2017. február 21.

Nagy Háború

Oplatka Gábor

I. világháborús magyar emlék a svájci – olasz – osztrák hármas határon

Néhány hónapja emléktáblák – több nyelven - és „tanösvény” emlékeztet az első világháború e térségben lezajlott súlyos és sajátosan megvívott harcaira. Azokra a harcokra, amelyekre az Osztrák Hadilevéltárban (Bécs) és a Hadtörténelmi Levéltárban (Budapest) sem találni iratanyagot és amely harcok történetét sem dolgozták fel vaskos monográfiákban. Valami azonban mégis kiderült a 100 esztendővel ezelőtti eseményekről.

Prof. Dr. Oplatka Gábor, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja műszaki ember, nemzetközileg elismert és nagyra becsült szakembere a drótkötélpályák készítésének, ezért sok időt tölt el a magashegyek között. Egyik útja alkalmával figyelt fel egy emléktáblára, amely magyar nyelven (is) emlékeztetett a magas hegyek között vívott harcok hőseire. Alapos nyomozásba kezdve, szakmai ismeretei alapján sikerült kiderítenie, hogy hol és milyen módon folyt a svájciak szeme előtt, közvetlen közelükben az osztrák-magyar – olasz háború.

Írása nem szaktörténészi munka, hanem a műszaki szakember szemével felvázolt történet, amely talán ennyi idő távlatából is közelebb viheti az érdeklődőket a Nagy Háború egy elfeledett, de mégis fontos helyszínéhez, egyszerre tárva fel a történéseket és állítva emléket az ott harcoltaknak.

Vándorolva a hegyekben Svájc és Olaszország határán, a Stilfserjoch-hágótól (Stilfserjoch vagy olasz nevén Passo dello Stelvio) kb. 500 méterre északra, a fennsík szélén két márványtáblára lettem figyelmes.
A kisebbiken hősi halottak nevei vannak feljegyezve. A nagyobbik középen függőlegesen két részre van osztva. Bal oldalon németül, jobb oldalon magyarul áll ugyanaz a felirat. Felül, középen a két korona.
Bal oldalt a Habsburg császári, jobb oldalt Szent István koronája. Mindkettő igen jó állapotban.
Mindhalálig híven császári és apostoli királyi legfőbb hadurához, híven hazájához és szülőföldjéhez, dicső őseihez méltóan védelmezé a 29. magyar Loudon gyalogezred IV. tartalék zászlóalja a világháború 1915, 1916, 1917 és 1918 küzdelmes éveiben Kalal százados, majd Kunze alezredes vezénylete alatt a Stilfserjoch hágóját a Dreisprachenspitze – Scorluzzo – Nagler – Kristallkamm hó borította, kietlen, jeges bástyáit dicsőséggel több mint 40 ütközetben egy lépést sem hátrálva a bátor ellenség elől.
E zászlóalj neve mindenkorra összeforrott azon csúcsokkal, melyek hősi küzdelmének néma tanúi valának. Scorluzzo, Hoche Schneid, Tucketspitz, Hinterer Madatsch és Kristallkamm. Ha majdan boldogabb időkben erre jársz oh vándor, tisztelettel emlékezzél azon hősökre, kik hóviharban távol szép hazájuktól halál és ezer szenvedés között híven oltalmazták a Habsburg korona e drága kincsét. Itt üdvözölték 1917. szeptember 16-án császári és apostoli és királyi legfőbb hadurunkat. Aki ellenséges ágyúk dörgő szózata között meglátogatta derék fiait. Sokat talált az ellenség golyója Dél-Magyarország hű fiai közül és bőven aratott az Alpok fehér halála is közöttük. De Isten szeretettel kegyelmébe zárta hőseit.Emelte ezen emléket 1918. évben a bátor IV/29. tartalék zászlóalj adományából a körletparancsnok Freiherr von Lempruch ezredes.
Ezek a márványtáblák felkeltették az érdeklődésemet. Három okból: mint magyar és svájci állampolgárét, valamint kötélpálya-szakemberét. Egyet s mást sikerült feltárni, de még sok minden tisztázatlan. Úgy gondolom, az eddigi eredmények elég érdekesek ahhoz, hogy érdemes legyen azokat közzétenni.
Mint közismert, 1914 nyarán kitört az I. világháború, akkori nevén „a nagy háború”. Belgium a német agresszió áldozata lett mint Franciaország elleni felvonulási terület. Svájc és Olaszország semlegesek.
A Monarchia csapatai harcban állnak az orosz és a szerb fronton. Olaszország semleges, de terjeszkedni szeretne Dél-Tirol és a Balkán irányába. Ezért tárgyal mindkét féllel. Ki ígér többet? A szövetségesek mindent megígérnek, de aktív beavatkozást kérnek. A Monarchia kevesebbet tud ígérni, viszont csak további semlegességet kíván. (A számok az ország emberveszteségét mutatják ezerben.)
Olaszország a szövetségesek mellett dönt, és 1915. május 23-án hadat üzen a Monarchiának. De Németországnak nem. Teszi ezt annak ellenére, hogy Németországgal és a Monarchiával 1882-ben védelmi szerződést kötött. A Monarchia viszont most nem védekezik, hanem támad, és a kölcsönös tájékoztatási kötelezettségének sem tett eleget. Nem elhanyagolható az sem, hogy a Földközi-tengert a szövetségesek hadihajói uralják.
  A Monarchiának sebtében fel kell építenie az új, 3. frontot a svájci határtól az Adriáig, amely kb. 350 km hosszú és mintegy 800 000 katonát igényel. Mivel a Monarchia (az erdélyi H. Czant vezetése alatt kiképzett) hegyivadász alakulatait a Kárpátokban és Galíciában már súlyos veszteség érte, ide, a havasokba többek között a 29-eseket vezérlik, magashegységi kiképzés és felszerelés nélkül az Alföldről, Nagybecskerekről, illetve Temesvárról.
A Monarchia ezen a fronton lényegileg védelemre rendezkedett be. A feketével jelzett részeket már eleve feladta. A nagy harcok a front keleti szakaszán folytak (Isonzó, Doberdó, Piave). Innen vezet a legrövidebb út Bécs és a Balkán felé. A jelen tanulmány tárgya ennek a frontnak az északnyugati vége, a Rayon I. Ez a szó legszorosabb értelmében Svájc határára támaszkodott. Délen Olaszország, északon a Monarchia és északnyugaton Svájc.
Részlet az előző térképből.Mit akartak az Olaszok? Bevonulni Dél-Tirolba. Elvágni az Reschen-hágón átvezető utat. Mit akart a Monarchia? Tartani a határt. Megakadályozni az Olaszok áttörését. Mit akart Svájc? Megőrizni területi egységét és semlegességét.
  A nyilak a határon átvezető utakat jelzik.1. a Stilfserjoch-hágó és 2. a Tonale-hágó. Mindkettő magashegységi, kis kapacitású, erősen sebezhető út. Rendszerint október végétől június közepéig hó és lavinaveszély miatt járhatatlanok.
A Stilfserjoch-hágóra vezető út északi fele a 48 hajtűkanyarral. A hágó déli fele hasonlóan néz ki. A hágó 2760 méteren kulminál és ezzel az Alpok egyik legmagasabb autóval járható hágója. A Monarchia építette az 1820-as években a Lombardiával való összeköttetésre. Lombardiát a bécsi kongresszus (1814–15) ítélte Ausztriának, majd 1860-ban veszítette el a Piemont-szicíliai Királyság javára.
Az út eredetileg fogatolt járművek részére épült 2,7 m szélességgel, hozzá tartozó lóváltó állomásokkal. Hadi története nem a nagy háborúval kezdődik.1848-ban az olaszok törtek át rajta Ausztriába, majd az1860-as években az osztrákok Olaszországba.
Az hágó előtti utolsó lóváltó állomás Franzenshöhe, ma is működik mint szálloda. Az út mai nyomvonala messzemenően azonos az eredetivel.
A Franzenshöhe lóváltó állomás 19. századbeli képe.
Egy 1905-ből származó képeslap a hágóról. Az olasz–osztrák határ az út legmagasabb pontján (2760 m) húzódik, ott, ahol az emberek állnak, és az épület mögött balra folytatódik a hómentes sziklán. Az épület, a Hotel Ferdinandshöhe osztrák területen, közvetlenül a határ előtt állt. A háttérben, a „Stilfserjochstrasse“ felirat alatt a Kis- és a „Tirol“ felirat alatt a Nagy-Scorlozzo. Megjelennek a gépjárművek, amelyek a szűk hajtűkanyarokat csak többszöri „retálással“ tudták bevenni.
Az olaszok részére egyszerűbb utak is lettek volna mint a Stilfserjoch-hágón át, de ezek Svájcon át vezetnek. Ilyen lenne a „csak“ 2501 m magas Umbrail-hágón és Sta. Marián át. A Stilfserjoch-hágó kiépítése előtt ez volt a használatos útvonal. A másik kínálkozó útvonal az Inn völgyén át vezet. Erre Olaszország felől az Umbrail- és Ofen-hágókon vagy a Bernina-hágón vagy a Maloja-hágón át lehet eljutni. Ezzel a támadási lehetőséggel a Monarchia hadvezetése is számolt, és ezért a Stilfserjoch hágón kívül Sta Marianál és az Inn-völgynél is tett védelmi előkészületeket. (A kékkel jelölt helyeken). Igaz, ezt igen spórolósan tették, mert nem akarták, hogy az olaszok provokálva érezzék magukat.
Svájc már 1906 óta számolt egy újabb háború veszélyével Olaszország és a Monarchia között. Semlegességének megvédésére Sta Mariában és az Inn völgyében már 1914 szeptemberében csapatokat helyezett tartalékba. Az Umbrail-hágó környékén védőállásokat építettek ki (fekete négyszögek). Fő tevékenységük azonban a szembenálló ellenfelek megfigyelése, szándékaik kikémlelése volt. A magashegyi harcászat 19. századi doktrínája szerint védelmi vonalakat nem a hágókon, hanem a völgyek szorosainál kell kiépíteni. A sziklák, gleccserek 3000 méteres magasságában hadászati műveletek elképzelhetetlenek voltak. Ennek megfelelően építettek erődítményeket az olaszok Bormio felett Bagninál, a Monarchia pedig Gomagoinál (kék ívek).
A Monarchia Gomagoinál az 1860-as években épült erődítménye. Célja a Stilfserjoch-hágón át betörő ellenség továbbjutásának megakadályozása lett volna. Az I. világháború idejére harcászatilag teljesen elavult, de az akkori parancsnoka még hitt benne. Előírásának megfelelően egy nappal a hadiállapot beállta után, 1915 május 24 én felrobbantja az erődítmény mögött fekvő szállodát és házakat, valamint a hágóra vezető utat 3 kulcsfontosságú helyen.
A Gomagoi erődítmény, jobbra mögötte a felrobbantott falu. A falu felrobbantásának az volt a célja, hogy egy esetleg hátulról támadó ellenségnek az ne szolgáljon fedezékül. Ugyanakkor megfosztotta a saját csapatait szálláshelyektől. Balra a Stilfserjoch-hágóra vezető út.
Az olaszok észreveszik, hogy az út 3 helyen (kék keresztek) történt felrobbantásával a Monarchia csapatai elvágták saját magukat a Stilfserjoch-hágótól. 1915. május 31 én előretolták az állásaikat. Ellenállás nélkül elfoglalták a Stilfserjoch-hágót és a stratégiailag igen fontos Scorluzzót.
A Stilfserjoch-hágónál, a Monarchia területén álló Hotel Ferdinandshöhe. Előtte a kalapjukról jól felismerhető olasz alpini katonák, akik ide minden ellenállás nélkül felmasíroztak. Május végén itt 2760 m magasságban még sok hó volt.
Térképvázlat a helyi viszonyok ismeretéhez. Középen a 2843 m magas Dreisprachenspitze (a német, olasz és rétoromán nyelvek hármas határa, egyben a Monarchia, Olaszország és Svájc akkori hármas határa). Közvetlenül alatta, délre a 2760 m magas Stilfserjoch-hágó. Az út nyugatról, Bormio felől jön, majd elágazik északra az Umrail-hágón (2501 m) át Svájcba és kelet felé a Stilfserjoch hágón át Dél-Tirolba. A Stilfserjoch-hágótól délnyugatra a 3094 m magas Scorluzzo. A szaggatott kék vonalak a hegyvonulatokat jelzik.
A piros nyíl a következő kép felvételi irányát mutatja (ugyanez vonatkozik a további, piros nyilakat tartalmazó térképvázlatokra). Itt az Umbrail-hágóra vezető út leágazása.
Leágazás az Umbrail-hágóhoz. Előtérben a IV. sz. olasz útkaparóház. Jobbra folytatódik az út a Stilfserjoch-hágó felé, előre pedig az Umbrail-hágónál (kb. az út első jobb kanyarjánál) át Svájcba.
A svájci–olasz határ vonulatának pontos megjelölése az Umbrail-hágónál.
A határ mindkét oldalán létesítettek szögesdrótsövényt (a vasfüggöny gyenge elődjét). Jobb oldalt a svájci egy meglepetésszerű olasz betörés ellen, bal oldalt az olasz a saját katonaszökevényeik ellen. (Ez utóbbira nyilván szükség volt, ha már Svájcban táborokat kellett létesíteni a befogadásukra.)
A svájci tábor egy a háború utáni felvételen. A bal oldali nyíl alatt a Dreisprachenspitze-, a jobb oldali alatt a Stilfserjoch-hágó. A háttérben a Kis- és a Nagy-Scorluzzo.
A volt tábor helye. Előtte a mai út, mögötte legelő tehenek. A háttérben a Dreisprachenspitze-, a Stilfserjoch-hágó valamint a Kis- és Nagy-Scorluzzo.
Az olaszok a Dreisprachenspitzét és a Scorluzzót összekötő, valamint az ezekről északnyugat felé húzódó hegyvonulatok által határolt katlanban vannak.
A Kis- és Nagy-Scorluzzo ennek a katlannak az őrei. Ezek birtoklása a Stilfser-hágó elfoglalásának és megtartásának előfeltétele. A Scorluzzo viszont csaknem bevehetetlen, mert jó védelmi állásokkal, kitűnő kilátással rendelkezik és a támadónak a katlan természetes fedezéket nem nyújt.
A hágó és a Scorluzzo mai képe a Dreisprachenspitzéről nézve.
A bal alsó sarokban a Stilfserjoch-hágó házai. Középen a Kis- és jobbra a Nagy- Scorluzzo. Jobbra elöl az olaszok katlanának a felső vége.
A Stilfserjoch-hágó délkelet felől nézve egy, a háború előtti felvételen.
Előtérben a Hotel Ferdinandshöhe. Mögötte a Stilfserjoch-hágó kulminációja. 80 méterrel fölötte a Dreisprachenspite, ahol a svájci területen álló, 1904-ben épült Hotel Dreisprachenspitze látható. Az olasz–osztrák határ a Dreisprachenspitzétől húzódik a gerincen lefelé a hágóhoz, majd a Hotel Ferdinandshöhe mögött folytatódik balra.
A szállodát a svájci katonaság lefoglalta. Innen közvetlen közelről figyelhették az egymással szemben álló csapatok tevékenységét. A Monarchia hadvezetésének ez a svájci támaszpont fontos volt, mert megakadályozta az Olaszok belátását és belövési lehetőségét a mögötte fekvő területeire.
A Rayon I talán legfontosabb hadi megmozdulása: A Gomagoi erődítménynél állomásozó K.u.K. egységek néhány tisztje felismeri az út három helyen történt felrobbantása és a Stilfserjoch-hágónak az olaszok által történt elfoglalása által előállt helyzet veszélyességét. Felmérik a helyzetet és önállóan cselekszenek. Június 4-én, egy ködös napon a svájci határ árnyékában előremennek és megrohamozzák a hágót. A meglepett olaszok nem veszik fel a harcot, hanem elmenekülnek. A sikeren felbuzdulva és a Goldsee-nél telepített tüzérség támogatásával továbbmennek és rohammal elfoglalják a Scorluzzót valamint a Nagler-csúcsot is. Mindhármat meg is tartják a háború utolsó napjáig!
Ennek a hadműveletnek az értelmi szerzője és kivitelezője Steiner András főhadnagy (Rittmeister). Tette elismeréséül felterjesztik Mária Terézia-rendre. Ez azoknak járt, akik parancs nélkül vagy éppen parancs ellenében egy eredményében fontos fegyveres vállalkozást hajtottak végre. A K.u.K. hadvezetése tőle ezt a kitüntetést megtagadta, azzal az indokolással, hogy a tette nem volt „fegyveres vállalkozás“ („Waffentat“), hiszen jóformán egyetlen lövést sem adtak le! (Kommentár felesleges.)
Az olaszok nagy erőkkel vonulnak fel a Scorluzzo és a Stilfserjoch-hágó visszafoglalására. Alpini gyalogsággal...
...és lovassággal, illetve málhás öszvérekkel.
Az olaszok ágyúállásokkal veszik körül a Scorluzzót, és szeptember folyamán gyalogsági támadások sikertelen sorozatát indítják a nyugati, valamint az északnyugati gerincen át a visszafoglalására. A Monarchia bevezetése ennek megfelelően megerősíti a Scorluzzo védelmét. (Wormserloch az Umbrail-hágó a régi nevén)
Futóárkok maradványai a Scorluzzón.
Gyalogsági lőállások.
Egy megfigyelőállás.
Bunkerek, lövegállások a Scorluzzo csúcsánál. Ezek egy gyakorlatilag bevehetetlen erődítményt alkotnak.
Egy lövegállás belülről nézve. Kilátás az Umbrail-hágó környékére.
Valamint kívülről nézve.
Lövegállás egy korabeli felvételen.
Egy részben beomlott bejárat. Omlásveszély és még mindig éles gránátok miatt tilos a belépés.
Aki bemerészkedik, azt ilyen képek fogadják.
A bombatölcsérek sokasága is mutatja, hogy az olaszok milyen intenzíven lőtték ezeket a scorluzzói állásokat. De a védők végig kitartottak. Még a fegyverszünet előtti napon (1918. november 2.) is visszavertek egy nagyobb támadást.
Manapság más védőket találunk itt. A mormotáknak a rablómadarak és egyéb ragadozók elleni védekezése nem kevésbé élet-halál kérdése.
Ezeket a védelmi állásokat el kellett látni élelemmel, vízzel, lőszerrel, tüzelővel, építőanyaggal, szerszámokkal. A sebesülteket el kellett szállítani, a katonákat le kellett váltani. Mindezekhez megfelelő teljesítőképességű logisztikai hadtápbázist kellett létesíteni. Ezt az adott földrajzi helyzetet kihasználva 1915 június és november között betelepítették a svájci határ árnyékába, oda, ahová az olaszok Svájc semlegességének megsértése nélkül belőni nem tudtak. A bázis ellátásához a lehető leggyorsabban helyre kellett állítani az utat, és a tél beállta előtt üzembe kellett állítani egy kötélpályát.
A svájci határ a szálloda körül húzódik. Jobbról a fennsík peremén, a szállodát megkerülve a tábori házak túlsó oldalán és onnan balra folytatódik a cölöpök mentén. A háttérben a Kis- és a Nagy-Scorluzzo. A képen nem látható Stilfserjoch-hágó ezen hegyek és a szálloda közötti mélyedésben van.
A svájci szálloda előtt a hármas határkő, egyúttal a Monarchia és Olaszország frontjának végpontja. Jobb oldalon a 2. sz. Svájci–osztrák határkő. Jobb oldalon a Monarchia és bal oldalon Svájc egymással beszélgető katonái.
Svájci határőr a szálloda előterén. Jobbra mögötte egy nagy látcső látható. A határ pontos vonalát a cölöpök jelzik. A háttérben a Monarchia tábora.
Az egymással beszélgető katonák a határcölöpök két oldalán.
A Monarchia és Svájc katonái között nem voltak ellentétek.
Az olaszok számára ilyen kép mutatkozott.
A Dreisprachenspitze a Svájc területén álló szállodával. A svájci határ onnan a gerincen húzódik balra. Közvetlenül alatt a fehér csík a “Schweizergraben“-nak nevezett futóárok. A jobbra, meredeken lefelé húzódó gerincre géppuskafészkeket telepített a Monarchia. Jobbra lent, a Stilfserjoch hágó és a Hotel Ferdinandshöhe, amelyet az olaszok 1915 októberében rommá lőttek.
A Schweizergrabennak nevezett, 800 m hosszú futóárokból csak ez maradt. Ezt az olaszok megfigyelésére és géppuskaállások kialakítására használták. A közvetlen felette, a hegygerincen futó svájci határ közelsége miatt az olaszok a futóárkot nem merték tűz alá venni. A háttérben az Umbrail-hágó látható.
A Stilfserjoch-hágó délkelet felől nézve a háború idején.
A 69. kép a háborús károkkal. (A felvétel időpontja ismeretlen.) Előtérben a rommá lőtt Hotel Ferdinandshöhe. A közvetlenül a hágó felett álló fabarakkot nem tudták belőni mert azt számukra a hegygerinc már leárnyékolta. A Hotel Dreisprachenspitzétől jobbra a Monarchia táborának egyik barakkja látható. Figyelemre méltó az e barakk alatti hegyoldal meredeksége.
A Dreisprachespitz alatti gerincre telepített egyik géppuskafészek maradványa. Alatta a Stilfserjoch-hágón időközben létesült idegenforgalmi „város“ egy része. (Nyári síelőhely kiindulópontja és a motorkerékpárosok kedvenc találkozóhelye.)
A Dreisprachenspitze részletes helyszínrajza az 1918-as állapot szerint. Kék színnel jelölve a svájci határ, a szálloda és a lövészárkok. Sárga az olasz terület a 2. világháború után épült vendéglővel. Zölddel jelölve Monarchia határa, a tábora és az olasz területen létesített géppuskafészke valamint a Schweizegraben.
Részlet a Monarchia táborából a svájci szállodától nézve.
A Monarchia táborának egy részlete. A Nagy-Scorluzzo alatt a svájci szálloda. Figyelemre méltó a meredek hegyoldal.
Ez maradt meg a táborból.
Épületmaradványok. Előtérben a konyha tűzhelye. A torony rendeltetését (még) nem sikerült tisztázni. Az épületek alatti drótháló újabb eredetű és az alatta futó út kőomlás elleni biztosítását szolgálja.
A konyhák tűzhelyei állták leginkább az idők viszontagságait.
Előttük az elrozsdásodott konzervesdobozok.
A Scorluzzón kívül erős harcok folytak a Stilfserjoch-hágó és az Ortler közötti többi hegycsúcsért ill. hágóért és gerincért. (Név szerinti felsorolásukat lásd az emlékmű feliratán, 9. és 10. ábra.) Ezek jelentősek voltak mint megfigyelő- és tüzérségi irányítóhelyek.
Ide mindkét félnek altáborok sorát kellett létesítenie.
Az egyik altábor maradványa.
Itt is a tűzhely maradt meg legjobban.
A magashegységi klímának megfelelően az altábor fala dupla rétegben készült, közbenső hőszigetelő anyaggal.
Ezek az altáborok helyenként 100 méternél is közelebb voltak egymáshoz. A csapatokhoz beosztott hegyivezetők sokszor jól ismerték egymást, és nem voltak hajlandók egymás ellen hadat viselni. Viszont szorgalmasan lőttek a levegőbe, demonstrálva a „lentieknek“, hogy ők itt háborút folytatnak. A fraternizálást elősegítette az is, hogy az egyik félnek volt dohánya, a másiknak meg kenyere. Egy helyen ez odáig ment, hogy szóltak az ellenfélnek: vigyázzatok, minket holnap leváltanak, hogy az újonnan jövők milyen beállítottságúak, azt nem tudjuk.
Másutt annál kegyetlenebbül folyt a harc. A Monarchia hadvezetésének a legtöbb gondot itt a 3553 m magasságú Trafoier-Eiswand okozta. Ezt a kiváló megfigyelőhelyet az olaszok tartották megszállva. Megtámadni és elfoglalni konvencionális módon szinte lehetetlen volt. Ezért a gleccser jegébe vájt alagút mellett döntöttek. A bejárata az olaszok által nem belátható helyre került, hossza mintegy 2 km! A vállalkozás eredményes volt, a csúcsot 1917. szeptember 1-jén elfoglalták! De mivel egy gleccser állandó mozgásban van, az alagút több helyen beomlott és az olaszok erős tüzérségi tűzzel akadályozták az előkészített utánpótlás felszállítását. Ezért a 15 védő magára maradt. Őket az olaszok hősies küzdelem és nagyszámú saját áldozat árán három nap alatt felmorzsolták.
A megnövekedett feladatokat az addigi, a Dreisprachenspitzéhez közeli tábor már nem tudta kielégíteni. Tőle északkeletre egy új, nagyobb tábort építettek.
A Rayon I új parancsnokának, Freiherr von Lempruch ezredesnek a nevét viselő tábor építés közben. A Rayon I parancsnoka, von Abendorf ezredes 1916. február 26-án agyvérzésben meghalt. Freiherr von Lempruch 1916. március 11-én vette át a parancsnokságot.
A Lempruch-tábor kórházának bejárata. A tábornak volt villanyvilágítása, meleg fürdője, fotólaboratóriuma, telefonja és kötélpálya-összeköttetése a völgyel. Mindez relatív biztonságban, Svájc határának az árnyékában. A tábort a logisztikai bázison túlmenően a katonák pihentetésére is használták, így nem kellett lemenniük a völgybe és a pihentetés után ismét feljönniük és akklimatizálódniuk, ami több napot vett volna igénybe.
Hogy a svájci határ árnyéka milyen fontos volt a tábor számára, azt az is bizonyítja, hogy amikor kéménytűz miatt a szálloda tetőzete 1917. március 17-én kigyulladt, akkor –22°C hidegben és hóviharban a magyarok segítettek oltani, utána pedig tetőfedő anyagot adtak a svájciaknak, csak hogy azok el ne menjenek.
A Stilfserjoch-hágó a szétlőtt Franzenshöhe szállodával. Ide jött IV. Károly látogatóba 1917. szeptember 16-án. Titokban, autóval a hágóig, majd onnan gyalog fel a Lempruch-táborba.
IV. Károly király seregszemlét tart a Lempruch-táborban. A monda szerint egy bácskai katonától megkérdezte, hogy tetszik neki a táj. A válasz úgy hangzott, hogy tetszik, Felség, tetszik, de szántóföldnek alkalmatlan.
A szemle helyszínének mai képe.
A szemle és a tábor egy másik részlete.
A helyszín mai képe. A 159. ábrán látható, épülőfélben lévő barakk ott állt, ahol az előtérben lévő személy tartózkodik.
Inspekció a Lampruch-táborban.
A mai szituáció kb. ugyanonnan nézve.
Itt is a tűzhely maradt meg...
...és a konzervdobozok tömege.
Ami egy ilyen alkalommal elmaradhatatlan: IV. Károly kitüntetéseket adományoz.
Bátorsági kitüntetés. Bal oldalt ahogyan a helyszínen 2010 nyarán találtam. Jobb oldalt eredeti állapotban.
Az érem másik oldalán az erős szennyezettség miatt csak az ET betűk és a fül azonosítható. (Megtisztított állapotáról sajnos nincsen képem. Egy, a helyszínen jelen lévő úr megígérte, hogy szakszerűen megtisztítja és a képét elküldi. Azóta is várom.)
Egy fontosabb lelet: a kötélpálya állomásának alapjai.
Ennek a magashegyi frontnak az ellátása főleg télen kötélpályák nélkül nem lett volna lehetséges. Ezért a szemben álló felek több ezer kötélpályát létesítettek. A szóban forgó Rayon I-en a Monarchia 7 kötélpályát üzemeltetett. A főpálya az úton télen is elérhető Trafoi falu feletti Drei Brunnen völgyből ment egy közbenső tartóoszloppal a Glurnser Käpfln a Franzenshöhéhez. Innen három pálya vezetett tovább, a Livrio csúcsához, a Dreisprachenspitzéhez és a Goldsee-hez. A Goldsee-től két további pálya indult, egy a Lempruch-táborhoz (amelynek hegyi állomása a 187. képen látható) és egy a Rötlspitzéhez. Egy további pálya vezetett a Stilfserjoch-hágótól a Scorluzzóhoz. (A képen ez utóbbi pálya nincsen feltüntetve, valamint a Lempruchlager és a Rötlspitze hibásan van írva.)
A legnehezebben megtalálható a Drei Brunnen-i kiindulóállomás volt. Eredménytelen keresés után feltettem magamnak a kérdést, hogy hová tenném, ha nekem kellene építenem. Ezt meghatároztam, megfordultam, és 10 méterrel mögöttem voltak a maradványai. Ezen a helyen annak idején nagy lőszerkészletek vártak szállításra, ezért sokat lőtték az olaszok, de találatról nem szól a krónika.
Ezek a kötélpályák – egyes kivételektől eltekintve – ún. Kétköteles, ingajáratú rendszerűek voltak. Ez azt jelenti, hogy két tartókötélen (a pirosakon) futott egy-egy kocsi váltakozva föl és le. A kocsikat egy végtelenített (zöld) vonókötél mozgatta az egyik állomáson elhelyezett hajtóművel.
A kocsik terhelhetősége kb 500 kg, menetsebessége 2 m/sec körül volt. A fesztávok sokszor meghaladták a 2 km-t. Figyelemre méltó, hogy a köteleket sokszor egyúttal mint telefonvezetékeket is használták. A pályák sebezhetőek voltak ellenséges tüzérség, valamint elemi csapások (lavina, kőhullás, villámcsapás) által, de műszaki okokból keletkezett balesetekről szóló feljegyzéseket nem találtam.
Kötélpályák nélkül még nyáron is nehéz volt a szállítás. Tüzelőanyag szállítása kutyafogattal.
Sebesültszállítás szánkóval.
Anyagszállítás (fegyver, lőszer, élelem, építőanyag, tűzifa) öszvérekkel.
Lövegszállítás kézi erővel. Ilyen munkákhoz gyakran alkalmaztak orosz és szerb hadifoglyokat. Ezekkel emberségesen bántak, mert jól is dolgoztak. De ha szökni próbáltak Svájcba, nem ismertek kegyelmet velük szemben.
A kötélpályák építése nem volt egyszerű. A vonalvezetést kiválasztani és felmérni, az egészet méretezni, az építési anyagokat felhozni, az oszlopokat megalapozni és felépíteni (lásd az ábrát), a köteleket kifektetni és feszíteni, a meghajtóműveket telepíteni és beüzemelni szaktudást igénylő feladatok. Az üzemeltetésük és karbantartásuk nem kevésbé igényes feladatok.
Kézi meghajtás, amely kis emelkedésű pályáknál alkalmazható.
Meghajtás ellentömeggel. A lefele menő, kövekkel megrakott kocsi húzza fel a szállítandó anyagot tartalmazó ellenkocsit.
Meghajtás dieselmotorral.
Az olaszok kötélpályái egyszerűbben szállíthatók, építhetők, áthelyezhetők, javíthatók voltak, mint a Monarchia hadseregének pályái.
Még egy nagy előnyük volt az olaszoknak azzal, hogy ők a hegyek déli oldalán állomásoztak. Ott a tél egy hónappal később kezdődik, egy hónappal előbb végződik, és ennek megfelelően kisebbek a gleccserek. Az északi oldalon nehéz kézi munkával kellett az utakról a többméteres havat eltakarítani.
A lavinák több áldozatot követeltek, mint az ellenség tüze. Az Alföldről idevezényelt katonák nem voltak kiképezve a lavinaveszély felismerésére és – mint a képen látható – a betemetettek gyors megtalálására és mentésére sem.
Egy lavina kiásott és elszállításra váró áldozatai. Különösen kemény volt és sok áldozatot követelt a 1916–17-es tél. Ennek illusztrálására álljon itt a következő idézet a hadinaplóból 1916 decemberéből:
  11. /12.: Heftige Schneestürwe,in allen Höhenstellungen, bei — 20°C.
12./12.: Fortgesetzt heftige fchneestürse,starker Schneefell seit Ta.en auch im Tale. Lawin: ngefhr wächst an. Verkehr im Morteltal eingestellt.
13. /12.: Andauernd Schneestürme,von orkanartiger Stärke. im Tale starkes Schneegestöber. Je Höhenstellungen innerhalb 12h 2m und mehr Neuschnee. im Tale stellenweise über im Ueuschnee. Privnten drückt die Schneelast die Dächer ein.Telf Leitungen in die Höhen stellungen sind unterhrochen Telfverkehr Frontvorwärts nur bis Gomagoi möglich. Bauptr der Fstgstel Abtig 1 bestehend aus Feldt/ebel Vogel und 5 Mann bei Vorriahms von ketsblierungsarbeiten auf der Strecke Gomagoi nach Trafoi (sog. hohe t Jauer) durch Lawinen verschüttet.
  December 11.: Heves hóviharok, minden magaslati támaszponton. – 20°C mellett.
December 12.: Folytatódó heves hóvihar, napok óta erős havazás a völgyben is. Növekvő lavinaveszély. Közlekedés a Morter-völgyben leállítva.
December 13.: Folytatódó orkánerősségű hóviharok. A völgyben erős hófúvás. A magaslati állásoknál 12 órán belül 2 m és több új hó. Privntenben a hó terhe beszakította a tetőket. A telefon-összeköttetés a magaslati állásokkal megszakadtak. Telefon-összeköttetés a front irányába csak Gomagoiig lehetséges. Az erődítmény Vogel őrmester vezetése alatt álló 5 fős szerelőcsapatát Gomagoi és Trafoi között, Vorriahmsnál egy lavina betemette.
Katonai temető Sponsingban (a vasútállomástól 1 km-re keletre, az országút északi oldalán), amely az I. világháború Stilfserjoch-hágói szakaszánál hősi halált haltaknak szenteltek 1915-ben. Több mint 150, különböző nemzetiségű katona földi maradványait temették el itt. 1940–41-ben a fasiszta kormány politikai okokból egy részüket, közöttük 13 magyart a nasswaldi temetőbe helyezett át. Az itteni temetőt 1977-ben renoválták, és a név szerint nem azonosítható áldozatokat egy közös sírba hantolták.
A sírkövek feliratai a magashegység veszélyeiről tanúskodnak. Többségükben lavinaomlás, gleccserrianás, kőomlás, lezuhanás, villámcsapás okozta halálukat. Említésre méltó, hogy itt egy név szerinti sírban három volt orosz hadifogoly is nyugszik. A 29. magyar Loudon gyalogezred IV. tartalék zászlóaljának a következő, név szerint ismert áldozatai nyugszanak itt:
  Beutelbeck Jakab honvéd, 1916. okt. 2.
Brodacs Antal honvéd , 1917. júni. 5. Elesett harcban
Farkas János szakaszvezető, 1916. febr. 21. Baleset áldozata
Filip Mátyás honvéd, 1917. júni. 30. Villámcsapás érte
Gut János zászlós, 1917. ápr. 2. Lavina áldozata
Negovan István honvéd, 1916. aug. 18. Villámcsapás érte
Radivojevics Emer őrvezető, 1916. aug. 18. Villámcsapás érte
Varga Lajos honvéd, 1916. dec. 13. Lavina áldozata
Az 1917–18-as tél ugyan kevésbé volt zord, mint az előző, de egyre inkább jelentkeztek a hátország teljesítőképességének nehézségei. Ez megmutatkozott az utánpótlásban, úgy az élelemben, mint a felszerelésben és a lőszerben. Ugyanakkor parancsot kaptak egy olaszországi offenzíva előkészítésére. Ezt ugyan kivitelezhetőnek ítélték meg, de fenntartásokkal kommentálták. A front a Stilfser-hágónál (nyíl) áttörhető. A nyugat felől a svájci határ, kelet felől a vízválasztó által határolt, de stratégiailag jelentéktelen völgy Tiranáig jó eséllyel elfoglalható. Ám ez egy gyéren lakott, szegény völgy, amelyet az olaszok minden bizonnyal kiürítenének, tehát ott élelemhez jutni aligha lehetne, mögöttük pedig az egyetlen út, a Stilfserjoch-hágó a téli félévre bezáródik. Végül a hadvezetés is belátta, hogy ez 30-40 000 katona értelmetlen, biztos pusztulásához vezetne.
A véget mégsem ezek az objektív nehézségek okozták, hanem a hátország teljesítőképességének kimerülése. A kenyéradagot csökkentették és fűrészporral toldották. A lőszerhasználatot az olaszok 1/10-ére csökkentették. A szöges bakancsok helyett (lásd a 221 es képet) fatalpúakat kaptak, valamilyen szétmálló felsőrésszel, majd kartonpapírtalpúakat, kukoricacsuhéból font felsőrésszel.
Ehhez járult, hogy az otthoniaktól rossz híreket kaptak, a leváltások kimaradtak, a veszteségek feltöltésére új katonák nem érkeztek, a politikai agitáció erősödött, és a nemzetiségi katonák – kivéve a magyarok – között nőtt a dezertációk száma. Mindezek ellenére a szóban forgó frontszakaszon töretlen volt az ellenállás. Még 1918. november 2-án is sikeresen visszaverték az olaszok nagy erőkkel végrehajtott támadását, bár a Schweizergraben cseh parancsnoka a géppuskásoknak megtiltotta a támadókra való tüzelést, majd dezertált Svájcba. Ezért értetlenül fogadták november 3-án reggel 5:00 kor a fegyverszünet hírét és a parancsot, hogy személyes holmijukon kívül mindent hátrahagyva vonuljanak le a völgybe. Lőni tilos, ha kell, hagyják magukat fogságba ejteni!
Hihetetlen volt ez számukra azért is, mert az olaszok szokatlan hevességgel lőtték az állásaikat. Az olaszokhoz fehér zászlóval lemenő küldöttségnek azt mondták, hogy ők fegyverszünetről semmit sem tudnak, sőt a parancsuk úgy szól, hogy minden csőből lőni és teljes erővel támadni. Megvárják, amíg a küldöttség visszaér a hágóra, és utána támadnak.Az olaszok csak másnap 15:00 órára hirdették ki csapataiknak a fegyverszünetet.
Ez alatt a 34 óra alatt az olaszok a legtöbb helyen megelőzték a Monarchia visszavonuló katonáit, és mintegy 360 000 foglyot ejtettek! Képünkön jobb oldalt az előrevonuló olasz katonák, bal oldalt a Monarchia hadifogságba menetelő katonái.
A Monarchia foglyul ejtett katonái. Hogyan történhetett ez? A fegyverszüneti egyezmény szövegét, amelyet angolul fogalmaztak és azzal kezdődik, hogy „The immediate...“ november 3-án 3:00-kor készítették el. A Monarchia képviselői ezt jelentették a főhadiszállásnak Badenba. Onnan továbbították a frontra, ahol is azt 5:00 körül hirdették ki a csapatoknak. Az olaszok képviselői viszont közölték, hogy a megállapodás csak az aláírás után 24 órával lép életbe, és az aláírás csak 15:00 órakor lehetséges. A Monarchia főhadiszállása ezt tudomásul vette, de megalapította, hogy a kiadott parancsot visszavonni már nem lehet.
A történészek körében még ma is vitatott kérdés, hogy ezzel a Monarchia hadvezetésének volt-e és ha igen, milyen szándéka. Az egyezményben többek között az áll, hogy Dél-Tirol Olaszország része (zöld az új határ), és akik a fegyverszünet életbe lépésekor ott tartózkodnak, hadifoglyoknak tekintendők.
  1. Három eset lehetséges: Időt nyerni az eltávozáshoz, hogy a fogságba esés elől lehetőleg sokan elmenekülhessenek.
  2. Lehetőleg sokan essenek fogságba, hogy ezt a kiéhezett, lerongyolódott, elkeseredett és forradalmi eszmékkel átitatott tömeget ne nekik, hanem az olaszoknak kelljen szállítani, élelmezni és elszállásolni.
3. A visszavonuló katonák további sorsa az általános összeomlás zűrzavarában nem állt a meggondolások előterében. (Személy szerint ezt tartom a legvalószínűbbnek.)
A 29. gyalogezred katonáinak (akiknek hősiességét és hűségét a feljebbvalóik nagyra becsülték) a sorsa ezekben a zűrzavaros napokban nehezen vagy egyáltalán nem követhető. A Rayon I visszavonuló csapatait az olaszok nem tudták megelőzni. Ezeknek sikerült a svájci határ árnyékában elvonulva, a Reschen-hágón át Ausztriát elérniük és így megmenekülniük a fogságba eséstől. Hogy ezek között kik és hányan voltak a 29. gyalogezredből az (számomra) ismeretlen. Egy részük 1918. október 25-én az olasz fronton Vittoriótól keletre a 6. hadsereg 34. hadosztály 68. dandár kötelékében teljesített szolgálatot. Sorsuk (számomra) ismeretlen. Egy utóvédegység a Schafbergnél átlépett Svájcba. Tagjait Glárusba internálták, ahova november 7-én érkeztek.
A Glarner Nachrichten (a helyi újság) november 8-án erről a következőt írta: „A listán a szomszédos Monarchia csaknem minden országából származó 135 személy áll. A bécsieken és a felső-, valamint alsó-ausztriaiakon kívül vorarlbergiek, karintiaiak, stájerországiak, dalmáciaiak, szlovének, magyarok és galíciaiak. A csaták küzdelmes ideje és a visszavonulás nehéz napjai állnak mögöttük. A hátizsákjaik soványak vagy teljesen üresek, nemcsak élelmiszerben, hanem ruhaneműben is. Tekintettel a hamarosan közeledő téli időre, előkészítjük a legszükségesebb katonai fehérneművel való ellátásukat.” Ellátták őket élelemmel és ruházattal, majd 38 nappal később szabadon engedték a svájci–osztrák határon. További sorsuk ismeretlen.
1921-ben egy svájci család erre kirándult. Az egyik összedőlőben lévő barakkból (a szálloda romjaiból?) az akkor 11 éves gyerek (W.R. Corti) kihúzott egy rongyos katonazubbonyt. Annak a zsebében találták e levelet, amelyet Würfel György irt Pancsováról a fiának a frontra 1916(?)-ban. Ez egy nehezen kibetűzhető német szöveg. Írója valószínűleg a törökök kiűzése után német területről ide telepítettek utódja, aki megtartotta ősei 18. század eleji nyelvezetét. Álljon itt az eredeti szöveg és egy részének magyar fordítása.
A második oldal elejének magyar fordítása: Mindennap írunk neked 1-2 lapot. Írd meg, hogy megkapod-e őket, ugyanis ezt kaphatod tőlünk. Semmi mást. Kedves gyermek küldeni nem lehet. Csomagot élelmiszerrel küldenénk neked szívesen. Kedves gyermek talán csak jobb lesz, hogy valamit küldeni lehet neked. Kedves gyermek vigasztald csak magad. A Jóisten csak ad majd egyszer békét. Kedves gyermek a mi sorsunk nagyon rossz. A nagy drágaság már nem élni való…
1953 nyarán Beck Marcel, a Zürichi Műszaki Egyetem professzora erre kirándult a diákjaival. A földön márványdarabokra bukkantak. Kérdésükre a svájci határőr (Paul Keel) elmondta, hogy itt az olasz oldalon állt két emléktábla, amelyeket az olaszok összetörtek és a darabjait leszórták a meredek hegyoldalon. A diákok megvárták, amíg az olasz határőr elment, összeszedték és áthozták a darabokat svájci területre. A hiányzó darabok pótlására megkértek a dél-tiroli Laas-ban egy kőfaragót, J. Mayrt. Ő gyanút fogott, és apja (aki szintén kőfaragó volt) iratai között megtalálta a táblák eredeti rajzait. Megalkotta a táblák hű másolatait, amelyeket felállítottak svájci területen, 3 méterre az olasz határtól.
Ezek a történetek a nagy háborúnak egy apró kis részletét képezik, amelyet, ahogy József Attila írta: „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés” (A Dunánál, 1936)
 

Irodalom: H. Golowitsch: Ortlerkämpfe 1915–1918 Buchdienst Südtirol 2005 D. Accola: Dokumentation Stilfserjoch – Umbrail 1914–1918 Militärische Führungsschule 8804 Au/ZH 8.Jg Nr.10 2004 www.it-au-1915-1918.com M.Beck: Ein Denkmal für ein ungarisches K.u.K. Bataillion auf Bündnerboden. Bündner Monatsblatt 1973 S.21, u. 1974 S.269 M.Beck: Im Gedenken an den unbekannten Soldaten auf der Dreisprachenspitze. Bündner Monatsblatt 1981 Ormos M.: Padovátol Trianonig 1984 Kossuth Könyvkiadó Manfried Rauchensteiner: Der erster Weltkrieg und das Ende der Habsburger-Monarchie.

Múzeumok/Gyűjtemények: Sta. Maria. (CH) Helytörténeti Múzeum Stilfserjoch. (I) A Banca Italiana csarnokában. Sulden. (I) Az iskolaépület alagsorában Kötschach-Mauthen (A) A városházán Tájékoztató táblák az Umbrai- és Stilfser-hágókon, valamint a Scorluzzón 258. A szerző köszönettel fogad észrevételeket és kiegészítéseket. Cime: gabor@oplatka.ch A képek, amennyiben nem a szerző felvételei, a megadott irodalomból átvettek, ahol is ez kifejezetten megengedett.



Add a Facebook-hoz
Leggyakoribb címkék:
Nőtörténet (105) | Alkotmány (58) | Horthy-kor (42) | Közjogi (31) | Államtörténet (30) | Európa (29) | Béke (24) | Habsburg (22) | Középkor (18) | Prostitúció (18) | Igazságszolgáltatás (16) | Ókor (14) | Gender (14) | Erdély (13) | Trianon (13) | 1848-49 (12) |
Legnépszerűbb címkék:
Nőtörténet (105) | Horthy-kor (42) | Prostitúció (18) | Államtörténet (30) | Középkor (18) | Alkotmány (58) | Habsburg (22) | Ókor (14) | Trianon (13) | Európa (29) | Erdély (13) | Közjogi (31) | Igazságszolgáltatás (16) | Gender (14) | Osztrák–Magyar Monarchia (10) | Béke (24) |

Kiadja a Rubicon-Ház Bt. | Felelős kiadó: Rácz Árpád | 1161 Budapest, Sándor u. 60. | Telefon: 402-1848 | Fax: 402-1849
Minimum felbontás: 1024 x 768 | Kivitelezés: Civertan Bt.