Szerző: Ormos Mária

Sem a tudomány, sem a közvélemény nem tud napirendre térni a fölött a jelenség fölött, amit nemzetiszocializmusnak hívnak. A náci rendszer keletkezésének okait létrejötte óta keresik. Elsősorban önmegnyugtatásként lenne nagy szükség egy pontos, minden ízében bizonyítható tételre, mivel annak birtokában hinni lehetne, hogy az ember képes lesz kizárni azt az okot – vagy okokat –, amelyek a nácizmust „előidézték”.

A továbbiakban a teljesség igénye nélkül megvizsgálok néhány elterjedt magyarázatot, előre jelezve, hogy – véleményem szerint – mindegyik tartalmaz megfontolandó szempontokat, amelyeket egy tudományos analízis keretében helyes figyelembe venni, ám egyikük sem jut el a mindent megoldó receptig. Az emberiség történetéről kialakult felfogásom szerint nem is juthat el, mivel jól hangzó szólamok ellenére a mindenkori történeti szereplők sosem tudják ugyanazt előállítani, ami egyszer már létezett, bármennyire is törekednek arra. „Ugyanazt” a történelemben nem lehet megismételni, és „ugyanarra” a sorsra nem lehet ítéltetni sem. Ha új jelenségre válaszolunk abban a hiszemben, hogy az nem egyéb, mint egy korábbi egyszerű reinkarnációja, már azáltal (is) biztosított a súlyos tévedés, hogy sem a jelenség nem ugyanaz – legfeljebb hasonló az egykorihoz –, sem a hozzá viszonyuló emberek nem ugyanazok, mint a korábbi szereplők voltak.

Ezért a „recept” keresése véleményem szerint meglehetősen kilátástalan művelet. Akik a náci rendszert szeretnék feltámasztani valahol Európában, azt hiszik, hogy – a mai környezet miatt kissé megváltoztatva a jelszórendszert – gyakorlatilag ugyanazzal a tartalommal, ugyanazokra az érzelmekre számítva és támaszkodva a nemzetiszocialista mozgalomhoz (és alváltozataihoz) hasonló társadalmi hatást válthatnak ki, melynek segítségével hatalmi változást idézhetnek elő. Ez ugyanolyan tévedés, mint azoké, akik abban bíznak, hogy az emberiség szempontjából veszélyes áramlatokat és törekvéseket feltartóztathatnak akkor, ha olyan védekező eszközöket alkalmaznak, amelyeket annak idején a náci párttal szemben elmulasztottak alkalmazni.

Alaptételek
Lássuk a fontosabb magyarázó elveket, amelyek megkísérlik a nemzetiszocializmus keletkezését értelmezni. A fejlődéselméleti megközelítések közül az egyik legelterjedtebb változat szerint Hitler és a nácizmus elkerülhetetlenül következett a német történelem sajátosságaiból. (E tételt alkalmazzák Olaszország, Magyarország és más országok esetében is.) Az alaptételen belül ismert e felfogás szellemtörténeti kifejtése, amely Kanttól (vagy Luthertől) kiindulva logikus utat jelöl ki a német szellem számára egészen Hitlerig, míg a szociológiai megfogalmazás a német társadalom csökött voltát, a junker, porosz katonatiszti túlsúlyt és a társadalom polgáriasodásának elmaradottságát hangsúlyozza. Tehát a német társadalom „elmaradottsági” tünetei miatt történt volna, hogy nem volt képes a védekezésre, a demokratikus parlamentarizmus gyökértelennek bizonyult, a „gyenge” weimari köztársaság útjára engedte a barna farkast, az elit pedig jellegéből, összetételéből és múltjából kifolyólag „fatálisan” jobb felé hajlott s kiegyezett a nácikkal.

Fejlődéselméleti az a nem kis részben önvédelmi, internacionalizált felfogás is, amely szerint a náci jelenség voltaképpen válasz volt a liberalizmus vagy demoliberalizmus európai válságára, illetve e gondolat kiegészítéseképpen az a tétel, miszerint a válságmegoldás bolsevik változata lett volna az a konkrét kihívás, amelyre a nácizmus válasznak tekinthető. Magyarországon a legismertebb fejlődéselméleti magyarázatot hosszú ideig a „marxista–leninista”, másként sztálini–dimitrovi tézis jelentette, amely szerint a „fasizmus” – beleértve ebbe a nácizmust is – a kapitalizmus általános válságának szükségszerű kifejeződése a politikában, és a finánctőke legmohóbb csoportjának uralmát testesíti meg. Felbukkant végül egy olyan, már csak egy szűkebb összefüggésre alkalmazott történeti-determinista értelmezés is, amely szerint a nácizmus végső magyarázatát a versailles-i békében kell keresni, illetve az a gondolat, hogy a titok nyitja mindenestől a gazdasági világválságban rejlik.

Már a húszas években megjelent azonban egy másik alaptétel is, amely szerint az egész náci-fasiszta jelenség voltaképpen csak egy közjáték volt a nagy történelmi színpadon. Egy epizód csupán, melyet kizárólag a véletlenek bizarr találkozása idézett elő. Mivel e felfogás manapság kevés hívet számlál, és a kizárólagosság igényével hazánkban senki sem lépett fel mellette, a továbbiakban nem fordítok rá nagy figyelmet. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a történések nagy gazdasági, társadalmi, politikai és szellemi vonulatai mellett ne tulajdonítanék jelentőséget a rajtuk kívül álló, a történelem szempontjából véletlenszerűnek tekinthető összetevőknek. Ezek között a személyi kvalitások mellett különösen fontosnak tartom az érdek és az érdekfelismerés közötti eltolódást, valamint a félreértést vagy meg nem értést.

Mindenekelőtt azt szeretném leszögezni, hogy a magam részéről nem tudom elfogadni a történelmi fatalitás egyik változatát sem, még akkor sem, ha valami észre nem vehető, kitapinthatatlan módon létezne is valami ehhez hasonló. Azt ugyanis, hogy a felszín alatt, valahol a mélyben miféle hullámzások, változások, átértelmezések mennek végbe egy ország, egy kontinens, illetve az egész világ lakóinak fejében és szívében, valójában csak feltételezzük, de sosem tudjuk. Nem kell a történelemben túlságosan messze elkalandozni, hogy a váratlan tűzhányókitörés esetét konstatáljuk. Ki hitte volna 1954-ben vagy akár 1955-ben is, hogy a magyar társadalom hamarosan százezres tömegekben indul harcba a fennálló rendszer ellen? És ki hitte a nyolcvanas években, hogy a szovjet birodalom szinte egyik napról a másikra összeomlik?

Szellemi poggyász
Vegyük sorra az egyes megoldási javaslatokat. A szellem útvonalán előállt fatalitásban hiszek a lehető legkevésbé, részben azért, mert a szellemi termékek szétsugárzódása kifürkészhetetlen, terjedésük rugalmas, egy-egy gondolatot a későbbiekben a legkülönbözőbb „utakon” láthatunk viszont, és Arany Jánossal együtt na- gyon sokan joggal elmondhatják(nák), hogy „gondoltam fenét!” Részben pedig azért sem hiszek ebben, mert ha azzal a céllal vizsgálom meg az európai népek szellemi poggyászát, hogy másutt is megtaláljam a náci, illetve ahhoz hasonló konstrukciók lehetséges szellemi alapját, teljes biztonsággal számíthatok bő aratásra.

Mindkét kételyemmel kapcsolatban felhozok egy-egy példát. A harmincas évek első felében három országban vezették be a korporatív rendszert: Olaszországban, Portugáliában és Ausztriában, néhány továbbiban pedig komolyan foglalkoztak ezzel a gondolattal. Honnan eredt az idea? Hinni lehetne, hogy közös bölcsője az olasz fasiszta ideológia volt, és ezt nem egy szerző így is véli. Az igazság azonban sokkal színesebb. Az olasz fasiszták egy kis csoportja, azok, akik még 1914-ben vagy nem sokkal ezután hagyták el a szocializmus vizeit, a gondolatot már magukkal vitték, de – furcsa módon – ez nem az Olasz Szocialista Párt hivatalos programjának valamely pontját képezte, hanem egy oda mintegy beszivárgott „forradalmi szindikalista” eszme volt, amely áramlatnak Mussolini valamikor 1904-ben lett a követője. Salazar viszont a korporatív gondolatot a két híres pápai enciklikából merítette (Rerum novarum, ill. Quadragesimo anno), míg Dollfusshoz ugyanez az eszme Othmar Spann és köre közvetítésével jutott el a Standestaat formájában. Folytathatnánk a sorozatot azzal, hogy Gömbös viszont minden bizonnyal csak az olasz fasizmushoz nyúlt, amikor e gondolatot népszerűsíteni kezdte. Felvethetjük azonban azt a kérdést is, hogy vajon akár a forradalmi szindikalisták, akár a pápai enciklikák alapgondolata csak az említett fasiszta megoldási formulákig jutott-e el, és azt kell megállapítanunk, hogy korántsem ez a helyzet. A termelési egységenként és áganként szerveződő csoportok gondolata ezektől merőben eltérő politikai vidékeken is megjelent. Feltűnt keresztényszocialista áramlatokban és pártokban, valamint azokban a szociáldemokrata javaslatokban, amelyek az üzemi és termelési ágazati egyeztetésekre irányultak, ami – megint csak a harmincas évektől kezdve – fokozatosan olyannyira polgárjogot nyert, hogy a gondolat később el is vesztette minden eredeti politikai színezetét.

Ha viszont azt a kérdést kezdjük feszegetni, hogy a náci típusú hatalmi rendszernek mely országokban találhatók szellemi előzményei, illetve hogy az értelmiség hol mutatott készséget a náci vagy fasiszta megoldásra, csak csodálkozhatunk, hogy a fekete-barna diktatúra megmaradt az ismert körben. Új és radikális konzervatív áramlatok ugyanis a 19. század derekától kezdve előbb vagy utóbb mindenütt feltűntek, a geopolitikára (is) épülő imperializmus minden nagyhatalmi gondolkodásban teret nyert, az idegen kultúrákat sehol sem tisztelték, a nemzeten kívül állókat mindenütt lenézték vagy egyenesen támadták, antiszemitizmus főként ott nem volt, ahol zsidók sem voltak, illetve ott maradt viszonylag korlátozott, ahol a gazdaságban nagyon fontos szerepet töltöttek be. Elvileg természetesen lehetne még vizsgálni az arányokat, amelyeket ezek az áramlatok az egyes nemzeti kultúrákban elfoglaltak, ha a szellemi hatások egyáltalán mérhetőek lennének. Messziről mindenesetre úgy tűnik, hogy a brit imperializmus gondolatának kisugárzása az Egyesült Királyságban nemigen maradt alatta az Alldeutscher Verband hatásának Németországban vagy az Action Française-ének Franciaországban. És ha már Franciaországnál tartunk, feltehetjük azt a kérdést is, hogy vajon a nácizmus „korszakát” megelőző időkben tombolt-e bárhol is Nyugat-Európában a modern antiszemitizmus oly mértékben, mint éppen ebben az országban a Dreyfuss-ügy idején?

E kérdés másik oldala, hogy a náci vagy fasiszta eszmeiségű mozgalmat és hatalmi törekvést miként fogadta aktuálissá válása idején a nemzeti értelmiség. Ha a kérdést az átlagra vagy a tipikusra vonatkoztatva kell értelmezni, úgy aligha lehet érvényes válaszig eljutni, mert százalékos kimutatással e tekintetben nem rendelkezünk. Annyi bizonyos, hogy a német értelmiség a pártszervezkedésben messze a társadalomban elfoglalt aránya alatt képviseltette magát, és a náci párt hatalomra jutásáig hasonló volt a helyzet a közszolgálati alkalmazottak, hivatalnokok esetében is. Ha a kulturális elit magatartását nézzük, Németországban alig találunk kimagasló személyiséget, aki exponálta volna magát a nácik mellett. Megalkuvók és átállók természetesen voltak, fáklyahordozók és útcsinálók azonban e rétegben alig akadtak. A sokat emlegetett Oswald Spengler sem tett ilyesmit. Ő már 1924-ben figyelmeztette a német ifjúságot a nagy veszélyekre, amelyek az egyenruhás romantikus hősködés nyomában járhatnak, majd elhatárolta magát a náci kísérlettől. Ha a kulturális elit felsorakozásától függött volna Hitler pályafutása, ma aligha kellene vele foglalkoznunk. Ezzel szemben foglalkoznunk kellene a britekkel, minthogy senki sem tudott maga körül oly disztingvált értelmiségi csoportot összegyűjteni, mint mozgalma hajnalán Oswald Mosley.

Megkésettség
A német nemzet, a társadalom megkésett fejlődését és ezzel kapcsolatban különösképpen a weimari demokrácia gyengeségét okoló tételben már sokkal több a megfontolásra méltó elem. Németország gazdaságilag szerfelett gyorsan mozdult előre, és ezért a társadalmi „átszerkesztődés” is oly nagy iramú volt, hogy azt magatartási formákban és mentálisan a csoportok és egyének nem, vagy csak nagyon nehezen követték. A német társadalomban éppen ezért valóban túl sok „régies” vonás vagy legalábbis nosztalgia maradt fenn, sőt Versailles árnyékában a régies vonások még erénynek is tűnhettek.

Csakhogy e sajátossággal távolról sem egyedül a német társadalom bajlódott. Az „ancien régime” sehol sem tűnt el nyomtalanul. E szempontból a keleti, a legtöbb közép-európai, valamint a déli társadalmakat említeni sem érdemes, hiszen a „túlélés” ezekben az övezetekben közhely. Érdemes azonban megemlíteni, hogy az első világháború befejezését megelőzően Európában mindössze három demokratikus köztársaság létezett: Franciaország, Portugália és Svájc. Ez annyit jelentett, hogy a „régi világ” túlélésének mindenütt másutt ab ovo volt némi esélye a monarcha, az udvar, annak környezete, az uralkodó katonai előjogai stb. révén. A kérdés az, hogy a polgári fejlődés a túlélő struktúrákat mennyire alakította át, szorította vissza, morzsolta fel. Minden jel arra vall, hogy e téren Németország valóban elég hátul állt a sorban. De vajon nagyon elöl állt a kivételes helyzetben lévő Franciaország, ahol a harc 1789 óta szakadatlanul folyt azért, hogy e sallangoktól megszabaduljanak? Úgy tűnik, ez a küzdelem még a pótlólagos forradalmak ellenére sem volt teljesen sikeres, másként aligha lehet megmagyarázni akár a Dreyfuss-pert, akár később a Pétain-jelenséget.

Mindebből az is következik, hogy a német társadalom mint nemzet megkésettsége önmagában véve nem tette elkerülhetetlenné a fiatal demokrácia kudarcát. Ráadásul úgy tűnik, hogy Weimar gyengeségét utólag el is túlozták az elemzők, éppen afölötti igyekezetükben, hogy a náci váltást megmagyarázzák. Ha sikerül ezt elfelejtenünk egy részrehajlástól mentes vizsgálat erejéig, akkor az adatok alapján azt állapíthatjuk meg, hogy a kezdeti nagy nehézségek után a német parlamentarizmusnak 1924 és 1928 között nem volt semmilyen látható, sőt nem látható szervi baja sem. A gazdaság és a kultúra virágzott, a munkanélküliség eltűnt, a jobboldali szélsőségesek alig hallattak magukról, a szélsőbal nem látszott veszedelmesnek, a választások normális keretek között zajlottak, és egyszer sem kellett előhúzni a nevezetes 48. paragrafust. Még az 1928 májusában tartott parlamenti választásokon is ez volt a helyzet. A náci párt a leadott szavazatok 2,6%-ával 12 képviselői helyet szerzett magának a 491-ből. 54 mandátummal rendelkezett a kommunista párt, és a fennmaradó 325 mandátum olyan pártok között oszlott meg, amelyeket az adott időpontban parlamentáris pártoknak lehetett nevezni, ha nem is mindegyikük volt köztársasági.

Válsághatás
A nagy váltás 1930-ban következett be, midőn a nácik összeszedték az 1928-hoz képest csaknem 4 millióval megnőtt választóközönség plusz szavazatainak nagy részét, továbbá elhódították a konzervatív nacionalista szavazók tetemes csoportját, és elkezdték irtóhadjáratukat a kisebb polgári pártok soraiban. (Stresemann pártja az 1928-as 45 mandátumából 1930-ban 30-at, 1932 júliusában 7-et őrzött meg, a német demokraták pedig ugyanezeken a választásokon 25 mandátum helyett 20-at, majd 4-et tudtak megszerezni.) Ha hozzátesszük ehhez, hogy 1930-ban a kommunista párt 23-mal növelte mandátumainak számát, világossá válik, hogy a német helyzet egyszeriben megváltozott, a demokratikus köztársaság veszélyeztetettségéről már beszélni lehetett, sőt kellett. E fordulat előidézésében a gazdasági válság tényét nem lehet figyelmen kívül hagyni. A szélsőségek előretörésében minden bizonnyal nagy szerepet játszott a megnövekedett munkanélküliség és az általános létbizonytalanság. A helyzet veszélyes volt, de még nem végzetes.

Gazdasági válság ugyanis mindenütt volt, de nem mindenütt vezetett azonos következményekhez. A társadalmi nyugtalanság mindenütt megnőtt, a politikai élet mindenütt polarizálódott kisebb vagy nagyobb mértékben, egyes országokban azonban a válság úgy oldódott meg, hogy egyrészt szakítottak bizonyos klasszikus liberális elvekkel, másrészt pedig új mechanizmusokat vezettek be a feszültségek levezetésére. Nagy-Britanniában, a klasszikus liberális gazdasági elvek hazájában, ahol nem sokkal korábban minden erőt latba vetettek azért, hogy a hagyományos aranystandard és a hagyományos monetáris politika – egyébként saját gazdaságuk mérhetetlen kárára – helyreálljon, jókora levegőt kellett venni ahhoz, hogy egyik napról a másikra ezt az egész rendszert felrúgják és a fontot alaposan leértékeljék. Megtették. Más országokban emellett további élénkítő eszközöket vetettek be, illetve egyéb csillapítókat alkalmaztak a társadalmi nyugtalanság fékezése érdekében. Ehhez azonban új gondolatokra, tervekre, válságmegoldó koncepcióra és nem kevés bátorságra volt szükség. Politikai szempontból nézve, e megoldás csak akkor volt életképes, ha az intézkedések lényegét illetően egyetértést lehetett kialakítani a nagy polgári pártok és a munkavállalókat képviselő szocialista, szociáldemokrata, esetleg munkáspártok – vagy legalább a felsoroltak számottevő része – között.

Nos, Németországban ilyesfajta válságmegoldó koncepció nem jött létre, s arra sem mutatkozott esély, hogy az uralmon lévő politikai vezető csoport és a még mindig erős szociáldemokrácia között a szükséges egyetértési minimum kialakuljon. Egyes német történészek úgy vélték, hogy a Brüning-kormány kidolgoztatott egy megfelelő válságkezelő programot, erről azonban utóbb kiderült, hogy ötlettelen, improvizált toldozás-foldozásról volt szó csupán. Lehetséges, hogy a német társadalom „régiessége” éppen ezen a ponton mutatkozott végzetesnek és szánalmasnak. Lehet, hogy a nagytőkések jó része a hagyományok szellemében menekült az autoritás felé, ahelyett hogy költséges és hosszadalmas alkudozásokba bocsátkozott volna. A birtokosok talán ugyanezen az alapon keresték a biztonságot minden olyan szándékkal szemben, amely telepítési célokból meg akarta nyirbálni tulajdonukat és jogaikat. Lehet, hogy a felső tisztikar egy része is csak akkor remélte a hadseregnek ízlése szerinti fejlesztését, ha az állam életéből kikapcsolnak minden szociáldemokrata és baloldali befolyást.

Kommunistaveszélyeffektus
Mindazonáltal marad néhány megválaszolatlan kérdés. Ezek között a legfontosabb, hogy miért maradt passzív a szociáldemokrata párt vezetősége? Miért nem állt elő ő maga javaslattal, vagy miért nem reagált legalább Schleicher tábornok-kancellár tárgyalási ajánlatára? Úgy tűnik, hogy sem a német elitek, sem a szociáldemokrata párt magatartását nem lehet megmagyarázni egy további tényező figyelembevétele nélkül, ez pedig a kommunista párt (KPD) előretörése. A fent említett, nemzeti kiegyezésen alapuló válságmegoldást csak ott lehet megfigyelni, ahol szélsőbaloldali nyomás nem működött. Ez az én felfogásom szerint nem jelenti azt, hogy a náci, illetve a fasiszta vagy bármilyen más diktatórikus megoldást valóban „prevencióként” alkalmazták volna, azt viszont igen, hogy azt hihették: félni kell a kommunista veszélytől, a prevencióra tehát szükség van. Németországban a félelem nem volt megalapozott, de működött, mert a szereplők nem tudták eldönteni, hol végződik az a tábor, amellyel érdemes tárgyalni, és hol kezdődik, amelyik valódi fenyegetést jelent, sem azt, hogy a fenyegetés voltaképpen mekkora és meddig terjedhet. A szociáldemokrata pártot viszont e háttér többek között azért nyomasztotta, mert szavazótábora csökkenni kezdett (1928-ban 153, 1930-ban 143, 1932 júliusban 133 mandátum), míg a kommunistáké növekedett, és félnie kellett attól, hogy az esetleges alkudozások elkezdése a vezető polgári pártokkal és csoportokkal e folyamatot felgyorsítja. Ezért viszont a legnagyobb felelősség vélhetően Sztálint és a III. Internacionálét terheli, minthogy kb. öt évet késlekedtek abban, hogy a náci jelenségből saját maguk és a kommunista pártok számára a következtetéseket levonják.

Weimar tehát végeredményben nem azért mutatkozott gyengének, mert eleve gyenge volt, rossz alkotmánnyal rendelkezett, nem voltak stabilok a politikai pillérei, még csak azért sem, mert nem léteztek mélyre nyúló gyökerei, hanem azért, mert egy súlyos helyzetben, amikor rázúdult a gazdasági válság, nem tudott megoldást nyújtani, alternatívát kínálni, amiben viszont összegződött számos német történeti sajátosság mellett jó néhány határokon kívüli hatás, melyekhez a németeknek semmi közük sem volt. Ugyanakkor az alternatíva kidolgozásának legfőbb gátja az önzésen, a kényelemszereteten és a dolgok félreértelmezésén kívül – ami mindenütt működik – nagy valószínűség szerint abban kereshető, hogy minden tárgyalási kísérlet esetén számolni kellett a kommunista nyomással és előrenyomulással. (Más lapra tartozik, hogy a valóságban forradalommal nem kellett, de nem is lehetett számolni, illetve hogy a KPD egyáltalán nem is szőtt ilyen terveket.)

A náci propaganda
Szerepet játszott-e az őrlődési folyamat felgyorsításában a Hitlernek és pártjának nyújtott szabad terep, a megnyilatkozás lehetősége, a relatív büntetlenség? E kérdést nem lehet általános értelemben, minden helyzetre értelmezve eldönteni. A propaganda lehetőségének, szabadságának nagy a jelentősége egy mozgalom szempontjából akkor, ha már van iránta érdeklődés. Érdeklődés hiányában a szabadságot sem tudja mire felhasználni. Bizonyos esetekben azonban a tilalom és üldözés tesz jót egy mozgalomnak, amely igyekszik felkelteni a figyelmet maga iránt. A húszas években a nácik elsősorban az ellenük indított perekből, eljárásokból, betiltásokból profitáltak. Hitlert a müncheni puccs után rendezett per idején ismerték meg országosan, és börtönévei tették szenvedő hőssé. Ez azonban nem sokat segített a mozgalmon. 1929-ig nagyon kicsi volt a nemzetiszocialista eszmék iránti kereslet. A Mein Kampf, melyet slágernek szánt Hitler is, a kiadó is, ebben az időben alig fogyott. A fellendülés idején természetesen nagyon megnövekedett a náci propaganda jelentősége, ekkor azonban már a korlátozása is bajossá vált, mert minden ilyen kísérlet csak tovább növelte a nácik népszerűségét. Ez a hatás egyébként szinte minden üldözött mozgalom és csoport esetében ismert, hacsak nem sikerült teljesen kiirtani vagy szétszórni a követőket.

1930-tól kezdve mindenesetre tilalmakkal, perekkel és börtönnel nem lehetett megállítani a nemzetiszocializmust. Előtte sem ezek akadályozták a terjedését, hanem a társadalom érdeklődésének hiánya. Ellenszere egyedül a társadalom számára felmutatott kecsegtető ajánlat lehetett, amelynek tartalmaznia kellett volna a válságból való kijutás eszközeit és egyúttal a társadalmi-nemzeti konszenzus biztosításának minimumait.

A liberalizmus általános válsága kétségtelenül fennállt, ám nem általában a liberalizmus ítéltetett halálra, hanem csak az, amely képtelennek mutatkozott az önmegújításra. Az általánosnak tekinthető válságot azonban sajátos módon azokban az országokban sikerült rendszeren belül megoldani, ahol a liberalizmus a legnagyobb múlttal rendelkezett, és ahol a legjobban kifejlődött. Itt a liberális elveket nem vetették el mindenestől, hanem a demokratikus értelmezés felé tágították ki azokat, miközben helyt adtak a nagyobb állami beavatkozásnak is. A liberalizmus éppen ott vérzett el a fennálló demokratikus intézményrendszerrel együtt, ahol a gyökerek szegényesek voltak és a liberális gondolkodás felszínes maradt.

Kódszavak
Azt a felfogást, amely szerint a nácizmus a bolsevizmus törvényszerű reakciójaként értelmezendő, csak az fogadja el, aki általában elhiszi a hitleri propaganda állításait, és nem tudja, hogy Hitlernek csak a szociáldemokráciáról volt képe, a bolsevizmusról, a Szovjetunió belső rendjéről viszont úgyszólván semmit sem tudott. Nem csak a mai neonácik alkalmaznak azonban kódszavakat, a hitleri propaganda maga is tele volt ilyenekkel. Amikor Hitler állig fel akarta fegyverezni Németországot, hogy előkészítse a nagy világhatalmi hódításra, minden egyes beszédében és írásában a „fegyverkezési egyenjogúságról” beszélt. A „német kisebbségi jog” volt a kódja annak a politikának, amelyet a háború stratégiai előkészítéseképpen Ausztria, Csehszlovákia és Lengyelország ellen folytatott, holott a valóságban e jogok egyáltalán nem érdekelték. Az egész művelet általános kódja „Versailles” volt, miközben a Mein Kampf kiadatlanul hagyott ún. Második Könyvében és számos titkos beszédében elmondta, hogy Versailles egy cseppet sem érdekli, és annak revíziója érdekében egyetlen németet sem akar feláldozni. A bolsevizmus – amint ezt ki is fejtette – annyiban érdekelte, hogy hite szerint ez gyengítette meg annyira az orosz birodalmat, hogy az könnyűszerrel megszerezhető legyen a Német Birodalom számára mint nyersanyagforrás, mint olcsó munkaerő-tartalék és mint kiindulópont újabb hódításhoz. A bolsevizmus elleni propaganda a mindenkori helyzethez alkalmazkodva hullámzott, és amikor éppen annak jött el az ideje, teljesen abbamaradt, hogy Hitler átmeneti taktikai elgondolásainak megfelelően a barátkozásnak adjon helyet. Mindehhez hozzátartozott még ízelítőként, hogy minél kilátástalanabbá vált a német győzelem és minél biztosabbá a „vörös veszedelem” felülkerekedése, Hitler annál több csodálnivalót látott mind a bolsevik berendezkedésben, mind magában Sztálinban. Sztálint – ellentétben Roosevelttel és Churchill-lel – sosem nevezte zsidónak, legfeljebb Dzsingisz kánhoz vagy Nagy Péterhez hasonlította. Lehet, hogy Hitler valóban nem kedvelte a kommunistákat, de valószínűsíteni lehet, hogy mint ifjúságában, később is a szociáldemokráciát gyűlölte igazán. A többségi elven alapuló parlamenti elvet nem szívelte, és egy másik diktatúrával szemben sokkal kevesebb ellenérzése volt.

A Hitler által használt kódszavak közül a legfontosabb a „zsidó” volt. Hosszú begyakorlás után Hitler valószínűleg autentikus zsidógyűlölővé vált, ez azonban nem változtat azon, hogy a zsidó fogalmát egyszerre használta „faji” értelemben és átvitt, szinte bármire kiterjeszthető értelemben. A rendszer nagyjából a következőképpen működött: a versailles-i békeszerződést egy zsidó írta alá, következtetés: a rendszerért a zsidóság a felelős. A német tőkések között van egy-két zsidó, a munkásmozgalom vezetésében pedig több zsidó található, következtetés: a zsidó egyfelől kizsákmányolja, másfelől a kizsákmányolónak munkásvezérként kiszolgáltatja a munkást. A katolikus egyházat Pál néven egy zsidó reformálta meg, következtetés: a katolicizmus elzsidósodott. Hitlernek voltaképpen sikerült a zsidó fogalma alá vonnia szinte minden társadalmi és kulturális jelenséget, amely nem volt kedvére való: a bevett vallások humanizmusát, egyáltalán mindenfajta humanizmust, a liberalizmust, a többségi elvet, a demokráciát, a marxizmust, a szociáldemokráciát, a modern művészetet és amit csak akart.

Ez az ő szempontjából nagyon szerencsés választás volt, mert a „zsidó” fogalom használatával érzelmileg sokkal kisebb ellenállásba ütközött, mint ha a felsoroltakról a maguk valójában beszélt volna. Ráadásul akár még azt is lehetett hinni, hogy voltaképpen nagyon kevesek érdekeit sérti ezzel, hiszen Németországban a zsidók aránya nem érte el az egy százalékot. Hogy a valóságban a fent jellemzett „kiterjesztési” manőverrel az érdekeltek végül kiteszik a nemzetnek mintegy a felét, azt az emberek csak nagy sokára kezdték megérteni. A nácik szempontjából a választás azért is szerencsés volt, mert a kód elfedte a fajelmélet igazi természetét. Hitler csak a zsidók ellen ágált és uszított, arról azonban a nyilvánosság előtt hallgatott, hogy a fajelmélet szellemében miként jár el a lengyelek, beloruszok, ukránok, tatárok, cigányok stb. millióival szemben. Ez lehet az egyik oka annak, hogy az utóbbiakról az utókor is oly keveset beszél.

Revízió helyett háború
A békerendszer kétségkívül bűnös volt abban, hogy Európában nem alakult ki egyensúly. Ausztria–Magyarország eltűnése és a veszekedő kisállamok sorának megjelenése valóságos kihívást jelentett Németország számára, miközben a nagy ismeretlen, a Szovjetunió ellenálló képességében nemcsak Hitler kételkedett, hanem az egész világ. Németország számára tehát Versailles után többféle lehetőség adódott. Senki sem tudta feltartóztatni a gazdasági előrenyomulásban kelet és délkelet felé. Ugyanakkor adott volt az alkudozás lehetősége is, mivel az angol politika a harmincas években kifejezetten hajlott a békeszerződés revíziójára. Hitlernek tehát minden vonatkozásban csalnia kellett ahhoz, hogy elhitesse: Németország csak háborúval szerezheti viszsza jogos tulajdonát. A csalásra azért volt szükség, mert Németországot nem jogaiba akarta juttatni, hanem belehajszolni a háborúba, s ez volt az egyetlen dolog, amit nem tehetett meg anélkül, hogy a világ nagyobb részét szövetségbe ne szervezze önmaga ellen. Hitler valójában a versailles-i rendszer átalakítását hiúsította meg, méghozzá ugyancsak tartósan.

Ezt – hála a náci propagandának – a német tömegek természetesen nem tudták. A békeszerződés elleni tiltakozás ezért valóban jelentett némi felhajtóerőt a nácik számára, de semmiképpen sem akkorát, amekkora önmagában elegendő lehetett volna a sikerhez. A békeszerződést senki sem szerette, de amíg a dolgok rendeződni látszottak, és a német köztársaság a külpolitikában is szép sikereket aratott Stresemann idején, csak nagyon keveseknek jutott eszébe, hogy be kellene vonulni Ausztriába, a Szudéta-vidékre, Danzigba vagy bárhova. A békeszerződésre irányuló náci propagandát a tömegek akkor kezdték meghallani, amikor rájuk szakadt a nyomor, és azt mondták nekik, hogy ennek egyik fő oka éppen a nemzetet ért igazságtalanságban keresendő. Ekkor sem gondolták azonban, hogy a csorba kiköszörülése érdekében Kijevig, Leningrádig és a Kaukázusig kellene menetelniük.

A gazdasági világválság katalizáló szerepéről már szóltam. Ehhez a kétségkívül nem speciálisan német problémához még az a megjegyzés kívánkozik, hogy bár a válság nélkül a nácik uralomra jutása nem képzelhető el, a válság önmagában véve nem jelentett kivédhetetlen fatalitást.

A dimitrovi fasizmusformula használhatóságának problémái a következők: a „formációelmélet”, amelybe illeszkedik, alapjában véve hasznavehetetlennek bizonyult; a „finánctőke”, amelynek uralmát a fasizmus Dimitrov szerint létrehozza, a fasizmus vidékének jelentős részén nem létezett; az uralmat meghatározó „legimperialistább” stb. finánctőkés csoportot e felfogás értelmében valójában önmaga határozza meg, minthogy ennek a kritériuma csupán annyi, hogy a fasizmusban e csoport van uralmon. E vonalon azután el lehet jutni a groteszkig. Magyarországon például vagy arról lehetett szó, hogy a zsidó finánctőkések fasiszta uralomra törtek, hogy kiirthassák önmagukat, vagy arról, hogy nem ők törekedtek fasizmusra, hanem katonatisztek, kisebb-nagyobb birtokosok, a középrétegek ilyen-olyan képviselői, de akkor vélhetően ők voltak egyúttal a „finánctőkések” is.

A véletlen és a lehetséges
Marad az epizódszerűség és a véletlen kérdése. Bár a történelemben viszonylag tág terét látom a kiszámíthatatlan, a mindenkori emberi döntésekből eredő, a vezetők felkészültségével, rátermettségével (és ennek ellenkezőjével) összefüggő, valamint más, történetileg nem szükségszerű, tehát véletlen elemek érvényesülésének, azt mégsem hiszem, hogy egy korszakban, egy civilizációban, egy országban bármilyen véletlen szerepet játszhat. Csak az odaillő véletleneknek van esélyük az érvényesülésre. A német történelem szempontjából Hitler véletlen szereplő, hiszen még csak német sem volt. Nem tartozott ennek a nagyon is akkurátus német társadalomnak egyetlen elitcsoportjához sem, nem volt német iskolázottsága, sőt iskolája is alig. Lézengő ritter volt, aki belecseppent a nagy német történetbe. És mégis: ez a véletlenszerű Hitler lehetséges figurává vált, miközben nagy valószínűséggel egyetlen más náci sem válhatott volna azzá. Sem Strasser, sem Goebbels, sem senki más.

A német társadalom és a német helyzet ezer és nem egyetlen okból lehetővé tett egy Hitlert, és valószínűleg csak őt. Azt viszont, hogy ő éppen arra járt és belépett a történetbe, számos további, a német történelem szempontjából teljesen közömbös részlet tette lehetővé. Ilyenek: nem akart bevonulni az osztrák–magyar hadseregbe; nem őt, hanem a bajtársát ölte meg egy ellenséges lövedék a háború alatt; 1919-ben Münchenben nem tudta eladni a festményeit; kiderült, hogy elég jól beszél; elküldték egy olyan pártgyűlésre, ahol a mini párt mini vezetősége rákapaszkodott és így tovább, és így tovább egészen addig, amíg egy oda nem való aggastyán köztársasági elnök 1933 januárjában elveszítette a türelmét, és minden korábbi józan belátásával ellentétben kinevezte kancellárrá. Hiába lett volna azonban egy politikai karrier minden véletlen szerencséje, ha nem áll fenn az összes többi, történetileg kialakult tényező, amely a nácik útját 1929–1930-tól kezdve egyengette. Hitler nélkül nem létezhetett nemzetiszocializmus, de Hitler sem létezhetett a német helyzet nélkül.

Összegezve: a náci uralom létrejöttében szerepe volt a német múltnak, a nemzeti polgárosodásban mutatkozó megkésettségnek, a demokrácia viszonylagos begyakorlatlanságának, a liberalizmus általános válságának, a német helyzet két meghatározójának, a békeszerződésnek és a gazdasági válságnak, de szerepük volt történetileg nem értékelhető emberi kvalitásoknak és véletleneknek is. A döntést végül is emberek hozták, és hogy milyen döntést hoztak, az döntésképességükön múlott.