2017. május 23.

Nők önállósága, férfiak önállósága a társadalomban

Szerző: Péter Katalin

Két bevezető történet
1582-ben Szekérvezető Mátyás felesége pert indított a szalónaki uradalom úriszéke előtt Sólyom Mátyás szalónaki viceporkoláb ellen. Az eset bizonyosan megtörtént: leírását az úriszéki eljárás jegyzőkönyve tartotta fenn. Az ügy lényege az volt, hogy az asszony elégtételt követelt, mert amikor egy borja Sólyom friss szénájába gázolt, a férfi félholtra verte őt. A verés hevében „földre is ejtötte vót”. Az ügyben meghallgatott tanúk szerint az asszony nem hagyta magát, vagyis verekedett a viceporkolábbal, és hóhérnak, boszorkánynak szidták egymást. A bíróság a tanúvallomások alapján úgy döntött, hogy a szidalmazás ügyében nem hoz ítéletet, „miért hogy egyiktül is, másiktul is esett”, vagyis kölcsönös volt. A „földre ejtésért” viszont hallatlanul nagy bírságot, 20 magyar forintot róttak ki Sólyom Mátyásra.

1695-ben Simon Schneider lánya megjelent a Szepes megyei Csütörtökhely magisztrátusa előtt. Az esetet a mezőváros jegyzőkönyvéből ismerjük. Az ügyintéző szerepében fellépő lány öröksége miatt fordult az elöljárósághoz. Az történt ugyanis, hogy nagyapja rá hagyta vagyona egy részét. Az örökségből 15 forintnyi készpénzt a lány apjának kellett volna kézhez vennie, és tartania addig, míg gyermeke törvényes korú nem lesz, de a városi tisztviselők valamilyen – a jegyzőkönyvben nem rögzített – okból nem adták át a pénzt Schneidernek. Emiatt talán ő is megjelent az elöljáróknál, az azonban bizonyos, hogy maga a kislány körülbelül három hónappal a nagyapja halála után ott járt.

„Így ez a kislány megjelent a bíróság előtt, és kérte ezt a pénzt, hogy adják oda az apjának, aki biztosan vesz neki ruhát” – áll a mezővárosi jegyzőkönyvben. Az apa vagy más felnőtt jelenlétére a leányka mellett nem történik utalás, holott bizonyos körülmények azt mutatják, hogy nagyon fiatal volt. Kapott ugyanis a nagyapja hagyatékából a készpénzen kívül egy tehenet is, amely mellé évente kellett az apjának egy borjút adnia, míg a kislány fel nem nő. Ezek szerint a kis örököst még esztendők választották el attól az időtől, amikortól – a kor szokása szerint a tizenhatodik évének betöltése után – a vagyona felett rendelkezhetett. Továbbá abból is látszik, mennyire éretlen volt, hogy a 15 forintról úgy beszélt, mint amiből ruhát fog kapni, holott ennyiért akkoriban Csütörtökhelyen akár házat is vehettek volna.

Az ügy kimenetelét nem ismerjük, de a forrás tanúsága szerint a mezővárosi elöljárók jegyzőkönyvben is rögzített hivatalossággal meghallgatták az öröksége ügyében eléjük járuló kislányt, bár nem lehetett kétségük afelől, hogy a gyermeket Schneider küldte, és ő adta a szájába a nagy összeg várható felhasználásáról szóló naiv szöveget. Másként nemigen lehetett a kislány fellépését magyarázni. Az elöljárók – akik bizonyosan nem voltak jóban Schneiderrel, mert saját akaratukból nem adták oda neki a pénzt – talán most is az apával szemben döntöttek, de nem vonták kétségbe a kislány illetékességét arra, hogy előttük hivatalosan megjelenjék.

Egyik történet sem látszik tipikusnak. Jobbágyasszonyok a 16. században valószínűleg nem szoktak urasági emberekkel verekedni, majd pert indítani ellenük az uraság törvényszékén. És a hivatalos ügyet intéző kislány jelensége sem lehetett általános. Mégis érdemes ezen a két eseten elgondolkozni. Valami olyasmire utalnak, amit józan ésszel tudunk, de a történetírásban nem szoktunk figyelembe venni. „A nők”-ről, „a férfiak”-ról írunk, ezen a megkülönböztetésen belül is „a nők” állandóan alávetett állapotáról. Holott nemcsak a józan ész, de ezer tény is utal arra, hogy az emberek között, mind a nők, mind a férfiak között nagy egyéni vagy a társadalmi állapotukból következő eltérések voltak.

Különböző nők
A mában vagy a közelmúltban könnyű az egyéni vagy a társadalmi helyzetből adódó különbségeket észrevenni. Például Madeleine Albrightról és azokról az asszonyokról, akik a Schöpf-Merei Kórház bejáratánál felállított inkubátorba helyezik újszülött gyermeküket, nyilvánvalóan nem lehet egy lélegzet alatt beszélni. Az amerikai külügyminiszter kontinensek történelmét befolyásoló eseményeket irányít; a csecsemőjüket eldobó asszonyok a saját sorsukat sem tudják kézben tartani.

Az élmény, a női létezés pedig még nagyjából azonos szinten sem jelenti mindenkinek ugyanazt. Van, aki mintegy elrejti a külvilág elől, más élete középpontjába helyezi. Így P. D. Jamesről, aki volt rendőrtiszt, belügyminisztériumi főtisztviselő, a BBC kormányzója és a British Council különböző szerveinek tagja vagy elnöke, azért tudom, hogy nő, mert a könyveiben angol szokás szerint közölt életrajza nőnemben ír róla. Nyilván az élete is női jellegű, mert egyik könyvét az unokáinak ajánlotta, vagyis van hagyományos értelemben vett családja. Két keresztnevét azonban csak betűkkel jelzi, mint akármelyik férfi, és világszerte olvasott krimijei alapján senki nem gondolná, hogy nő. Edwina Currie viszont – akit mint a konzervatívok legszigorúbb irányzatához tartozó politikust a „Cruella” névvel jellemeznek, megkapta a „Vascsecs” gúnynevet is, mert minden helyzetben női mivoltát hangsúlyozza. Az asszonyi létről szólnak a könyvei, és A nő helye című, kifejezetten önéletrajzi ihletésű munkája a politikus nő voltának terheit írja le.

Az aránylag közeli, sok forrással dokumentált múltban közismert személyiség Brunszvik Teréz, a kisgyermekkori nevelés magyar megalapítója, illetve a nála valamivel fiatalabb színésznő, Déryné Széppataki Róza. Nehéz volna megállapítani, melyikük gyakorolt nagyobb hatást a magyar kultúrára, illetve melyikük lehetett érett emberként műveltebb és mind a baráti körét, mind a maga választotta tevékenységet tekintve igényesebb. Mindketten írtak naplót is.

Déryné a társadalom legaljáról, végtelen szegénységből kínlódta fel magát ilyen magasra; Brunszvik Teréz grófi családja otthonában beleszületett abba, hogy egyszer majd Beethovent hallgasson. Egyikük életútja sem jellemzően grófnői, illetve cselédlányi életút. Női mivoltukat sem azonos módon élték meg: Dérynénél a szexualitásnak nagy szerepe volt, Brunszvik a testiséget szellemiekkel szublimálta. Nemigen lehet a 18–19. századi nők helyzetéről olyan általános leírást adni, hogy Déryné Széppataki Rózára is, Brunszvik Terézre is igaz legyen, holott művelődéstörténeti súlyuk nagyjából azonos.

Különböző férfiak
A kiáltó társadalmi eltérések a férfiak életében éppen úgy érvényesülnek, mint a nőknél. Egy pesti kukázó és Bill Gates között például nyilván nem csupán az a különbség, hogy az egyik szegény, a másik pedig dollármilliókat szerez percenként. Talán még fontosabb a világ információáradatában elfoglalt rendkívül eltérő helyük. A biológiai nemükön kívül aligha van közös vonásuk. A férfi társadalmi meghatározottságát pedig igen eltérően élik meg a férfiak.

A férfi panasza jóformán az emberiség történetével egyidős. Karinthy zsenije kellett ahhoz, hogy egy krokiban fogalmazza meg, illetve több helyen is feldobja könnyedén azt, amit a Bezzegékben leírt. Hogy a férfiakat, akik éppen úgy „élni […], nem gürcölni és erőlködni és harcolni és küzdeni és kellemetlen dolgokat dolgozni” születtek, mint a lepke vagy a szitakötő, Bezzeg úr emlegetésével tartják a teljesítmény kényszere alatt az asszonyok. Sok férfi magatartásából viszont nyilvánvaló, hogy élvezik azt, amit társadalmi helytállásnak tekintenek. Csak Karinthy egyik kortársánál maradva: Kassák küzdelmes diadalútként írta le saját életét. Az önéletrajz befejezésében a kulcsmondat így szól: „Hiába ütöttek le bennünket, újból talpra erőszakoljuk magunkat.”

Rövid utalás társadalmi különbségekre
A férfiak közti sokféle különbséget a történetírói szemlélet éppen úgy figyelmen kívül hagyja, ahogyan a nők közöttieket. Mivel a köztéren, a politikában, a hadvezetésben, a közigazgatásban férfiak mozogtak – márpedig a köztér eseményeit szokás történelemnek tekinteni –, a történelem a férfiak ügyévé vált. Nem gondolunk arra, hogy a férfiak túlnyomó többsége a közéleti döntés helyzetéhez vagy a köztéri eseményekhez még csak közel sem került. Elszenvedték a történelmet, ahogyan a nők többsége tette, de egyes nők kerülhettek formálisan vagy informálisan döntési pozícióba, a hatalom birtokába.

E tekintetben a polgári viszonyok kialakulása, a választójog, illetve a választójogért folytatott küzdelmek bizonyosan hoztak változást. A korábbi időszakra azonban társadalmilag meghatározott hierarchikus rend volt jellemző. Így a mágnás özvegyasszonyok pontosan fogalmazott utasítással küldtek követeket az országgyűlésre, de egy jobbágy férfi legfeljebb csak bámészkodni mehetett oda, ha ugyan érdekelte az országgyűlés. Vagy például Lorántffy Zsuzsanna – egy erdélyi fejedelem felesége és egy másik erdélyi fejedelem anyja – bizonyosan nagyobb informális hatással volt az ország politikájára, mint sok, méltóságot viselő férfi.

És éppen Lorántffy Zsuzsanna egyik birtokán, Sárospatakon lehetett rendkívül előnyös forrásadottságok következtében azonos gazdasági funkciót, a családfői szerepet ellátó nők, illetve férfiak tevékenységét, helyzetét hosszú időn át és – egyes időpontokban – gyakorlatilag minden egyénre kiterjedően összehasonlítani. Az eredmény az volt, hogy a családfő feladatát sem a férfiak, sem a nők nem kapták meg automatikusan, és a gazdaság, illetve a gazdálkodás színvonala nem a családfő női vagy férfi voltától függött.

A 16. században még azok a férfiak lehettek telektulajdonosok, és azok az özvegyek vihették tovább a férj gazdaságát, akik a földesúr szempontjából – a telek arányában – teljes értékű szolgáltatást tudtak nyújtani. Egyesek gyarapodtak is, így több férfi mellett Chyszar Kristófné, akinek a férje még zsellér volt, ami a pataki gyakorlat szerint azt jelentette, hogy negyed telken gazdálkodott. Az asszony viszont féltelkesként, vagyis duplájára növelt gazdasággal került az összeírásokba. Ugyanebben az időben az egyetlen szegényként meghatározott személy Patakon férfi volt, bizonyos Warga Balázs, aki telek nélkül élt. A 17. század során pedig, amikor a teljesítési kényszer látványosan lazult, a férfi családfők és a női családfők között durván azonos arányú volt a magas színvonalon gazdálkodó, illetve az elszegényedő vagy szegény családfők aránya. És egyes özvegyasszonyok a megváltozott viszonyok mellett is éppen úgy kifejezetten gazdagodtak, ahogyan egyes férfiak képesek voltak rá. Mások mentességet kértek a szolgálat alól. Egyetlen, jó gazdasági színvonalú évben, 1657-ben 7 férfi telektulajdonos családfőről jegyezték az urbáriumba, hogy „nyomorult” volta vagy betegsége miatt nem teljesít a telek után semmilyen szolgáltatást.

Ezek a marginalizálódott férfiak nyilvánvalóan nem voltak magasabb társadalmi státusúak, mint a nők általában. Különösen nem voltak magasabb társadalmi státusúak azoknál a nőknél, akik megbirkóztak a gazdaság fenntartásának feladatával. Egy Dobozi Istvánné nívójú nő talán szóba sem állt velük. Doboziné nem pusztán gyarapodott, hanem minőségileg megemelte a férjétől örökölt gazdaságot. Dobozi még egyszerű „gyalogszeres” jobbágy volt, vagyis nem rendelkezett ekefogat kiállításához elegendő állatállománnyal, az asszony az „ökrös jobbágy” kategóriájába küzdötte fel magát.

Tények és sablonok
A női nem alávetettségéről, illetve a férfiúi fölényről kialakult sablonokat a cselekvés társadalmi meghatározottságára utaló tények kikezdik. Ennek a gondolatnak a folytatása azonban egy tanulmány keretein messze túlmenne. Elméleteket, a konkrét és az absztrakt, a véletlen és a törvényszerű problémáit kellene érinteni.

Nem megy viszont túl egy tanulmány keretein az a pontosan körülhatárolható időhöz kötött megállapítás, miszerint a 16. és a 17. század Magyarországon a női önállóság gyakorlásának különösen előnyös kora volt. Magát a kort számtalan ellentmondás és nagy változások jellemezték. Homogén egységnek a jobbágyság szempontjából tekinthető. Ez az időszak volt – a telekhez fűződő jogok és kötelezettségek miatt – a középkori bizonytalan kezdetek után és a rendszer 18. századi feloldódása előtt az örökös jobbágyság kora. A jobbágy birtoklása volt tehát sajátos ebben a nagyjából két évszázadra terjedő időben.

A sajátos jelleg legfontosabb – vagy legalábbis az itteni gondolatmenetben legfontosabb – eleme az, hogy az apai örökségen a jobbágy fiai és leányai egyenlő joggal osztoztak, azaz a jobbágy fiai és leányai egyenlő jogon örököltek, vagy örökölt az özvegy, ha kiskorúak voltak a gyermekek. Mindez, mintegy mellesleg, azt is jelenti, hogy a jobbágynőkhöz képest a nemes nők hátrányban voltak: nekik az apa birtokaiból csak leánynegyed járt. Ilyen módon külön feladat volna megvizsgálni azt, hogy a jobbágyasszonyoktól eltérően voltak-e önállóak vagy önállótlanok a nemesség női tagjai. Mert úgy tűnik, a jobbágynők lehetőségei az öröklés rendjében elfoglalt helyükből adódtak. Jobbágyi státusú nők leggyakrabban birtokaik miatt jártak el hatóságoknál.

Ezért lehet a 16. és a 17. századot a női önállóság gyakorlásában különösen előnyös kornak tekinteni. Az akkori nők túlnyomó többsége ugyanis jobbágy volt, és akárhogy viselkedtek is nemesi kortársaik, a jobbágyokat a tulajdonviszonyaik bizonyosan mintegy rákényszeríttették az önállóságra. Eljártak birtokügyekben, aztán másban is. Mintegy természetesen mozogtak a család terén kívül.

Hivatalos ügyeket intéző nők
Az ügyintézés kényszere azonban nem feltétlenül jelentette egyben a női önállóság kényszerét is. Ezt a legvilágosabban két nagyon jól megfogható területen, az ingatlanügyleteknél és a bírósági eljárásoknál lehet figyelemmel kísérni. Ingatlanügyletekről és bírósági eljárásokról még a dokumentumok magyarországi hányatott sorsa mellett is aránylag sok forrás maradt fenn. A bíróság előtt folyó ügyekről gyakorlatilag minden esetben jegyzőkönyv készült; a jegyzőkönyv felvételét csak igen hanyag ügyintézés mellett hagyták el. Az adásvétel vagy a zálogolás tényének írásba foglalása pedig a felek érdekében állt, ezért rendszerint meg is történt. Így olyan sok dokumentum keletkezett róluk, hogy az iratok megmaradt része is a leggazdagabb forráscsoportok közé tartozik. Helyesebben fogalmazva: feltűnően gazdag az anyaguk.

Férfiak jelenléte ezen a két, jól körüljárható köztéren, az ingatlanforgalmazás és a joggyakorlás területén minden elmélet és a múltról élő felfogás értelmében természetesnek tekinthető. Nőkkel viszont nem szoktunk számolni, holott a források tele vannak hivatalos ügyeiket önállóan intéző jobbágyasszonyokkal. Ez a tény azért különösen feltűnő, mert a férjek mintegy természetesen helyettesíthették a feleségüket.

Valószínűleg még Kloyber Benedekné esete sem volt kivételes. Őt 1584-ben azzal vádolták, hogy káposztakapálás közben káposztalevelet lopott az uraság földjén. Az úriszék előtt azonban nem az asszony, hanem a férje jelent meg, és Kloyber tett beismerő vallomást a felesége helyett. Vagy előfordult az is, hogy valamilyen perben tanúként idézett asszonyt a férje helyettesített, bár a kutatói tapasztalat azt mutatja, hogy nők egyrészt tömegesen fordulnak elő a legkülönbözőbb ügyek tanúi között, másrészt vallomásaik a férfiak vallomásaival azonos súlyúak.

Az utóbbi nem egyszerűen sok peranyag olvasása nyomán támadt benyomás; kifejezetten leírták. 1586-ban például egy úriszék bírái így rendelkeztek: a vádlott, aki a vádat tagadja, „tizennyolcad magával, jámborokkal, vagy asszonyemberekkel, avagy férfiakkal mentse magát”. Vagyis a tanúk kiválasztásánál a tisztesség, és nem a nemi hovatartozás számított. Vörös Benedek felesége, Fark Zsófia 1627-ben mégsem ment el egy hosszadalmas, sok tanút felvonultató boszorkányperben vallani. A férje tett helyette vallomást, amit a jegyzőkönyv szerint a bírák minden magyarázat nélkül tudomásul vettek. Kerekes Ilona esete végül magától értetődő lehetett. Ő még lánykorában két szántóföldjét Péter deáknak, egy szőlejét valaki másnak zálogba adta. Aztán férjhez ment, és úgy látszik, letette a birtokok gondját, vagy a férje, Bodor Gáspár volt nála lényegesen tevékenyebb. Az elzálogosított ingatlanokat, mint hangsúlyozottan a felesége tulajdonait, mindenesetre ő váltotta vissza 1615-ben.

A szokás tehát megengedte a férjek helyettesítő szerepét. Az asszonyok azonban – az esetek túlnyomó többségének tanúsága szerint – ritkán éltek ezzel a lehetőséggel. Kis ügyekben és nagyokban, kényes és semleges helyzetekben egyaránt rendszerint maguk jártak el. Továbbá nagyon gyakran saját férfi rokonaikkal, esetleg magával a földesúrral pereskedtek.

1654-ben például a zborói uradalomban Dinjo Demjén két lánya perelte Mlinarczik Lázárt. A bonyolult ügy lényege az volt, hogy egyikük férje az ő akaratuk ellenére elajándékozta közös örökségüket, egy petrovai negyed jobbágytelket Mlinarcziknak. Úgy látszik, néhai apjuk élhetett ezen a hitvány birtokon; az egyik örökös nem is Petrován lakott, a másik – az ajándékozó felesége – ott élt, de nyilvánvalóan a férje telkén. Vagyis a férj elajándékozott valamit, aminek – minthogy ajándékba adta – nem tulajdonított értéket, egy negyedtelek nem is volt számottevő érték, az asszonyok mégsem nyugodtak bele abba, hogy a férfi az ő hozzájárulásuk nélkül döntsön, és perre vitték az ügyet.

Ugyancsak bonyolult helyzetben lépett fel az úriszék előtt Simkovits Kelemen felesége 1660-ban Csejtén. Előzőleg Milata János felesége volt, és Milata birtokára, mivel a férfi utód nélkül halt meg, rátette a kezét a földesúr. Simkovitsné azonban egy irtást magának követelt, mert azt állította, hogy előző férjével volt házassága idején közösen szerezték. Az úriszék először a Tripartitumra hivatkozott, vagyis arra, hogy a jobbágy örökös nélkül halt meg, mert halálakor az asszony már másnak a felesége volt. Aztán mégis tudomásul vette Simkovits Kelemenné igényét. Az irtás felét, azaz az előző férjjel közösen szerzett birtok felét az új házasságban élő asszonynak sikerült megkapnia.

Nagy önállóságra valló ingatlanforgalmazást valósított meg özvegy Eotvos Péterné 1592-ben Sárospatakon. Az ügy leírását a mezővárosi tanács jegyzőkönyve tartotta fenn. Ő a jelzett évben megözvegyült, de a férj a műhelyét nem rá, hanem a fiára, Berény Péterre hagyta, akiről a jegyzőkönyv egyik következő évi bejegyzéséből kiderül, hogy korábban Berényben élt. Maga is ötvös lehetett, mert „ezüstmarhájáról” rendelkezett a magisztrátus előtt. Az apa annak idején nyilván úgy gondolta, hogy iparosmesterségét a fia fogja folytatni. Még az is elképzelhető, hogy Berény Péter apja szándékának ismeretében költözött vissza Berényből Patakra.

A család férfitagjainak elképzeléseit azonban az özvegy nem osztotta. Nem nyugodott bele férje akaratába. Nem kívánta azt az alárendelt státust, amely abból következett volna, ha a műhely – s értelemszerűen a család anyagi ügyeinek irányítása – a fia kezébe kerül. Ehelyett megvette Berény Pétertől a műhelyt. Így – bizonyosan segéd alkalmazásával, mert nők nem szoktak ötvösök lenni – elhunyt férje szándékával szemben saját nevén folytatta az ipart. Arról nincs értesülésünk, hogy az asszony hogyan vette rá Pétert a fiú szempontjából hátrányosnak tűnő rendezésre.

Pontosan ezzel ellenkező értelmű eset a második bevezető történetben szereplő csütörtökhelyi kislányé. Ő nyilvánvalóan nem saját akaratából, hanem apja késztetésére cselekedett. Története azonban a formákat tekintve nagyon jellegzetes. Először is feltűnő az a tény, hogy a kislányt az apja egyedül, felnőtt kísérő nélkül küldte; úgy látszik, a magisztrátus előtti önálló megjelenést tartották természetesnek.

És természetesen viselkedett a csütörtökhelyi magisztrátus. Az emberek, akár nők, akár férfiak voltak, általában nemcsak náluk, hanem mindenütt maguk intézték az ügyeiket. A csütörtökhelyiek a Scheiber kislányt bizonyosan rendkívül fiatalnak találták ugyan, de abban, hogy egy nő mások kísérete, esetleg férfi képviselő nélkül jelenjék meg előttük, nem volt semmi szokatlan. Csak az ő mezővárosukban fennmaradt, a 17. század hatvanas éveinek közepén kezdett és viszonylag kevés 17. századi bejegyzést tartalmazó városkönyvben is több önállóan ügyintéző nő szerepel még.

Így az elöljáróság előtt kötött szerződéssel Susanna Tabackin 1669-ben adott el egy házat 16 forintért Balas Bitnernek, Ortendecke Michelné pedig 1674 októberében adott el egy sokkal értékesebb, 125 forint árú házat ugyancsak a tanács előtt Andreas Toppertzernek. Ezekről az asszonyokról nem tudjuk, özvegyek voltak-e, vagy a házasságban is megőrzött saját vagyonukról, illetve a vagyon egy részéről intézkedtek.

Gregor Gelenoffski anyja viszont, aki 1674 februárjában jelent meg a csütörtökhelyi tanács előtt, bizonyosan legalább másodszor volt özvegy. Világos azonban, hogy újabb házasság küszöbén állt, mert négy gyermek maradt a gondozásában, amikor a házát és kovácsműhelyét a mostohafiának eladta. Nyilván nem adott volna el mindent, ha nem másik gazdaságba költözik a kisebb gyermekekkel. A vételárat részint az ő nevére, részint a gyermekekére kellett kifizetni. Ugyanazon a napon egy másik özvegy, Barbara Ölschlägerin ugyancsak a mostohafiának, Jacob Bogschnak adott el egy házat, és ő is bizonyosan újabb házasságot akart kötni, mert a ház vételárán felül „Morgengab”, azaz hozomány fejében külön kapott pénzt, vagyis voltaképpen mostohafia adta férjhez. 1688-ban pedig Marina Mayern azért ment a tanács elé, mert saját fiának, Jurónak adta el a házát, méghozzá úgy, hogy a fiúval maradt a testvére, akinek a tartására az anya egy tehenet hagyott Jurónál a házban, szántóföldjeit viszont megtartotta. Vagyis Marina nyilván ugyancsak újabb házasságra készült, s vitte magával a szántók adta gazdagságot is.

Az új házassággal kapcsolatos csütörtökhelyi ügyek azonban csak véletlenül kerültek egymás mellé. Nők a legkülönbözőbb élethelyzetekben jártak el önállóan olyankor is, amikor az adott pillanat szempontjából harmonikus megegyezés következményeit kívánták a jövőre nézve rendezni. Jellegzetesen ilyen ügy volt Zabo Lukács három lányának megjelenése és szerződéskötése 1580-ban a sárospataki tanács előtt. Ketten közülük, Erzsébet és Orsolya már nem élt Patakon; férjnél voltak valahol. Harmadik testvérük, Ilona mint hajadon otthon gazdálkodott. A három nő azért ment a tanács elé, hogy bejegyeztesse azt a meglehetősen bonyolult egyezséget, amely szerint Ilona a két férjezett nővér hozzájárulásával elcserélheti a bátyjukról rájuk szállt szőlőt. A szőlő ugyanis eredetileg közös örökség volt ugyan, de a két asszony annak idején bor fejében Ilonának engedte át a használatát. Most azt is megengedték neki, hogy elcserélje, de feltételt támasztottak: ha Ilona „magva szakattal”, vagyis örökös nélkül halna meg, az elcserélt szőlő a két asszonyra száll vissza. Az ügy körülményeiből egyértelmű, hogy akár két férfit, az asszonyok férjeit is be lehetett volna vonni, de a nők – saját örökségükről lévén szó – maguk intézték el az ügyet.

Személyesen lépett fel Kovács Györgyné is, aki a 17. század elején éppen elveszítette férfi támaszát, amikor pert indított nevelőapja, Kovács Márton ellen. A per jegyzőkönyvéből hosszú történet kerekedik ki, de egyetlen eleme sem szól Kovácsné önállótlansága mellett. Kovácsék telkét még a 16. század közepén Márton apja szerezte, akinek halála után két fia, Márton és Tamás együtt maradt; a fivérek az örökséget nem osztották fel egymás között. Életük azonban nem alakult egyformán. Tamás megnősült, majd gyermekei is születtek, Márton viszont nem vett feleséget. Majd Tamás még viszonylag fiatalon meghalt, és öt gyermekét Márton nevelte fel egyedül. Felnövekvésük után pedig „tartotta” őket, vagyis ő teljesítette a telek után kötelező szolgáltatásokat.

1618-ban már huszonöt éve éltek Tamás utódai Mártonnal, az egyik fiú meg is nősült, anélkül hogy elköltözött volna. A dátumokból követhetően a kor egyik legsúlyosabb megpróbáltatását, a tizenöt éves háborút vészelték át ily módon együtt, és valószínűleg nem volt közöttük ellentét. 1618-ban viszont újabb haláleset történt a famíliában. Meghalt Tamás egyik fia, és a fiatal özvegy, Kovács Györgyné, aki még várandós volt, az úriszék előtt pert indított Márton ellen születendő gyermeke jussáért. Nyilván el akart költözni néhai férje rokonaitól. Ez a szándék érthető. Az adott helyzet közelebbi ismerete nélkül is könnyen el lehet képzelni, hogy egy energikus nő más sorsot szánjon magának, mint egy öregedő férfi gyámkodása alatti életet. És Kovács Györgyné, a felperes bizonyosan nem volt tehetetlen egyéniség, ha az örökösödési eljárást rögtön a férje halála után megindította. Talán már a férjével együtt sem szívesen élt a rokonoktól hemzsegő háztartásban.

Éppen ennyire érthető azonban az is, hogy Kovács Márton nem kívánt a vagyontól megválni egy még meg sem született örökös kedvéért. Így érvelt – Tamás árváira utalva – az úriszék előtt: „szépen tartottam őket, magamnak penig semmit sem vettem, sem feleségemnek, sem gyermekemnek, mert nem volt feleségem.” Az ítélet szerint végül megtarthatta magát a telket, de minden más ingatlannak vagy ingóságnak a felén meg kellett az özveggyel osztoznia, és „az gyermek tartására” ítéltek a fiatalasszonynak egy fejőstehenet. Nem tudjuk, mennyit szerzett Tamás halála óta Márton, vagyis mennyivel volt több, esetleg kevesebb a „minden”, aminek a felén osztozni kellett, mint amennyi – a telek arányos részével együtt – a születendő gyermek nagyapjától valamikor ténylegesen maradt. Így az sem világos, jól járt-e Kovács Györgyné, vagy kisemmizettnek érezte magát. Bizonyos viszont, hogy az úriszék a születendő gyermek jogán fellépő fiatalasszony keresetének a családfővel szemben meggondolás nélkül helyt adott.

Ez viszonylag egyszerű, bár a felperes és az alperes kapcsolatát tekintve kellemetlen ügy volt. Indítottak azonban pert nők kifejezetten kényes helyzetekben is. Ilyennek lehet tekinteni például az első bevezető történet szituációját. Urasági alkalmazott feleségének eljárása uradalmi tiszt ellen az úriszék előtt nyilvánvalóan feszültséget okozott a hatalmi hierarchiában. De a személyes okból kényes fellépések sem voltak szokatlanok.

A Felsőapátin lakó Zachar Judit például 1678-ban azért kezdeményezett úriszéki eljárást Turczek János ellen, mert titokban házasságra készültek, ám ő a kapcsolatból ki akart lépni. A férfi ekkor megleste és levágta hajadoni díszét, a hajfonatát. Vagy Simovith Katalin Csejtén úriszék elé vitte azt az ügyet, amelyet minden logika szerint titkolnia kellett volna: Slysz Mártonnal – saját állítása szerint a férfi rábeszélésére – szeretkezett, teherbe is esett. Slysz azonban tagadta az apaságot. Előbb a per halasztását kérte, majd mielőtt az úriszék ítéletet hozott volna, „a felek megegyeztek és elhatározták, hogy összeházasodnak”.

Végül sajátos esete a női önállóságnak az, amikor jobbágyasszonyok ügyvéd közvetítésével pereskednek. Jobbágyi környezetben ilyesmi ritkán fordult elő. Ügyvéd alkalmazása azonban bizonyosan nem önállótlanságot, éppen az ellenkezőjét jelenti. Erről tanúskodik mindenesetre Kántor Jánosné Boldisár Judit válópere, melyet az asszony képviseletében ügyvéd vitt a zempléni református egyházmegye gyűlésén. Kántorné nem volt hajlandó megjelenni. Talán azért küldött maga helyett ügyvédet, mert rendkívül kétséges lehetett az ügy kimenetele. Az asszony ugyanis nem kívánt válni, holott házasságtörő viszonya Dienes Szabó Istvánnal közismert lehetett; sok tanú bizonyította. Az ügyvéd pedig nem tagadta. Az ítéletet nem ismerjük, de az kétségtelen, hogy egy nő, aki nyilvánosan csalja a férjét, a házasságtörés vádját az egyházi bíróság előtt nem cáfoltatja, válni viszont nem akar, nem bátortalanságból bíz meg ügyvédet.

1. esetleírás
1654-ben például a zborói uradalomban Dinjo Demjén két lánya perelte Mlinarczik Lázárt. A bonyolult ügy lényege az volt, hogy egyikük férje az ő akaratuk ellenére elajándékozta közös örökségüket, egy petrovai negyed jobbágytelket Mlinarcziknak. Úgy látszik, néhai apjuk élhetett ezen a hitvány birtokon; az egyik örökös nem is Petrován lakott, a másik – az ajándékozó felesége – ott élt, de nyilvánvalóan a férje telkén. Vagyis a férj elajándékozott valamit, aminek – minthogy ajándékba adta – nem tulajdonított értéket, egy negyedtelek nem is volt számottevő érték, az asszonyok mégsem nyugodtak bele abba, hogy a férfi az ő hozzájárulásuk nélkül döntsön, és perre vitték az ügyet.

2. esetleírás
Ugyancsak bonyolult helyzetben lépett fel az úriszék előtt Simkovits Kelemen felesége 1660-ban Csejtén. Előzőleg Milata János felesége volt, és Milata birtokára, mivel a férfi utód nélkül halt meg, rátette a kezét a földesúr. Simkovitsné azonban egy irtást magának követelt, mert azt állította, hogy előző férjével volt házassága idején közösen szerezték. Az úriszék először a Tripartitumra hivatkozott, vagyis arra, hogy a jobbágy örökös nélkül halt meg, mert halálakor az asszony már másnak a felesége volt. Aztán mégis tudomásul vette Simkovits Kelemenné igényét. Az irtás felét, azaz az előző férjjel közösen szerzett birtok felét az új házasságban élő asszonynak sikerült megkapnia.

3. esetleírás
Nagy önállóságra valló ingatlanforgalmazást valósított meg özvegy Eotvos Péterné 1592-ben Sárospatakon. Az ügy leírását a mezővárosi tanács jegyzőkönyve tartotta fenn. Ő a jelzett évben megözvegyült, de a férj a műhelyét nem rá, hanem a fiára, Berény Péterre hagyta, akiről a jegyzőkönyv egyik következő évi bejegyzéséből kiderül, hogy korábban Berényben élt. Maga is ötvös lehetett, mert „ezüstmarhájáról” rendelkezett a magisztrátus előtt. Az apa annak idején nyilván úgy gondolta, hogy iparosmesterségét a fia fogja folytatni. Még az is elképzelhető, hogy Berény Péter apja szándékának ismeretében költözött vissza Berényből Patakra.

A család férfitagjainak elképzeléseit azonban az özvegy nem osztotta. Nem nyugodott bele férje akaratába. Nem kívánta azt az alárendelt státust, amely abból következett volna, ha a műhely – s értelemszerűen a család anyagi ügyeinek irányítása – a fia kezébe kerül. Ehelyett megvette Berény Pétertől a műhelyt. Így – bizonyosan segéd alkalmazásával, mert nők nem szoktak ötvösök lenni – elhunyt férje szándékával szemben saját nevén folytatta az ipart. Arról nincs értesülésünk, hogy az asszony hogyan vette rá Pétert a fiú szempontjából hátrányosnak tűnő rendezésre.

4. esetleírás
Pontosan ezzel ellenkező értelmű eset a második bevezető történetben szereplő csütörtökhelyi kislányé. Ő nyilvánvalóan nem saját akaratából, hanem apja késztetésére cselekedett. Története azonban a formákat tekintve nagyon jellegzetes. Először is feltűnő az a tény, hogy a kislányt az apja egyedül, felnőtt kísérő nélkül küldte; úgy látszik, a magisztrátus előtti önálló megjelenést tartották természetesnek.

És természetesen viselkedett a csütörtökhelyi magisztrátus. Az emberek, akár nők, akár férfiak voltak, általában nemcsak náluk, hanem mindenütt maguk intézték az ügyeiket. A csütörtökhelyiek a Scheiber kislányt bizonyosan rendkívül fiatalnak találták ugyan, de abban, hogy egy nő mások kísérete, esetleg férfi képviselő nélkül jelenjék meg előttük, nem volt semmi szokatlan. Csak az ő mezővárosukban fennmaradt, a 17. század hatvanas éveinek közepén kezdett és viszonylag kevés 17. századi bejegyzést tartalmazó városkönyvben is több önállóan ügyintéző nő szerepel még.

Így az elöljáróság előtt kötött szerződéssel Susanna Tabackin 1669-ben adott el egy házat 16 forintért Balas Bitnernek, Ortendecke Michelné pedig 1674 októberében adott el egy sokkal értékesebb, 125 forint árú házat ugyancsak a tanács előtt Andreas Toppertzernek. Ezekről az asszonyokról nem tudjuk, özvegyek voltak-e, vagy a házasságban is megőrzött saját vagyonukról, illetve a vagyon egy részéről intézkedtek.

5. esetleírás
Gregor Gelenoffski anyja viszont, aki 1674 februárjában jelent meg a csütörtökhelyi tanács előtt, bizonyosan legalább másodszor volt özvegy. Világos azonban, hogy újabb házasság küszöbén állt, mert négy gyermek maradt a gondozásában, amikor a házát és kovácsműhelyét a mostohafiának eladta. Nyilván nem adott volna el mindent, ha nem másik gazdaságba költözik a kisebb gyermekekkel. A vételárat részint az ő nevére, részint a gyermekekére kellett kifizetni. Ugyanazon a napon egy másik özvegy, Barbara Ölschlägerin ugyancsak a mostohafiának, Jacob Bogschnak adott el egy házat, és ő is bizonyosan újabb házasságot akart kötni, mert a ház vételárán felül „Morgengab”, azaz hozomány fejében külön kapott pénzt, vagyis voltaképpen mostohafia adta férjhez. 1688-ban pedig Marina Mayern azért ment a tanács elé, mert saját fiának, Jurónak adta el a házát, méghozzá úgy, hogy a fiúval maradt a testvére, akinek a tartására az anya egy tehenet hagyott Jurónál a házban, szántóföldjeit viszont megtartotta. Vagyis Marina nyilván ugyancsak újabb házasságra készült, s vitte magával a szántók adta gazdagságot is.

6. esetleírás
Az új házassággal kapcsolatos csütörtökhelyi ügyek azonban csak véletlenül kerültek egymás mellé. Nők a legkülönbözőbb élethelyzetekben jártak el önállóan olyankor is, amikor az adott pillanat szempontjából harmonikus megegyezés következményeit kívánták a jövőre nézve rendezni. Jellegzetesen ilyen ügy volt Zabo Lukács három lányának megjelenése és szerződéskötése 1580-ban a sárospataki tanács előtt. Ketten közülük, Erzsébet és Orsolya már nem élt Patakon; férjnél voltak valahol. Harmadik testvérük, Ilona mint hajadon otthon gazdálkodott. A három nő azért ment a tanács elé, hogy bejegyeztesse azt a meglehetősen bonyolult egyezséget, amely szerint Ilona a két férjezett nővér hozzájárulásával elcserélheti a bátyjukról rájuk szállt szőlőt. A szőlő ugyanis eredetileg közös örökség volt ugyan, de a két asszony annak idején bor fejében Ilonának engedte át a használatát. Most azt is megengedték neki, hogy elcserélje, de feltételt támasztottak: ha Ilona „magva szakattal”, vagyis örökös nélkül halna meg, az elcserélt szőlő a két asszonyra száll vissza. Az ügy körülményeiből egyértelmű, hogy akár két férfit, az asszonyok férjeit is be lehetett volna vonni, de a nők – saját örökségükről lévén szó – maguk intézték el az ügyet.

7. esetleírás
Személyesen lépett fel Kovács Györgyné is, aki a 17. század elején éppen elveszítette férfi támaszát, amikor pert indított nevelőapja, Kovács Márton ellen. A per jegyzőkönyvéből hosszú történet kerekedik ki, de egyetlen eleme sem szól Kovácsné önállótlansága mellett. Kovácsék telkét még a 16. század közepén Márton apja szerezte, akinek halála után két fia, Márton és Tamás együtt maradt; a fivérek az örökséget nem osztották fel egymás között. Életük azonban nem alakult egyformán. Tamás megnősült, majd gyermekei is születtek, Márton viszont nem vett feleséget. Majd Tamás még viszonylag fiatalon meghalt, és öt gyermekét Márton nevelte fel egyedül. Felnövekvésük után pedig „tartotta” őket, vagyis ő teljesítette a telek után kötelező szolgáltatásokat.

1618-ban már huszonöt éve éltek Tamás utódai Mártonnal, az egyik fiú meg is nősült, anélkül hogy elköltözött volna. A dátumokból követhetően a kor egyik legsúlyosabb megpróbáltatását, a tizenöt éves háborút vészelték át ily módon együtt, és valószínűleg nem volt közöttük ellentét. 1618-ban viszont újabb haláleset történt a famíliában. Meghalt Tamás egyik fia, és a fiatal özvegy, Kovács Györgyné, aki még várandós volt, az úriszék előtt pert indított Márton ellen születendő gyermeke jussáért. Nyilván el akart költözni néhai férje rokonaitól. Ez a szándék érthető. Az adott helyzet közelebbi ismerete nélkül is könnyen el lehet képzelni, hogy egy energikus nő más sorsot szánjon magának, mint egy öregedő férfi gyámkodása alatti életet. És Kovács Györgyné, a felperes bizonyosan nem volt tehetetlen egyéniség, ha az örökösödési eljárást rögtön a férje halála után megindította. Talán már a férjével együtt sem szívesen élt a rokonoktól hemzsegő háztartásban.

Éppen ennyire érthető azonban az is, hogy Kovács Márton nem kívánt a vagyontól megválni egy még meg sem született örökös kedvéért. Így érvelt – Tamás árváira utalva – az úriszék előtt: „szépen tartottam őket, magamnak penig semmit sem vettem, sem feleségemnek, sem gyermekemnek, mert nem volt feleségem.” Az ítélet szerint végül megtarthatta magát a telket, de minden más ingatlannak vagy ingóságnak a felén meg kellett az özveggyel osztoznia, és „az gyermek tartására” ítéltek a fiatalasszonynak egy fejőstehenet. Nem tudjuk, mennyit szerzett Tamás halála óta Márton, vagyis mennyivel volt több, esetleg kevesebb a „minden”, aminek a felén osztozni kellett, mint amennyi – a telek arányos részével együtt – a születendő gyermek nagyapjától valamikor ténylegesen maradt. Így az sem világos, jól járt-e Kovács Györgyné, vagy kisemmizettnek érezte magát. Bizonyos viszont, hogy az úriszék a születendő gyermek jogán fellépő fiatalasszony keresetének a családfővel szemben meggondolás nélkül helyt adott.

Ez viszonylag egyszerű, bár a felperes és az alperes kapcsolatát tekintve kellemetlen ügy volt. Indítottak azonban pert nők kifejezetten kényes helyzetekben is. Ilyennek lehet tekinteni például az első bevezető történet szituációját. Urasági alkalmazott feleségének eljárása uradalmi tiszt ellen az úriszék előtt nyilvánvalóan feszültséget okozott a hatalmi hierarchiában. De a személyes okból kényes fellépések sem voltak szokatlanok.

8. esetleírás
A Felsőapátin lakó Zachar Judit például 1678-ban azért kezdeményezett úriszéki eljárást Turczek János ellen, mert titokban házasságra készültek, ám ő a kapcsolatból ki akart lépni. A férfi ekkor megleste és levágta hajadoni díszét, a hajfonatát. Vagy Simovith Katalin Csejtén úriszék elé vitte azt az ügyet, amelyet minden logika szerint titkolnia kellett volna: Slysz Mártonnal – saját állítása szerint a férfi rábeszélésére – szeretkezett, teherbe is esett. Slysz azonban tagadta az apaságot. Előbb a per halasztását kérte, majd mielőtt az úriszék ítéletet hozott volna, „a felek megegyeztek és elhatározták, hogy összeházasodnak”.

9. esetleírás
Végül sajátos esete a női önállóságnak az, amikor jobbágyasszonyok ügyvéd közvetítésével pereskednek. Jobbágyi környezetben ilyesmi ritkán fordult elő. Ügyvéd alkalmazása azonban bizonyosan nem önállótlanságot, éppen az ellenkezőjét jelenti. Erről tanúskodik mindenesetre Kántor Jánosné Boldisár Judit válópere, melyet az asszony képviseletében ügyvéd vitt a zempléni református egyházmegye gyűlésén. Kántorné nem volt hajlandó megjelenni. Talán azért küldött maga helyett ügyvédet, mert rendkívül kétséges lehetett az ügy kimenetele. Az asszony ugyanis nem kívánt válni, holott házasságtörő viszonya Dienes Szabó Istvánnal közismert lehetett; sok tanú bizonyította. Az ügyvéd pedig nem tagadta. Az ítéletet nem ismerjük, de az kétségtelen, hogy egy nő, aki nyilvánosan csalja a férjét, a házasságtörés vádját az egyházi bíróság előtt nem cáfoltatja, válni viszont nem akar, nem bátortalanságból bíz meg ügyvédet.

10. esetleírás
Továbbá nem az önállótlanság, inkább a férj gondoskodásának jele az, ha egyértelműen az ügy intézésének fáradságos volta miatt járulnak férfiak a feleségük helyett, illetve a feleségük nevében a hatóságokhoz. Pal Miklós például valamilyen távoli helyről ment felesége kétséges szőlőöröksége miatt 1579-ben Sárospatakra. A jegyzőkönyvből az derül ki, hogy a házaspár maga sem tudta, mire számíthat. Az ügyről tett bejegyzés ezt így rögzítette: Pal „tudományozza […] felesége részét”, vagyis tudakozódott az örökségről. Az ország egy másik részében, a Vas megyei Hodászon lévő örökségért pedig egyenesen két asszony nevében pereskedett két férj. Egyikük sem lakott a helyszínen, de mivel a feleségek dédapjának, Bobovácz Ivánnak a fia annak idején utódok nélkül halt meg, 1614-ben megjelentek az úriszék előtt, hogy Bobovácz lányának, az asszonyok közös nagyanyjának jogán követeljék az örökséget, illetve az örökség megosztását az eredeti telektulajdonos dédunokái, az ő feleségeik között.

A jegyzőkönyvből Bobovácz Iván jobbágy utódainak egyik ágán négy generációra terjedő nemzedékrend derül ki. Ritkán ismerünk jobbágyoknál ilyen hosszú, körülbelül százéves családfát. Itt viszont jól látszik: élt valamikor Bobovácz Hodászon, és felnőtt két gyermeke, György, valamint Ágot. György magtalanul halt meg, de Ágotnak felnőtt két gyermeke, István és Margit. Margit és István egy-egy gyermeket nevelt fel, a férjek közvetítésével 1614-ben az uraság ellen pereskedő asszonyokat. A per lényege az volt, hogy a Hodásztól távol élő, két férjezett jobbágyasszony vitatta az uraság jogát Bobovácz György telkére, mert – mint György testvérének unokái, tehát jogos örökösök – igényt tartottak rá. Közös volt az ősük, Bobovácz Iván, aki eredetileg a telket szerezte. Az úriszék a nők keresetének helyt adott.

*
A jobbágyteleknek generációkon át a leányokra is kiterjedő öröklődése, illetve a földesúr korlátozott rendelkezési joga megalapozta a jobbágyasszonyok önállóságának lehetőségét. Sokan éltek vele, sokan nem. Ezek a jelenségek azonban messzire visznek, ahhoz a kérdéshez, hogy mennyiben volt előnyös az örökös jobbágyság a jobbágyok egyetemének.