2017. július 26.

Modernizációs hiányosságok. Tokaj a rendszerváltás előtt.

Szerző: Tompa Imre

A mindig is az elitek által uralt Tokaj-Hegyalján van egy elsőrangú földdarab, a Szarvas-dűlő, melynek majdnem mindig más volt a státusza, mint a többi birtoknak. A Szarvas a világszínvonalú dűlőkben dúskáló Tokaj-Hegyalja egyik grand cru-je, nagy termést adó, szinte mindig jól aszúsodó szőlőhegye. A birtok sajátsága, hogy majdnem mindig „állami” tulajdonban volt: nobilis, majd fejedelmi birtokosait, a Rákócziakat követően a korona és a kincstár ékköveként csillogott két évszázadon át, amikor a pártállam létrehozta a Tokajhegyaljai Állami Gazdasági Borkombinátot. Ma a Szarvas a Grand Tokaj Pincészeté, mely igyekszik pótolni a csúcsbirtok körüli modernizációs hiányosságokat.  

 

A lepusztulás

A II. világháborút követő oktrojált rendszerváltás a szőlő-és borágazatba is behozta a tervutasításos logikát, de az ágazatnak a szocialista tervgazdálkodás antipiaci víziója mentén történő felépítését megelőzte a szinte tökéletes lepusztulás/pusztítás évtizede. A hadiesemények következtében súlyosan sérült a borászati infrastruktúra, az ültetvények, a hordóállomány és borkészletek, ám az ezt követő békeévekben nem a rekonstrukció következett, hanem a szőlők és a borászati infrastruktúra további leépülése. Az iparosítás elszívta a mezőgazdasági munkaerőt, a kitelepítés, a beszolgáltatás, a magángazdálkodás üldözése, a szőlőre kivetett ötszörös adókulcs tovább pusztította a borkészítő társadalmat és a szőlőket. Országosan a gazdák mintegy 50 ezer hektár szőlőt vágtak ki vagy hagytak fel a művelésével (ma a szőlővel beültetett területek nagysága 63 500 hektár, ebből Tokaj 5800 hektár).

Az 1948. évi 243,2 ezer hektárnyi szőlőterületből 14 700 hektár vált gazdátlanná, 27 ezer hektár a földosztás során aprózódott el. 1956-ra a szőlővel fedett felület nagysága 195,5 ezer hektárra csökkent, a földosztást követően az ország szőlein mintegy félmillió tulajdonos osztozott, többségük azonban korábban nincstelen és szakképzetlen mezőgazdasági munkás volt, akik közül sokan felhagytak a borászkodással. Tokaj-Hegyalján 1950-ben alakult meg a tarcali és a sárospataki állami gazdaság, a mezőzombori beolvadt a tarcaliba, és megalakult a Tokajhegyaljai Borforgalmi Vállalat, hogy átvegye a kiirtott-elvándorolt zsidó negociant-réteg funkcióját.

1949-ben rendeleti úton felszámolták a szőlészeti és borászati felügyelőségeket, a 300/1949-es kormányrendelet pedig megszüntette a borásztársadalom, a „hegynép” 16. századtól létező s az 1888. törvénnyel definiált autonóm önkormányzatait, a hegyközségeket, melyek majd csak az 1994. évi CII. törvénnyel élednek újjá. Szétválasztották a szőlő- és borágazatot, utóbbit teljesen államosították, hét giga-pincegazdaságot hozva létre. Tokaj-Hegyalján 1952-ben alakult meg a Tokaj-hegyaljai Állami Gazdaság, mely 1971-ben alakult át Tokaj-hegyaljai Állami Gazdaság Borkombináttá, a borvidéket a rendszerváltásig uraló monopóliummá.

Nagy Imre regnálása 1953-tól némi javulást hozott az ágazatban, néhány borvidéken bevezették pl. a pénzrészes termelést, ami bevitte az érdekeltség elemét a termelésbe: a szőlőben dolgozó hazavihette a terven-normán felüli rész 30-40%-át, de az ágazat hanyatlása nem állt meg. Az ötvenes évek közepére zuhant tehát mélypontra a bor minősége és mennyisége, az ágazat a gazdaságtalanság miatt a megszűnés szélére került, ami azért a szocialista gazdaságirányításnak sem volt célja, így gazdasági és közérzetjavító céllal (a krónikus borhiányt is orvosolni kellett), majd a KGST-piac, a rubel elszámolású export borigényének kielégítése végett elhatározták, hogy újjáépítik az ágazatot.

Mennyiségi paradigma

1961–65 között, a II. ötéves tervben – jelentős állami támogatással – komoly rekonstrukciós program zajlott le, amely azonban összekapcsolódott a második szövetkezetesítés hullámmal. 1961–62-ben a termőterület nagysága elérte a 247 ezer hektárt, azaz országosan kb. annyi szőlőt telepítettek (47 ezer hektár), amennyi az első 10 évben kipusztult.  Tokaj-Hegyalja a szocialista kormányzat számára is reprezentatív prioritás,  a szőlő- gyümölcs- és borgazdálkodásról szóló 1959-es – 1968-ban, az új gazdasági mechanizmus évében módosított – rendeletekkel szabályozták a telepítési és borászati kérdéseket.

A politikai filoxéra által letarolt borkultúra újjáépítése a szocialista tervgazdálkodás, a nagyüzemi logika és a mennyiségi paradigma jegyében zajlott tehát, ami a bormátrixban (is) szükségképpen vezetett a minőség romlásához. A nagyüzemi magas műveléshez igyekeztek kiválogatni a bőtermő klónokat, a szőlősorok 3 méteres sortávját a rendelkezésre álló minszki traktor (MTZ) méretéhez szabták (a széles sorközt 1963-tól engedélyezték), a szőlők a nehezen művelhető hegy- és domboldalakról lecsúsztak azok szoknyáira és a sokszor fagyzugos sík részekre, mivel a cél a minél nagyobb termésmennyiség volt. A borminőség tehát szükségképp gyengült. Tokaj-Hegyalján tudatos és deklarált policy, hogy „Tokaj-Hegyalja éghajlati viszonyai miatt jövedelmező mezőgazdasági növénytermelésre kevésbé alkalmas területeken összefüggő, nagyüzemi szőlőt” kell telepíteni, ahol gépesítéssel lehet pótolni a hiányzó emberi munkaerőt. „Az engedélyezett területek egy része a hegyek lábainál elterülő ún. szoknyaterület, másik része a Bodrog feletti mintegy fennsík…”

Az új telepítésekkel Tokaj-Hegyalja ekkor kereken 11 ezer hektáros. 1947–68 között 3500 hektárnyi az új telepítés. 1960–70 között több mint 50%-kal nőtt a bortermelés, az új gazdasági mechanizmus bevezetését követően az évi bortermelés átlagosan 5,4 millió hektó. Az export elsőbbséget élvezett a belföldi fogyasztással szemben, a KGST biztos felvevőpiacot jelentett, a külkereskedelem monopóliumát az állam a MONIMPEX Külkereskedelmi Vállalaton keresztül érvényesítette. A hatvanas évektől a termés 50-60%-a, 3 millió hektó exportra került.

A kivitel a hetvenes évektől futott fel igazán. Az esetleges borhiányt importtal fedezték az állam által alacsonyan tartott termelői ár miatt krónikusan veszteséges, ezért folyamatos állami támogatásban részesülő szőlő-bor ágazatban. A kombinátok árbevételének harmada állami támogatás volt. A nyolcvanas évek átfogó válsága az ágazatot sem kímélte, sőt sajátosan elmélyítette a Gorbacsov-féle alkoholtilalom, amely a magyar bor elsőszámú piacát érintette, a sorozatos katasztrofálisan kemény telek pedig megritkították az ültetvényeket.  És ezzel elérkezünk a kilencvenes évek fordulójához.

*

A kombinátos korszak legfőbb, mélyreható és súlyos következménye a borkép, amelyet a mennyiségi paradigma mentén folyó borkészítési mechanizmus kialakított. A heterogén, nem csúcsminőségű, híg alapanyag hosszas hordózást igényelt, ami oxidálta a bort, az elillanó alkoholt pótolni kellett (ez az avinálás), és kialakult a jellegzetes „tokajis” (inkább kombinátos) borkép: a barna-borostyános szín, a diós-kenyérhajas-fügés oxidált illat, a rohadt almás-birsalmás-fügés stb. ízkép. Ez a tulajdonságegyüttes egy nemzedékben rögzül úgy, hogy ez a tokaji, pedig ez nem a tokaji: ez a kombinát.