2017. november 24.

Mi a felvilágosodás?

Szerző: Ludassy Mária

Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni! – fogalmazott tömören Kant, amikor feltették neki a kérdést: mi a felvilágosodás? A német filozófus válasza akár a 18. század szellemi szintézise is lehetne: „A felvilágosodás az ember kilábolása a maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele.”

A felvilágosodás nagykorúvá tette az embert: minden morális és vallási, filozófiai és politikai kérdésben a saját belátását tekintette végső tekintélynek. Hagyományos hitelveket, tradicionális tekintélyeket persze el lehet fogadni ezután is, de nem mint tradíciót és tekintélyt, hanem mint az emberi értelem előtt önnön racionalitását igazoló hagyományt, az ésszerűség kritériumait kielégítő hitet.

A kiskorúság kényelmes
A nagykorúvá válás persze fájdalmas folyamat: a paternalizmus, a gondoskodó hatalom (legyen az világi vagy egyházi) nemcsak korlátoz, védelmez is. Ha csak saját tehetségemben bízhatok létfeltételeim biztosításában, akkor ugyan szabad vagyok, de ha szerencsétlen lennék, nincs ott az állam atyuska, hogy a hónom alá nyúljon. Ha csak a saját ítéletemben bízhatok erkölcsi értékrendszerem kialakításában, akkor a magam ura vagyok, de autonómiámért súlyos árat kell fizetnem, ha a hagyományos hatalmasságoknál is emberellenesebb eszmerendszert találok választani. Ezért érthető a félelem a szabadságtól, a visszavágyakozás a történelmi szokásrendszerek istállómeleg biztonságába. „Kiskorúnak lenni kényelmes – folytatja válaszát Kant. – Ha van egy könyvem, amely eszemül, egy lelkipásztorom, aki lelkiismeretemül szolgál, s egy orvosom, aki megszabja étrendemet stb., akkor nincs szükségem arra, hogy magam gondolkozzak.”

Kant az emberi természet természetes inerciáját, biztonságvágyát tekinti a felvilágosodás, a szellemi nagykorúsodás legfőbb akadályának. A kombattánsabb franciák a sötétség erői összeesküvésének, a szellemi szabadság és az emberi jogok ősellenségeinek legyőzését tartották fő feladatnak a felvilágosodás filozófusai számára (akiket a „philosophes” név különböztet meg a spekulációkkal megelégedő philosopherektől): „Sohasem szűnve meg követelni az ész függetlenségét, az írás szabadságát mint az emberi nem jogát és boldogulásának zálogát, fáradhatatlan eréllyel szállva szembe a fanatizmus és a zsarnokság minden bűnével, üldözve a vallásban, a közigazgatásban, az erkölcsökben és a törvényekben mindezt, ami az elnyomás, a kegyetlenség és a barbárság bélyegét hordja magán, a természet nevében az emberi vér tiszteletét parancsolva a királyoknak, engesztelhetetlen eréllyel szemükre hányva azt a sok vérontást, háborút és kínszenvedést, amelyet kapzsiságuk vagy nagyravágyásuk zúdított az emberiségre, csatakiáltásul e jelszavakat hangoztatva: értelem, türelem, emberiesség” – foglalja össze filozófustársai történelmi küldetését Condorcet 1793–94-ben, a jakobinus terror elől bujdokolva írt alapművében, Az emberi szellem fejlődésének vázlatos történetében.

Az emberi jogok felfedezése
Condorcet a történelmi haladás fő forrásának és egyben kritériumának az emberi értelem fejlődését tekintette. Ezen értékrend alapján a világtörténelem kiemelkedő stációja a görög demokrácia, nemcsak politikai berendezkedése folytán, hanem mert megvalósult a racionális érvelésnek a bizonyítási eljárásban egyedüli tekintélyként történő elfogadása. Nem az számít, hogy ki mond valamit, hanem hogy milyen argumentumokkal képes alátámasztani mondanivalóját: a filozófia előfeltétele az érvelők elvi egyenrangúságát kimondó demokratikus elv. Condorcet szerint az újkorban Descartes módszeres kételye a világtörténelmi korszakhatár, azaz a minden tradicionális tekintélyt és szentségként tisztelt szokást az értelem ítélőszéke elé citáló s ott esetleg könnyűnek találó kritikai attitűd emancipálta az embert a „tekintély járma alól”.

Locke „felfedezései” közül Condorcet, a racionalista filozófus fontosabbnak tartja az „emberi jogok” felfedezését (vajon hol voltak ezek az elidegeníthetetlen szabadságjogok a rabság évezredei alatt?), mint az empirista ismeretelméletet, a mindent az érzéki tapasztalatra visszavezető szenzualizmust. Ez utóbbit Voltaire filozófiai propagandahadjárata tette meg a felvilágosodás közös krédójává, s a „standard” felvilágosodás Helvétiustól Holbachig valóban a locke-i ismeretelméleti empirizmus követője lett. Csak a legeredetibb gondolkodók lógtak ki a sorból: Diderot karteziánus természetfilozófiája és az angol „erkölcsi érzék” (moral sense) iskolához kapcsolódó morálfilozófiája, valamint Rousseau radikális szentimentalizmusa, a vallási meggyőződéstől az erkölcsi intuícióig mindent az „amit jónak érzek, az valóban jó, amit rossznak érzek, az valóban rossz” egyes szám első személyben fogalmazó legfőbb bírójának ítéletére visszavezető emotivizmusa (az érzelmek csalhatatlanságát hirdető tanítása).

A kizárólagosság veszélye
Ezzel a tévedhetetlen erkölcsi bíróval nincs is baj addig, amíg a magánmoralitás értékeit fogalmazza meg a felülbírálhatatlan erkölcsi intuíció magabiztosságával. Ám amint kilép a magánszféra meghittségéből, és közéleti szerepet vállal, mint a Társadalmi szerződés (1762) törvényhozója, veszélybe sodorja a felvilágosodás világi humanizmusának legfontosabb értékeit: a vallási-világnézeti toleranciát (Jean-Jacques Rousseau hívő, tehát aki nem hisz, annak magánmoralitását és állampolgári lojalitását egyaránt kétségbe vonja az ateistákra kimondott halálos ítélet a Társadalmi szerződésben), a gazdasági szabadságot (a gazdasági szabad verseny ellentétes a köztársasági erénnyel), valamint a magánélet függetlenségét (a republikanizmus nem engedheti meg a privát szférába történő elzárkózás önző erkölcsét). Ezen eszmekör egyenesági leszármazottja a jakobinus diktatúra ideológiája; Robespierre-nek a Legfőbb Lény létét és a lélek halhatatlanságát Konvent-dekrétumban kimondó ateizmusellenes kampánya; Saint-Just verdiktje, mely a közömbösökre is halálbüntetést kér az erény és a terror nevében.

Condorcet, aki áldozata lett ennek a kizárólagos mentalitásnak, a felvilágosodás értékrendszeréből a nemzetekfölötti humanizmus, az emberi jogokért küzdő kozmopolitizmus hagyományát tekintette meghatározónak (Kant is „világpolgári szemszögből” írta meg történelemfilozófiáját). „A különböző nemzetek filozófusai, akik elmélkedéseikben országra, fajra vagy vallási hovatartozásra való tekintet nélkül foglalkoztak az egész emberiség érdekeivel, spekulatív vélemények különbözősége ellenére is erősen összetartó csatasort alkottak minden tévedés, a tirannizmus minden fajtája ellen. Az általános emberszeretet érzése hevítette őket, küzdöttek az igazságtalanság ellen még akkor is, ha saját hazájukat nem érintette, amikor éppen az ő hazájuk bizonyult benne bűnösnek más népekkel szemben, Európában éltek, de szembeszálltak azokkal a bűnökkel, amelyekkel a kapzsiság mocskolja be Amerika, Afrika és Ázsia partvidékeit.”

A felvilágosodás filozófiai hagyatékát összefoglalva valóban ez, az egyetemes emberszeretet, az emberi méltóság, az emberi jogok egyetemességének hite a legfontosabb: a „spekulatív nézetekben” karteziánus vagy locke-iánus, racionalista vagy empirista, morálfilozófiájukban az erkölcsi érzékek avagy a természetjogi dedukciók elsőbbségét valló filozófusokat ez tette a felvilágosodás „philosophe”-jaivá. A felvilágosodás a modernitás többé-kevésbé optimista krédóját fogalmazza meg, a szellemileg nagykorúvá vált ember emancipációját a premodern szellemi béklyók és a posztmodern erkölcsi nihilizmus ellenében.