2017. június 24.

Megválaszolatlan levél Kálmán Olgának

Tisztelt Szerkesztőasszony! Kedves Olga!

Elnézést a közvetlen(kedő) megszólításáért, ismeretségünk egyoldalú, hisz én műsorának állandó nézőjeként  – hacsak tehetem – hallgatom beszélgetéseit, s eközben már előre érzem, látom gesztusait, magamban reagálva interjúalanyainak némelyszer okos megszólalására, másszor elképesztő semmitmondására, idegesítő félrebeszélésére. Ön viszont nem ismer engem. A Rubicon történelmi folyóirat főszerkesztője vagyok, s azért ragadtam klaviatúrát, mert – közvetve – megszólíttattam legutóbbi műsorában közreadott Gerő-interjújában.

Jól tudom: minden szerkesztő ki van szolgáltatva az élő (vagy élőjellegű) adás adta körülményeknek, a megszólaltatott interjúalany által bedobott témáknak, információknak. Egy ilyen téma volt az, amellyel Gerő András – egykorvolt barátom, a Rubicon sokszoros szerzője – váratlanul változtatott – remélem jól láttam, hogy az Ön elképedésére is – a beszélgetés menetén. (Csak azt sajnálnám, ha ez a fordulat előre megbeszélt színjáték lett volna, de higgye el, ezt el sem merem képzelni.)

A Gerő-féle beszólás azzal indult, hogy feltárta: van olyan ember, aki szerint közepes vagy közepesnél jobb jegyet érdemel a Horthy-korszak, mert a szociálpolitikában és más téren több elismerésre méltó fejlemény is kötődik hozzá. Ezzel szemben van félmillió áldozat. Tiszta-világos, itt nincs min gondolkodni, a fél millió áldozat felülír minden szociálpolitikát és oktatást. De ki is az az ember, ugye nem történész? – kérdezte. S válaszként következett egy durva inszinuáció: Romsics Ignác! Az inszinuáló burkoltan gyanúsít: a Horthy-reneszánsszal kapcsolatos kérdéskörbe – ami minden korszakhoz hasonlóan természetesen sokirányú elemzést érdemel – bedob egy nevet, egyetlenegyet: Romsics Ignácét. Azét a történészét, aki a korszak reális megismertetéséért az elmúlt 30-35 évben talán a legtöbbet tette, akinek a teljesítményét nemcsak itthon, hanem külföldön is általános elismerés övezi. S aki – ritka kivétel a 20. századdal foglalkozók körében! – ugyanazt mondja és írja ma is, mint a rendszerváltás előtt. Mi ez, ha nem rágalom?

De milyen szövegről is beszél Gerő? S itt kerül a képbe a Rubicon. A folyóirat 2012/1–2. számában jelent meg Romsics Ignác cikke Az utolsó békeév. Mérlegen a Horthy-korszak. A Horthy-korszak két évtizede címmel (a címadás körülményességéről én tehetek). Gerő erre a cikkre alapozva vádolja a szerzőt „relativizálással”, „helyezkedéssel” és „intellektuális dezorientáltsággal”. A bizonyíték egyetlen mondat, amely így hangzik: „Összegezve a két évtizedes út eredményeit és hiányosságait, pozitívumait és negatívumait a Horthy-kornak véleményünk szerint közepes vagy annál valamivel jobb osztályzat adható.”  Gerő nem utal a folytatásra, amely magyarázná a megállapítást. Ez így hangzik: „Az árnyoldalak közé tartoztak a több szempontból anakronisztikus társadalmi viszonyok és az antidemokratikus politikai rendszer. A hátrányokat szenvedő csoportok közül egyre, a zsidóságra végül csaknem teljes pusztulás várt. Az 1944-es deportálások áldozatainak száma mintegy félmillióra tehető. A többmilliós nagyságrendet kitevő szegényparasztok reménytelenül várták a földreformot; a nagybirtokrendszer mind a mezőgazdaság modernizálását, mind a falusi nyomor felszámolását akadályozta. A pozitívumok közé sorolhatjuk a modern szociálpolitika számos elemének bevezetését, az oktatás kiemelt támogatását és a kultúra sokszínűségét. Az 1938 és 1941 közötti revíziós eredmények idején a külpolitika is „sikerágazatnak” tűnt. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez a „siker” kérészéletű. Az 1944-45-ös inferno az egész 1920 utáni revíziós politika értelmét megkérdőjelezte.”

Ráadásul a szerző – a felkérésnek megfelelően – nem az egész korszakot „tette mérlegre”, hanem csak a békeéveket, vagyis az 1920 és 1939 közötti időszakot. A feladat konkrét volt: az utolsó békeévből visszanézve. A cím mellett ezt az általam írt felvezető „lead” is nyilvánvalóvá tette („Romsics Ignác pozitív és negatív elfogultságoktól mentesen, több szempontból teszi mérlegre a rendszer békeidőszakban, tehát 1939-ig nyújtott teljesítményét”). A Holokausztról tehát már csak ezért sem írhatott részletesen. S itt a kulcs: az írás azt az időszakot mutatja be, amelyre még kisebb mértékben nyomja rá bélyegét – külső tényezőként – a világpolitika, s jobban érvényesültek az immanens sajátosságok. A másik kulcstényező: a szerző nem Horthy Miklósról írt, hanem a Horthy-korszakról, amelyet Horthynál kvalitásosabb (mint például Bethlen István vagy Klebelsberg Kuno) és kevésbé kvalitásos személyiségek (mint Gömbös Gyula vagy Darányi Kálmán) formáltak valósággá. Ebben a korszakban sok negatív dolog is történt, mint pl. a zsidóságot sújtó numerus clausus, amelyről Romsics ír is, de ekkor történt a népiskolai program a szegényebb néprétegek felzárkoztatására vagy a társadalombiztosítás kiszélesítése is, stb. stb.

A Horthy Miklós kultuszának jeleiről szóló beszélgetésbe egy a II. világháború előtti korszakot elemző írást belekeverni nézetünk szerint önmagában sem helyes, abban a formában pedig, ahogy Gerő tette, kiváltképp nem. Ha mindenképpen Romsics és az újjáéledő Horthy-kultusz viszonyát akarták volna elemezni, akkor helyesebb lett volna szerzőnk 2007-es historiográfiai jellegű tanulmányából kiindulni, amelyben az elsők között emelte fel szavát napjaink Horthy-apologétái ellen. (Mozgó Világ, 2007/10. 3-32.)  Vagy két héttel korábbi gyömrői előadásából, amelyről éppen az Önök TV-jében állapította meg Karsai László: hogy minden tekintetben korrekt és magas színvonalú teljesítmény volt. A tudományos vitákat – ha erről lenne szó – nem politikai inszinuációval szokás rendezni. És olyan csúsztatásokkal sem, amelyek közé aduként még a hitleri autópályákat is belekeverjük.

Kedves Szerkesztőasszony! Gondoljon bele: hova vezet, ha Romsicsot vádolják műsorában relativizálással, Horthy kultuszát támogató identitásteremtő célzattal, zsákutcás történelemszemlélettel!? Vagy az egész magyar tudományosság tévesztett volna irányt, amikor Kosáry Domokos és Ormos Mária javaslatára a Magyar Tudományos Akadémia 2001-ben levelező tagjává, 2010-ben pedig rendes tagjává választotta? Netán nem őt, hanem a dolgokat helyesen láttató, s a legbonyolultabb kérdést is egy mondatban helyretevő Gerő Andrást kellett volna megválasztaniuk? A tudományban többnyire teljesítménnyel lehet előrejutni, s ez az állítás Romsics esetében biztosan igaz. Szorgalmas is, invenciózus is, termékeny is. Ezért hívják amerikai, francia és finn egyetemekre, s az utóbbi években a kolozsvári Babes-Bolyaira is előadni. És most rá lövünk? Miért? Cui prodest? Ha a nyilatkozó személyes sértettségétől eltekintünk – melynek okaira ezúttal nem kívánok kitérni –, azt kell megállapítanunk, hogy senkinek.

Gerő András sajnálatos módon nem az Ön kérdésére akart elsősorban válaszolni, hanem Romsics Ignác iránti ellenszenvét akarta megjeleníteni, s ürügyet látva, azt az ország-világ előtt kibeszélni. Egyik mondatában relativizálással vádolja meg Romsicsot, majd későb kijelenti, hogy  akik relativizálnak, azok kulturálisan el akarnak szakadni az európai hagyományoktól. Tessék? Romsics kontra európai hagyományok? Az a Romsics, aki legutóbbi interjújában (Népszabadság, 2012. május 19.) a lehető legelkötelezettebben állt ki Magyarország alternatíva nélküli európai orientációja mellett, s akit ezért – és ezen túlmenően egész tevékenységéért – a szélsőjobboldali internetes portálok álnevek mögé bújó kommentelői útszéli módon támadnak?  Ezt komolyan gondolják? Ez lenne az egyenes beszéd? S ez ellen Önnek nem volt egyetlen szava! Még egy visszakérdezés sem! Nincs ennek az országnak elég baja?

Tisztelt Szerkesztőasszony! Kedves Olga!

Ne haragudjon, hogy ilyen hosszúra nyúlt levéllel zavartam, bár ez is csak egy rövid reflexió az interjú által felvetett kérdések kapcsán. Remélem, nem érzi úgy, hogy ellenséges szándékok vezérelnének. Levelemben egy tudományos approximációt képviselő szemléletet – melyben elengedhetetlen az egyrészt–másrészt szempontú, vagyis multiperspektivikus elemzés – próbáltam szembesíteni egy személyes sértettséget tükröző, politikai szempontú ex cathedra megnyilatkozással. Gerő Andrásnak sok-sok érdeme van, ám ezúttal túlságosan elhomályosította elméjét az indulat.

2012. május 22.

Üdvözlettel:

Rácz Árpád
Főszerkesztő
Rubicon