2017. május 28.

Nagy Imre hazatalált. Forradalom

Szerző: Rácz Árpád - Beszélgetés Litván György történésszel

1944-45 fordulóján a Vörös Hadsereg harcoló alakulatainak nyomában Moszkvából több hullámban érkeznek Magyarországra a kommunista mozgalom magyar tagjai. Közülük 1956. október 23-án már Nagy Imre volt az egyetlen, akinek a szavát hallani akarta a sorsával elégedetlen tömeg. Róla beszélgettünk Litván György történésszel.

- Nagy Imre a hazatért kommunista vezetőgárdának a kisszámú igazi politikusai közé tartozott. A többség ugyanis végrehajtó funkcionárius volt: függetlenül attól, hogy Moszkvából jött-e vagy a hazai mozgalomból nőtt ki, nem nagyon gondolkozott azon, hogy mit csinál. Hűséges harcosai voltak a pártnak, a kommunista világmozgalomnak. Lényegében mindig alávetették magukat a moszkvai utasításoknak. Rákosi igazi politikus alkat volt, de - mint később, már szovjetunióbeli emigrációjában elmondta - ha az lett volna az utasítás, hogy egy angol típusú polgári demokráciát csináljon, ő azt csinált volna. Rajknál sem igen volt jele annak, hogy bármikor is megpróbált volna szembefordulni a hivatalos moszkvai vonallal. Nagy Imrénél ez többször is előfordult. Mindig kiderült, hogy neki volt saját koncepciója. ő elsősorban agrárszakember volt. A közvélemény a földreform kapcsán ismerte meg, mint a földosztó minisztert.

- Nagy Imre népszerűségét tehát a földosztás alapozta meg. Tudott-e különbséget tenni a közvélemény a kommunista politikusok között?

- Nem hiszem, hogy akkoriban bárki is jelentős különbséget talált volna közte és a többi kommunista vezető között. De ahogy őt 1946-ban leváltották a belügyminiszterségről, az nem volt véletlen. Nyilvánvalóan a pártvezetés nem tekintette elég keménynek és erélyesnek arra, hogy kommunista belügyminiszterként erőszakkal számolja fel a rivális pártokat. Az sem lehet véletlen, hogy 1947 őszén őt bízzák meg a parlament elnöki tisztének ellátásával. Maga a párt is úgy tekinti őt, mint egy népfrontosabb, más pártok és a közvélemény által is elfogadható figurát.

- Milyen ismeretei voltak az országról Nagy Imrének? Mennyiben fogadta el és mennyire kívánta átalakítani?

- Parlamenti székfoglalójából derül ki, hogy pontosan ismerte az országot. A különféle vélemények, politikai áramlatok létjogosultságát elismerte. Nem egypártrendszerben gondolkodott, igyekezett páratlan elnöke lenni az országgyűlésnek, amely akkor még tükrözte az ország politikai közvéleményének tagoltságát. Más kérdés, hogy az MKP ebben az időben már hozzálátott a szalámitaktika alkalmazásához.

- Mikor vált el egymástól Nagy Imre és Rákosi útja?

- Nagy Imre párthoz való viszonyában 1948-ban következik be a fordulat. Rákosi Mátyás 1948 augusztusában hirdeti meg a kollektivizálás programját, amivel Nagy Imre határozottan szembefordul. Itt már világosan kirajzolódik, hogy neki merőben másféle elképzelése van az ország modernizálásáról és átalakításáról. ő, aki hosszú ideje agrárproblémákkal foglalkozott, pontosan látja, hogy ezt csak erőszakos úton lehet végrehajtani. Bár lényegében nem tagadja a szövetkezeti nagyüzem fölényét, de úgy gondolja, hogy pillanatnyilag az egyéni gazdaságokat kell fejleszteni. A fokozatosság és az önkéntesség elvét képviseli.

- Csak az agrárkérdésben támadtak nézetkülönbségek közte és a pártvezetés tagjai között?

- Világos, hogy nemcsak az agrárpolitikáról és a kollektivizálásról van szó. Nagy Imre nem teszi magáévá az új, Sztálin által diktált ütemet a szovjet struktúra átvételére. ő a felgyorsítás ellen volt. Az eredeti, népi demokratikus platform alapján állt. Egy lassú, szerves, nem erőszakolt és a lakosság számára is elfogadható ütemet képzelt ebben a számára is egyedül üdvözítőnek tetsző szocialista irányban. Nézetei miatt kihagyják a központi vezetőségből politikai bizottságból, önkritikára kényszerítik, amit kissé felemás módon akkor még megytett. Amikor később visszakerül a KV-be, a meglehetősen népszerűtlen begyűjtési minisztériumot bízzák rá. A szélesebb közvélemény 1953 júliusában ismeri meg a nevét, amikor, már miniszterelnökként, elmondja nevezetes kormányprogram-beszédét. A közvélemény persze arról semmit sem tudott, hogy nem Budapesten, hanem Moszkvában nevezték ki kormányfőnek, miután Rákosiékat jól leszidták. Ez már a Sztálin halálát követő fordulat kezdete. Kelet-Berlinben megmozdultak a tömegek, a szovjet vezetők Magyarországon is féltek a robbanástól. Nem véletlen, hogy Nagy Imrét szedik elő és tőle várják a hibák kijavítását. Moszkvában elég jól lehettek informálva, és tudták, hogy ő az az ember, akire rá lehet bízni a politika megreformálását. Az volt a feladata, hogy valamiféle megegyezésre jusson a lakossággal.

- Ez egybevágott Nagy Imre politikai nézeteivel?

- Lényegében igen. Persze ő fokozatosan ment volna tovább is, de akkor ez volt a reális. Illetve, mint ahogy hamarosan kiderült, ez sem volt egészen reális, hiszen nagyon hamar, néhány hét múlva már, amikor a reformok hívének hitt Beriját félreállították, Rákosi rögtön fölhasználta az alkalmat és ellentámadásba lendült. Ekkor huzavona kezdődött a vezetésen belül a régi és az új vonal között. Ezt a lakosság megint csak részben érzékelte. Annyi bizonyos, hogy az emberek Nagy Imrében látták megtestesülni az élhető, elviselhető politika képviselőjét. Ekkor válik az egyetlen elfogadott emberré az egész kommunista vezérkarból.

- Mennyiben volt tudomása a törvénytelenségekről, és hogyan viszonyult azokhoz?

- Fegyelmezett kommunistaként nyilván tudomásul vette, mint kényszerűséget elfogadta. De Sztálin halálát követően, 1953-ban rögtön megtette az első határozott lépéseket az internáló táborok megszüntetése, a politikai foglyok egy részének szabadon bocsátása, a felülvizsgálatok megindítása irányában. Ez is mutatja, hogy erről mi volt a véleménye.

- Ki volt ekkor az első számú vezető, Nagy Imre vagy Rákosi?

- Amikor 1953-ban a kormányrúdhoz került, úgy nézett ki, hogy Nagy Imre a vezető. Hegedűs András emlékezete szerint Moszkvában Rákosi azzal a kicsit ironikus kijelentéssel engedte őt előre, hogy "menj csak Imre, most már te vagy a vezér". Akkor még Rákosi is úgy érzi, hogy ő a második helyre szorult vissza. De aztán igyekszik ezen változtatni és 1954 végére, kihasználva az újabb moszkvai hideghullámot, sikerül Nagy Imrét elszigetelnie és félreállítania. Moszkvából hazatérve elég érzékeltetnie, hogy ő a szovjet vezetés bizalmának a letéteményese, az apparátus abban a pillanatban melléáll. Ugyanaz a KV, amely Rákosi távollétében, 1954 októberében megszavazta Nagy Imre összes javaslatát, "55 tavaszán megbélyegzi őt, mint a jobboldali elhajlás fő képviselőjét a pártban. Nagy Imre kitaszított, száműzött ember lett, akit a pártból is kizártak. A vezetésből senki nem mert melléállni.

- Nagy Imre "politikai kivégzése" véget vetett az "új szakasz" politikájának. Ezek után ki maradt mellette?

- A reformerek. Bár az 1955-ös tavaszi statáriális pártbíráskodás a reformerek bukását jelenti, de nem a megsemmisülését. Példátlan dolog történik, a reformerek nem törődnek bele a vereségbe. A szabadság és a demokrácia szelleme már kiszabadult a palackból. 1953 a kommunista mozgalom öntisztulásának a kezdete. Ez több, mint egy új szakasz, ez az, amit nem lehet visszafordítani. A Nagy Imre körül csoportosuló értelmiségi kör kommunista reformerekből állt, akik belső meggyőződésből, kommunista hitből válnak a sztálinista párt ellenzékévé. Ez a kör emelte politikai mozgalommá Nagy Imre személyi ellenállását.

- A fegyveres felkelés a kommunista reformereket is váratlanul érte, pedig Nagy Imre kezében volt a megoldás kulcsa. A nép is visszavárta, a vezetés is visszafogadta. Helyesen döntött-e, amikor a pártközpontot választotta?

- Nagy Imre előtt október 23-án délután és este elvileg három lehetőség állt nyitva. Az első, hogy ellenzékben marad, nem vállalja a miniszterelnökséget, a vezetésbe való bekapcsolódást. A második, hogy bizonyos feltételekkel vállalja: a régi kompromittált emberek - Gerő, Hegedűs - azonnal távozzanak, és olyan emberekkel alakíthasson kormányt, akik a nép számára is elfogadhatók. ő ezek helyett a harmadik, mégpedig a legrosszabb megoldást választotta: a párt iránti hűségétől vezérelve mint a katona, akit csatába hívnak, bement egyedül a pártközpontba. Hátrahagyta saját legközelebbi híveit is, elfogadta a pártvezetés által elhatározott lépéseket: a statáriumot, a szovjet csapatok felhasználását, tulajdonképpen a felkelés fegyveres leverését. Feltételek és garanciák nélkül beállt a régi vezetésbe, saját nevét és népszerűségét kölcsönözve annak, felelősséget vállalt a történtekért. Ezzel hasadás támadt közte és a nép között. Pedig hívei, Donáth, Losonczy, Gimes, Vásárhelyi, Haraszti éppen az ellenkező utat javasolták neki. Azt, hogy tárgyalni kell a közvélemény képviselőivel, a fegyveres csoportokkal, akik nem szocializmusellenesek, még kevésbé fasiszták, nemzeti kibontakozást kezdeményezve közös nevezőre kell velük jutni. Az első napokban ezt még nem fogadta el, de aztán meggyőződött politikája eredménytelenségéről és erkölcstelenségéről. 28-ára beérik Nagy Imrénél a fordulat, ismét egyesült a néppel, megtalálja hozzá az utat.

- S a korábbi öt nap alatt, amikor vállalja a rendkívül népszerűtlen intézkedéseket és szembeszáll a népakarattal, hogyan látják őt?

- Mentségeket találnak számára: biztos fogoly, kényszerítik. Már él egy mítosz: a közvélemény a maga hősét nem akarja elveszíteni. Hallatlan népszerűsége természetesen csökken, de nem enyészik el. És újra emelkedni kezd, amikor megérti, hogy a helyzetet két alapfeltétel teljesítésével lehet stabilizálni: a többpártrendszer bevezetésével és a semlegesség kimondásával. Az október 23-i félresikerült beszéde után megbomló mitikus kapocs, ami közte, a magányos ellenzéki politikus és a nép igazán széles rétegei között létezett, most helyreállt. És amikor 4-én megrohanják az országot és a fővárost a szovjet hadosztályok, akkor, noha felajánlják neki ennek az újabb fordulatnak az elfogadását, ő ezt a legélesebben elutasítja. Amikor pedig kompromisszumként külföldre távozhatna, kijelenti, hogy Magyarországot önként el nem hagyja. A forradalomban betöltött szerepét minden következményével együtt vállalta, elveihez, eszméihez haláláig hű maradt. Nagy Imre hősiesen viselkedett mindannyiszor, amikor nemet tudott és mert mondani a pártnak. Nemet mondott 1955-ben, 1956. november 4-én és végül 1958-ban a tárgyaláson is, amikor forradalmi szerepének megtagadására próbálták rábírni. Tehát legalább háromszor mondott olyan hangos és csattanós nemet, amilyenből ebben a kommunista mozgalomban egy is ritkaságszámba ment.