Szerző: Zeidler Miklós

A Népstadion jól ismert épülete: a hatalmas betonkaréj és a nyugati oldalon emelkedő nagytribün immár több mint 50 éve meghatározó eleme Budapest városképének. Megépítése - az első ötlettől a megvalósulásig - épp ilyen hosszú ideig tartott.

Már a 19. században felmerült az ötlet
Mai ismereteink szerint a budapesti sportstadion megépítésének ötlete először 1895-ben merült fel. Ekkor Kemény Ferenc, a magyar olimpiai mozgalom alapító atyja Budapestet ajánlotta az első újkori olimpia színhelyéül, mivel az athéni játékok megrendezése anyagi nehézségek miatt veszélybe került. Ám Kemény a magyar kormányhoz intézett előterjesztésére, melyben egy budapesti stadion felépítését is indítványozta, csak fél év múlva kapott - elutasító - választ, s eközben Athén gondjai is megoldódtak, miután egy görög mecénás (Georgiosz Averof) saját vagyonából biztosította az olimpiai játékok költségeit. Budapestnek be kellett érnie azzal, hogy 1896 tavaszán a Csömöri (ma: Thököly) út mellett felépült az ún. Millenáris versenypálya. Ez lett az ezredévi ünnepségek keretében megrendezett szabadtéri sportviadalok helyszíne.

A dinamikusan fejlődő főváros vezetői és a hazai sportbarátok nem tettek le arról, hogy Budapest egyszer olimpiát rendezzen - s ehhez méltó stadiont is építsen. Erre az 1910-es évek elején reális esély mutatkozott, miután Budapest komoly jelöltté lépett elő az 1920. évi játékokra pályázó városok sorában. 1914. június 20-án pedig, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság párizsi kongresszusán egy előzetes "véleményszavazáson" a tagállamok 32 képviselője közül 21 Budapestet támogatta Antwerpen ellenében. Csakhogy közbeszólt a világháború, s Magyarországot  - mint vesztes államot - 1920-ban még csak meg sem hívták az antwerpeni játékokra.

A tervek és a helyszínkeresés évtizedei
Eközben azonban megszülettek a budapesti "Nemzeti Stadion" első tervei. A Lauber Dezső építész - korábban kitűnő kerékpáros és versenyevezős, később örökös golfbajnok - által 1913 tavaszán készített alaprajzi és homlokzati vázlatok sajnos nem maradtak fenn, csupán annyit tudunk, hogy a stadiont ekkor a Vérmezőn kívánták elhelyezni.

1913 decemberében a közös építészeti irodában dolgozó Hajós Alfréd és Villányi János már a nagyközönség elé tárta stadiontervét. A korabeli viszonyokhoz képest hatalmas sportkomplexumban egy 30 ezres, fedett nézőterű stadion (benne futballpálya, e körül 400 méteres futópálya és 500 méteres biciklipálya), valamint egy 50 méteres fedett és egy 100 méteres nyitott uszoda kapott helyet. A sportcentrum mellett állt a "Testnevelési Akadémia" - az Országos Testnevelési Tanács és a tervezett Testnevelési Főiskola helyiségeivel, valamint egy 1000 m2-es tornacsarnokkal. Hajósék szerint a legalkalmasabb helyszín a költözőben lévő pesti lóverseny telke (a mai Népstadion környéke) lett volna, de számításba vették Lágymányost, Aquincumot és a rákosi új lóversenytér (a mai Kincsem-park) területét is.

A világháború idején természetesen kevesebb szó esett a Nemzeti Stadionról, ám az építészek érdeklődése 1919 tavaszán új lendületet kapott. A Tanácsköztársaság, amely forradalmi lázában minden társadalmi problémát egyszerre akart megoldani, a munkásságot olcsó szórakozáshoz juttató, tömeges sportpálya-építési mozgalmat hirdetett. Hajós Alfréd ekkor új tervet készített, s a stadiont ezúttal a köznép számára frissen megnyitott Margitszigeten helyezte el. Egyúttal új helyszíneket (Óbudai-sziget, Újpesti-sziget) is megfontolásra ajánlott. (Hajós Alfrédnak - aki idővel a legismertebb hazai sportépítésszé nőtte ki magát - állandó vesszőparipája lett a Nemzeti Stadion. Az 1924. évi párizsi olimpián Ideális stadion c. tervével 2. díjat kapott a szellemi verseny építészeti kategóriájában, s mivel  első díjat nem adtak ki, ő lett a verseny győztese is.)

Ettől kezdve a budapesti nagystadion ügye mintegy három évtizeden át intenzíven foglalkoztatta az építészek - és laikusok - egymást követő generációit. Annál is inkább, mivel az 1921. évi LII. tc. (az ún. testnevelési törvény) kimondta, hogy az "állami pénzügyek rendezése után a nemzetközi megbízás alapján rendezendő olimpiai játékok, valamint egyéb nagyobbszabású ünnepségek és mérkőzések megtartására Budapesten Nemzeti Stadiont kell létesíteni".

Szinte nem volt olyan nagyobb beépítetlen területe a fővárosnak, amely ne keltette volna fel előbb vagy utóbb a stadiontervezők érdeklődését. A pesti oldalon szóba került a Népliget, a Városliget, a honvédség kis-rákosi (Gyáli úti) és nagy-rákosi (Fehér úti) gyakorlótere, az Újpesti rakpart, az angyalföldi ún. Tarnai-puszta, a Herminamező, valamint az Erzsébet tér, a Teleki tér és a Tisza Kálmán tér. A budai oldalon lehetséges helyszínként felmerült az óbudai Aranyhegy, Aquincum, Római-part, a Kaszás-rét, az újlaki téglagyár, a pasaréti Drasche-téglagyár, a Vérmező, a Tabán, Lágymányos, a Nádor-kert, a Sasadi út, Albertfalva, továbbá a Gellérthegy, a Kecske-hegy és a Remete-hegy. S természetesen nem maradhattak ki a dunai szigetek - a Margitsziget, az Óbudai-sziget, a valójában félszigetnek számító Népsziget és a Szentendrei-sziget - sem.

Érdekes építészeti megoldást kínáltak a budai hegyek, ahol a tervezők a hegyoldalba vájták volna stadion lelátóját, mintegy felelevenítve az ókori amfiteátrumok formáit. Az egyik legérdekesebb ilyen terv, az 1933 végén bemutatott "Aranyhegyi Stadion" Árkay Bertalan és Bierbauer Virgil nevéhez fűződött. A 177 méter magas, szabályos formájú Aranyhegy keleti lejtőjébe vágott stadion a maga 72 ezres (szükség esetén 120 ezresre bővíthető) lelátóival, kétoldalt elhelyezett, egyenként 15-20 ezres tenisz- és úszóstadionjával, a sportcsarnokokat, öltözőket és irodákat rejtő két hatalmas fejépülettel, a 600x300 méteres széles tornaréttel, valamint a mellettük elnyúló gyakorlópályákkal valóban gigászi terv volt. A 40 hektárt jóval meghaladó területű komplexumhoz tartozott volna a kiépítendő római-parti evezősközpont, valamint az ekkoriban világszínvonalon lévő magyar vitorlázórepülő-sport részére kialakítandó repülőtér.

Hasonlóan nagyszabású tervvel jelentkezett az inkább képzőművészeti alkotásairól ismert Maróti Géza, aki az 1930-as évek közepén Lágymányost szemelte ki a Nemzeti Stadion helyszínéül. A több mint 70 hektáros területen kívánta elhelyezni a 70 ezres stadiont (benne gyakorlótermekkel, valamint - immár a háborús készülődés jegyében - bomba- és gázbiztos fedezékekkel), a Duna mellé tervezett úszópályát, a négy szállodatornyot, az egymás mellett sorakozó versenypályákat és sportcsarnokokat, továbbá az ezeket két oldalról közrefogó modern bérházakat. A fennmaradt tervek tanúsága szerint valamennyi épületet a Marótit régóta foglalkoztató, babiloni ihletésű formavilág uralta volna.
 
A Népstadion építése
Ilyen hatalmas beruházásra - vagy akár egy szerényebb kivitelű nagystadion megépítésére - azonban a Horthy-korszakban nem volt elegendő pénz, s ekkoriban az olimpia megrendezése is elérhetetlen távolságba került. A 2. világháború után viszont a nagy lendülettel berendezkedő kommunista kormányzat minden addiginál tudatosabban kívánta felhasználni a sportsikereket saját hatalmának megszilárdítására és az "imperialista" világrenddel szembeni fölényének bizonyítására.

1948 tavaszán, a döntő belpolitikai változásokkal párhuzamosan a stadion ügye is fordulatot vett. A két munkáspárt egyesülésével 1948. június 12-én megalakult a Magyar Dolgozók Pártja, amely nyomban nagyszabású gazdasági és társadalmi reformprogramot hirdetett. Az MDP azonnal védőszárnyai alá vette a Népstadiont mint a béke, a monumentalitás és a társadalmi egyenlőség szimbólumát, és felépítését kiemelt beruházásként kezelte. Az építkezés ünnepélyes megnyitására július 12-én, hétfőn délután öt órakor került sor. Az első kapavágást Tildy Zoltán köztársaság elnök végezte el.

A Népstadion építését sok nehézség hátráltatta. A vissza-visszatérő anyaghiány, a nyersanyagok változó minősége, a munkások nehezen kiszámítható vezénylése éppúgy gondokat okozott, mint az építkezés időnként valósággal kampányszerű felgyorsulása. Ráadásul az építkezés kellős közepén, 1951 áprilisában hirdette meg az MDP az ún. "építészeti fordulatot", ami lényegében kötelezővé tette Magyarországon a szocreál stílusjegyeinek alkalmazását. Ugyancsak kihatott a tervek készítésére az ötéves terv sarokszámainak felemelése 1951 májusában, amely a stadion befogadóképességét 70 ezerről 100 ezer főre növelte.

A stadionépítés irányítója a jó nevű modern építész, ifj. Dávid Károly lett, aki Borosnyay Pál, Fecskés Tibor és Harmos Zoltán tervező, valamint Gilyén Jenő statikus tervező közreműködésével dolgozott a terveken. A folyamatos módosítások során csak 1952-re alakult ki a stadion végleges látványterve a küzdőteret körülölelő, vasbeton borítású földsánc lelátóval és a nyugati oldalon magasra emelkedő, majd az északi és déli oldalon fokozatosan csökkenő magasságú vasbeton nagytribünnel. (A nagytribün déli és északi lejtős része végül nem épült meg.) Ugyancsak látványos építészeti elem volt a 11 emeletesre tervezett keleti toronyépület, melynek azonban csupán 3 emelete épült meg.

Az épületegyüttes sajátos kiegészítése a toronyépülethez vezető felvonulási út. Ennek két oldalán egyszerű kidolgozású, robusztus kőtömbök között a különböző sportokat, valamint "a DISZ mozgalmi munkát, a termelőmunkát, a honvédelmet, a békevédelmet" megjelenítő szoborcsoportokat helyeztek el. A Népstadion szocreál jellegét elsősorban ezek az alkotások adják, mivel az építészek - a politikai elvárások ellenére - a tervezés során mindvégig a modern, funkcionális építészet elveit tartották szem előtt, és - a toronyépület egyes homlokzati és beltéri megoldásait leszámítva - tartózkodtak a szocialista realizmus stílusjegyeinek alkalmazásától.

A Népstadion 1953. augusztus 20-án nyitotta meg kapuit látványos sportünnepély keretében. Az 1950-es években számos atlétikai verseny, valamint bajnoki és válogatott futballmeccs helyszíne volt. 1955-ben itt rendezték a kosárlabda Európa-bajnokság döntő mérkőzéseit, 1998-ban itt zajlottak az atlétikai Európa-bajnokság versenyei. A stadion időközben a legkülönfélébb rendezvényeknek (sportversenyek, koncertek, ifjúsági megmozdulások, színész-újságíró mérkőzések, utcai futóversenyek, kutyakiállítások, jótékonysági rendezvények) adott otthont. 2002 óta Puskás Ferenc nevét viseli.

Hajós Alfréd (1878-1955) építész. Az első újkori olimpia kétszeres úszóbajnoka, többszörös Európa-bajnok, az 1924-es párizsi szellemi olimpia építészeti kategóriájának győztese. Legismertebb épületei: a debreceni Arany Bika Szálló (Villányi Jánossal, 1912), a Megyeri úti stadion (1922), az újjáépített Millenáris versenypálya (Mattyók Aladárral, 1928), a Nemzeti Sportuszoda (1930), a Pünkösdfürdői strand (1935).

Árkay Bertalan (1901-1971) építész. Legismertebb munkái: a Köztársaság téri OTI-bérházak (többekkel, 1933-1934), a városmajori Szent Szív-plébánia (apjával, Árkay Aladárral, 1933-1936), a mohácsi emléktemplom (apjával, 1942), a Gubernátor-társasház (Irinyi János u. 31. sz., 1942), valamint több budai hegyvidéki villa.

Borbíró (1945-ig Bierbauer) Virgil (1893-1956) építész, építészeti szakíró. Az 1920-as évektől kibontakozó meghatározó építészetkritikai, művészettörténeti és városrendezési elméleti munkássága - pl. a Tér és Forma c. úttörő modern építészeti szakfolyóirat szerkesztése - mellett gyakorló építészként is működött. Legismertebb épületei: a tihanyi Sportszálló (1923), a galyatetői turistaház (1924), a kelenföldi áramfejlesztő telep épületei (1926-1933), a budaörsi repülőtér fogadóépülete (Králik Lászlóval, 1937).

Maróti (szül. Rintel) Géza (1875-1941) szobrász, belsőépítész. Noha sem mérnöki, sem építészi diplomát nem szerzett, több épületet is tervezett, például a milánói és a velencei kiállítás magyar pavilonját (1905, 1909). Számos külföldi munkája közül a legismertebbek a mexikóvárosi Nemzeti Színház és több detroiti magasépület belső terei.

Ifj. Dávid Károly (1903-1973) építész. A hazai modern építészet kiemelkedő képviselője, a Népstadion tervezéséért 1954-ben Kossuth-díjat kapott. Más ismertebb munkái: a BNV-főbejárat (1936), a Ferihegyi repülőtér felvételi épülete (Mistéth Endrével, 1940-1950), a Csörsz utcai MOM-kultúrház (1951).

A Népstadion avatása
1953. augusztus 20-án először teltek meg a Népstadion lelátói. A reggel kilenc órakor kezdődő megnyitó ünnepségre nyolcvanezer néző kapott jegyet. A meghívottak között ott voltak a stadion tervezői és kivitelezői - közülük többen kitüntetést is átvehettek -, valamint a 154 sztahanovista építőmunkás. A díszpáholyban a politikai vezetőség és a szovjet elvtársak foglaltak helyet, de ide az avatóünnepségen szintén részt vevő Avery Brundage-ot, a NOB amerikai elnökét "elfelejtették" meghívni.

A díszfelvonulást követően Hegyi Gyula sportállamtitkár ünnepi beszédében megemlékezett a stadion felépítését évtizedeken át halogató, "népnyúzó fasiszta kormányokról" és a Magyar Dolgozók Pártja országépítő munkájáról. Ezután ifj. Dávid Károly építész-tervező és Lachner Lajos, a Stadionépítő Vállalat igazgatója átadta a stadiont "a magyar sportolóknak, a magyar dolgozóknak". Ezután Csermák József kalapácsvető olimpiai bajnok felvonta a magyar lobogót, majd a kórus elénekelte a békeindulót. A különböző csoportos formagyakorlatokat összesen mintegy tízezer ifjú tornász mutatta be. A stadion gyepén ezután több száz gyermek foglalta el helyét "A békéért harcolunk" jelszót formázva. Ezt követően sportolók tartottak látványos bemutatót, majd ötszáz népi táncos szórakoztatta a közönséget, végül a közös formagyakorlatok záróképén kirajzolódott az élő mondat: "Éljen a párt!"

A déli szünetet követően már a versenysporté volt a főszerep. Délután a magyar atlétikai válogatott hetvenezer néző előtt fölényes győzelmet aratott Norvégia fölött. A legnagyobb várakozás természetesen a délután 5-kor kezdődő futballmérkőzést kísérte, ahol a Budapesti Honvéd nyolcvanezer néző előtt változatos mérkőzésen 3:2-re legyőzte a Szpartak Moszkva csapatát. Ezután, félig már szürkületben, két magyar női kézilabda-válogatott játszott nagypályás bemutatómérkőzést.

Stadiontervek időrendben
Lauber Dezső (1913, Vérmező)
Hajós Alfréd (1913, régi lóversenytér)
Hajós Alfréd (1919, Margitsziget)
Mattyók Aladár (1919, Margitsziget)
Károly Lajos (1919, Városliget)
Langer Károly-Manno Leonidász (1921, Népsziget)
Hajós Alfréd (1924, régi lóversenytér)
Hajós Alfréd (1925, régi lóversenytér)
Maróti Géza (1925-1926, Vérmező)
Maróti Géza (1925, Lágymányos)
Mattyók Aladár (1925, régi lóversenytér)
Warga László (1925, Lágymányos)
Almási Balogh Loránd (1926, Rómaifürdő)
Hajós Alfréd (1928, Vérmező)
Pál Hugó (1928, Herminamező)
Póka-Pivny Béla (1928, Herminamező)
Warga László (1928, nagy-rákosi gyakorlótér)
Pogány Móric (1930, Lágymányos)
Póka-Pivny Béla (1930 k., Gellérthegy)
Árkay Bertalan-Bierbauer Virgil (1933, Aranyhegy)
Lauber Dezső (1933 k., Vizafogó)
Nádas Ödön (1933, kis-rákosi gyakorlótér)
Piros Béla (1933, újlaki téglagyár)
Vágó Pál (1933, Lágymányos)
Wittenbarth Győző (1933, Gellérthegy)
Wittenbarth Győző (1933, Margitsziget)
Wittenbarth Győző (1933, Vizafogó)
Hajós Alfréd (1934, Óbudai-sziget)
Heysa Károly (1934, Népliget)
Hidasi Lajos - Schmitterer Jenő (1934, nagy-rákosi gyakorlótér)
Körmendy Nándor (1934, Tabán)
Maróti Géza (1934, Lágymányos)
Maróti Géza (1934, Nádor-kert)
Maróti Géza (1934, Óbudai-sziget)
Szesztay László (1934, Albertfalva)
Hajas István (1935, Népliget)
Maróti Géza (1937, Lágymányos)
Bierbauer Virgil (1938, Aranyhegy)
Lechner Jenő (1941, Lágymányos)
Fischer József (1941, Lágymányos)
K. Császár Ferenc (1941, Lágymányos)
Tóth Zsigmond (1941, Lágymányos)
Tömböly Dénes (1941, Lágymányos)
Végh Gyula (1941, Lágymányos)
Záborszky Gyula (1941, Lágymányos)
Rimanóczy Gyula (1944, Lágymányos)
Hajós Alfréd (1947, régi lóversenytér)
Rimanóczy Gyula (1947, régi lóversenytér)
Limbek Gyula (1947, régi lóversenytér)
Ifj. Dávid Károly-Juhász Jenő-Kiss Ferenc (1948, régi lóversenytér)
Janáky István-Rimanóczy Gyula-Jánossy György (1948, régi lóversenytér)
Ifj. Dávid Károly-Fecskés Tibor-Harmos Zoltán (1950-1951, régi lóversenytér)
Ifj. Dávid Károly-Fecskés Tibor-Harmos Zoltán-Borosnyay Pál (1951-1953, régi lóversenytér)