2017. november 20.

Nők a keresztes hadjáratban

Szerző: Sághy Marianne

Ha a keresztes hadjáratokat felidézzük, páncélos lovagokra, mellükön hatalmas vörös keresztet viselő katonákra gondolunk: mindig férfiakra, sohasem nőkre, holott az asszonyok is jelentős szerepet játszottak a keresztes háborúk korában. A történészek azonban közreműködésüket mindeddig figyelmen kívül hagyták. Sokatmondó tény, hogy az első tanulmánykötet, mely a nők és a keresztes hadjáratok kapcsolatát járja körül, Sarah Lambert és Susan Edgington munkája, csak 2001-ben látott napvilágot!

A középkori asszonyok a keresztes hadjáratokból nem mint „házi tündérek” vették ki a részüket. Természetesen voltak, akik, miután férjük felvette a keresztet és elutazott a Szentföldre, elsősorban birtokaik igazgatásával törődtek. A várúrnők feladata azonban nem merült ki az uradalom és a háztartás irányításában. Az asszonyok sokféleképp reagáltak a keresztes háborúk teremtette új helyzetre Európában. Néhány jelentős nőalak bemutatása jól érzékelteti, hogy az új történelmi helyzet, a középkori európai kereszténység legnagyobb szabású vállalkozása milyen új női magatartásformákat szült.

Amikor a nők és a háború viszonyát vizsgáljuk, elsősorban nem azt keressük, hány asszony vett részt a hadjáratban a markotányosnőtől az örömlányig, hány asszonyt erőszakoltak vagy öltek meg a háborúkban. Ilyen adatok nem állnak rendelkezésünkre. Ha azonban másképp közelítjük meg a kérdést, jelentős következtetésekre juthatunk. A keresztes háborúkban nemcsak a nők szerepe változott meg, hanem a nőkről kialakított ideálkép is. A nők társadalmi szerepvállalása és elismertsége a középkorban sokkal nagyobb volt, mint korábban véltük: a közélet tevékeny alakítói és résztvevői voltak, és csak a kora újkorban szorították őket vissza a domus, a háztartás és a család terébe.

A történetíró: Anna Komnéné
Az első keresztes háborúra a legmeglepőbb választ Anna Komnéné (1083–1153) bizánci hercegnő adta: megírta a hadjárat történetét. Anna volt az első nő, aki történetírásra adta a fejét. Filozófiával korábban is foglalkoztak nők – Diotima, Hüpatia vagy Héloise, a történetírás azonban kimondottan férfimesterségnek számított. A történelemről formált vélemény retorikai alkotás és politikai állásfoglalás, mely szorosan összefonódott a férfiak közéleti szereplésével. Bizáncban a bíborbanszületett hercegnők a nyelvészettől a filozófiáig és teológiáig kitűnő nevelésben és elsőrangú oktatásban részesültek, de inkább a teológia, mint a világi tudományok iránt érdeklődtek.

Anna, a hataloméhes intrikus volt az első, aki arra vállalkozott, hogy a közelmúlt történetét megörökítse. Nem az utókor, hanem a saját kora számára írt, hiszen jól tudta, hogy a történetírás mindenekelőtt politikai aktus. Művével saját uralkodóházát, a Komnénosz-dinasztiát is dicsőíteni akarta, ezért apjáról, I. Alexiosz Komnénoszról Alexiásznak nevezte el.

Anna apja legidősebb és legkedvesebb gyermeke volt, akit öccse születéséig arra neveltek, hogy ő lép majd apja örökébe. Ezt a reményt sohasem adta fel: mindvégig arra törekedett, hogy megszerezze a császári trónt. Úgy érezte, hiba csúszott a természet rendjébe: a családban valójában nem ő, hanem öccse a „leány”. Apját arra akarta rávenni, hogy tagadja ki fiútestvérét, és helyette férjét – Konsztantinosz Dukászt, illetve második férjét, Nikephorosz Brienniosz társuralkodót ültesse a trónra, de hiába intrikált. Ezért 1118-ban összeesküvést szőtt öccse, II. Jóannész Komnénosz császár ellen, aki leleplezte a mozgalmat, és kolostorba küldte Annát. A sikertelen puccsistának innentől kezdve elég ideje volt eltöprengeni a sors igazságtalanságán, és megírni véleményét arról, ami az elmúlt évtizedekben Bizáncban és a világban történt.

Anna „nem íróasztala számára ír, nem mondhatjuk róla, hogy későbbi korok kutatószenvedélye dobta ki művét a nyilvánosság elé. Nem, Anna Komnéné megszokta, hogy ő jelentős személyiség az Impérium épületében, s minden tette valósággal államaktus is. Így szerzi s szerkeszti művét, melyet ő maga a korabeli történetírás »standard-munkájának« szán. Hogy mindez hiúság terméke is nála – alig tagadható. Valaki, aki bíborban született, a Szent Palota világában nőtt fel, arra készült, hogy egy bábcsászárral együtt ő maga igazgassa a Szent Impériumot – élete végén behúzódik egy hűvös klastromi szobába, s most mégis minden hatalom az ő kezébe kerül, itt nem segít semmi intrika, a betűk az ő katonái s a mondatok az alávetett földi fejedelmek” – állapítja meg az Alexiász magyar fordítója, Passuth László.

Az első keresztes hadjárat – a családtörténet mellett – igen jelentős szerepet kap Anna művében, két okból. A hercegnő ki nem állhatta a római egyházat, ám a jóvágású és rókaravaszságú normann kalandor, Robert Guiscard őt is levette a lábáról. Talán érezte, hogy Robert még nála is furfangosabb intrikus, és sajnálta, hogy nem ilyen férjet adott neki az Isten. Anna szerint a latin lovagok által indított keresztes hadjárat Bizáncra veszélyt jelent, ezért elítélte a mozgalmat. Az országon átvonuló keresztesek kárt okozhatnak: a magyar király, Kálmán is megerősített felügyelet mellett engedte csak át országán a hadakat 1096 októberében, és túszul magánál tartotta Godefroi de Bouillon öccsét is.

A bizánci császárnőt a keresztes hadjárat megítélésében a római egyház iránt érzett gyűlölete vezérelte: nem bízott az „eretnek” latinokban. A latinok ugyancsak gyanakvással tekintettek az „eretnek görögökre”: jellemző, hogy az „elnőiesedett” jelzővel illették a bizánciakat, akiket szószegőnek, csalárdnak tartottak. Anna Komnéné jól látta, hogy Bizáncra semmi jót nem hoznak a keresztesek: 1204-ben a negyedik hadjárat során Velence a keresztes háború ürügyén mért csapást legnagyobb kereskedelmi vetélytársára, Konstantinápolyra.

A királynő: Mélisende
Mélisende (1105–1160), II. Balduin jeruzsálemi király lánya már apja életében társuralkodóként szerepelt. Az 1099-ben alapított Jeruzsálemi Királyság lovagtársadalma pragmatikusabb elvárásokat fogalmazott meg az uralkodóval szemben, mint a hagyománytisztelő francia királyi és hercegi udvarok. Míg a Francia Királyságban elképzelhetetlen volt, hogy a trónt asszony vagy beteg király foglalja el, Jeruzsálemben ebben semmi kivetnivalót nem találtak: a nőuralom után a 12. században IV. Balduin (1161–1185), a leprás király uralkodott.

Mélisende 1129-ben ment feleségül V. Fulques d’Anjou grófhoz. 1131-től együtt uralkodtak, de a királynő a saját nevében bocsátotta ki rendelkezéseit. Annyira önálló volt, hogy már azt rebesgették, összeszűrte a levet Fulques legnagyobb ellenségével. Mélisende a férje halála után kiskorú fia helyett uralkodott, és 1145-ben, fia nagykorúsága után sem mondott le a trónról. III. Balduin 1152-ig békésen tűrt, ekkor azonban a királyság megosztását kérte anyjától. Mélisende beleegyezett: ő lett a déli területek, Júdea és Szamária királynője, míg fia a királyság északi része fölött uralkodott. Balduin azonban nemsokára kiterjesztette hatalmát az egész országra, és anyját bezárta Dávid jeruzsálemi tornyába.

A nőuralom kiváltotta belviszály ártott a keresztesek ügyének. A muzulmánok támadásba kezdtek, és nagy darabokat hasítottak ki a keresztények által visszafoglalt területekből. A keresztes államokban Mélisende után többé nem engedték, hogy nő örökölje a trónt. 1186-ban a jogos örökös, Sybilla helyett férjét, Guy de Lusignant választották Jeruzsálem királyává.

A turista: Aquitániai Eleonóra
Eleonóra 1122-ben született. Apja, IX. Vilmos (1070–1127) Poitiers és Aquitánia grófja és a középkor első trubadúrja volt. A művészetpártoló nagyúr arra nevelte lányát, hogy tanult, művelt, önálló nő váljon belőle. 1137-ben a francia király fiához, a későbbi VII. Lajoshoz adta Eleonórát.

1146-ban hirdették meg a második keresztes hadjáratot. VII. Lajos már korábban fogadalmat tett, hogy egyszer a Szentföldre zarándokol. Eleonóra azzal lepte meg férjét, hogy amikor Clairvaux-i Bernát Vézelay-ben felvarrta a keresztet Lajos köpenyére, Eleonóra férfiruhában, teljes fegyverzetben jelent meg kíséretével együtt, végiglovagolt az összegyűlt tömeg között, és egyenrangúként megállt férje mellett. Kijelentette, hogy ő is Lajossal tart.

A fiatalasszonyt nem vallási áhítat, hanem az ismeretlen vidék és az utazás vonzotta a Szentföldre, ahová háromszáz udvarhölgyével és ezer katonájával együtt kísérte el a férjét. Eleonóra volt az első „keresztes turista”. Kíváncsisága és önfejű döntése azonban válságba sodorta házasságát. Útja során hírbe hozták tulajdon nagybátyjával, Antiochiai Rajmunddal, sőt Szaladin szultánnal is, aki akkoriban még gyermek volt. A nyilvánvalóan rosszindulatú és alaptalan vádak nem váltak Eleonóra javára.

A fiatal, életerős és határozott Rajmund csak két évvel volt idősebb a királynénál. Katonai téren jobb volt a helyzetfelismerő képessége, mint Lajos királynak: ő Edessza, nem Jeruzsálem visszafoglalását tűzte ki célul. A király megparancsolta Eleonórának, hogy tartson vele, de hiába. Lajos éjnek évadján erőszakkal cipelte magával a feleségét – és nemsokára vereséget szenvedett a muzulmánoktól. A pár külön hajón tért vissza Franciaországba. Eleonórát útközben kalózok fogták el, és mivel a férje nem váltotta ki, Roger szicíliai király fizette ki érte a váltságdíjat.

Miután visszatért Párizsba, újból lánya született, mire VII. Lajos a pápától kérte házassága felbontását. A válást 1152-ben mondták ki azon az alapon, hogy a pár közeli rokonságban áll egymással. Röviddel később Eleonóra hozzáment a nála tíz évvel fiatalabb Plantagenet Henrikhez, akit 1154-ben II. Henrik néven Anglia királyává koronáztak. Eleonóra magával vitte a házasságba országnyi birtokait, Aquitániát és Guyenne-t. Öt fiúval és három lánnyal ajándékozta meg férjét, akivel viszonya az évek során egyre drámaibbá vált. Utolsó éveit a Fontevraud-i kolostorban töltötte. Itt hunyt el 1204-ben, nyolcvankét éves korában. Síremléke a mai napig látható.

Aquitániai Eleonóra „keresztes turizmusa” nem hagyott jó emléket maga után. 1189-ben, a harmadik keresztes hadjárat meghirdetésekor a pápa bullában tiltotta meg, hogy a Szentföldre induló sereghez nők is csatlakozzanak.

Keresztény turizmus

Konstantin anyja, Helena császárné 326-ban családi tragédiák sorozata után utazott Palesztinába, hogy a bibliai szent helyeken vezekeljen. A császárnéi látogatás káprázatos pompa közepette zajlott. Helena felkereste a fia által épített bazilikát, és megtalálta azt a keresztet, melyen Jézus kereszthalált szenvedett, hogy megváltsa az emberiséget. Az „igazi kereszt” azonnal csodákat művelt: akik megérintették, meggyógyultak. A szent kereszt darabjait Helena Rómába és Konstantinápolyba küldte. Ezzel megteremtette a szentföldi zarándoklat és ereklyekultusz azóta is élő hagyományát.

A császárnét azonnal keresztény zarándokok raja követte. A 4. századból több zarándokkönyv maradt ránk: 333-ban egy névtelen bordeaux-i zarándok, 380-ban aquitániai Silvia, 381–84-ben Egeria, 386-ban Paula és Jeromos kereste fel a bibliai szent helyeket. A zarándokok mindazt látni akarták Palesztinában, amiről az evangéliumokban és az Ószövetségben olvastak: a bordeaux-i névtelen például azért utazott a Szentföldre, hogy megnézze azt a vadfügefát, amire a kis növésű Zakeus felmászott, hogy jobban lássa az Urat, valamint azt a pálmafát, amelynek leveleivel letakarták az utat Jézus jeruzsálemi bevonulásakor. Egeria is a Bibliát használta útikönyvül.

A helyi szerzetesek kimeríthetetlen fantáziáról tanúskodó lelkesedéssel mutogatták a jámbor zarándokoknak az itt látható szent nevezetességeket:

„Így tehát, mikor elindultunk a csipkebokortól, folytatták az egyéb helyek megmutatását is. […] Megmutatták azt a helyet is, ahol a borjút készítették, ugyanis azon a helyen mindmáig egy nagy szikla van. […] Megmutattak egy hatalmas sziklát is azon a helyen, ahová a szent Mózes ment Józsuéval, Nave fiával: ezen a sziklán törte szét haragjában a táblákat, amiket hozott. […] Ugyancsak megmutatták azt a helyet, ahol a szent Mózes parancsára megégették a borjút, amit Áron készített nekik. Ugyancsak megmutatták azt a patakot is, ahol a szent Mózes megitatta Izrael fiait, amint meg van írva a Kivonulás könyvében. Megmutatták azt a helyet is, ahol hetven vén részesedett Mózes lelkéből.”

A bibliafordító Jeromos úti beszámolója kitűnően érzékelteti, mi mindenre voltak kíváncsiak a művelt keresztény turisták Palesztinában:

„Tyrus fövényein át, ahol Paulus térdet hajtott, Paula elérkezett Akkóba, aminek most Ptolemais a neve; Mageddo mezőin keresztül, melyek tanúi voltak Jozija meggyilkolásának, belépett a filiszteus földre. Megcsodálta Dor, az egykor hatalmas város romjait, majd Straton tornyát, melyet Heródes, Júdea királya Augustus Caesar tiszteletére Caesareának nevezett; ebben meglátogatta Corneliusnak Krisztus templomává alakított házát, Philippus kis házacskáit és négy szűz próféta lányának szobácskáját, aztán a félig lerombolt városkát, Antipatrist, amit Heródes apja nevéről nevezett el, aztán a Diospolisra átnevezett Lyddát, ami Dorcas és Aeneas feltámasztásáról és gyógyulásáról híres; ettől nem messze Arimathiát, az Urat eltemető József faluját és Nobot, az egykori papi várost, most a legyilkoltak sírjait, Joppét is, a menekülő Jónás kikötőjét – és hogy valamit a költők meséiből is érintsek –, ami látta a sziklához kötözött Andromédát.”

A szentföldi zarándoklatnak a 7. századtól az iszlám előretörése, majd Jeruzsálem elfoglalása vetett véget. A keresztények, akik számára a világ középpontja Jeruzsálem volt, ettől kezdve hiába sóvárogtak, hogy egyszer saját szemükkel is megpillantsák a bibliai szent helyeket. A keresztes hadjáratok ezt a reményt csillantották fel előttük: 1099-ben Jeruzsálem visszafoglalásával a keresztények visszanyerték világuk elveszített epicentrumát. Ez magyarázza a keresztes eszme óriási sikerét a keresztény középkorban.

A trubadúr nőideál és a női trubadúrok
A keresztes hadjáratok korában új nőideál és új szerelemfelfogás született. A férfiak távolléte és a keleti, arab kultúrával való kapcsolatok a korábbi, meglehetősen nyers férfiszempontok átértékeléséhez vezettek. Ekkor alakult ki a „romantikus szerelem”, amely azóta is tartja magát. Az „elérhetetlen nő” és a „beteljesületlen szerelem” mítoszát a trubadúrok teremtették meg.

A lovagi szerelem (amour chevaleresque) és az udvari szerelem (amour courtois) két különböző módon közelített a nőhöz. Az amour chevaleresque szabályai szerint a lovag vitézi cselekedetekkel igyekszik hölgye szerelmét elnyerni, s hősiességével járul hozzá a szerelem kibontakozásához. Természetesnek fogadja el a szerelem teljességében a testi egyesülést is, és a házasságot a szerelem intézményes formájaként tartja számon. A trubadúr fin’amor ezzel szemben lírává szublimálja a szerelmet, költészetével igyekszik megnyerni a jó és tiszta hölgyet (domna). Ez a felfogás kizárja a testi szerelmet. IX. Vilmos szerelmi lírája még a lovagi szerelem hatása alatt áll, és az érzékiségnek fontos szerepe van. Bernart de Ventadorn trubadúrénekei azonban már misztikus magasságba emelik a Madonnaként tisztelt nőt. A trubadúr egyéni érzéseit egyetemes szintre emeli, szerelmi elragadtatását a transzcendens szféra magaslatára juttatja.

A trubadúrköltészet legalább két szálon kapcsolatban áll a keresztes mozgalommal. A várúr lovagjaival együtt távol van otthonától: asszonyát körüldongják azok a szegényebb lovagok, akik nem tudtak elutazni a Szentföldre. A „távoli szerelem” (amor de lonh) a várúrnő iránt érzett beteljesületlen szerelem dala. A másik jelentős ihlető az arab világgal kialakult kultúrkapcsolat. A trubadúrköltészetet az okszitán szellem, az udvari kultúra és a klasszikus költészet mellett az arab költészet, a zadzsal is megihlette.

A trubadúrköltészetet nemcsak férfiak művelték: huszonegy női trubadúrt ismerünk név szerint. Az első női trobairitz Beatritz de Dia volt, aki a lovagokhoz hasonlóan a viszonzatlan szerelemről verselt. Bieiris de Romans már Szapphóhoz hasonlóan a nők iránt érzett vonzalmáról beszélt. Aquitániai Eleonóra is írt fin amor-verseket, pártfogolta a költőket és költőnőket, s talán az ő udvarához tartozott az egyik legnagyobb középkori trobairitz, Marie de France is.