2017. szeptember 21.

Megvan az ideje az ölelésnek. A házasélet egyházi előírásai a kora középkorban

Szerző: Katus László

A házastársak szexuális élete a középkorban nem volt magánügy, az egyház a családi élet intim pillanatai fölött is ellenőrzést akart gyakorolni. Úgy tartották, a házasságot Isten nem a „test gyönyör iránti vágyának kielégítésére” engedte meg, s önmegtartóztatás nélkül a házasság is bűn, amiért vezekelni kell. Szigorúan szabályozták, hogy mikor van az ölelésnek az ideje.

A középkori keresztény civilizáció egyik legjelentősebb akkulturációs teljesítménye a házasság és a szexuális élet keresztény modelljének kidolgozása és elfogadtatása volt a Római Birodalom bukása és a népvándorlás nyomán létrejött európai társadalmakkal. Ez a folyamat hozzávetőlegesen egy évezredet vett igénybe. A 12. század végére általánosan elfogadottá vált a keresztény házasság mint társadalmi, jogi és vallási intézmény, amelyet a monogámia, a felek szabad beleegyezése, a felbonthatatlanság és a szentségi jelleg, továbbá a rokonok közötti házasság, azaz a vérfertőzés tilalma jellemzett. Ezzel párhuzamosan el kellett fogadtatni azt is, hogy a házasság, illetve az együttélés kereszténység előtti formái – ágyasság, többnejűség – s az azokhoz kapcsolódó szokások – nőrablás, a feleség eltaszítása, válás és újraházasodás –, valamint a házasságon kívüli szexuális tevékenység valamennyi esete összeegyeztethetetlen a kereszténységgel és bűnnek számít.

A szexuális magatartás keresztény normái
E folyamat szerves része volt a házasságon belüli viselkedés, elsősorban a szexuális magatartás keresztény normáinak kialakítása és meggyökereztetése a társadalom mindennapi életében. Ennek érdekében az egyháznak tulajdonképpen “kétfrontos” küzdelmet kellett folytatnia. Egyfelől meg kellett védenie a házasság és a szexuális élet létjogosultságát a túlzottan aszketikus vallási irányzatokkal szemben, amelyek ezt elutasították (pl. a gnosztikusok, manicheusok vagy a katharok). Másfelől meg kellett győznie a híveket arról, hogy a házasság keretei között folytatott nemi életnek is vannak szabályai, s a házasságon belül is helye van az önmegtartóztatásnak. Amint a bibliai Prédikátor mondja:

“Mindennek megvan az órája és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt [...], van ideje az ölelkezésnek, és van ideje az öleléstől való tartózkodásnak.”

A keresztények között is akadtak időnként, akik “káromolták a házasságot, és azt állították, hogy senki, aki házasságban él, nem remélheti Istentől az üdvösséget”. Sokan gyanakodva és megvetéssel tekintettek a házasságban élőkre azok közül is, akik szüzességi fogadalmat tettek, elsősorban a szerzetesek. Őket már Szent Ágoston figyelmeztette az 5. század elején,

“hogy a házasságot ne ítéljék valamiféle rossznak [...] Aki a házasságtól ment marad, ne azért fusson tőle, mintha az valamiféle rossz lenne, hanem hogy magasabbra törjön.” Egy 4. századi püspöki zsinat pedig egyenesen kiközösítéssel fenyegette azt, “aki a házasság iránti megvetésből él szűzi vagy önmegtartóztató életet, nem pedig azért, mert a szüzesség jó és szent dolog”.

A házasságon belüli nemi élet keresztény megítélésében a fő problémát az okozta, hogy a gyermeknemzés – ami a házasság elsődleges célja – érzéki gyönyörrel jár, s ezt némelyek önmagában bűnösnek tartották. Az egyik legnagyobb tekintélyű nyugati egyházatya, Nagy Szent Gergely pápa így írt egyik lelkipásztori levelében:

“a megengedett házastársi egyesülés sem lehetséges a test kívánsága nélkül, ez pedig semmiképpen sem lehetséges bűn nélkül.”

A nemi aktus tehát a házasságon belül sem mentes bűntől, legfeljebb bocsánatos bűn. Annál is inkább, mert Szent Ágoston óta általánosan elfogadott nézet volt, hogy az eredendő bűn, azaz Ádám és Éva vétke a nemzés útján származik át egyik nemzedékről a másikra. Akadtak egyházatyák, akik szerint a gyermeknemzés létező formája a bűnbeesés következménye, s az ártatlanság állapotában ez még nem így volt. Velük szemben már Szent Ágoston leszögezte – s véleményét a 13. századi skolasztika nagyjai is megerősítették –, hogy a házasságot és a nemiséget Isten ajándékozta az embernek a bűnbeesés előtt. A gyermekek nemzése az ártatlanság állapotában is a férfi és a nő egyesülése útján történne, s ez az egyesülés ott is érzéki gyönyörrel járna, mégpedig Aquinói Szent Tamás szerint a mostaninál nagyobb gyönyörrel. A bűnbeesés következménye tehát nem a nemek egyesülését kísérő érzéki gyönyör – hiszen ez Isten adománya –, hanem a mértéktelen és rendetlen vágyakozás, amely ellentétben áll “az értelem rendjével” (ez a bűn lényege) és a nemi aktus természetes, Isten által elrendelt céljával.

A házasságon belüli nemi élet nem bűnös, ha általa megvalósulnak a “házasság javai”, amelyek – Szent Ágoston szerint – a gyermek, a hűség és a szentség (proles, fides, sacramentum). A házasságon belüli nemi aktusnak tehát két indokolt motívuma lehet: elsősorban gyermekek nemzése, másodsorban a “házastársi kötelességek” teljesítése. Szent Pál a következőket írta a korinthusi hívekhez intézett levelében:

“A férfi teljesítse házastársi kötelességét feleségével szemben, hasonlóképpen az aszszony is a férjével szemben. Az asszony nem maga rendelkezik testével, hanem a férje, miként a férfi sem maga rendelkezik testével, hanem a felesége.”

A házasságon belüli nemi élet “orvosság” a paráznaság ellen, mert megakadályozza, hogy a felek a házasságon kívül keressék szexuális vágyaik kielégítését. Ha a nemi aktusnak ezek az indítékai, akkor semmiképp sem tekinthető bűnnek, akkor sem, ha érzéki gyönyörrel jár – szögezik le a skolasztika tekintélyei. Bűnnek az számít, ha valakit annyira elragad a szenvedély, hogy “házastársában nem a feleségét látja, hanem csak a nőt, s kész lenne ugyanezt művelni vele akkor is, ha nem lenne a felesége”. Tehát az érzéki gyönyört önmagáért keresi, és figyelmen kívül hagyja a házasság elsődleges célját.

A szexuális önmegtartóztatás
A házasfeleket érintő legfontosabb előírások a különféle indokkal megkövetelt időszakos szexuális önmegtartóztatások voltak. Ezeket egyrészt a nő menstruációs ciklusai, másrészt a keresztény naptár szent időszakai, ünnepei határozták meg. A tilalmakat a 4. századtól a 11. századig fokozatosan vezették be. Eleinte csak ajánlották vagy előírták őket, majd egy idő után megszegését szankcionálták is, penitencia formájában. A prédikációkban pedig azzal fenyegették a tilalmak megszegőit, hogy torzszülötteket, leprás, epilepsziás és egyéb betegségektől sújtott gyermekeket fognak a világra hozni.

Menstruáció idején 3–6 napig tilos volt az érintkezés, ez évente 36–72 napot jelentett. Ennek megszegéséért 10 nap böjt járt. A havi vérzéses nőt már az ószövetségi zsidóság is tisztátalannak tekintette. Hiába írta Szent Pál, hogy a keresztényeket nem kötik a mózesi törvény tisztasági előírásai, s hiába ítélte el ezek betartóit a keresztény szokásjog egyik első írott emléke, a 3. századi Didaszkália, a tilalom mégis tovább élt a középkor folyamán.

Igen hosszú önmegtartóztatási periódust jelentett a terhesség ideje. Eleinte az egész időszakra kiterjedt, legalábbis attól kezdve, hogy a terhesség nyilvánvalóvá lett, vagy amikor a magzat megmozdult. Ez a gyakorlatban 7–8, illetve 4–5 hónapot jelentett. A 10–11. században a tilalom lecsökkent az utolsó 3 hónapra, sőt bizonyos esetekben a szülés előtti 30–40 napra. Ehhez azonban hozzáadódott a szülést követő tisztulási idő, amely leánygyermek születése után hosszabb volt, mint fiú újszülött esetében, de legalább 30–40 napig tartott, sőt néhány helyen 60–70 napra nyúlt.

A tilalom alá eső időszakok másik csoportját a keresztény kalendárium szent napjai alkották. A 4–5. századtól bizonyos napokon a keresztény házastársaknak tartózkodniuk kellett egymástól, hogy – Szent Pál tanácsának megfelelően – az imádságnak szenteljék magukat. A hét napjai közül ilyen volt mindenekelőtt a vasárnap, ehhez csatlakozott nagyon sok esetben a szerda és a péntek mint hagyományos böjti nap s ritkábban a szombat, de legalábbis a szombatról vasárnapra virradó éjjelen tilos volt a szexuális érintkezés. Ez minimálisan 52, maximálisan 208 napot jelentett évente, s a feldolgozott mintegy 60 kora középkori gyóntatói kézikönyv egyötöde kifejezetten az utóbbit írta elő.

A 8. században a megtartóztatási napok között az egyházi év jeles ünnepei is megjelentek, számuk eleinte 11, illetve 13 volt, majd fokozatosan nőtt, s a 11. században a böjti napokkal együtt elérte a hatvanat. Ilyenek voltak mindenekelőtt a fő ünnepek: karácsony, húsvét, áldozócsütörtök, pünkösd, továbbá újév, vízkereszt, gyertyaszentelő, Keresztelő Szent János, Szent Mihály, Szent Márton és Szent András ünnepe. Ez a minimum, de sok helyen idővel csatlakozott hozzájuk Szent István első vértanú, Szent János apostol, az Aprószentek, Péter és Pál apostolok, mindenszentek ünnepe és Nagyboldogasszony napja is. A 11. századra felkerült a listára a többi apostol napja, továbbá a búzaszentelés ünnepe, a 3 keresztjáró nap, minden negyedévben a 3 kántorböjt s általában a nagyobb ünnepek előestéje, vigíliája is. A legtöbb vidéken ehhez járult még néhány helyi szent és ott különösen tisztelt vértanú napja.

A 9. századig a tiltott napok között szerepelt a három nagy “negyvennapos” böjti időszak. A legfontosabb közülük a nagyböjt, amely hamvazószerdától húsvét vasárnapig tartott, s összesen 46 nap folyamatos önmegtartóztatást jelentett. Valójában még ennél is többet, mert húsvét vasárnap ugyan tilos volt a böjt, de házaséletet – vasárnap és fő ünnep lévén – nem lehetett élni. Forrásaink csaknem egynegyede ehhez még hozzávette húsvét nyolcadát is, tehát a tilalom ez esetben 56 napra terjedt ki. Hasonló volt a helyzet a karácsonyt megelőző szent idő, az advent esetében is, amely a kora középkorban jóval hosszabb volt, mint manapság, mert Szent Márton napján, november 11-én vette kezdetét. Az adventi megtartóztatás sem fejeződött be karácsonykor, amikor a böjt véget ért: a keresztény házaspárnak karácsonykor s az azt követő három ünnepnapon is illett a házasélettől tartózkodnia. Sőt akadt olyan ír kézikönyv, amely ezt az időszakot 20 nappal meghosszabbította, egészen vízkereszt nyolcadáig. Az ír hívek tehát karácsony előtt és után összesen 64 napot éltek megtartóztatásban.

A harmadik tartós “negyvennapos” időszak pünkösdhöz kapcsolódott. Van olyan forrás, amely ennek kezdetét pünkösd előttre teszi (ebben az esetben a két hosszú megtartóztatási időszak összekapcsolódott, s elérte a 100 napot), de általában az ünnep után kezdődött. Ezt azonban nem sikerült tartósan meggyökereztetni, s a 10. századi penitenciálékban már nincs nyoma. Ekkor rövidült le az adventi idő is 22-23 napra. Így ez a három hosszú megtartóztatási időszak – amely korábban legalább 130 napot tett ki – 69 napra csökkent. Igaz, ekkor nőtt meg az év folyamán elszórt ünnepek és böjti napok száma, de a házaspárok ezeket az 1–3 napra terjedő tilalmakat könnyebben elviselték, mint a 40–50 naposakat.

Tilos volt a házasélet azokban a napokban is, amikor a hívő szentáldozáshoz járult. Ez legalább 3 napot jelentett, de a 10–11. században 5–7 napra bővült, s nemcsak előtte kellett tartózkodni a szexuális élettől, hanem sok esetben utána is néhány napig. A házasságkötéssel kapcsolatos egyházi áldás után 3 napot kellett várnia az ifjú párnak, hogy megkezdhesse a házaséletet.

Ha összegezzük azokat a napokat, amikor vallási okokból nem lehetett házaséletet élni, akkor meglepően nagy számot kapunk. Az első ismert penitenciáléban, amely Írországban készült a 6. században, ez 196 napot tett ki, a következő évszázadokban pedig többnyire 260–270 nap körül mozgott évente. Tehát átlagosan 90–100 nap maradt “az ölelésre”, de a mérsékeltebb követelményeket támasztó penitenciálék esetében is csak 180-185. Ha ehhez hozzávesszük a menstruáció, a terhesség és a szülést követő tisztulás idejét, akkor – az asszony termékenységétől függően – évente mindössze 21–44 napon kerülhetett sor házastársi érintkezésre, ami havi 2–4 napot jelentett. Ez olyan nőkre érvényes, akik nem szoptattak. A szoptató anyák esetében – s ez volt a nagy többség – e napok száma 50–70, azaz havonta 4–6 nap volt.

Demográfiai következmények
A történeti demográfusokat elsősorban az érdekli, hogy az egyházi előírások – amennyiben betartották őket – milyen mértékben befolyásolták a házasságok termékenységét s közvetve a népesség számának alakulását. Ebből a szempontból elsősorban a három hosszabb megtartóztatási időszaknak volt jelentős hatása, mert – minden egyéb tényezőt is figyelembe véve – 30–40%-kal csökkentették a megtermékenyülés esélyét: a házas nők termékeny periódusainak körülbelül ekkora hányada maradt kihasználatlanul. Ezért jogos az a feltevés, hogy – járványok, éhínségek, csecsemő- és gyermekhalandóság mellett – a szigorú egyházi előírások is hozzájárultak a késő ókori és kora középkori Európa demográfiai visszaeséséhez. Európa népessége a Kr. u. 2. századi tetőpont után több száz éven át folyamatosan csökkent, s valamikor a 7. század táján érte el a mélypontot. A 8–9. században néhol lassú népességnövekedés figyelhető meg, de a középkor nagy demográfiai robbanása csak a 10–11. században vette kezdetét. Ebben szintén szerepe volt az házasélettel kapcsolatos egyházi előírások megváltozásának. A 10. században ugyanis – mint láttuk – a 3 “negyvennapos” megtartóztatási időszak közül az egyik teljesen eltűnt, egy másik pedig a felére rövidült. Ugyanekkor az egyház a legtöbb helyen eltörölte a szerdai, pénteki és szombati napokra vonatkozó tiltást. A demográfusok számításai szerint ezen változások együttes hatásaként a korábbi századokban kihasználatlanul maradt termékeny periódusoknak mintegy a fele újra “aktivizálódott”.

A 11. század után “az öleléstől való tartózkodás” napjainak száma egyre csökkent: a 8. századi átlagosan 270 napról a középkor végére (a 16. század elejére) 120–140 napra. A nagyböjti megtartóztatás ekkor már nem kötelező, csak ajánlott. Később azt is elnézték, ha valaki a tiltott ünnepnapokon teljesítette házastársi kötelességét, különösen akkor, ha ennek megtagadása esetén fennállt a házasságtörés veszélye. A 15. század híres teológusa, a párizsi egyetem kancellárja, Jean Gerson figyelmeztetett:

“ha tudomásodra jut, hogy házastársadat házasságtörés veszélyével fenyegető vágy emészti, akkor a házastársi kötelességet minden időben és helyen (még szent helyen is) teljesíteni kell.”

Ez alól csak komoly egészségi ok adhatott felmentést, különben a visszautasítás halálos bűnnek számított. Ekkor már a korábban természetellenesnek tartott pozíciókat is elnézték, amennyiben azok a megtermékenyülést nem akadályozták.

Ezek voltak tehát az egyházi elvárások a házas hívőkkel szemben. Kérdés, hogy a hívek mennyiben tettek ezeknek eleget. A penitenciás könyvek elemzése is jelzi, hogy nem mindig sikerült az igényeknek érvényt szerezni, s ilyenkor a klérus bölcsen visszavonult. A 10. századra a pünkösdi negyvennapos megtartóztatási időszak, valamint a szerdai, pénteki és szombati tilalom eltűnt. A terhesség teljes időszakára kiterjedő tiltás sem bizonyult tarthatónak, ez is 3 hónapra, illetve 40 napra csökkent.

A hívek magatartására utal a 6. században élt Caesarius arlesi püspök, aki – miután figyelmeztette híveit, hogy a tilalmi időszakok megszegése esetén azt kockáztatják, hogy leprás és epilepsziás gyermekeket hoznak a világra – kijelentette: “A leprások rendszerint nem a tanult emberektől születnek, akik a tiltott napokon megőrzik tisztaságukat, hanem főleg a falusiak között, akik nem tudják magukat megtartóztatni.”

A 9. században Jónás orléansi püspök elégedetten írta, hogy

“a házasságban élők többsége, igen szemérmes módon, igyekszik megkülönböztetni azokat az időket, amikor szabad és amikor nem szabad egyesülni házastársukkal”.

Ám ezután így folytatta:

“Vannak azonban olyanok is, akik nemcsak megtagadják ennek betartását, hanem még szemérmetlenül ellent is mondanak a tisztáknak és az őket elítélőknek. Feleségeinket – mondják – a törvény köti hozzánk, tehát ha tetszésünk szerint élünk velük, amikor és ahogy akarunk, nem vétkezünk. Sőt nagyobb bűnt követünk el, ha feleségünk ölelésétől tartózkodunk, és nem nemzünk gyermekeket, amire kötelezve vagyunk. Ezt az ellenvetést gyakran hallottam. Mások azt állítják – folytatta Jónás püspök –, hogy szabad terhes asszonnyal közösülni, s nevetnek, mikor ezért megróják őket [...] Sokak szerint minden időben eleget kell tenni a házastárs kívánságának, s nem különböztetik meg a közösülés és a megtartóztatás idejét, nem kímélik a terhes asszonyt, és a menstruálótól sem tartózkodnak. Némelyek ezt tudatlanságból teszik, de vannak akik tudatosan.”

Sienai Szent Bernardin, a 15. századi jeles ferences hitszónok már jóval pesszimistább, midőn – természetesen erős szónoki túlzással – így nyilatkozott:

“ezer házaspár közül – úgy vélem – 999 az ördögé.”

Ez is jelzi, milyen nehézségekkel járt a házaspárok számára a házasélettel kapcsolatos egyházi előírások betartása, pedig azok addigra már sok tekintetben enyhültek a kora középkoriakhoz képest.

A vezeklés
Az 5. századra kialakult a keresztény egyház bűnbánati fegyelme: elterjedt a titkos és egyéni gyónás, valamint a vezeklés gyakorlata, amelyet a hívek minden bűn elkövetése után megismételhettek. Nemcsak az igen súlyos, “főbenjáró” bűnöket kellett megvallaniuk, hanem a kisebb, “mindennapi” bűnöket is. Ekkor jöttek divatba a gyóntatók és a hívek tájékoztatására az ún. penitenciás könyvek (Libri Poenitentiales), azaz gyóntatói kézikönyvek, amelyek felsorolták a szóba jöhető bűnöket és a bocsánat fejében értük kiróható vezeklést, a penitenciát. Minden bűnnek megvolt a maga tarifája: a szexuális vétségek esetében rendszerint böjtölés és a házasélettől való tartózkodás, a paráznaság különböző fajtái esetében egy évtől 15 évig terjedően. A vezeklés mértéke vidékenként és koronként változott, de a házas hívekkel szembeni elvárások, előírások lényegében azonosak voltak a nyugati keresztény világban.

A legelső ismert penitenciás könyvek Írországban készültek a 6. században, s onnan terjedtek el egész Európában. Theodore canterburyi érsek penitenciáléja a 7. században többek között kimondta: “Aki a menstruáció idején vagy a szülést követő tisztulás előtt közösül, az húsz napig vezekeljen. Aki az Úr napján közösül, az egy, két vagy három napig vezekeljen. Ha egy férfi a feleségével természetellenes módon, hátulról közösül, az első alkalom után negyven napig vezekeljen. A tiltott időben való közösülésért 40 napig kell böjtölni. Az asszony, aki abortuszt követ el, mielőtt a magzat életre kelne, vezekeljen egy évig, vagy három negyvennapos időszakon át, vagy negyven napig a bűn természetének megfelelően. Ha az abortusz később történt, azaz a fogantatás után több mint 40 nappal, akkor úgy vezekeljen, mint a gyilkos asszony, azaz három éven át szerdán és pénteken és a három negyvennapos periódus alatt. A kánonok szerint ez a vétek 10 év vezekléssel büntetendő.”

Burchard wormsi püspök 11. századi dekrétuma a következőképp rendelkezett a házasságban elkövetett bűnökről:

“Feleségeddel vagy valaki mással hátulról közösültél, kutyák módjára? Ha ezt tetted, vezekelj 10 napig kenyéren és vízen. Feleségeddel menstruáció idején egyesültél? Ha ezt tetted, vezekelj 10 napig kenyéren és vízen. Ha szülés után, a tisztulás előtt feküdtél le vele, akkor 20 napig vezekelj kenyéren és vízen. Lefeküdtél feleségeddel, miután a magzat megmozdult méhében vagy negyven napon belül a szülés előtt? Ha ezt tetted, vezekelj 20 napig kenyéren és vízen. Lefeküdtél a feleségeddel vasárnap? 4 napig kell vezekelned kenyéren és vízen. Nagyböjt idején közösültél a feleségeddel? 40 napig kell vezekelned kenyéren és vízen, vagy 26 solidust kell alamizsnaként adnod. Ha ezt részegség miatt tetted, akkor 20 napig vezekelj kenyéren és vízen [a részegség tehát enyhítő körülmény!]. Karácsony előtt 20 napon át és minden vasárnap, minden böjti napon, az apostolok ünnepein és minden fő ünnepen köteles vagy megőrizni a tisztaságot. Ha ezt nem teszed, 40 napon át vezekelj kenyéren és vízen.”

Mivel a házasság fő célja gyermekek nemzése, minden olyasmi tilos volt, ami ezt akadályozta. Az abortuszért – amelyet már a legkorábbi keresztény szövegek határozottan elítéltek – igen súlyos penitenciát szabtak ki, lényegében azonosat a gyilkos nők vezeklésével (a magzat korától függően egytől tizennégy évig, bár egy 8. századi angol penitenciálé megjegyzi, hogy nagy különbség, ha ezt egy szegény asszony teszi a gyermek felnevelésének nehézségei miatt).

Az egyesülésre csak egyetlen pozíciót tartottak természetesnek, a többi “természet ellen való”, különösen ha “hátulról” történik, “kutyák, állatok módjára”. Nem illett a házastársaknak együtt fürdeni, egymást mezítelenül látni. Ezért a 11. században 3 napi böjtölés járt kenyéren és vízen.

A hosszú, sokszor évekig tartó vezeklést idővel egyre inkább meg lehetett váltani keményebb, de rövidebb, könnyebben teljesíthető penitenciával, esetleg zarándoklattal vagy éppen pénzbírsággal. Ez a tarifális rendszer a 11. század után fokozatosan megszűnt, átalakult. A gyóntatói kézikönyvek, lelki tükrök divatja azonban megmaradt, sőt a középkor vége felé számuk egyre növekedett, hiszen 1215 után minden hívő legalább évente egyszer köteles volt gyónni.