2017. június 28.

Nagy-Britannia, a vonakodó európai. A múlt vonzásában

Szerző: Lojkó Miklós

Nagy-Britannia évszázadokon keresztül az európai egyensúly őrzője volt, anélkül, hogy önmagát a mérleg valamelyik serpenyőjébe helyezte volna. Századunkban a fényes elszigeteltség ideje lejárt, Angliában mégis kisebb volt az összetartozás-érzés az európai kontinenssel, mint például Franciaországban vagy Németországban. Csak akkor merült fel az európai egységfolyamathoz csatlakozás igénye, amikor a hidegháborús világpolitikai megosztottság az Egyesült Államokhoz fűződő különleges kötelékeken lazított, s a dekolonizáció a birodalmi dicsőséget tette tünékeny illúzióvá. Mindezeken túl gazdasági traumák sorának kellett érnie a szigetországot, hogy hidat akarjanak verni az Európai Közösség felé.

Az Egyesült Királyság óriási erkölcsi tőkével került ki a második világháború vérzivatarából. A dicsőséges illúziót csak erősítette, hogy az ország példátlan szociálpolitikai fejlődésen ment át. Az 1945. júniusi választásokon elsöprő győzelmet arató Munkáspárt ugyanis választási ígéreteinek minden betűjét betartva, államosította a főbb iparágakat, s megteremtette a világ egyik legátfogóbb társadalombiztosítási rendszerét. Eközben a háborúban elfáradt angol tömegek csaknem közönnyel vették tudomásul, hogy India – az első világháború óta tartó huzavona után – 1947-ben elnyerte függetlenségét, s néhány más gyarmat is önállóvá vált, bár a Nemzetközösség tagja maradt.

Kívülről szemlélve
A háborút követően Winston Churchill, a tőle megszokott aforisztikusan frappáns képszerűséggel, a brit külkapcsolatokat a következő prioritásokkal jellemezte: Nagy-Britannia legfontosabb mozgási közege a világban a Nemzetközösség. A második koncentrikus kör az angol–amerikai különleges viszony (special relationship), s csak a harmadik – a leglazább külkapcsolati függőség – az Európához fűződő kapcsolat. Ez, persze, nem jelenti azt, hogy Churchill – aki elvesztette ugyan az 1945-ös választásokat, de 1951-től 1955-ig ismét miniszterelnök volt, s a közbeeső időszakban is hasznosította nemzetközi elismertségét – ne lett volna az európai integráció elkötelezett híve.

A veterán politikus 1946. szeptember 19-én Zürichben tartott beszédében az agresszív szovjet politika európai kiegyensúlyozására tekintettel sürgette Franciaország és Németország gazdasági és politikai közeledését. Beszédében „egyfajta Európai Egyesült Államok” életre hívását tűzte ki hosszú távú célként. Churchill azonban ezen európai távlatokba nem képzelte bele Nagy-Britanniát, hanem valamiféle kívülálló, irányító, atyáskodó szerepet szánt országának. Mint annyiszor azelőtt, Churchill túlbecsülte Nagy-Britannia nemzetközi súlyát, illetve személyes retorikájának bravúrjával próbálta ellensúlyozni a bekövetkezett hatalmi térvesztést. Így Nagy-Britannia a negyvenes, ötvenes és hatvanas években nem vett részt az európai integráció alapjainak lerakásában, annak jellegét nem tudta befolyásolni.

Mindazonáltal a brit belpolitika ideológiai vonalak mentén megosztott módon viszonyult a változásokhoz. Amikor 1950-ben Robert Schuman francia külügyminiszter tervet készített Németország és Franciaország szén- és acélpiacának egységesítésére, Churchill és konzervatív kormányának többsége támogatta az elképzelést. A Munkáspárt balszárnya azonban gyanakodva tekintett a nagytőke által irányított európai közösségre, a Munkáspárt jobbszárnya pedig a Nemzetközösséghez fűződő szálak gyengülésétől tartott egy esetleges brit csatlakozás esetén. A konzervatív Edward Heath, a későbbi miniszterelnök, akit csak pár hónappal azelőtt választottak parlamenti képviselőnek, az alsóházban a Schuman-terv kapcsán mondott beszédében nevetségesnek tartotta a Munkáspárt doktriner félelmeit. Az Európával kapcsolatos megosztottság azonban a Konzervatív Párt soraiban is érzékelhető volt. Churchill szupranacionális lelkesedését nem osztotta Anthony Eden, aki évek óta arra várt, hogy az „Öregember” kivonuljon az aktív politikából. Eden opportúnus szövetségre lépett a Munkáspárt nagyjaival, Ernest Bevinnel és Stafford Crippsszel, akik ellenezték Nagy-Britannia tagságát a gazdaságát és szuverenitását romboló hatással fenyegető európai integrációban.

Közben 1951-ben Jean Monnet, az európai közösség atyafigurájának elnöklete alatt Franciaország, Németország, Olaszország és az 1948-ban szövetségre lépett Benelux államok részvételével létrejött az Európai Szén- és Acélközösség. Az új intézmény sikere egyenesen vezetett ahhoz, hogy Paul-Henri Spaak belga külügyminiszter vezetése alatt 1955-ben bizottság alakult, amely egy közös piac megteremtésének feltételeit vizsgálta. A bizottság munkájának eredményeként 1957. március 25-én aláírták az Európai Gazdasági Közösség alapjait lefektető római szerződést. Monnet már ekkor szerette volna, ha Nagy-Britannia, félretéve történelmi aggodalmait és gyarmatbirodalmi illúzióit, belép a közösségbe, ezt az álláspontot azonban Nagy-Britanniában szinte kizárólag Edward Heath osztotta.

Heath katonai szolgálata során jutott arra a meggyőződésre, hogy Európa népeinek háború utáni fő feladata az évszázados torzsalkodást megakadályozó integráció. Úgy érezte, erkölcsi tőkéje, az Európát régóta megosztó kérdésekben való semlegessége arra predesztinálja Angliát, hogy vezető szerepet játsszon az integráció formáinak kialakításában. A fiatal karrierpolitikus arról is meg volt győződve, hogy csak egy tudatosan ápolt közös európai szellem tudja majd megakadályozni a fasizmushoz hasonló ideológiák ismételt térnyerését. Harold Macmillan (1957–63) és Sir Alec Douglas-Home (1963–64), a hagyományos uralkodó osztályokból származó két utolsó konzervatív miniszterelnök kormányaiban már Heath folytatta az európai tárgyalásokat.

Ezek a tárgyalások azonban nagyrészt eredménytelenek maradtak, s az európai együttműködés várható sikereinek ellensúlyozására Nagy-Britannia 1960 januárjában létrehozta az Európai Szabadkereskedelmi Társulást (European Free Trade Association, EFTA), amelyben az Egyesült Királyságon kívül a skandináv országok, Ausztria, Portugália és Svájc vettek részt. Így Nyugat-Európa két kereskedelmi blokkra szakadt. Az EFTA sikerében azonban valószínűleg Macmillan sem bízott, és már 1961 augusztusában kérte Nagy-Britannia felvételét az Európai Közösségbe. Miután De Gaulle francia elnök 1963 januárjában megvétózta a brit felvételi kérelmet, az Ír Köztársaság, Dánia és Norvégia szolidaritásuk jeléül visszavonták a két évvel korábban közösen benyújtott jelentkezésüket. Négy év múlva, 1967. május 10-én Nagy-Britannia ismét kérte felvételét az EGK-ba, ezúttal a munkáspárti Harold Wilson miniszterelnöksége alatt. 1967 novemberében De Gaulle újfent élt a francia vétójoggal. Tagadhatatlan, hogy a francia elnök a tőle megszokott nemzeti büszkeséggel és féltékenységgel reagált az Egyesült Államok fő európai szövetségesének felvételi kérelmére, s az is fontos szerepet játszott döntésében, hogy Nagy-Britannia figyelmét leginkább gyarmatbirodalmának alkonya kötötte le. De vajon Nagy-Britannia valóban készen állt-e arra, hogy „jó európaivá” váljon?

A hanyatlás „menedzselése”
A NATO megalakulásáig a brit védelmi doktrína a következő pilléreken nyugodott: az Egyesült Királyság védelme; a Közel-Kelet békéjének és biztonságának biztosítása; végül a tengeri hajózási útvonalak szabad járhatóságának fenntartatása. Ezek a prioritások a háború előtti viszonyokat tükrözték a háború utáni helyzetben, amikor Nagy-Britanniának olyan mértékben kellett az Egyesült Államokra támaszkodnia, mint még soha azelőtt. A problémát tetézte az, hogy Amerika ezen prioritásokat – természetszerűleg – nem osztotta, helyette minden erejével az új hidegháborús gócpontokra összpontosított. Clement Attlee munkáspárti kormányfő és külügyminisztere, Ernest Bevin teljes bizalmat szavazott a hidegháborúban előírt amerikai vonalnak. Ennek ellenére, szinte a második világháború befejeződésének percétől, katonapolitikai ellentétek jelentkeztek a két ország között.

A háború utáni védelmi doktrína filozófiai sarokköve a nukleáris elrettentés volt. Churchill és Roosevelt még 1943-ban Québecben megegyeztek, hogy Nagy-Britannia átadja az atomfegyver kifejlesztése terén addig elért eredményeit az amerikai kutatóknak, egy feltétellel: a két ország folytatni fogja az együttműködést a háború után. Mindezt 1944-ben az elnök és a miniszterelnök megerősítették. Az amerikai vezérkar és az új elnök, Truman környezete azonban hallani sem akart az új fejlesztések átadásáról egy munkáspárti brit kormány számára. Arra hivatkoztak, hogy a felszerelések Nagy-Britanniában túl közel kerülnének az ellenséghez, védtelenek lennének a kémkedéssel, szabotázzsal vagy nyílt támadással szemben. 1945. augusztus 17-én a brit vezérkari főnökök kérésére Attlee személyesen vetette fel a kérdést Truman elnöknek, aki azonban elutasította a korábbi megállapodások betartását. Erre formális alapja is volt, hiszen 1946. május 1-jén a kongresszus elfogadta az ún. MacMahon-törvényjavaslatot, amely szigorúan korlátozta az atomenergiával kapcsolatos információk cseréjének lehetőségét.

A brit katonai vezetés úgy ítélte meg, hogy ezzel az amerikaiak megszegték a szavukat. 1947 januárjára megszületett a döntés: az aránytalan terhek ellenére Nagy-Britannia is kifejleszti nukleáris potenciálját. A nukleáris kérdésben a brit frusztráció oly mértékű volt, hogy még egy angol–szovjet katonai együttműködés lehetősége is felmerült. Bernard Montgomery marsall Moszkvába látogatott, hogy kipuhatolja egy esetleges „átállás” lehetőségét. El-Alamein hősének hírneve nem tette lehetővé, hogy útját a kormány megakadályozza. Mindazonáltal utazása időpontjában Bevin külügyminiszter memorandumban szögezte le: „Ha mi most tárgyalásokba kezdünk az oroszokkal, ugyanakkor befagyasztjuk a dialógust az amerikaiakkal, attól tartok, az amerikaiak arra a következtetésre fognak jutni, hogy végleg átléptünk az orosz táborba, és többé nem érdeklődünk a velük való katonai együttműködés iránt. Ez azt jelentheti, hogy teljesen felbomlanak az amerikaiakkal kötött megállapodásaink, és azt hiszem, ez katasztrofális lenne.”

A fenti intermezzo 1947–48 traumáinak csak egyike volt. Az indiai szubkontinens függetlenné válása nem ment zökkenőmentesen, s a palesztin mandátumterületen kialakult feszült helyzetben sem láttak az angolok más megoldást, mint a kivonulást. A vezérkari főnökök hiába jelezték, hogy a brit visszavonulás Indiában, Palesztinában, valamint Törökországban és Görögországban szovjet térnyeréssel fenyeget, Nagy-Britanniának nem állt módjában tovább finanszírozni globális érdekeltségeit. A három alappillér doktrínája revízióra szorult. 1951-ig az Egyesült Államok fokozatosan átvette a brit érdekek képviseletét azokon a hagyományos gócpontokon – beleértve a tengeri útvonalak biztosítását is –, amelyek addig Nagy-Britannia nemzetközi felelősségét képezték. A hidegháború könyörtelen logikája ezt megkövetelte.

1952-ben az nyugat-ausztráliai Monte Bello-szigeteken felrobbantották az első brit atombombát. A nukleáris potenciál idővel – bár kezdetben amerikai hordozóeszközökkel – a független brit elrettentő erő részeként a NATO arzenáljába került. Mindez azonban óriási összegeket emésztett fel, amelyeket csak tovább növelt a koreai háborúban való brit részvétel. Az ötvenes évek közepére valamelyest sikerült Nagy-Britannia katonai hitelét megerősíteni, globális szerepének legalább a látszatát helyreállítani. Az 1956-os szuezi fiaskó azonban, amely világszerte megrendítette az angol katonapolitikai ítélőképességbe vetett bizalmat, sokkoló erővel erodálta az előző évek eredményeit. A kialakult krízisben Eden miniszterelnök és kabinetje engedelmeskedett Eisenhower felhívásának az Egyiptom elleni akció leállítására, aminek következtében a katonai vezetés magára hagyta a már a sivatagban állomásozó franciákat, akik készek voltak dacolni az amerikai elnökkel.

Szélmalomharc az idővel
A kimerültség, a kudarcok és az Európához való közeledés igénye késztette Macmillant a közös piaci tagsági kérelem benyújtására. A nacionalista De Gaulle figyelmét azonban nem kerülte el, hogy az amerikaiak 1945 óta tartó lekezelő magatartása ellenére Anglia szinte mindenben elfogadja az Egyesült Államok vezető szerepét. Ilyen előzmények után bizonyos volt, hogy De Gaulle megvétózza Nagy-Britannia belépését. Nagy-Britanniát a francia elnök – Denis Healey, a későbbi munkáspárti hadügyminiszter memoárja szerint – „Amerika trójai falovának tekintette Európában”.

1961-ben Dél-Afrika kilépett a Nemzetközösségből, amelynek neve előtt már 1946 óta nem szerepell a Brit jelző, de a tagállamok elfogadták Nagy-Britannia vezető szerepét. A Nemzetközösség Londonba összehívott válságkonferenciáján azonban csak Ghána és Kanada szavazott amellett, hogy Dél-Afrikának valamilyen módon tiltsák meg a köztársaság kikiáltását (a Nemzetközösség legtöbb tagállamának formális államfője a mindenkori brit uralkodó). Még lényegesebb Nagy-Britannia szempontjából az, hogy a tagállamok – érzékelve Anglia tehetetlenségét a dél-afrikai fejlemények kapcsán – belátták: politikai irányítást Nagy-Britanniától többé nem várhatnak, még akkor sem, ha arra szükségük lenne. A fenti események jelentősen hozzájárultak Macmillan 1961. augusztusi EGK-felvételi kérelméhez, mely az első elutasítással végződött.

Az 1964-es választásokon a Harold Wilson vezette Munkáspárt győzött. Wilson kezdeti kijelentései Nagy-Britanniának a világban betöltött pozíciójáról széles körű megdöbbenést váltottak ki: „Nagy-Britannia határai a Himalájánál vannak” – nyilatkozta. Wilson úgy határozott, nem folytatja a brit külpolitika prioritásainak még Macmillan idején elindított általános felülvizsgálatát, hanem visszatér Nagy-Britannia hagyományos globális érdekeltségeinek képviseletéhez.

A Munkáspárt szélmalomharca azonban hamarosan világossá vált. Nagy-Britannia tehetetlenül figyelte az 1965-ös indiai–pakisztáni háborút, s amikor a Nemzetközösség közvetítési ajánlatát semmibe véve a szemben álló felek a szovjetunióbeli Taskent városát választották a döntőbíráskodás színhelyéül, teljes volt a megszégyenülés. Wilson idején került sor Szingapúr és Malajzia függetlenné válására, valamint a brit védelmi politika revíziójára is, melynek eredményeként a haditengerészetet megfosztották virilitási szimbólumától, a repülőgép-anyahajóktól. Az 1967-ben kitört vietnami háborúban Harold Wilson közvetítői szerepre ajánlkozott. A kor szellemére jellemző, hogy Johnson elnök, meg sem fontolva a javaslatot, felháborítónak tartotta a kéretlen brit beavatkozást.

A munkáspárti kormány takarékossági intézkedései sem bizonyultak elegendőnek. A font sterling első komoly krízise 1966 júliusában következett be. Védekezésül a kabinet újabb védelmi megtakarításokat rendelt el. Amikor az ár- és bérpolitika ellen a szakszervezetek – különösen a londoni és liverpooli dokkmunkások – felléptek, a miniszterelnök hat hónapos bérbefagyasztást rendelt el a teljes állami szektorban. Ettől kezdve szinte nem virradt olyan nap a Wilson-kormány életében, amely ne hozott volna egy újabb rossz hírt, válságot. Az 1967-es közel-keleti háborúnak a brit fizetési mérlegre gyakorolt hatása volt az utolsó csepp a pohárban. A francia kormány nyílt akciókat indított a pénzpiacokon a font nemzetközi fizetőeszköz szerepe ellen. Ekkor már a Nemzetközi Valutaalaptól kikönyörgött hitelek sem tudták a font szabadesését megállítani a tőzsdéken. 1967. november 18-án a fontot le kellett értékelni.

A mai hullámzó árfolyamok világában nehezen érzékelhető a leértékelési válság drámai hatása a Marshall-tervet követő stabilizáció idején. Miután az akkori hatok, Franciaország, Németország, Olaszország és a Benelux államok közös piaci együttműködése a vártnál sokkal jobb eredményeket hozott, Wilsonnak nem maradt más választása: az Európai Közösségben keresett menedéket. De Gaulle könyörtelen elutasítása azonban ismét megakadályozta Nagy-Britannia belépését. Franciaország még 1965-ben kieszközölte a vétó intézményesítését – az ún. luxembourgi kompromisszumot – minden olyan közösségi döntés esetében, amely egy adott tagállam „nagyon fontos érdekeit” érintette. A francia elnök döntésének és az esemény kapcsán elmondott beszédének alapmotívuma az volt, hogy Nagy-Britannia csak akkor válhat életképes tagjává a közösségnek, ha osztja annak célkitűzéseit, és feladja korábbi prioritásait, azaz a churchilli érdekkörök másik két, Európán kívüli elemét. De Gaulle azonban megjósolta: Nagy-Britannia végül tagja lesz a közösségnek a tárgyalásokat korábban vezető Heath miniszterelnökké választása esetén.

A dráma főszereplői hamarosan kicserélődtek. 1970-ben Wilson választásokat írt ki annak reményében, hogy könnyű győzelmet arat. Ehelyett meglepetésre Edward Heath konzervatív pártja szerezte meg a többséget. Heath személyisége, egyszerű származása – apja ács volt –, állami középiskolai tanulmányi háttere tette elfogadhatóvá a Konzervatív Pártot hagyományos szavazókörénél szélesebb tömegek számára. Eltökéltsége pedig, hogy Nagy-Britanniát bevigye az EGK-ba, közismert volt.

Időközben De Gaulle lemondott és röviddel ezután elhunyt. Az új francia elnök, Georges Pompidou, bár gaulle-ista hévvel védte Franciaország érdekeit Európában, nem volt dogmatikus ellensége Nagy-Britannia közös piaci tagságának, különösen azt megfontolva, hogy a brit belépés már a francia–német szövetség szájíze – beleértve az 1970-ben tető alá hozott közös mezőgazdasági politikát – szerint kiépített Európába történik.

Örömtűz Dover szikláin
A tárgyalások ennek ellenére nem mentek zökkenőmentesen. Amikor a brit tárgyalók 3%-ban kívánták megszabni Nagy-Britannia éves hozzájárulását a közösség költségvetéséhez, Pompidou kijelentette, hogy ez nem lehet más, mint a híres brit humorérzék egy példája. Mindemellett a franciák 21%-os kezdeti követelése sem volt reális. A részletek fölötti viták azonban nem fedhették el a leglényegesebb motívumot. „A kérdés sarokköve, hogy létezik egy európai koncepció és gondolat, és arról kell megbizonyosodnunk, hogy az Egyesült Királyság elképzelése valóban európai-e” – nyilatkozta a francia elnök 1971-ben, Heath párizsi látogatása előtt. Pompidou ugyanakkor kategorikusan leszögezte, Franciaország Európa-koncepciója nem egy föderalista Európához vezet, amitől már akkor sokan féltek Nagy-Britanniában.

Az európai integráció centrális mozgatórugója a szovjet veszély volt. Egy ponton, mikor a brit belépési tárgyalások zsákutcába jutottak, Heath Bonnban figyelmeztetett: amennyiben harmadik kísérletük is sikertelen marad, „barátaink reményvesztetté válhatnak, ellenségeink viszont erőt meríthetnek. A szovjet terjeszkedési ambíciók az eddiginél is könyörtelenebbül fognak folytatódni.” E globális tényezők nyomása alatt született meg a kompromisszum Nagy-Britannia 8,6%-os kezdeti hozzájárulásáról, amely aztán több év alatt 19%-ra emelkedik. A belépésről szóló törvényjavaslatot a brit parlament két háza rendkívül heves viták után fogadta el, igaz, váratlanul magas, 112 fős többséggel.

Bár a szavazás még nem a csatlakozási szerződésről szólt, hanem csupán annak elvi elfogadhatóságáról, az 1971. október 28-ai parlamenti vita sorsdöntő volt. A párthovatartozástól függetlenül szövetkezett Európa-pártiak Edward Heath, a munkáspárti Roy Jenkins és a liberális David Steel vezetésével leszavazták a konzervatív Enoch Powell és a munkáspárti Tony Benn körül kialakult, acélosan ellenálló Közös Piac-ellenes csoportot. Enoch Powell Anglia több száz éves büszke szuverenitásának elvesztését, Tony Benn a brüsszeli döntéshozatali mechanizmus antidemokratikus voltát kárhoztatta. A brit alsóház vendéggalériáján ott ült Jean Monnet, aki aznap este együtt ünnepelt a győztes képviselőkkel. Az éjjeli ünneplés részeként Harold Macmillan tábortüzet gyújtott Dover fehér szikláinak tetején. A fényjelzést Calais-ból szimbolikusan viszonozták.

A csatlakozási szerződést az alsóház 1972 végén tárgyalta és fogadta el az 1971. évihez hasonló, elkeseredett szópárbaj közepette. A törvényjavaslat nem tartalmazta a csatlakozás minden technikai részletét és következményét, hanem – a későbbi külügyminiszter, akkor legfőbb államügyész-helyettes, Geoffrey Howe jogi bravúrjának eredményeként – egy ún. felhatalmazási törvényjavaslat (Enabling Bill) volt, melynek második cikkelye kimondta: ezentúl az EGK törvényei felette állnak a nemzeti törvényeknek, és azokat „ennek megfelelően kell betartatni, engedélyezni és követni”. A brit parlamenti törvénykezés egyik alaptézise, hogy a parlament nem kötheti meg a saját kezét a jövőre nézve. Az 1972. évi Európai Közösségek-törvény azonban, amely 1973. január 1-jén lépett életbe, igen közel került ennek az évszázados elvnek a megtagadásához. Az ellentmondást áthidaló jogi fikció szerint az Európai Unió törvényei és rendelkezései nem önmaguk révén, hanem az 1972. évi törvény révén érvényesek Nagy-Britanniában. Azok érvénytelenítéséhez a parlamentnek az 1972-es törvényt kellene explicit törvénnyel visszavonnia.

Az 1974-ben újra hatalomra jutó munkáspárti Wilson-kormány népszavazást rendelt el Nagy-Britannia további EGK-tagságáról. A Munkáspárt közösségellenes belső ellenzékének elhallgattatására és a közvéleményben kialakuló idegenkedés tisztázására ezt látta az egyetlen esélynek. Heath, akit időközben pártvezetői pozíciójában Margaret Thatcher váltott fel, kezdetben ellenezte a népszavazást, amely a brit alkotmányos gyakorlatban szinte ismeretlen kategória. Hamarosan azonban lehetőséget látott a szavazásban arra, hogy kidomborítsa saját érdemeit a csatlakozás nagy horderejű eseményeiben, és megerősítse Anglia pozícióit Európában. A parlamentben kihangsúlyozta: a közösség elsődleges célja kezdettől fogva politikai volt, mely a francia–német kiegyezést helyezte előtérbe, hogy örökre megszüntesse a háború veszélyét Európában, s emellett olyan befolyást szerezzen Európának, amellyel függetlenítheti magát mind az amerikai, mind pedig a szovjet túlerőtől.

Azoknak, akik a szuverenitás elvesztése miatt aggódtak, Heath a következőt üzente: „a szuverenitás nem valami steril és üres dolog [...], amit egy kriptában kell tartani”, hogy időnként megnézzék. A szuverenitás őrzőinek azt szabadon kell felhasználniuk az ország érdekében, s ezért megoszthatják, átruházhatják azt. Ha ezt az ország jól felfogott érdekében nem teszik meg, akkor a történelem bűnösökként fogja őket kezelni. Heath rámutatott, hogy a csatlakozást ellenzők belefagytak a múltba. Az ő szuverenitáskoncepciójuk abból az időből származik, amikor a Királyi Haditengerészet uralta a tengereket, a gyarmatok a brit exportőröknek megfelelő árakon vásárolták fel az angol árukat, és az anyaország a birodalom országaiból hozta be az élelmiszert rendkívül kedvező árakon. Ez a világ, jelentette ki Heath, egyszer s mindenkorra véget ért.

Az 1975-ös referendum idején a közösséget pártolók tábora három csoportra oszlott. A föderalisták nyíltan vállalták a gazdaságilag és politikailag egyesülő Európában való részvétel programját. Heath mellett talán legeklatánsabb képviselőjük a munkáspárti Roy Jenkins volt, aki később átlépett a rövid életű Szociáldemokrata Pártba, ma pedig a liberális demokratákat képviseli a Lordok Házában. Másik csoportjuk főként arisztokratákból állt, akik azt remélték, hogy az Európai Gazdasági Közösséghez tartozás a lehanyatlott birodalom előnyeit fogja visszahozni, azaz Nagy-Britannia képes lesz „uralkodni” európai partnerein. A harmadik – népes – csoporthoz tartoztak azok, akiket alternatíva nélkülieknek nevezhetnénk: azért választották ezt az utat, mert, jobb híján és különösebb meggyőződés nélkül, semmi más szerepet nem láttak Nagy-Britannia számára az új, hidegháborús világban.

Az ellenzők három csoportosulásából a legharciasabbak az Enoch Powellt körülvevő jobboldali nacionalisták voltak, akik a nemzet felhígulását jósolták, amennyiben Nagy-Britannia tovább integrálódik Európába. Szövetségi politikájukat az atlanticizmus jellemezte. A második csoportot a baloldali nacionalisták – például Tony Benn – alkották, akik a demokráciát kizárólag a nemzeti keretek közt megválasztott képviselők útján látták megvalósíthatónak. Végül működött egy különös csoport, akik két magyar származású, baloldali gondolkodású felsőházi tag, Lord Balogh és Lord Kaldor cambridge-i közgazdászok véleményét osztva szabadjára engedett kapitalista klubnak bélyegezték a közösséget. Ez a csoport büszkén mutatott rá Nagy-Britanniának a 19. század vége óta a kapitalizmus vadhajtásinak megfékezésében elért eredményeire. Óvták az országot egy ellenőrizhetetlen, neo laissez faire rendszerhez való csatlakozástól, és megpróbálták bizonyítani, hogy az ország izoláltan is tovább tud menni a szociális háló szélesítésének útján. A népszavazás eredménye – 67% igen, 32% nem – végül is meggyőző többséggel tanúskodott arról, hogy a brit nép az európai közösségben óhajtja látni országát.