2017. május 23.

„Nem szerelemből, hanem földi javak végett." Házasságok kétféle modellje a késő középkorban

Szerző: Erdélyi Gabriella

A 16. századi értelmiségiek, humanisták és egyházreformerek a házasság intézményének válságára panaszkodtak. A középkorban elválni és újraházasodni ugyan nem lehetett, de létezett a törvényes különköltözést jelentő ágytól-asztaltól elválasztás, illetve a házasság érvénytelenítésének az intézménye. Ez azonban csak keveseknek nyújtott megoldást, mivel a bírák célja a felek kibékítése volt, a kérelmek nagy részét elutasították. A házasságok stabilitásán így inkább a jog világán kívül helyezkedő gyakorlatok ejtettek csorbát: a házastárs elhagyása és a jogra fittyet hányva újraházasodás, illetve a korabeli életviszonyok, háborúk és járványok okozta korai halál.

Az alábbiakban, miközben rekonstruáljuk a házasságkötés gyakorlatát, a középkori házasság két egymás mellett létező modellje körvonalazódik előttünk. A férjek és a feleségek nem a jól ismert magyarországi arisztokrácia, hanem a társadalom középső és alsó rétegeit alkotó nemesség, polgárság és parasztság soraiból kerülnek ki.

A 16. századi reformerek a korabeli közvélemény-formálás leghatékonyabb intézményét, a keresztény egyházat tartották felelősnek a „válságért”. A házasságok jogi szab ályozása és ellenőrzése a késő középkorban az egyház hatáskörébe tartozott. Az egyház a házasságnál nagyobb értéknek tekintette az Istennel való egyesülést és a testi szüzesség vállalását. Boldogságuk elnyerése érdekében az embereknek mindenekelőtt a papok nőtlen és az apácák szűzi életét ajánlotta. Az özvegyektől elvárt magatartás a halálon túl tartó hűség volt.

Élvezet és érzelem
A 16. századi Európában a keresztény özvegy mintaképe Habsburg Mária, a Mohácsnál elesett II. Lajos király felesége volt. Az özvegyek egyszerű ruháját haláláig hordta, egyetlen ékszere nyaklánca volt, amelynek aranyszív függője egykor férjéé volt. A királyné magatartása azonban kivételesnek számított. Tipikusabbnak kell tartanunk Corvin Mátyás özvegye, Aragóniai Beatrix esetét. Noha férje halálakor kolostorba vonulásáról beszélt, a háttérben már újabb házasságról folytatott tárgyalásokat.

A középkorban a házasságról folyó nyilvános – szószékről hirdetett, bíróságon használt – beszédmódot az egyház alakította. A keresztény világnézet középpontjában a hit, Isten és ember viszonya, a túlvilági boldogság elnyerése állt, aminek útját a bűn keresztezte. A szexualitás, mint az élvezetek egy formája, e bűnök katógóriájába tartozott. Férfi és nő egyesülése a házasságban – az utódnemzés szándékával – azonban Isteni parancsot teljesített.

„Szaporodjatok, töltsétek be a földet! – ír erről „az egyszerű emberek tájékoztatása végett” a ferences Temesvári Pelbárt, akinek mintaprédikációit a 16. század elején egész Európa papsága forgatta. – A házastársi egyesülés mentesül a bűntől, mert a házasságon kívül az ilyen cselekedet súlyos bűn.” Másodszor „mérsékli az érzékiséget, nehogy az a házasság céljain kívül másfelé forduljon.” Harmadszor általa „a férj megfelelően és érdemszerűen élhet feleségével gyermekek nemzése végett, úgyhogy ezzel a Krisztusban való hit által az Újszövetségben kiérdemli az örök életet”.

A házasságról szóló modern beszédmódot ezzel szemben – legutóbb a humántudományok, lélektan, pszichológia fogalmainak elsajátítása révén – férfi és nő egymás iránti testi vonzalmán alapuló mély érzelmi kötődése, szerelme, egyenlőségen alapuló partneri viszonya jellemzi. Fontos célja pedig az egyén értékeinek tisztelete, a személyiség fejlődésének házasságon belüli kiteljesedése. A keresztény házasság tehát a hit megélésének és a jövőbeli, túlvilági boldogság elnyerésének egyik eszköze. A modern házasság pedig az egyéni tökéletesedés és az „itt” és „most” boldogságának lehetősége. Vagyis a házasság alapját, célját és értelmét illetően homlokegyenest eltérő gondolkodással állunk szemben. De milyenek voltak vajon a megélt házasságok? Vajon a házastársak megélt kapcsolata is ennyire különbözött a maiaktól? Mennyire és miben hatott az emberek gondolkodására és tetteire az egyház házasságról hirdetett koncepciója?

A boldog házasélet mindennapjai rejtőzködőek, mert az otthonok meghitt világában zajlanak, két emberre tartoznak. A hallgatás arra utal, hogy jó házasságnak régen is az számított, ha a házastársak szeretetben és békében éltek, ami a „csók, mosoly és nyájaskodás” néma gesztusaiban nyilvánult meg. A boldogtalanság ezzel szemben bőbeszédű. A házasfelek problémáit – ha magukban végképp nem tudják őket megoldani – rokonok és szomszédok tárgyalják, s ha ők sem tudnak segíteni, bíróságra kerül az ügy. Ez régen is így történt, s így keletkeztek azok a bírósági dokumentumok, amelyeket az utólagos szemlélő vallatóra foghat.

A késő középkorban a házasság körüli bírósági viták elsősorban nem a vég, a felbomlás, hanem a kezdet, a házasság megkötésének helyes módja körül forogtak. Ettől függött, hogy egy házasságot érvényesnek tekintettek-e vagy sem. Ez azért volt fontos, mert a házasság azon túl, hogy két egyén ügye volt, közvetlenül szabályozta a családok közötti társadalmi kapcsolatokat és a vagyon újraosztását, öröklődését. Így például törvényes örökös csak az lehetett, aki érvényes házasságban született.

Az első csóktól a közös serpenyőig
A házasságok egyházi szabályozása azt jelentette, hogy az egyházi jog fektette le az érvényes házasság általános feltételeit, ezek számonkérése és elbírálása pedig a püspöki bíróságok előtt zajlott. A késő középkori egyház hivatalos koncepciója szerint – amit a katolikus egyház mai is vall – a házasság szentség, férj és feleség felbonthatatlan egyesülése. Ebből a teológiai megfontolásból eredt az a modernhez hasonlatos „individualista” elképzelés, hogy a házasság két egyén önkéntes, aktív beleegyezése révén jön létre. A gyakorlatban ehhez elegendő volt a kölcsönös akarat szóbeli kinyilvánítása – minden formai megkötés nélkül –, amelynek révén azonnal házasokká váltak.

A házasságkötés mindennapi valóságát azonban nem elvont teológiai elvek irányították. A házasság a családok rokoni és vagyoni viszonyai újrarendezésének legfontosabb intézménye volt. A házastárs kiválasztását a fiatalok meggondolatlan döntései elkerülésére a család igyekezett a maga hatáskörében kezelni. Ezt segítette, ha a családok még a fiatalok gyermekkorában megegyeztek, különösen lányaik kiházasításakor. A házasság így nem egyetlen esemény, hanem több év alatt egymást követő események sorozata révén jött létre.

Az eljegyzés
A házasságkötés folyamatmodellje az európai régiókban általánosan megfigyelt jelenség. Helyi különbségek csupán az elköteleződés anyagi, érzelmi és fizikai jelei, rítusai, illetve ezek jelentősége és módja tekintetében mutatkoztak. Az első lépés az eljegyzés volt. Ezt megelőzhették ugyan udvarlási gesztusok és tárgyalások, de ezzel vette kezdetét az a kapcsolat, amely – ha minden rendben ment – a házastársak összeköltözésével ért véget. Az eljegyzés magyarországi szokásáról olyan 15. század végi forrásokból tudunk, amikor az egyik fél egyházi bíróhoz fordult az akarata ellenére kötött eljegyzése felbontása érdekében. Noha ezek az esetek olykor szélsőséges erőszakosságról szólnak, összességében az tanúsítják, hogy a kiskorú gyermekek házastársát a szülők és gyámok választották, eljegyzésüket ők szervezték, irányították.

A szóbeli eljegyzési megállapodások, „szerződések” megkötésére a családi otthonokban, szemtanúk előtt került sor.

Nemes Szencsei László fia, László nyolcévesen árvaságra jutott – szól a pápához benyújtott kérelme –, amikor Káplán Kelemen, „aki igen befolyásos, mivel királyi tisztviselő volt”, lánya eljegyezésére kényszerítette. Amikor a házba belépett, ahova hívatták, „sokan álltak körül, köztük a hat év körüli lány, Luca is, Kelemen pedig fenyegetően ezt mondta: »László, ígérd meg, hogy elfogadod feleségednek lányomat, Lucát, minek fejében örökös és atyai javaidat, amelyeket igen széthordtak, visszaszerzem neked. Ha ez nem sikerül, szabad maradsz és az ígéreted érvénytelen. Majd hozzátette: ha ezt elutasítod, nem mész ki innen épségben, s még meglévő javaidat is elveszíted.« Ezt hallva László inkább félelemből, semmint szerelemtől vezérelve ígéretet tett a lány feleségül vételére, akarata ellenére [...] s ezt kézfogással erősítették meg.”

Egy 1483-as franciaországi elbeszélés szerint a „kézfogót” étel és ital egymásnak nyújtásával és csókkal pecsételték meg. „Az apa azt mondta Henriette nevű lányának, hogy üljön Jean Binet mellé, majd egy pohárba bort töltött és azt mondta Binet-nek, adja a lányának, hogy igyon a házasság nevében. Binet szó nélkül engedelmeskedett. Mikor ez megtörtént, ezt mondta Henriette nagybátyja: »Add Binet-nek, hogy igyon a házasság nevében, miként ő is odaadta neked.« Henriette odaadta az italt, Binet ivott a kezéből, majd ezt mondta: »Szeretném, ha elfogadnád a csókom a házaság nevében«, és megcsókolta nőt.” A kézfogás és a csók az eljegyzés világias rítusából került át később az egyházi liturgiába.

A papi áldás
Míg a keleti egyházban már a 9. században az érvényes házasság feltétele volt a pap által celebrált esküvői liturgia vagy papi áldás, nyugaton nem alakult ki egységes szabályozása a házasságok megkötésében a papság szerepének. A gyakorlat így régiónként a helyi szokások függvényében változott. Angliában és Franciaországban inkább a papság közreműködése volt a szabály, míg Itáliában érvényesnek ismerték el a világi közjegyzők előtt kötött frigyeket. A Magyar Királyság területén igényt tartottak az emberek a helyi papság részvételére.

A váci egyházmegyei Domonyon plébánosként szolgáló Péter fia Lukács szavai szerint: „ahogy ezen a vidéken szokás, a házaspárt összeadtam és megáldottam.” A papi áldásra szokás szerint a templomkapu előtt került sor. Hogy ezután milyen gyakran került sor bent a templomban esküvői misére is, ezt magyarországi forrásokból nem tudom rekonstruálni. Povaczovich Balázs lánya, Dorottya Pécs környékén lakott, s azt állította, hogy György, akivel eljegyezték egymást, ezt követően egy másik nővel alapított végül családot. Amikor erről kilencévi várakozás után értesült, ő is eljegyezte magát egy másik férfival.

Úgy tűnik azonban, hogy az első jegyesség felbontását a környezetükben nem mindenki fogadta el, mert ahhoz kérte a pápa engedélyét, hogy második jegyesével „házasságot köthessen jelen idejű esküvel, és ezt utána a templomkapu előtt a pap megáldja , illetve az ország szokása szerint járjanak el a továbbiakban”. Dorottya szavai arra utalnak, hogy a templomkapu előtti szertartásra csak azt követően került sor, hogy a házasságot otthon, a jegyességgel ellentétben immár azonnali érvényű esküvel szóban megkötötték. A papi áldás a templom előtt csupán ennek megerősítését, megpecsételését szolgálta. A szertartás részét képezte a házassági akarat ismételt kinyilvánítása (a pap „Akarod-e feleségedül…” kérdésére „Akarom”-mal felelve), valamint a házastársak gyűrűinek megszentelése és cseréje.

Az otthonokban kötött szóbeli házassági eskük – papi közreműködés nélkül is – formailag a templom előtti egyházi szertartást követték. Ez nem meglepő, hiszen az emberek ezt tapasztalatból ismerhették. Erre utalnak nemes Pásztói István szavai. Ő ugyan – amint kérelmében meséli – papi pályára készült, de sógora rábeszélésére eközben eljegyezte a hétéves Jusztiniórát. A lányos házban „sokak jelenlétében megkérdezték tőle, hogy szereti-e a lányt, amelyre azt felelte, szeretem, [...] feleségül fogom venni”.

Az elhálás
Végül a templom előtti szertartást időben szorosan követte a házasság elhálása. Ettől vált teljes érvényűvé a házasság. Az egyházi törvényszékek a bevett társadalmi gyakorlathoz igazodtak: „az együtt alvást” szintén az érvényes házasságot létrehozó aktusnak tekintették. Összességében tehát a családok közötti eljegyzési szerződés a gyakran még kiskorú gyermekek sorsáról határozott. Amikor azonban elérték a házasodáshoz egyházilag előírt korhatárt (fiúk 12, lányok 14 évesen), a templomi szertartás és az elhálás az eljegyzés nagykorú megerősítésének funkcióját töltötte be. Ennek korabeli megfogalmazása: a házasságba „szóval és tettel beleegyeztek” Még inkább mutatják az eljegyzés és a házasságkötés viszonyának értelmezését Pető Domokos lánya, Katalin szavai: „a törvényes kort elérve az eljegyzést megerősítette vagy újra megkötötte (ratificavit seu de novo contraxit) és elhálta”. A házastársak ezután megkezdhették egy fedél alatti közös életüket.

A kihirdetés
A családok közötti megegyezés megerősítése azonban nem csak a házasulók beleegyezésén múlott. 1215-ben egyetemes zsinat rendelte el a házasságok kötelező kihirdetését. Ez azt jelentette, hogy a plébános három egymást követő vasárnap bejelentette a közelgő házasságot, hogy bárki kifogást emelhessen ellene, ha ennek valamilyen akadályáról tudomása van. A kánoni szabályozás értelmében a házasság megkötésének akadálya volt többek között az impotencia vagy a szüzességi fogadalom köteléke. A leggyakoribb akadályt azonban az önkéntesség hiánya mellett a negyedíziglenig való rokonság különböző fajtái (vérrokonság, házasság révén szerzett sógorság, keresztség révén szerzett komaság, szexuális kapcsolat révén szerzett törvénytelen rokonság) és a kiskorúság jelentették. A plébános és a közösség közös felelőssége volt tehát, hogy ne kerüljön sor rokonok és kiskorú gyerekek családi összeadásának „spirituális" megerősítésére.

Magyarországon is szokássá vált a kihirdetés gyakorlata. Az e nélkül templom előtt megáldott és elhált ún. „klandesztin”, titkos házasságok kivételesnek számítottak. Rokonok házasságát a világi törvények is tiltották, nagyon szigorúan, jószágvesztéssel büntették. A szigorú tiltások azonban gyakran épp a széles körben elterjedt gyakorlat tünetei. A tiltott rokonházasságokat ezért nem merném kivételesnek nevezni. Ugyanakkor, hogy gyermekeik öröklése ezzel mégse kerüljön veszélybe, az emberek az utólagos pápai felmentés intézményével éltek, ennek megszerzésére fordítottak nem kis összeget. A pápai engedélynek pedig a helyi bíróságokon próbáltak érvényt szerezni.

Összességében tehát Magyarországon – miként Európa többi régiójában – a házastárs kiválasztásában és a házasságok előkészítésében a döntő szerep a szülőké, rokonoké volt. A szülői irányítás elfogadása és megerősítése volt a szabály, a helyesnek ítélt magatartás. Az egyház „individualista” elmélete a „paternalista” gyakorlatba nem tudott, vagy inkább nem is akart beleszólni. Hiszen azáltal, hogy nem létezőnek tekintette, teljesen átengedte a terepet a házasságok előkészítésében az idősebb családtagoknak. A folyamatba csak akkor csatlakozott be, amikor a fiatalok már kész helyzet elé voltak állítva. Az utólagos pápai felmentés intézménye révén pedig arra is lehetőséget adott a családoknak, hogy legalizálják a rokon- és gyermekházasságokat.

Egyéni választás
A házasságoknak a hatalmat és tekintélyt megtestesítők érdekein alapuló családi modellje mégsem vált kizárólagossá. Egyfelől azért, mert a szülők régen is szerették gyermekeiket, akiknek a javára törekedtek. Voltak tehát, akik azért éltek boldog házasságban, mert a családi érdek és az egyéni vonzalom egybeesett. Másfelől a kevésbé szerencsések között a középkorban is akadtak olyan autonóm egyének, férfiak és nők vegyesen, akik a család döntésével a társadalmi elvárások ellenére is képesek voltak szembeszegülni és saját választottjuk mellett a nehéz helyzetben kitartani. A kiskaput, a lehetőséget a gyors, mégis törvényes házasságra – amelyhez elég volt a felek beleegyezése – az egyházi értelmezés nyújtotta.

A nagyenyedi Krausz Mihály és Berton Ágnes nagy bajba került, amikor Ágnes férje a szerelmespárt otthonukban együtt érte, s a feldühödött férjet a dulakodásban végül megölték. Ágnest ekkor a világi törvények értelmében halálra ítélték, az ítélet végrehajtása előtt azonban – amint ez gyakran történt – a családok egymás között megegyeztek. Az elhunyt férj családjától Ágnes életét rokonai pénzzel megváltották, Mihálynak pedig esküt kellett tennie előttük, hogy sosem házasodnak össze. Mégsem mondtak le egymásról. Miközben a gyilkosságért rájuk kirótt vezeklő zarándoklatra Rómába mentek, felhasználták az alkalmat, hogy pápai felmentést kérjenek a kényszerűen tett eskü alól, majd összeházasodtak.

A házastárs egyéni választására utalnak azok a tipikus, ismétlődő történetek is, amikor az első férjet vagy feleséget – az elhagyott fél fogalmazásában – „nem tudni milyen, hacsak nem ördögi lélektől vezérelve” hagyják faképnél és házasodnak újra. Ilyen, a sorsáról, házasságáról önállóan döntő nő képében jelenik meg Csiszár Ferenc váradi polgár felesége férje előadásában: saját javait pénzzé téve férjét elhagyta, s Budán egy törökkel kötött házasságot. Amikor pedig Benedek János kilenc hónap várakozás után sürgetni kezdte menyasszonyát, hogy végre szóval és tettel erősítsék meg eljegyzésüket, vagyis tartsanak egyházi szertartást és háljanak együtt, Katalin azt felelte, hogy más szeretője van, ezért nem megy hozzá feleségül. Hamarosan valóban mással kötötte össze az életét.

A példák arra utalnak, hogy a változatos okok – leggyakrabban halál vagy elhagyás – miatt felbomló első házasságok után immár felnőttként az embereknek nagyobb esélyük nyílt arra, hogy a kölcsönös vonzalmon alapuló kapcsolataikat házassággá szilárdítsák. Ebben segítségükre volt az alsópapság, amely az emberek igényeire – a teológusoknál – érzékenyebben reagált. Aki szülői-rokoni jóváhagyás nélkül választott párt, az nyilván a – kötelezően előírt – templomi kihirdetést is mellőzte. Az alsópapság a párok kérésére mégis hajlandó volt arra, hogy az ilyen titkos házasságokat papi áldásával legalizálja.

A vagyon szerepe
Végezetül nem könnyű annak a kérdésnek a tisztázása, hogy melyik házasságmodellel jellemezhetjük inkább a nemesi, polgári és jobbágyi házasságokat. Kvantitatív megközelítésre a források nem alkalmasak. Az idézett és ismert példák megoszlanak mindhárom jogállású csoport között. Bár még bizonyításra szorul, de elképzelhető a házasságtípusok és az öröklési rendek közötti összefüggés. Ez azt a feltételezést takarja, hogy a házasság „egyéni modellje” azokban a társadalmi csoportokban tudott nagyobb sikerrel utat törni magának, ahol fiúk és lányok egyenlően részesültek a családi örökségből, és a házassággal a felek vagyona közössé vált. Ez esetben ugyanis a vagyoni szempontok kiesésével talán csökkent a család igénye a párválasztás ellenőrzésére.

Magyarországon a polgári és jobbágyi státusú lányok fiútestvéreikkel egyenlően részesültek a családi vagyonból. A városi polgárságnál a férj és feleség között vagyonközösség jött létre. A társadalom nagyobb részét kitevő polgárság és jobbágyság szélesebb köreiben érvényre juthatott a felek egyéni választásán és kölcsönös vonzalmán alapuló házasságtípus. Ahol azonban a fiúági öröklés biztosítása miatt szükség volt a házastársak vagyonának elkülönítésére, a hozomány szokására, ott a rokonság szoros ellenőrzés alatt tartotta a házasodó feleket. A nemesi öröklési rend Magyarországon a fiúági öröklésen alapult, a lányoknak az apai örökségből csak negyedrészt juttatva. A nemesség köreiben tehát a családi ellenőrzésen alapuló modell lehetett inkább a jellemző.