterdammon. A rendőrség vízágyúkkal verte szét a tömeget, és a demonstráció hatására korlátozták a gyülekezési jogokat.
Ez adta meg az alaphangot a nyugatnémet '68-hoz. Meinhof szoros kapcsolatban állt Rudi Dutschkéval, és támogatta a diákmozgalmat.
Casus belli
1967 nyarán Reza Pahlavi, a persza sah Nyugat-Berlinbe látogatott. Meinhof élesen bírálta a sah ez alkalomból indított bulvárkampányát. A perzsák csodálatos életéről megjelentetett propagandacikkekre válaszul azt kérdi tőle a konkret hasábjain: mi a helyzet a perzsa proletariátussal, akiket a bemutatott csodálatos perzsák elnyomnak?
1967. június 2-án, a sah látogatásaul, elleni tiltakozásul, nagy tömegek mozdultak meg, és a tüntetés a rendőri beavatkozás hatására utcai zavargásokba torkollik. Egy rendőr pisztolylövésétől meghal egy 27 éves diák, Benno Ohnesorg. Minderről Meinhof így beszél a Sende Freies Berlin televízió adásában:
„(...) ha nincs az embernek hetente legalább egyszer-kétszer legalább egy-két órányi lehetősége arra, hogy a televízióban ülve elmondja, amit mondani szeretne; ha nem a Springer és az Illustrierten milliói fölött rendelkezik, mikor lezárják a köztereket és gyülekezési tilalom van érvényben, akkor rendkívül demokratikusnak tartom, hogy vannak, akik használják és igényt formálnak, mindezen tiltások ellenére, az egyetlen nyilvánosságra, ami számukra maradt: az utcára.”
Az idézet jól érzékelteti Meinhof pozícióját: egy szép, fiatal nő nagyon határozottan és nagyon világosan beszél. A kamera közelről mutatja, deréktól fölfelé. Vele szemben egy asztalnál gubbaszt öt sötét zakós férfi, őket messziről veszi a kamera. A~ az egyedüli szubjektum. Meinhof már első publicisztikáiban is a demokratikus állam elveit kérte számon a Szövetségi Köztársaságon. Már első, atomfegyver-ellenes szövegeiben is arról írt, hogy az állítólagosan demokratikus állam nem veszi figyelembe polgárai véleményét. Benno Ohnesorg halála és a zavargások kapcsán a nyilvánosságról és a képviseletről beszél. Arról, hogy egy demokráciában az embereknek legyen ideje, módja és tere a véleményét kinyilvánítani, s hogy az ehhez való jogukat minden korlátozás ellenére, akár erőszakkal is gyakorolniuk kell. A nyilvánosság, a beszédképesség a hatalomgyakorlás eszköze.
Springer Verlag
Ulrike a konkretban végzetesen magára haragította a Springert Spiegel an Springer verkauft című szatírájával. A Willy Brandtot is hatalomra juttató – és így óriási befolyáshoz jutó – Axel Springer jól érzékelhetően jobboldali volt, és az ország újrafegyverzése és a nukleáris fegyverkezés elleni kampány első perceitől komoly szerepet vállalt a balosok lejáratásában. Az 1968. februári Nemzetközi Vietnam Kongresszus ellen szabályos hecckampányt folytatott, s Meinhofot következetesen Vörös Ulrikének nevezte. A diákoknak általános célpontja lett a médiabirodalom: az APO a sah látogatása után Anti-Springer Akciónapokat hirdetett meg. Meinhof szerint a Szövetségi Köztársaság a rendőrség és a Springer-konszern terrorja alatt áll.
1968. április 11-én Josef Bachmann segédmunkás merényletet követett el az APO vezéralakja, Rudi Dutschke ellen, akit a fején több lövés is ért. Aznap este gyűlésteztek a diákok a Műszaki Egyetem nagyelőadójában. A merénylet hírére odavonultak a Kochstraße 65., a Springer székháza elé, ahol köveket dobáltak és barikádot emeltek autókból. Ezen az estén hangzott el Meinhof szájából: „Egy követ elhajítani bűncselekmény. Ezernyi követ ha eldobnak, az politikai cselekvés. Egy autót felgyújtani bűncselekmény. Több száz autó ha lángol, az politikai cselekvés.”
Szerinte a Springer legalábbis tettestárs a Dutschke elleni merényletben. Az elkövető táskájában megtalálták a szélsőjobboldali Deutschen Nazional-Zeitung egyik számát, benne Dutschke több fényképével és ezzel a szalagcímmel: „Állítsák meg Dutschkét! Különben polgárháború lesz.” Pár nappal később több mint 45 000 diák tiltakozott országszerte a Springer kiadványai ellen.
A tiltakozástól az ellenállásig
A Dutschke elleni merénylet után a baloldaliaknak szembesülniük kellett a kérdéssel: a tekintélyuralmi rendszer ellen küzdő mozgalom vezéralakját erőszakkal kivonták a forgalomból – ők erre milyen választ adhatnának? Az ellenállók is vádolhatók voltak sok mindennel, amit ők maguk elutasítottak.
Meinhof például, a rendszer könyörtelen kritikusa, hatalmas polgári lakásokban nevelte a lányait, és extravagáns öltözködésére komoly összegeket fordított – sok, jobbára keletnémet forrásokból származó pénzből élt, és igen jól. Amikor a Konkrethoz került, őszintén hitte, hogy meg tudja változtatni a világot. Tíz év politikai munkája után újra erősödött a megtorlás, ő pedig kételkedni kezdett benne, hogy eddigi módszereivel képes változtatni a társadalmon. „Tiltakozni annyi, mint kimondani: ez nem tetszik nekem. Ellenállni annyi, mint megesküdni: ez többé nem fordul elő velem” – írta akkoriban.
Az 1968-as mozgalmak két táborra szakadtak az erőszak megítélésében. Kísértetiesen emlékeztet ez az elkülönülés a reformizmus–forradalmiság vitára, annyi kikötéssel, hogy itt a korábbi diskurzus nem szervesen folytatódott – kicserélt szókészlettel –, hanem újrajátszotta azt egy új generáció. Meinhof apró lépésekkel, de az erőszak alkalmazása felé mozdult el.
1969-ben Ulrike végleg szakított a konkrettal. Forgatókönyv írásába kezdett: Bambule – Fürsorge: sorge für wem címmel korábbi riporttémáját, a nevelőotthonok mikroklímáját dolgozta fel, s emellett a berlini Szabadegyetemen (Freie Universität – FU) és az Institut für Publizistikban tanított.
1968 októberében megkezdődött Andreas Baader, Gudrun Ensslin, Thorwald Proll és Horst Schönlein pere. Baader és Ensslin a védők tanácsára beismerte: áruházakat gyújtottak fel, hogy ezzel tiltakozzanak Vietnam bombázása ellen. Azzal védekeztek, hogy odafigyeltek: senki ne sérüljön meg.
Meinhof korábbról ismerte őket, és végig figyelemmel kísérte az eljárást. A per idején több interjút is készített Ensslinnel, írásai nem tudósítások, hanem kortesbeszédek: „Az áruházi gyújtogatás progresszív motívuma nem az áruk megsemmisítésében rejlik, hanem a tett kriminalitásában, a törvényszegésben.”
Júniusban, a bírósági döntés előtt ideiglenesen szabadlábra helyezték Ensslint és Baadert. A két terroristát további 22 hónapra elítélték, de ők nem jelentek meg, hogy a büntetésüket letöltsék, hanem Berlinben bujkáltak Meinhofnál.
A frissen elvált, a maga 35 évével már középkorúnak számító sikeres nő egy 1970-es interjúfilmben elmondta, milyen nehéz ilyen társadalomban gyereket nevelni, főként politikusan, főként egy egyedülálló nőnek. A felvételeken látszik, hogy ideges, kimerült, érzelmileg instabil. Amikor Berlinbe költözött, elvesztette azt a kommunista társaságot, amelyhez mindig is tartozott. E két, nála tíz évvel fiatalabb radikális révén egy olyan szubkultúra része lett, amelyhez nem tartozott igazán. Baader és Ensslin felnézett rá, biztosították őt a balosok nagyrabecsüléséről, ám Meinhof ezt nem igazán érzékelte.
1970-ben megkezdődött Ulrike filmjének forgatása; áprilisban a rendőrség elfogta Baadert.
Út a terrorba
1970. május 14-én Andreas Baadert a börtönből át akarták szállítanii a nyugat-berlini Társadalomtudományi Kutatóközpont (Deutschen Zentralinstitut für Soziale Fragen) könyvtárába, hogy Ulrike Meinhof interjút készítsen vele. Lényegében ez volt a Rote Armee Fraktion első akciója: Baadert megszöktették, az akcióba azonban hiba csúszott, és egy könyvtárost életveszélyesen megsebesítettek egy lövéssel. Ekkor vált Meinhof körözött bűnözővé, aki a Szövetségi Köztársaságnak tízezer márkát megért.
A körözési plakáton közzétett képe első pillantásra furcsa, hiszen alig látszik valami az arcából. Ennek alapján nem könnyű felismerni, de éppen ettől érdekes: a haja leengedve, a szemét mintha szégyenkezve sütné le. A hagyományos szembenéző kép helyett, ahol a körözött bűnöző fenyegető tekintete a hirdetmény központi eleme, itt a plakát nyolc kilencedét szöveg alkotja. Ez kitér a bűntételre (Baader kiszabadítása, több pisztolylövés, súlyosan megsérült áldozat), ad egy rövid és többé-kevésbé használhatatlan személyleírást (35 éves, 165 centi magas, sovány, hosszú barna hajú, barna szeműk, különös ismertetőjegy nincs), közli a személyi adatokat (születési hely és idő, foglalkozás: újságíró, volt férje neve), és kitér a jutalmazás mértékére és mikéntjére. A plakát egykilencedét kitevő kép a romlott nőt ábrázolja: lesütött szemű bűnös nő – ahogyan az a konvenciónak megfelel –, aki tétován kitér az őszinte pillantás elől. Szó sincs róla, hogy ne állt volna rendelkezésre más fénykép, de a máig ismeretesek többsége újságírói zsánerpozíciókban vagy anyaként ábrázolta őt, ami kifejezetten alkalmatlan lett volna a hirdetményhez.
Az ekkortól Baader-Meinhof csoportként (Baader-Meinhof Gang) emlegetett csapat Kelet-Németországon keresztül Palesztinába, majd onnan Jordániába repült, ahol fegyveres kiképzésben vettek részt. Meinhof az ikerlányait inkább csak a börtönben látta viszont. Először a nővérénél akarta elhelyezni, aztán barátok segítségével megkísérelte őket Szicílián keresztül Jordániába magával vinni őket, de volt férje, Klaus Rainer Röhl és egy régi munkatárs a konkrettól, Stefan Aust egy órával korábban érkeztek meg, és magukhoz vették a gyerekeket.
Brand
A Rote Armee Fraktion (RAF) nevet az első kommünikéjükben használták, Meinhof és Ensslin közös szövegében. Mind a név, amely a Nyugat-Németországban fontos asszociációkat keltett (a Royal Air Force, a brit légiflotta bombázásait idézte), mind pedig a logo tudatos arculatépítésre mutat.
A logo nem puszta látványosság, hanem védjegy, a márkajelzésekhez hasonlít. Látványos, letisztult és szervesen illeszkedik egy jól körülhatárolható hagyományba: kombinálja a vöröst és a feketét, ott a vörös csillag, a Heckler & Koch MP5 gépfegyver. Nagyon erősen exponálja a nevet: a kép nyilvánvalóan tovább mutat önmagánál.
Programadó kiáltványuk, A városi gerilla koncepció több forrásból táplálkozott. Részben Carlos Marighella 1969-es Városi gerilla zsebkönyvéből, részben Maóból, kevésbé Leninből. A városi gerilla alapvetése volna, hogy autoritásokat támad meg, és nem személyeket. A felmerülő kérdéseket rövidre zárják: „Mi azt állítjuk, hogy az egyenruhás alak egy disznó, nem ember, nincs miről vitatkoznunk vele. Tévedés lenne még csak beszélni is velük, és természetesen lehet lőni is.”
Der Baader-Meinhof Komplex
A sajtó által rájuk ragasztott Baader-Meinhof Gang név ideológiai szempontból sem szeplőtelen, és a valóságnak sem egészen felel meg: a csapatban a vezető szerepét Baader mellett sokkal inkább a barátnője, Gudrun Ensslin töltötte be.
Ők ketten tudatosan rájátszottak a Bonnie és Clyde-szerepre. Extravagáns megjelenésükkel és viselkedésükkel határozott képet alakítottak ki magukról. Ensslin a jó csaj, a zabolázatlan szexuális cselekvő, valódi converso: az apja lelkész, a családját renegátként hagyta el. Első elítéltetése után társadalmi munkát végzett egy egyházi iskolában, ahol még annyira lelkesnek és megbízhatónak mutatkozott, hogy a kedvesnővérek abban reménykedtek, velük marad. Baader a nagyvárosi vagány, iskolából kibukott felhajtott galléros rosszfiú, aki viselkedésével megkérdőjelezi az őt körülvevő világ szabályait – a gyorshajtástól a bankrablásig.
Meinhof mindkettejüket feltűnően intelligensnek találta, de a csoporton belül valóban kirekesztettnek érezhette magát: Baader és Ensslin következetesen burzsoá picsának nevezték és sokszor eszköznek tekintették őt; az öngyilkosságát megelőző tárgyaláson Ensslin elhatárolódott a hamburgi Springer-székház elleni akciótól, amely köztudottan Meinhof műve volt.
Mégis nyilvánvaló, miért ez lett a csoport neve. Ensslin legtöbbször mint barátnő (oldalborda) jelent meg, s ez csökkentette jelentőségét a befogadók szemében. Meinhof azonban komoly ember volt, jól ismert név, médiaszemélyiség. Nagyon határozottan kommunikál kifelé: ő volt a hang, az ideológia. Nem is csoda, hogy sok baloldali értelmiségi, aki Baadert egyértelműen elutasította, Meinhoffal kapcsolatban súlyos dilemmába került. A dolog nem kifejezetten azért elgondolkodtató, mert Ultike nem ölt embert – bár erre szokás hivatkozni – hanem mert kettejük között nyilvánvaló a különbség: Baader egy kibukott link, egy randalírozó, Meinhof azonban sziporkázó intelligencia, középkorú értelmiségi, közszereplő; a szövegei jól szerkesztettek, tudatosak, erőt sugároznak.
Ismerős a dilemma: az értelmiség, bár nem önmagát tekinti forradalmi szubjektumnak és a mindenkori proletariátusra teszi le a voksát (legalábbis az elvi szolidaritás szintjén), azonosulni képtelen vele.
Amatőrök
A RAF az első bankrablását egyszerre három berlini helyszínen hajtja végre 1970. szeptember 29-én. A következő hónapokban országszerte zajlanak a bankrablások, és a RAF fegyvereket halmoz fel. Tagjainak folyamatos veszteségekkel kell számolniuk: egyre-másra tartóztatják le őket, és 1971. július 15-én Petra Schelm személyében megvan az első halottjuk is. Nem profi bűnözők, és ebből kifolyólag rengeteg hibát követnek el. Baader kiszabadítása után két évig csak bankot raboltak, hogy infrastruktúrát tudjanak kiépíteni. Kommünikéket adtak ki és a hatóság elől menekültek.
Hiba volna azt feltételezni, hogy a csapat illegalitásba vonulása tervszerűen ment végbe. Bár Meinhofot és körét, a későbbi RAFlereket valóban foglalkoztatta a fegyveres harc kérdése, arra nem számítottak, hogy Baader kiszabadítása után ennyire gyorsan és radikálisan reagál majd a hatóság. Meinhof miután elvesztette gyermekeit, lépésről lépésre, tudatosan került törvényen kívülre.
Az illegalitás első két évében bankokat raboltak, a rendőrség pedig sorra fogta el a tagokat. 1972-ben követték el a valódi, célzott politikai merényleteket. Immáron fegyverrel is a Springer a célpont. A „forró május” során Frankfurtban az amerikai légibázison, Augsburgban és Münchenben egy rendőrörsön, Karlsruhéban egy magánbiztosító vezérigazgatójának autójában, Heidelbergben az USA légierő európai főhadiszállásán robbant bomba. Május 19-én a Springer hamburgi székházában, a korrektori szobában robbantottak, és 17 ember megsérült az akcióban. Most is vitatott, hogy a Springer taktikája mennyire felelős ebben: a robbantást háromszor is előre bejelentették telefonon, mégsem ürítették ki az épületet. Meinhof szerint Springernek fontosabb volt a profit, amit az épületkiürítéssel járó munkaidő-kiesés elvett volna tőle, mint a saját dolgozóinak élete.
A bukás képei
Nem sokkal Ensslin és Baader elfogása után, 1972. június 15-én Meinhofot is letartóztatta a német rendőrség, Gerhard Müllerrel együtt Langenhagenben, lakossági bejelentés alapján.
Meinhofról a sajtóban mindmáig az ekkori fényképeket használják legszívesebben. Több kép készült Ulrikéről olyan helyzetben, amikor a térdeit felhúzva tiltakozik a lefogása ellen, de egy oldalról benyúló kéz (amelynek a tulajdonosát egy képen sem látni) felemeli a fejét a fényképezéshez. Láthatóan kimerült, ápolatlan, valószínűleg beteg is, és nem tud mihez kezdeni a helyzettel. Ennél még hátborzongatóbb az a hírhedt kép, amelyen éppen kifelé kísérik a házból, ahol elfogták: ruhája ugyan combközépig sem ér, de nyakig begombolva, ujja feltűrve; két öltönyös férfi kíséri, egyikük szájában cigaretta, fizikai erőszaknak nincs nyoma. Meinhof legalábbis idült alkoholistának látszik, akit éppen a kocsmából kísérnek haza, homályos tekintettel néz a kamerába. A kép elvitatja az empátia szikráját is.
A Lex RAF
Meinhof volt a Német Szövetségi Köztársaság első számú körözött bűnözője. Lefogása után elszigeteltségben tartják hét hónapon át: egymagában, egy olyan épületszárnyban, amelyben nincsenek más foglyok. Napi fél órát futhat az udvaron, szigorított felügyelet mellett. Hosszú ideig sajtóhoz sem jut, senkivel nem tud kommunikálni. Hónapokig nem érintkezhet a védőjével vagy bármely rokonával. Fogvatartása ötödik hónapjában kaphatott egy írógépet, ettől fogva folyamatosan írt. Első börtöncikkében szolidaritásáról biztosította a müncheni olimpián merénylő palesztinokat.
Az őrizet két, nagystílű éhségsztrájk-hullámnak köszönhetően enyhült – a másodikban körülbelül kétszáz fogvatartott vett részt az egész országban. Baader életveszélyes állapotba került. Mire elkezdődött a RAFlerek pere, elérték, hogy érintkezhessenek egymással, de az érvényes büntetésvégrehajtási szabályozáshoz képest mindig is szigorúbb körülmények között tartották őket. A stuttgarti Stammheim börtönben Meinhof már folyamatosan érintkezett a társaival, legtöbbet Gudrun Ensslinnel. Ensslin azonban nem bizonyul hálás társaságnak. „Túl gyengének” tartotta és „burzsoá picsának” nevezte Meinhofot. Újra és újra kiújuló konfliktusuk végighúzódik a kapcsolatukon; Ensslin legtöbbször Meinhof polgári gondolkodását és a nyilvánossággal kapcsolatos magatartását kifogásolta.
Ulrike Meinhof igen határozottan szerepelt az ellene folyó perben. A tárgyalásokon valódi showt adtak elő a vádlottak, rendre disznónak bélyegezték az államot, a bírót seggfejnek; elutasították a kirendelt védőket, és folyamatosan és tudatosan megzavarták a tárgyalás menetét. Ez érthető is: Meinhof az izolációs fogságról készített beszámolójában érzékletesen leírta, hogyan veszti el karakterét, interakciós képességeit az ember.
Kitett magáért az állam is: kifejezetten az ő perükhöz fogadták el a Lex RAF-ot, amelynek értelmében például a bűnszövetkezet tagjainak egyetlen védőhöz van csak joguk, és a vádlottaknak nem szükséges jelen lenni a tárgyalásukon – hogy ezzel kivédjék a késlekedést, amely az éhségsztrájktól legyengült börtönlakók felkészítésével és odaszállításával járt. Folyamatosan megvonták a szót a RAFlerektől, akik az elhúzódó éhségsztrájkok és a fogvatartás körülményei miatt sokszor egyébként is jóformán beszédképtelenek voltak. Lehallgatták a vádlottak és védőik megbeszéléseit.
Ulrike Meinhof a lányaival csak a börtönben találkozott; Klaus Rainer Röhl mindent megtett, hogy a gyermekek ne látogassák az anyjukat; a levelezésük is akadozott.
Két évi előzetes letartóztatás után, 1974-ben Holger Meins meghalt egy éhségsztrájk következményeként. Meinhofot nyolc évre ítélték Baader kiszabadításáért, majd megkezdődött a per a bűnszövetkezetet ellen.
Önjelölt vizsgálóbizottság
1976. május 9-én hajnalban Ulrike Meinhofot holtan találták a cellájában, egy kendőből fabrikált kötélre felakasztva. A hivatalos álláspont szerint két év fegyveres ellenállás és négy év börtönélet után öngyilkos lett. Ezt számosan megkérdőjelezték, és a haláláért a hatóságokat vádolták. Alakult egy önjelölt vizsgálóbizottság is az eset kivizsgálására. A munkát nyilvánvalóan hátráltatta, hogy a hatóságok nem engedtek független szakértőket a haláleset helyszínére, és gyanúsan rövid időn belül jelentették ki a sajátkezűséget.
Ebben a dolgozatban sem lehet eldönteni, vajon ki okozta Ulrike Meinhof halálát. Az azonban mégis elgondolkoztató, mennyire hiteltelenül viselkedtek a hatóságok az ügyben. Minden lehetséges információt elzártak a nyilvánosság elől; a boncolást egy hírhedt egykori náci orvosprofesszor végezte, aki kéjjel tárolta később Ensslin és Baader halotti maszkját is. És persze a mozgalmárok is primitíven reagáltak olykor, bizonyítékok híján is ragaszkodva a gyilkosság tényéhez.
Az Ulrike Meinhof halálának körülményeit vizsgáló bizottság nyomozásának eredményeit 2001-ben adták ki egy kötetben. Annyit biztosan megállapítottak, hogy Meinhof még élt az akasztás idején, de nem zárható ki, hogy eszméletlen volt.
1977. október 18-án Gudrun Ensslint felakasztva, Andreas Baadert tarkón lőve találták meg a cellájukban.
Ulrike Meinhof testét 1976. május 15-én temették el a berlini Mariendorf temetőben. 4000 ember jelent meg a temetésen. Ahogyan más meghalt RAF-tagokét, Meinhof nevét is viselte később különkommandó, s a nyugat-európai baloldali értelmiségiek és a német mozgalmárok egyaránt felháborodva tárgyalták az állítólagos öngyilkosságot.
A testet azonban hiányosan helyezték nyugalomra: Ulrike Meinhof agyát csak 2002-ben temették mellé, miután Bettina Röhl, Meinhof egyik lánya felfedezte, hogy az agyat a boncolás során – engedély és értesítés nélkül – eltávolították, és az hosszas intézetközi vándorlás után egy magdeburgi klinikán kötött ki. Berhard Bogerts neurológus azt akarta bizonyítani, hogy Meinhof korábbi agyműtétje, amely az érzelmi központot érintette, felelős volt a „terrorba csúszásában”.
Érintettség
Bettina Röhl persze nem csak ennyit tett Ulrike Meinhof emlékezetéért. A~ maga is újságíró, leggyakoribb témája az 1968-as időszak. Dokumentumokat hozott nyilvánosságra Joska Fischer 1968-as radikális múltjáról, s legutóbbi pedig Daniel Cohn-Bendit-ről publikált. Amivel mégis a legtöbbet és a legbehatóbban foglalkozik, az a RAF, a terrorizmus medialitása és Ulrike Meinhof maga.
Felix Ensslinnel, Gudrun Ensslin fiával együtt közreműködött 2003-ban a berlini Kunst-Werken által tervezett „RAF-kiállítás”, munkálataiban. Az egyik kiállítási tárgy különösen nagy felzúdulást váltott ki: egy montázs, amelyen a RAF összes „áldozata” látható – tagok és általuk megöltek egyaránt. A kiállítás szervezői a vita kezdetén lemondtak a berlini városvezetés ajánlotta támogatásokról, és átdolgozták a koncepciót.
Alul-felül
A kulturális emlékezetben kialakuló kultusz több forrásból táplálkozik. A mitológia szempontjából a legszerencsésebb helyzet az, amelyben Ulrike Meinhof is van: a magaskultúrában és a szubkultúrában egyaránt képet akarnak róla alkotni. Ezek nem csak erősítik egymást, de növelik az esélyét annak is, hogy kritikus hangok érvényre jussanak.
Jutta Ditfurth 2007-ben publikált és többször idézett könyve – Ulrike Meinhof. Az életrajz – az eddig megjelent legalaposabb munka Meinhofról. Dithfurth maga is újságíró és politikus, a német zöldmozgalom fontos alakja. Munkáján érezhető, hogy előképnek tartja Meinhofot. Ennek az elkötelezettségnek azonban megvannak a maga szükségszerű hátulütői.
A szövege dicséreteses alapos megfogalmazású, de epikai minőségében kifogásolható. Nyelvezete zsurnalisztikus, maga a mű történeti munka és a későromantikus hősi regény ötvözete. Rajong Meinhofért, a problémás kérdésben szabályosan mentegeti. Csaknem azonosul vele, a Springer-utálatot objektív szükségszerűségként tünteti föl.
A 1960-as években átalakult politikai szcéna karizmatikus, rendszerkritikus nőalakjai egymásra találnak. Ditfurth szervesen építi be szövegébe a genderszempontokat, ami jellemző a hozzá hasonlóan magas szinten politizáló nőkre, így Meinhofra is, akik bár nem kifejezetten a nőmozgalommal foglalkoznak, de világszemléletük fontos elemének tartják a társadalmi nemekkel kapcsolatos kritikát. A RAF-nak Meinhofon kívül is feltűnően sok nő volt a tagja és hangadója. Ez is része annak a tendenciának, amelyet a női nemi szerepek átalakulásában figyelhetünk meg a hatvanas évektől: a hagyományos feminizmus megújult, és ezzel ezek a nők is tisztában vannak.
Meinhof helyet kapott például egy nőtörténeti hősantológiában: Dieter Wunderlich Eigen Sinnige Frauen című munkája tíz önálló akaratú nő életével és tevékenységével foglalkozik, s köztük Meinhof hangsúlyos szerepet játszik.
Ezzel szemben a Spiegel most sem rest: Jutta Ditfuhrt könyvéről adott recenziójában a szerzőt minden lehetséges módon kritizálja, szinte vakon az indulattól, és az sem véletlen, hogy a cikkben felvonultatott négy fényképből az egyetlen, amely magát Meinhofot hivatott bemutatni, a fentebb már említett rémisztően negatív kép, amely elfogásakor készült. Egy olyan agyonfényképezett nőről, mint Ulrike Meinhof, éppen a rendelkezésre álló legszörnyűbb fotót felhasználni erős értékválasztás a szerkesztő részéről.
A legendárium
Ulrike Meinhofról természetesen nem csak kommandót neveztek el. Számos radikális baloldali zenekar írt hozzá dalt, és született róla rockopera. A RAF-mítoszt feldolgozták dokumentum- és játékfilmeken, s most is forgatnak egy dokumentarista igénnyel összeállított művet. A nyolcvanas években punkzenekar működött Baader–Meinhof néven. Mindezek részletes taglalásába azért nem bocsátkozom, mert létezik a RAF történetét feldolgozó, kiválóan szerkesztett, forrásértékű honlap is (http://rafinfo.de/), ahol nemcsak dokumentumokat tettek közzé angol én német nyelven, de elemzéseket és többek között ide vonatkozó bibliográfiát és a filmek gyűjteményét is. A szubkulturális feldolgozások közül eggyel foglalkozom részletesebben.
A Prada Meinhof-jelenség
Egy évvel azután, hogy a RAF 1998-ban kiadta a nyilatkozatát önmaga feloszlatásáról, jelentek meg az első Prada Meinhof pólók apró német szubkultúraboltokban. A pólók esetében korántsem a Prada divatkonszern nagyvonalú, terrorpárti húzásáról van szó, és nem is a Che-pólókhoz hasonló képközpontú, testre húzható transzparensről. Először csak a kétszavas felirat, majd ennek variációi bukkantak fel, Baader és Ensslin képe és neve, a RAF-logó. Csak a RAF első generációja, abból is csak ez a három ember kapott kiemelt szerepet ebben a divatkampányban.
Persze a Prada név szinte magában foglalja ezt az ellentmondást. Ferruccia Prada is érdekes jelenség: ő az az ember, aki legmagasabb kategóriás óriásmárkát csinált egy vidéki méret utáni szabóságból, a politikatudományok doktora és az Olasz Kommunista Párt fizető tagja, prominense. Még egy karizmatikus, sikeres, komoly karriert befutott nő, aki a szélsőbaloldali politikai tevékenységben talált magára.
A Prada Meinhof sikere odáig szárnyalt, hogy prémium divatmagazinok, mint a Tussi Deluxe és a Max, divatfotó-sorozatot közöltek olyan szalagcímekkel, hogy RAF Mode és Die Zeit ist reif für RAF-popstars, modellekkel újrajátszatva elhíresült szituációkat. Halált megvető cinizmusról árulkodik, ahogyan kiemelik a modellek cipőit egy kinagyított képrészletben és ajánlót fűznek hozzá. A Soziale Praxis 1997. őszi kollekcióját Terrorist chique (Terrorista sikk) címen adta ki, s a fotókon nyilvánvalóan Baader és Ensslin figurái elevenednek meg fegyverrel a kézben. Ensslin figurájának hatása érződik Tarrantino filmjének, a Kill Billnek mindenható nőalakjában.
Ezeknek a divat- és kegytárgyaknak is a tárlatát nyújtotta a már említett RAF-kiálltás, ahol nemcsak dokumentumokat és képzőművészeti reflexiókat, de összegyűjtött butikholmikat is bemutattak.
Miért éppen a couture?
Sok csoport igyekszik vizuális megkülönböztető jegyekkel körülhatárolni magát. Ezek kifejezhetnek osztály-hovatartozást vagy zenei ízlést, politikai meggyőződést, földrajzi helyzetet vagy bármi mást. Leglátványosabban a társadalmi helyzet képződik le: például a nagy francia forradalom idején sans-culotte-ök esetében, akik a nevüket is egy bizonyos ruhadarab hiányáról kapták (térdnadrág nélküliek).
Ezek a csoportesztétikák is megalkotják a maguk szabályait, s nagy figyelmet fordítanak a teststrukturálásra. A modernista antropológiai hagyomány szerint a testet használni kifejezőeszközként archaikus magatartás; valójában azonban ez a primér információforrás soha nem veszítette el a szerepét a személyes megismerésben: a testiséget látszólag megvető irányzatok is irtózatos energiát fordítanak az állítólag kevéssé lényeges testek fegyelmezésére.
A ruházat csoportkohéziós funkciót is betölt, főként abban az urbánus kultúrában, ahol az egymás személyes ismeretére, a családból kiinduló kapcsolatokra épülő szociális egyén megszűnni, de legalábbis gyökeresen átalakulni látszik, és fontos számára valamilyen indentifikációs tényező, melynek alapján a hozzá tartozókat felismeri. Így tudja, kivel milyen minta alapján viselkedjen. Ezek újratermelt kasztok, ahol a hovatartozás artikulációjának új formája jelenik meg, és ez a pólóra vésett direkt üzenet.
A póló
A póló (T-shirt) munkásruházatként jelent meg, ahogyan a farmer is, és nagyjából vele egy időben került be a köztudatba legitim ruhadarabként. Ellenállást jelentett a polgári férfidivatot uraló ingekkel szemben, amelyek drágák, szigorúak és kényesek, ráadásul ott lebeg a nyakkendő kísértete, hiszen az inggallér kifejezetten a nyakkendőnek való. Az ingdivaton belül igen csekély a változatosság, a ma futó színes-mintás ingek megjelenése éppen a pólódivat visszahatásának köszönhető.
A póló szabadabb univerzum. Olcsóbb, ezért könnyebben halmozható; többnyire nem kell vasalni; kényelmes, mert szabadabb mozgást enged, mint az ingek, anyaga jellemzően puha. Nincs meghatározott színe: az egyszerű anyagnak köszönhetően bármilyen színben előállítható. Alkalmas a felsőtest hangsúlyozására és eltakarására egyaránt, hiszen nincs adekvát méretezés – míg az ingeket egykor gallérméret, ma már inkább vállméret alapján szabják. A hagyományos póló uniszex, genderkonnotációja alig van. Szabása egyszerű, különösebb ügyességet nem igényel, de többnyire nem házilag kell előállítani, mert – lévén munkaruházat – könnyen beszerezhető.
Ennek a kényelemnek, könnyen kezelhetőségnek és olcsóságnak köszönhetően könnyen felhalmozható, ráadásul kiválóan szitázható, hímezhető. A szitanyomás a legjellemzőbb pólófestési technológia. Szinte magától értetődő, hogy megjelenjen a publikus térben: a klasszikus avantgárd által változatos előjelekkel meghirdetett hétköznapok művésziesítése – hogy a mindennapi élet maga váljon művészetté, hogy a performanszművészet éppen a teatralitás hiánya által újuljon meg és lépjen ki a zárt terekből – megvalósult a szitázás által. És ami fontos, hogy ugyanez, gyengébb minőségben ugyan, de stencilezéssel könnyen és olcsón előállítható házi körülmények között is.
A direkt üzenetre fókuszáló művészeti trendek a feliratos pólókon kivonultak az utcákra: üzenetük közérthető, nem kell hozzá kód, mint ahhoz például, hogy a hajstílusokból vonjunk le következtetést a társadalmi helyzetre való, s emellett jól artikulált, hiszen egy önmagában viszonylag semleges médiumon a szöveg válik hangsúlyossá. A szöveg, és csak később a képek.
A társadalmi bandita
Eric Hobsbawm leírása a társadalmi banditáról tökéletesen illik a RAFlerekre: a társadalmi bandita olyan ember, aki az uralkodó szabályok igazságtalansága révén kerül törvényen kívülre, és az elnyomó hatalommal folytatott harcával akár önkéntelenül is az elnyomottak szimbólumává, a változás letéteményesévé válik. A társadalmi banditát többnyire támogatja az a szociális környezet, amelyből kiszakadt, és ez oda is köti egykori otthonához. Éppen ezért a társadalmi banditák praxisa nemigen tart egy-két évnél tovább: a létforma tarthatatlansága, a szociális források elapadása, a hatóság üldözése együttesen megörökíti a rebellisek életét. Jellemző, hogy a banditát nem is a hatóság fogja el saját erejéből, hanem árulás révén jut a nyomára – ahogyan Meinhofot is olyasvalaki „dobta fel”, aki korábban önként szállást adott neki. És innen már nemigen nyílik meg újra a normalizáció útja.
Egy ilyen mélyen beágyazott kulturális mintát követnek a RAF tagjai is; társadalmi bázisukat akkor kezdik elveszíteni, amikor akcióik során már szándékosan ártatlanokat is ölnek.
Újraírás
A Prada Meinhof történetében 2001. szeptember 11-e hozta meg a nagy törést. Míg addig a terrorizmus nyugat-európai fogalma kifejezetten a RAF-hoz hasonló csoportok Robin Hood-szerű osztályharcos képzetéhez kapcsolódott, szeptember 11-től kezdve a szó más jelentést nyert. Korábban is volt alapvető különbség a terror-attitűdök között. Míg a Meinhof gondolatait osztó szélsőbaloldali militáns csoportok többnyire heroikus Dávid–Góliát harcot folytattak az elnyomó hatalom reprezentatív pontjai ellen (mint a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke, a náci rezsim kollaboránsai, bankok, sajtópaloták), de jobbára igyekeztek megkímélni a civilek életéet, addig az az aktivitás, amely szeptember 11-ét jellemzi, a hatalomhoz hasonlóan nem tekinti szubjektumnak az embereket, akiknek az életével játszik. Emberanyagban gondolkodik, s ezt eszközként használhatja az ellen a hatalom ellen, amely ugyanezt teszi a lakossággal, csak mellékel hozzá legitimációs ideológiát is. Ez a dehumanizáló agresszió már nem alkalmas arra, hogy a célpontjaiban empátiát ébresszen; hiszen egykor a RAF támogatottságának éppen az volt alapja – amíg volt –, hogy más módszereket alkalmazott, mint ellensége, az állam.
A terrorizmus fogalmának megváltozásával megszűntek az addig sokszor pozitív konnotációk, és ezzel a Meinhof-emlékezet is kiszorult a semleges beszédtérből. Brigitte Monhauptnak, a RAF második generációja vezéralakjának szabadon engedése – börtönbüntetése letöltésével – felerősítette azokat a hangokat, amelyek szerint „ez nem vicces”, azaz a témát igenis komolyan kell venni, egészen pontosan: komoly fenyegetésként.
Az emlékezetalkotó tevékenység tehát két oldalról is sérül: részint a jelentések módosításával, részint pedig azáltal, hogy időnként felbukkan a múlt.
1968 tudatállapota
Meinhof a börtönben 1975-ben írt arról az avantgárd pozícióról, amelyet a RAF képviselt. Kifejtette: nem gondolták, hogy megdöntik majd a kapitalizmust, vagy hogy akcióik nyomán, amelyek a fennálló rend felforgatását célozták, tömegek sorakoznak fel mögéjük. A céljuk 68 tudatállapotának fenntartása volt, a felbolydulás, a mozgás, a változás, a megkérdőjelezhetőség életben tartása azáltal, hogy nem hagyják megszilárdulni a rendet, amelyet elutasítanak: a fegyelmezés rendjét, a polgári demokrácia mindennapi elnyomását. Ez a tudatállapot a langyosvíz-élet ellehetetlenüléséhez vezetne, és végső soron széles körben kérdésessé válna a rendszer legitimitása.
„Mekkora brutalitás kell önmagunkkal és másokkal szemben is, hogy polgárok maradjunk ebben a rendszerben?”
Meinhof nem osztja azt a messianisztikus nézetet, amely egyaránt jellemző a bolsevistákra és a tőrös terrorista szektákra, akiket mozgásban tart a hit, hogy ennél már nem lehet rosszabb; a sarokpont anticipálása mindig is meghatározó mintája volt a zsidó–keresztény kultúrkörnek. Ez a képzet életre hívhat kezdeményezéseket, amelyek önnön időszerűségükbe vetett hitük lendületével működnek, egészen addig, amíg nyilvánvalóvá nem válik, hogy a változás nem megy olyan könnyen . Ebben a helyzetben fordulhat elő, hogy vallási mozgalmak tagjai a csoportos öngyilkosságba menekülnek, illetve a bolsevikoknál az ideológia revíziójának folytonos elodázása.
Meinhof nem ilyen naiv; képes felmérni jelentősége partikuláris voltát. A családmodellt tárgyaló szövegeiben az emberi kapcsolatok forradalmát, az osztályharcot sürgeti a patriarchális családon belül; antifasiszta munkásságával azt szerette volna elérni , hogy a gondolkodó szubjektum önmagát vizsgálja felül, és változzon meg.
Avantgárd
Az avantgárd előőrs, élcsapat; művészet- és eszmetörténeti értelemben véve is olyan szubjektum, amely a mozgás elősegítőjének tekinti magát. Egy megszilárdult rend dinamizmusát biztosítja azáltal, hogy felvállalja a gyarmatosító veszélyes szerepét: még ismeretlen területekre lép, szűz földet tör fel, újraértékeli mindazt, aminek a korábbi, megcsontosodott analízise már nem helytálló.
Dmitrij Vilensky szerint az avatgárdnak mindig is az volt a szerepe, hogy elismerés és egyidejű támogatás híján is, pusztán önmagába vetett hitéből táplálkozva kitermelje azt a gondolatkört, amelyet később alkalmazhatnak a gyakorlatban mindazok, akik nem kulturális minták felvázolásával, hanem követésével, nem termelésével, hanem újratermelésével foglalkoznak – akik eszközként használják azokat valami egészen máshoz.
Szemléletes példa erre a száz éve alapított Nyugat folyóirat, mai irodalomtörténeti megítélés szerint kora legjelentősebb kiadványa Magyarországon – olyannyira, hogy az általános és középiskolai irodalomtörténeti tanmenetnek mintegy egyhatodát adja. Működése idején viszont kirívóan kevesen olvasták, örökké az életben maradásért küzdött. Noha a benne megjelent írások színvonala sokszor megkérdőjelezhető, mégis előállított egy olyan szövegbázist, amelyből mint köpönyegből előbújt az azt követő irodalmi közélet. Kiindulópont volt mindazoknak, akik elindultak.
Az avantgárdnak – és így a politikai avantgárdnak is – maga választotta szerepe, hogy utat mutasson. A szellemi irányzatokra épp annyira igaz ez, mint a divatra: a nagy tervezők kollekciói utat mutatnak a konfekciós gyártásnak. És hasonló tendenciákat figyelhetünk meg a marxizmus történetében, mint a szoknyahosszok alakulásában: egy szűk elit kidolgozza az alapvetéseket, amelyeket nyilvánosság elé tár; az eredményt magasabb társadalmi csoportok többnyire rajongással, alacsonyabbak gyakran megrökönyödéssel fogadják (hiszen extremitásokról beszélünk); igen hosszú idő kell hozzá, mire számos interpretáción keresztül a nézetek elterjednek, és felhígított formában a szélesebb közönség számára is fogyaszthatóvá válnak. Az elit többnyire mélységes megvetéssel szemléli a rajta kívül állók megkésettségét, számonkéri, hogy autentikus-e, és elvitatja a vele való azonosuláshoz való jogot. Meglehet, hogy ez az attitűd teszi az elit pozícióját: az időszerűség forszírozása tehát nem az időszerűség iránti vágyból fakad, hanem az elkülönülés hangsúlyozását szolgálja.
Ez a távolságtartás sokszor jellemző az ellenkultúra képviselőire is, akik saját társadalmon kívüli pozícióikra támaszkodva védik jellemzőiket mindazoktól, akiken számon kérik azok osztását.
A leszüremkedéshez hosszú időre van szükség, és ahogy látni fogjuk, az eszme, ha alászáll, sokszor valóban elfogadhatatlanná transzformálódik. Ez azonban jóval kevésbé köszönhető a plebs tehetségtelenségének, sokkal inkább a fegyelmezett nyilvánosság természetének.
A kettős kánonfoglalás elmélete
Egy erős hatás – például az, ha egy a RAF-hoz hasonló terrorista csoport, adott pillanatban belép egy beszédtérbe – pillanatnyi valóság. A terrorszervezet tevékenységének lényegi eleme, hogy megkerülhetetlen: beavatkozik a rendezett térbe és felforgatja azt (trauma). Észlelése és felfoghatatlansága együttesen teszik meghatározóvá. A rendezett tér pedig – nevezhetjük etikettnek, államrendnek, szuperegónak, fennállónak, felépítménynek, kapitalizmusnak, autoritásnak vagy bármi másnak – igyekszik ezt a hatást megszüntetni, a rendezettséget visszaállítani (elfojtás). Mindezt végrehajthatja a hatás okozójának elzárásával, agyonhallgatásával vagy meggyilkolásával, törvényi diszkreditálásával vagy cenzúrázásával – a lényeg az, hogy kiszorítja a beszédtérből. A diskurzus megszűntével, a beszédtér rendezésével az emlék, mondhatni, elsüllyed, de nem vész el (fixáció), sőt: a jelentőségét és tartósságát még növeli is az, hogy erőszakosan távolították el a benne szereplőt (szeparáció). Egy későbbi állapotban, ahogyan a tudatalattiból is, többnyire metaforikusan bukkan fel újra, és teret követel magának, de ekkor már olyan transzformált alakban (hisztéria), amelyben már nemigen kezelhető az egykori erőszakos deklaratív módszerekkel (fegyelmezés).
A beszéd terorri módja
Istvánffy András szerint a terrorizmus a társadalmainkban uralkodó transzmissziós, üzenetközvetítésre összpontosító kommunikációs modellel szemben rituális természetű: célja egy uralkodó értékrend destabilizálása, a korábbi „kik vagyunk” kérdésre új felelet kicsikarása. A terrorista cselekvés célja ebben az értelemben nem pusztán a közlés volna, de nem is egészen a követelés. A cél az, hogy az üzenet keresztüljusson olyan közegen, amely annak egyébként ellenáll, és hogy a befogadókban nem (csak) intellektuálisan, hanem érzelmileg (is) realizálódjon.
Bettina Röhl szerint a nyugatnémet terrorizmus – és ha elfogadjuk Istvánffy András tipológiáját, semmilyen terrorizmus – nem gondolható el média nélkül: a szimbolikus célpotok támadása éppen a megtámadottság üzenete által változtat az életen. A RAFlerek tudatos és szándékos médiafelhasználók voltak, élükön a médiamunkás Meinhoffal. Az üzenet, amelyet hordoztak: egy nem demokratikus államban, amely magát demokráciának nevezni, nem lehet demokratikus eszközökkel érdeket érvényesíteni. Nemcsak az államot, hanem az azzal összefonódó médiát is mint hatalmi ágenst támadták, miközben fel is használták céljaikra.
A terroristák kihasználták a média nagy gyengeségét: azt, hogy a hírközlés valójában csak ürügy az újságírásnak, hogy teret találjon a maga hatalmi és gazdasági érdekei érvényesítésének, ám eközben legitimnek is kell lennie. Nem lehet nem tudomást venni a hírekről. A tudósításokban a terrorizmus mint romboló deviacia bemutatása társul a megfelelő viselkedésminták határozottabb kijelölésével, például a háztartási terrorelhárítási viselkedésminták oktatásában. A terrorizmus önmaga hírtermészetét használja fel, s a média ugyanezt teszi: egyszerű szöveggé redukálja az erőszakosságuk révén megrázó terrorcselekményeket egy olyan beszédfolyamban, amelynek az erőszak a legtermészetesebb eleme. Minden megint normális lesz?
Becsúszás
Az a kapitalizmus, amely képes az ellene fellépő irányzatok lenyomatait befogadni, integrálni és saját képére formálni, ezzel egyúttal saját hasznára fordítani az ellenkultúrát, nem olyasfajta rendszer, amelyet egy jól körvonalazható cselekménysor megdönthet. Egy termelési mód, társadalmi berendezkedés, kulturális felépítmény, amely a legszerteágazóbb, legtöbbször okozati láncban kevéssé összefüggő részletekből rendeződik diffúz egésszé. Éppen a megszilárdulatlansága, a centralizáció örökösen hiányos volta, az át meg átrétegződések teszik annyira adaptívvá, hogy képes legyen megújulni és semlegesíteni a kritikát.
A taktika pedig éppen ez a semlegesítés: az integráció nem valódi, csak látszólagos. Illetve: látványos. Hiszen az állam nem fogadja be a városi gerillák elképzeléseit az elidegenedésről vagy a szabad szexualitásról, pusztán a képeiket (látványosságaikat: spektákulumaikat) integrálja: ezzel látszólag feloldja a konfliktusokat, valójában azonban elbagatellizálja őket.
Ez a megőrizve megszüntetés: az emlékezés hamissága általi semlegesítés, az emlékezés kisajátítása és megváltoztatása.
Egy merőleges példa: a Dutschke-emlékezet
Időközben a Springer Verlag székházát is magába foglaló Kochstaßéból Springerstraße lett. 2008-ban azonban, az ellene elkövetett merénylet évfordulóján, egy erre merőleges utcát Rudi Dutschkéról neveztek el. A Springer természetesen minden követ megmozgatott, hogy a névadást megakadályozza, de hiába. Ráadásul a kereszteződésben a Springeren autózókkal szemben elsőbbséget élveznek a Dutschkén közlekedők. A Springer, negyven évvel a merénylet, harminc évvel Dutschke halála után vereséget szenvedett a szimbolikus térben: a közlekedési rendszabályok deklarálták a progresszív politikus előbbrevalóságát. Berlin ennyivel megtette, amit megtehetett Rudi Dutsckéért.
|
