2017. november 20.

Nemiség, tisztesség és szegénység. A nőkkel és a prostitúcióval kapcsolatos vita és politika Bécsben és Budapesten a századfordulón

Szerző: Susan Zimmermann (Fordítás: Kerényi Gábor)

A századfordulón társadalmi reformereket és nőmozgalmi aktivistákat, emberbarátokat és szociális kérdésekkel foglalkozó újságírókat, városatyákat és a rendőrséget addig soha nem tapasztalt mértékben foglalkoztatta a nagyvárosi prostitúció. Szerteágazó vita tárgyát képezte a rendőrség által regisztrált, valamint az ún. „titkos” prostitúció, mely – a többi európai nagyvároshoz hasonlóan Budapesten és Bécsben is – az utcákon, lakásokon és bordélyokban úgymond botrányos méreteket öltött. Ám a jelenség túlmutatott az adminisztratív eszközök, ellenőrző mechanizmusok vagy tiltások rendszerén. Sokkal közelebb járunk a valósághoz, ha észrevesszük: a kéjelgéssel foglalkozó botránykrónikák, újságcikkek, tanulmányok, rendőrségi és szabályrendeletek hozzájárultak a női nemiséggel, a női tisztességgel kapcsolatos új szemléletmód kialakulásához és elterjedéséhez.

A prostitúció – a szó legszorosabb értelmében – a századfordulón sem jelentett mást, mint nemi aktust, melynek létrejötte érdekében a két partner közül az egyik – rendszerint a férfi – valamilyen formában fizetett a másik – rendszerint a nő – szolgáltatásaiért. A nagyvárosi prostitúció ily módon kialakult és intézményesedett rendszerében sokkal több férfi vett részt, mint amennyi nő. Ám a korabeli statisztikák és jelentések nem csupán azt a kérdést hagyják homályban, hogy általában hány ügyfél jutott egy-egy prostituáltra. A nőmozgalmi oldalt leszámítva szinte egyetlen szemlélő sem foglalkozott azokkal a férfiúi magatartásformákkal, melyek nélkül az üzletszerű prostitúció elképzelhetetlen lett volna. A legjobb esetben mellékesen megemlítették, hogy egyfajta természetes, éppen ezért semmiféle további magyarázatot nem igénylő szükségletről van szó.

Nők a nagyváros társadalmi életében
Sokkal inkább a nők körül forgott az egész vita, amelyben csak első pillantásra tűnik úgy, hogy higiéniáról van szó, valamint nemi betegségekről, amelyek állítólag a prostituáltak által harapództak el, de valójában az ügyfeleken keresztül ugyanúgy terjedtek. És persze a diskurzus messze túlmutatott azon is, hogy milyen szervezeti formái legyenek a „legősibb mesterségnek”. Valójában – főleg amikor a kéjelgés „titkos” változatairól értekeztek – azokról a női viselkedésformákról volt szó, melyek ellentétben álltak a korabeli elképzelésekkel arról, hogy miként kell a női nem tisztességes és erkölcsös képviselőjének a nyilvánosság előtt viselkednie:

„A nemi kérdést ma a legtöbb fiatal nő és férfi nem intézheti el házassággal. Viszont nem lehet minden nő utcai leány sem – de Vesztaszűz sem akar lenni. Megteremtődik ilyenformán az a női típus, amely tulajdonképpen passzióból, szerelemből, és nem kenyérkeresetből keresi a szerelmet, de ha már megtalálta, hát bizony, minthogy a női test érték, szerényen vagy kevésbé szerényen elfogadja az ellenértéket. Amellett »tisztességes« asszonynak tartja magát, s gyakran meg is tudja téveszteni egész környezetét. [...] A szobalányok, varrólányok, nevelőnők egész serege járkál Pesten, akik bármikor kaphatók egy-egy kalandra. Kevesebb pénzösszegért, egy vacsoráért, vasárnapi mulatságért, vagy akár néhány jó szóért mennek, ahová hívják őket. Egy részük utóbb egyenesen a prostitúcióba bukik bele, a legtöbb azonban megmarad amellett, hogy a szerelmet csak mellékfoglalkozásnak és szórakozásnak tekintse. Ez a mellékfoglalkozás soknál egészen rendszeressé lesz. Egy csomó kishivatalnok, utazó felesége szerzi be a toalett-költségeit ezen a már nem szokatlan módon, természetesen a férjük tudta nélkül.”

(Tábori Kornél–Székely Vladimír: Az erkölcstelen Budapest.
Budapest, 1908; 32–33. o.)

Bécsben és Budapesten tehát eleve titkos prostitúcióval gyanúsították mindazokat a lányokat és asszonyokat, akik az itt leírtakhoz hasonlóan viselkedtek. Erkölcstelennek tartották őket, ami együtt járt a társadalmi megvetéssel. A „titkos prostitúciónak” sokkal kézzelfoghatóbb következménye is volt: az érintettek nagyon gyakran konfliktusba keveredtek a prostitúciót ellenőrző hivatalos szervekkel.

„Az ilyen nőkre a rendőrség néha borzasztó szigorúsággal vadászik. Ha egyszer-kétszer rajtakapták a szerelmen, jelentik róluk, hogy »iparszerűleg« űzik, és kérlelhetetlenül kiállítják nekik az »egészség lapot«. Ez a lap nagyon különbözik a bárcától. Az egészségilapos nőre voltaképpen nem ügyel föl [mások előtt, S. Z.] a rendőrség, csak azért állítják ki neki az okmányt, hogy az egészségére vigyázzanak, és ne terjeszthesse a nemi betegségeket. A titkosan szeretkező nőknek persze alig századrésze van ellátva ilyen papirossal; a legtöbbjük óvatosan vigyáz rá, hogy a tilosban ne kapják.”

(Tábori Kornél–Székely Vladimír: Az erkölcstelen Budapest.
Budapest, 1908; 33. o.)

A Budapesten 1901-ben bevezetett egészségügyilap-rendszer, éppúgy, mint az ezzel párhuzamosan Bécsben – 1900 és 1911 között – érvényben lévő „diszkrét prostituált” kategória, csak egyike volt azoknak a dualizmus kori intézkedéseknek, melyek segítségével megpróbáltak hatásosabban fellépni a „titkos prostitúció” ellen. Mindkét városban megkísérelték az ún. könnyed életet élő asszonyokat arra ösztönözni, hogy hivatalosan is bejegyeztessék magukat „diszkrét” prostituáltként, hiszen az nem járt együtt a prostituáltak nyilvános megbélyegzésével. Hogy a nők nagyobb kedvet kapjanak a regisztráltatásra, Budapesten eltörölték az ilyen vagy olyan módon lajstromba vett prostituáltak rendszeres, kötelező orvosi vizsgálatának illetékét.

A másik oldalon viszont újabb és újabb módszereket találtak ki az ún. „titkos prostitúció” üldözésére, amelyeket rendőrségi és közgyűlési rendeletekben, szabályrendeletekben emeltek jogerőre. A budapesti rendőrség vezetőinek kitűzött célja volt, hogy „azon személyeket, kik magukat a szabályoknak önként alávetni nem akarják és e célból a rendőrségnél nem jelentkeznek, úgy és addig üldözze, hogy és míg nekik ebbeli keresetük lehetetlenné nem tétetik”.3

Budapesten az 1890-es évektől kezdve civil ruhás detektívek ügyeltek arra, hogy a városban járó-kelő asszonyok valóban betartják-e a nyilvánosság előtt gyakorlandó helyes női magatartás előírásait. Magyarországon az előírásokat áthágó „titkos” prostituáltakra közbotrányokozás címén kirótt szankciók egy hónapnyi fogházbüntetésig terjedtek, míg Ausztriában 1885-től kezdve akár három hónapnyi fogházbüntetésre és bizonyos esetekben – az érvényes rendeletek súlyos megsértésekor – akár kényszermunkára is ítélhették őket.

A magyar fővárosban az 1909-es, városi prostitúcióval foglalkozó szabályrendelettel megkezdték a nyilvános tér különösen neuralgikus pontjainak – „alsóbbrangú kávéházak, kávémérések, vendéglők, zugszállodák, a hely nélkül csavargó cselédek szállásai, tánctermek, tánciskolák, továbbá csapszékek és lebujok” – rendőri felügyeletét.

Az új szabályrendelet ezenkívül jogot adott a rendőrségnek arra, hogy a „titkos prostitúcióval” gyanúsított lányokat és asszonyokat nőgyógyászati vizsgálat céljából kényszer alatt és rendszeresen rendőrségi orvos elé állítsák. A Budapesten kialakított kontrollmechanizmus mindazon nők kényszernyilvántartását eredményezte, akiket „titkos prostitúcióval” gyanúsítottak, ám ők nem voltak hajlandók magukat hivatalosan bejegyeztetni prostituáltként. Az osztrák fővárosban ilyenfajta kényszernyilvántartásra már évtizedek óta lehetőség volt. Sőt, itt általános hatósági gyakorlatnak számított, hogy azok a nők, akik bármi okból összetűzésbe keveredtek a törvénnyel, Deckelt (Bécsben széltében-hosszában így nevezték a bárcát) kapjanak.

Mindezek az eljárási módok azt a célt szolgálták, hogy a nőket egyértelmű választás elé állítsák: viselkedjenek úgy – főleg az utcák és parkok, vendéglők és kávéházak nyilvánossága előtt –, ahogy azt az uralkodó konzervatív nemi erkölcs egy asszonytól megkívánja. Amennyiben nem eszerint cselekednek, hanem fellépésükkel és tetteikkel túllépik a hagyományos illendőség határait, úgy számolniuk kell azzal, hogy („titkos”) prostituáltként bélyegzik meg őket, s adott esetben ennek megfelelően bánnak velük.

Potenciálisan minden nőt fenyegethetett a lehetőség, hogy „titkos prostituáltként” kezelik. Nyilvánvalóan az egész női nemet meg akarták akadályozni abban, hogy ténylegesen kihasználja azt a – falusihoz és kisvárosihoz képest – nagyobb társadalmi mozgásszabadságot, amelyet a nagyvárosi életkörülmények elvileg számára is biztosítottak. Az sem vetődhetett fel, legalábbis a nyilvánosság előtt, hogy megkérdőjeleződjön a nők és férfiak közötti tradicionálisan egyenlőtlen, hierarchikus szereposztás. A hagyományos női tisztesség és a „megesett leány” közötti „harmadik út” keresését, amely magában hordhatta volna a szexuális felszabadulás potenciális elemeit, csírájában kívánták elfojtani.

Máig eldöntetlen kérdés a kutatás számára, hogy a prostitúció körüli morális-társadalmi törekvések, valamint jogi-rendőri szabályozások menynyiben szándékoztak valójában átfogó gyakorlati megoldást teremteni. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy ezekben a vitákban és paragrafusokban sok tekintetben inkább a női szexualitás fölötti kontroll kultúrájának szimbólumrendszere nyilvánult meg.

A prostitúció szabadsága?
A prostituáltak rendőrségi felügyelet alá helyezését elvi szempontból ellenzők tábora – néhány radikális férfiút leszámítva – elsősorban a nőmozgalom soraiból került ki. Főleg a liberális-radikális feminizmus tűzte zászlajára az abolicionizmust, azaz követelte, hogy szüntessék meg a rendőrségi kontroll és nyilvántartás minden formáját. Ám a nőmozgalom a lényegében éppoly liberális mint antifeminista beállítottságú budapesti társadalmi közegben még nemigen mert ezzel a minden tekintetben kényes üggyel túlságosan támadó szellemben foglalkozni. Így Budapesten visszafogottabban folyt az ez irányú feminista politika, mint a szigorúan katolikus Bécsben.

Mindazonáltal, amikor 1906-ban a prostitúció küszöbön álló újraszabályozása alkalmából a hivatalos Budapest rendőr-főkapitányi vezetéssel a Központi Városházán nagy publicitás mellett zajló szaktanácskozást tartott, az urak legalább kénytelenek voltak meghallgatni a Feministák Egyesületétől érkezett „külön meghívott” képviselő véleményét. Glücklich Vilma egyértelműen az abolíció elkötelezettjének vallotta magát, és nem tartotta helytállóknak a „reglementáció” pártiak érveit:

„Azt mondta a kapitány úr, hogy aljas indokok viszik a nőt a prosztituczióra és ezért nem szabad egyenlő beszámitás alá venni, mint a férfit. Bátorkodom kérdezni, vajjon a férfit valami magasztos, nemes indok viszi oda és ezért érdemel valami különös elnézést, méltányos megitélést? Nem szentimentális frázisokat akarok önök elé terjeszteni, de [...] a kettős morált [nem] helyeseljük. Tudjuk, hogy fennáll és soká fogunk ellene küzdeni, de a küzdelemtől nem tartanak vissza minket.

Aztán kifejtette kapitány úr, hogy az olyan foglalkozások ellen, a melyek közveszélyesek, a rendőrség, a hatóság köteles a társadalmat megvédeni. Kérdem, vajjon az a férfi, a ki igénybe veszi a prosztitucziót, kevésbbé közveszélyes foglalkozást űz-e, mint a nő?”

(Melléklet a Fővárosi Közlöny 1907. évi 3. számához; 18. o.)

Egyébként a női erkölcsöket és női szexualitást illetően még a feminista abolicionisták elképzelései is ambivalensek voltak. A sajtóban és a nagy nyilvánosság előtt legalábbis kínosan ügyeltek általában arra, hogy még a gondolata se merüljön fel annak, miszerint a rendőrségi felügyelet megszüntetése hozzájárulhat a nők szexuális és szerelmi életének addiginál nagyobb szabadságához. Ehelyett inkább a botrányos rendőrségi intézkedéseket állították pellengérre, azokat az eseteket, amikor a „titkos prostituáltak” keresése közben újra meg újra ártatlan, jó házból származó fiatal lányokra, tisztességes, tehetős dámákra vagy éppoly egyszerű, mint becsületes gyári munkásnőkre emeltek kezet:

„Serdületlen, vézna, egyszerűen öltözött kis leány kijön este fáradtan a varróiskolából; lassan tart hazafelé, a zárt műhely légköre után jól esik a friss levegő. Az utcasarkon megáll egy bolt kirakata előtt, bámulja a szines virágokat, az áttört lenge szöveteket, melyeket avval a géppel himeztek, mellyel ő napról-napra tűzi az unalmas, végnélküli varrásokat, örökösen, egyformán. Hirtelen megragadják vaskos kézzel és igazolásra szólítják fel. Biz ő [...] névjegyeket nem hord magánál és még eddig kivándorlási okmányokat sem – idővel megszerzi még azokat is. – Tehát nem tudja magát igazolni; nos hát, akkor egyszerűen bekísérik és miután a képtelenségen elhül, elszörnyülködik, ellenkezik, a felháborodott férfi két más segítő társat hí, aztán erőszakkal elcipelik, tuszkolják.

[...] elviszik egy vakítóan fenséges alak, az aranycsillagos rendőrtisztviselő elé. Jósága mérhetetlen, szinte maga a gondviselés. Jóakaróan, bátorítóan[,] megnyugtatóan mondja a kis tapasztalatlannak, hogy hiszen ártatlanságát bizonyíthatja megdönthetetlenül, kétségbevonhatatlanul. Világért sem akarná kényszeríteni, hiszen arra a rendeletek sem adják meg neki a jogot, de ha szabadulni akar, akkor meg fogják vizsgálni.

Mit is tehetne egyebet? Minden érzése, minden gondolata, minden idege, minden ösztöne fellázad ellene, de szabadulni akar, szabadulni minden áron. Akarni csak ezt tudja már, minden egyébbe belenyugszik, elbutulva, tehetetlenül. Eljön tehát a rendőrorvos és megvizsgálja. Kijelenti, hogy érintetlen, ártatlan gyermek.”

(A nő és a társadalom. A Feministák Egyesülete és a Nőtisztviselők Országos Egyesülete hivatalos közlönye. I. évf., 2. sz. 1907. február 1.; 137. o.)

A politikai végkövetkeztetés: először is, csak a rendőrségi felügyelet alá helyezés rendszerének megszüntetése állhatja úját ezeknek a „túlkapásoknak”. Másodszor, a nőmozgalom képviselői semmiképpen sem kívánják összetéveszteni a prostitúció fölötti ellenőrzés megszüntetésének követelését a korlátlan szexuális piac létrejöttének elősegítésével. Az ún. mérsékelt szárny jobbára azt követelte, hogy a régi kettős morál helyébe mindkét nem számára egy és ugyanaz az erkölcs lépjen, azaz csökkenjen a férfiak addigi szabadsága. A szemérmesség és erényesség, valamint a monogámia eladdig csak nőkre vonatkozó értékrendje váljon érvényessé a férfiak számára is.

A nőmozgalom modernista-progresszív szárnya ezzel szemben nem rejtette véka alá a hagyományos női tisztesség és erkölcsiség fogalmával szembeni kritikáját. Ezek helyébe, szerintük, a 20. század „új nőjére” és „új férfijára” egyaránt érvényes és teljesen megújult alapokon álló erkölcsnek kell lépnie. Ezt nem a társadalmi konvenciók és üres formák határoznák meg, hanem szabadon vállalt belső tartás, s ez az új erkölcs a külvilág felé szintúgy a „magasztos pár” – adott esetben nem kényszerszerűen élethossziglani – heteroszexuális monogámiájában nyilvánulna meg. Azokról a nőkről, akiknek szexuális viselkedési mintája nem felelt meg e magasan fejlett személyiség eszményének, úgy gondolták – pl. Rosa Mayreder, a bécsi nőmozgalom teoretikusa –, hogy „alacsonyabb szintű a természetük”. Tehát a progresszívek utópiája is elítélendőnek és méltatlannak tartotta az ilyen ideáltól elütő életstílust.

Ám függetlenül attól, hogy a különböző abolicionista nőegyletek melyik irányzat oldalán álltak, mindegyikük érvelése sántított, hiszen a rendőrségi felügyelet megszüntetésétől reálisan nem várhatták fennkölt eszményeik megvalósulását. A századforduló nagyvárosaiban – ahol a szexuális viszonyokat is a piacorientáltság, valamint a nemek közötti szigorú hierarchia határozta meg – az abolíció semmiképpen sem volt alkalmas arra, hogy egyenjogúságra épülő erkölcsiséget eredményezzen. Sokkal valószínűbb, hogy a női viselkedés erkölcsrendészeti kontrollja helyébe az asszonyok szabadpiaci szexuális kihasználhatósága lépett volna, amely kevésbé lett volna kézben tartható, mint a represszív rendőri ellenőrzés következtében kialakult állapot.

De a századforduló bécsi és budapesti rendőrségi felügyeleti rendszerében ugyanezzel a problémával találták szemben magukat még azok a lányok és asszonyok is, akik a bevett erkölcsök és a prostitúció között mozgásteret kerestek egy „másfajta” női szexualitás számára. Ennek a „harmadik útnak” a keresése nem valami társadalmi senkiföldjén történt. Azok a nők, akik nem vetették alá magukat feltétel nélkül az uralkodó szexuális és nemi normáknak, szerelmi életük vágyva vágyott szerény mértékű szabadsága helyett nemritkán szexuális szabad prédává váltak.

Megélhetés a szégyenből?
A prostitúció és a prostitúciót szabályzó politika körüli viták igen nagy mértékben a női erkölcsök körül forogtak, s ez a nemek szexuális viszonyán és a nők szexuális viselkedésén kívüli területeken is mélyreható következményekkel járt. Azt, hogy a prostituáltak, illetve a prostituáltként megbélyegzett lányok és asszonyok jelentős része szegény, a legtöbb megfigyelő nem vonta kétségbe.

A „szegénység” a „döntő tényező, amely az alsóbb rétegekből származó fiatal nők erkölcsét levezeti a helyes útról”.

(Franz Hügel: Zur Geschichte, Regelung und Statistik der Prostitution. (A prostitúció történetéről, szabályozásáról és statisztikájáról.) Wien, 1865; 208. o.)

„A gazdasági válság dulása óta oly rettentő a nyomor Budapesten, hogy a leányhús elszörnyesztőn olcsó lett. [...] A detektivek nem egy kisleányt elfognak az Andrássy-uton, a dunaparti korzón is, aki fillérekért bocsátja áruba testét.”

(Tábori Kornél: Garasos szerelem, A budapesti prostitució titkaiból. A közbiztonság almanachja, 1914; 208. o)

Még a budapesti Államrendőrség hivatalos jelentésében is az állt, hogy a legtöbb prostituált az állástalan cselédek, valamint a munkanélküli munkáslányok és pincérnők közül kerül ki.

Az persze igazából meghatározhatatlan, hogy a lányok és asszonyok valójában menynyire az ínség elől menekültek – a budapesti rendőrség szóhasználatával – „a pénzért való szeretkezésbe”. Ám az, hogy a női szegénység nyilvánosan is látható megjelenési formáit nagyon gyakran s a körülményektől függetlenül „prostitúciónak” – ezzel együtt az érintettek erkölcsi romlásának – tekintették, mindenképpen döntő jelentőségű volt arra nézve, miként konfrontálódott a társadalom az asszonyok szociális nehézségeivel. A szegénység sokkal inkább morális kérdésként merült fel, ha nőkről volt szó, mint a nincstelen férfiak esetében. A fogházba vagy toloncházba zárt koldusok és csavargók mintegy 20%-a volt nő. Ha viszont azokat az asszonyokat is számításba vesszük, akiket a prostitúció tiltott formái miatt kísértek be, a női nem aránya 30–40%-ra emelkedik.

A női és a férfi szegénység eltérő megítélésének következményei akkor váltak végzetessé, amikor a társadalmi reformerek felismerték, hogy a munkaképes emberek munkanélküliségének nem minden esetben a lustaság vagy a bűnözői hajlam az oka. Az új szemléletmód alapján elképzelhetővé vált, hogy a koldust és a csavargót ne egyszerűen bezárják vagy kitoloncolják korábbi vidéki lakóhelyére, hanem bizonyos támogatásokban is részesítsék. Az Ausztriában bevezetett ún. „természetbeni ellátóhelyek” („Naturalverpflegstationen”) például arra szolgáltak, hogy a munkanélküli „vándorlóknak” átmenetileg kenyeret és a fejük fölé fedelet biztosítsanak, míg újból munkát nem találnak. Ezzel szemben azok a lányok és asszonyok, akik úgymond erkölcsileg elvetendő magatartást tanúsítottak, teljességgel kívül rekedtek az efféle új keletű támogatási módokon. A prostitúciót továbbra is „a társadalmi élet természetes velejárójának”, az érintett lányokat, asszonyokat „erkölcsileg bukottaknak” tekintették, akik számára bárminemű segítség és mindenfajta szociálpolitikai integrációs kísérlet elkésett és ezért hiábavaló.

Összegzés
Ahogy a koldusok és csavargók ínséges anyagi helyzetét egyre kevésbé szociális stigmaként fogták fel, hanem mindinkább szociálpolitikai úton megoldható társadalmi problémát láttak benne, úgy vált egyre élesebbé a különbség a női és férfi szegénység kezelésében (ez a tendencia hosszú távon Bécsben sokkal erőteljesebben érvényesült, mint Budapesten). A női szegénységet sokkal inkább lehetett úgy beállítani, mint az erkölcstelenség és morális romlottság egy fajtáját, amelyen már nem lehet változtatni.

Mindent összevetve, a moralizáló viták mögött több húzódott meg annál, mint hogy vonakodtak az asszonyok szegénységéért is szociálpolitikailag felelősséget vállalni. A polémia a prostitúcióról, valamint annak rendőrségi és várospolitikai kezelésével kapcsolatos reformjairól többek között azt célozta meg, hogy elfogadtassanak bizonyos, a nyilvánosság szemében megfelelőnek tartott női viselkedési normákat. Ezek a törekvések semmi esetre sem csak a szegényeket érintették, hanem az egész női nem helyzetére kihatottak.

Akik nem alkalmazkodtak a normatív követelményekhez, illetve semmibe vették az ezekre épülő agresszív politikát, könnyen belekényszerülhettek a hivatalosan regisztrált prostituáltak szerepébe. Azok, akik nem engedtek ennek a nyomásnak, „titkos prostituáltakként” sok esetben ugyanabban a fog- és toloncházban találták magukat, ahová a koldusokat, csavargókat és a többi bűnözőnek tartott egyént szállították. A nagyvárosi élet megmaradt szabad területein tovább folytatódott a nemek harca az alárendeltség és egyenjogúság, a megvásárolhatóság és őszinte bizalom körül a szerelemben.