Szerző: Hahner Péter

A francia népesség 80-90%-át kitevő parasztok számára az állami adó csak egyike volt azon adóknak és járadékoknak, amelyeket fizetniük kellett.

A legrégebbi adót az egyháznak fizették: a papi tized kivetésénél a leggyakrabban Nagy Károly 801-ben hozott rendeletére hivatkoztak. Eszerint a föld gyümölcseinek egytizedét a papok eltartására, a templomok fenntartására és a szegények támogatására kell fordítani. Az évszázadok során ezt az elvet alaposan eltorzították, rengeteg kivételt vettek figyelembe, bizonyos helyeken a termés egytizedénél is többet gyűjtöttek be, de sokkal gyakoribb volt, hogy kevesebbet. A papi tized a királyságban átlagosan a termés 6-8%-át jelentette.

Fizették a földesúri terheket: a járadékot (cens), fizettek a malom, a présház és egyéb létesítmények használatáért, tulajdon-átruházáskor, a földesúri igazságszolgáltatás igénybevétele esetén, és munkát is végeztek a földesúr földjein (leggyakrabban évi 10 napon át). E földesúri járadékok súlya igen eltérő volt: délen a paraszti jövedelem alig 1%-át emésztették fel, Bretagne-ban viszont 10%-át. A legtöbb tartományban jelentéktelen volt, de mégis bosszantó, mert a paraszt semmit sem kapott viszonzásként.

Aki nem a saját földjén gazdálkodott, az földjáradékkal tartozott a tulajdonosnak. Ez igen súlyos teher volt, a termés egyötödétől feléig terjedhetett. Aki pedig eladósodott, az fizethette az uzsorajáradékot is. És mindezen terhek tetejébe a középkor végétől egyre nagyobb súllyal nehezedtek a parasztság vállára a királynak fizetendő, állami adók.

A középkorban mindenki természetesnek tartotta, hogy a király a magánbirtokaiból él, s csak egészen rendkívüli esetben vethet ki adót alattvalóira, lehetőleg azok képviselőinek (a rendi gyűlésnek) hozzájárulásával. Minden adót "rendkívülinek" tartottak, még azokat is, amelyek fokozatosan állandó teherré váltak.

A közvetett, fogyasztási adók terjedtek el először: a sóadó (gabelle) és az italokra kivetett adó (gros) a 14. században jelent meg. A közvetlen adókat mindig egy-egy háború terheire hivatkozva vetették ki, azt állítva, hogy ideiglenesek lesznek, majd többségük állandó adóvá vált. A rovásadót (taille) a százéves háború idején vezették be, 1439-ben, a fejadót (capitation) az augsburgi liga háborúja idején, 1695-ben, a huszadot (vingti?me) pedig az osztrák örökösödési háború után, 1749-ben. Nehéz megállapítani, hogy az egyenlőtlenül kivetett állami adók mekkora terhet jelentettek, de a francia történészek (Pierre Goubert, Joël Cornette) szerint a paraszti jövedelmek 5-10%-át emészthették fel. 

Mindent összegezve tehát a parasztság a legkedvezőbb esetben jövedelmének minimum 20%-át fizette ki a különböző adókra, kedvezőtlen esetben ez az arány megközelíthette az 50%-ot, egyes régiókban pedig a 60%-ot is. Két egymást követő rossz termés esetén a nem saját földjén gazdálkodó parasztságot (a legnépesebb réteget) már az eladósodás és a lecsúszás fenyegette az állandó lakhely nélküli nincstelenek sorába.

Az állami adóbevételek egyre növekedtek a 17-18. században. Ha csak a királyi udvar kiadásainak névértéket vesszük figyelembe, akkor úgy tűnhet, hogy száznyolcvan év alatt ez az érték harminchatszorosára nőtt. De ha nem feledkezünk meg az inflációról, akkor ez a növekedési arány csak tizenötszörös - mégpedig egy gyarapodó, gazdagodó országban, amelynek a népessége is egyre növekedett. IV. Henriknek 1610-ben 14,7 millió alattvaló fizette az adót, XVI. Lajosnak 1788-ban pedig 28 millió. Ráadásul az állam kiadásainak csak 75%-a származott az alattvalók adóiból. Vagyis az adóteher súlyos volt, de nem elviselhetetlen. Kétszer növekedett meg jelentősebben: a harmincéves háború idején és a régi rend utolsó éveiben, s mindkét alkalommal a katonai kiadások miatt. Az ország gyarapodását, fejlődését azonban egyáltalán nem hátráltatta.

Adóztat a forradalom?
Pierre Goubert francia történész szerint "a régi rend addig maradt fenn, amíg merte és tudta nem megfizetni adósságait". Amikor azonban XVI. Lajos 1786-ban úgy döntött, hogy rendezni kell az államadósságot, olyan reformokba kezdett, amelyeket már csak a társadalom szélesebb köreinek bevonásával lehetett elfogadtatni. A pénzügyi vita politikai vitává fajult, a pénzügyi válság pedig politikai válsággá. Az abszolút monarchia 1789-ben "beadta lemondását", s kirobbant a forradalom.

A régi rend az államadósságot az új rendre hagyományozta, 1789-ben pedig a régi adók nagy részét a papi tizeddel és a földesúri járadékokkal együtt felszámolták. A kialakult kormányzati zűrzavarban a megmaradt adókat sem tudták behajtani. Az államadósság pedig egyre nőtt, mert új állami kiadások váltak szükségessé: jótékonysági műhelyeket állítottak fel, és államilag támogatták a gabonakereskedelmet az élelemhiány enyhítésére. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés rendkívül megkésve döntött az új adókról: a birtokadóról 1790 novemberében, az ingóvagyon adójáról 1791 januárjában, a kereskedelmi és ipari jövedelemadóról pedig csak 1791 márciusában hoztak törvényt. Az adóbehajtást a helyi hatóságokra bízták, s nem csoda, hogy egyetlen új hatóság sem akarta magára haragítani választóit az adók szigorú begyűjtésével.

Mit tehetett ebben a helyzetben az Alkotmányozó Nemzetgyűlés? Bejelenthette volna az államcsődöt, de ezt akkoriban mindenki becstelenségnek tartotta. Vagy közzétehette volna, hogy egy időre növelni kell az adóterheket. Ekkor már mindenki természetesnek vette, hogy szükség van a rendszeres adóztatásra. Raynal abbé kijelentette, hogy "az adó tulajdonunk egy részének feláldozása a másik rész védelmére". Mirabeau gróf pedig így fogalmazott: "Az adó előleg, amellyel a társadalmi rend védelmét biztosítják." Csakhogy az adóemelés és behajtásának megszigorítása politikailag elfogadhatatlannak tűnt. Ezért a politikailag elfogadhatóbb, hosszú távon azonban katasztrofális következményekkel járó megoldásokat választották. Előbb azoktól vettek el, akiket a legkönnyebb volt rábírni a rendkívüli áldozatokra: 1789. november 2-án állami tulajdonba vették az egyház birtokait. Majd a kisajátított egyházi javakra átváltható államkötvényeket, az assignatákat 1790 áprilisában papírpénzzé nyilvánították.

Ekkor talán már nem is az államadósság visszafizetése járt egyes képviselők fejében, hanem az a gondolat, hogy a bankóprés segítségével is működtethetik az államgépezetet. Ezzel azt érték el, hogy az elkövetkezendő évek politikájának az infláció, az ebből fakadó gazdasági válság és a magas kenyérárak legyenek a meghatározó tényezői, az éhező tömegek pedig egyre radikálisabb eszközökkel követeljék majd a gazdaság állami irányítását. A forradalom vezetői nem ismerhették el, hogy a válságért ők is felelősek, ezért újabb és újabb bűnbakokat jelöltek ki a forradalom belső és külső ellenségei közül, akikkel le kell számolni. Nem állíthatjuk, hogy a sikertelen adópolitika volt az egyetlen tényező, amely radikalizálta a forradalmat, de alighanem ez volt az egyik legfontosabb.

A köztársaság kormánya csak a terror és a diktatúra (1793-94) sokkhatása után látta be, hogy kénytelen lesz az 1789-ben elutasított eszközökhöz folyamodni: a csőd bejelentéséhez, az adóteher növeléséhez és az adószedés szigorításához. 1797-ben az úgynevezett "kétharmados csőd" rendeletével az államadósság nagy részét gyorsan elértéktelenedő kötvényekben kifizették, s csak egyharmadáért vállaltak jótállást. 1798-ban új jövedelemadókat vetettek ki, majd a dohányilleték, bélyegilleték és az útadó bevezetésével, a menetjegyek árának emelésével és a fővárosi vámmal az olyannyira gyűlölt közvetett adózást is visszaállították. Az adóbehajtást kivették a helyi hatóságok kezéből, s minden megyében felállították a pénzügyminisztérium fennhatósága alá tartozó adóhivatalokat. A hatékony adószedés eredményei azonban csak néhány év múlva éreztették hatásukat, ezért ennek politikai előnyeit már csak Bonaparte konzulátusa (1799-1804) élvezhette.