2017. július 22.

Nőkérdés a művészetben. Festőnők a gödöllői művésztelepen

Szerző: Gellér Katalin

„Elismerem, hogy ügyesek a nők, meg van az érzékük sokféle finomsághoz, de hiányzik a hím ős karaktere: az alkotó, a teremtő, nagy teljes erő, amivel egyedül lehet csak abszolutbecsü művet alkotni” – nyilatkozta Szinyei Merse Pál abban a Tábori Kornél által készített, magyar művésznőket és néhány elismert mestert megszólaltató riportsorozatban, amely 1913-ban, a Budapesti Újságírók Egyesülete Almanachjában jelent meg. A Majális nagy tiszteletnek örvendő festője magyarázatként hozzátette, hogy a tehetséges nők pályaelhagyásának és művészeti hanyatlásának oka elsősorban a szerelem beköszöntésében és a családi élettel járó háztartási gondok növekedésében kereshető.

A fent idézett almanachban bemutatott nőművészek közül sokan öntudatosan nyilatkoztak pályájukról, az elért eredményekről. A megszólaltatottak között volt a gödöllői művésztelep két, karakterében erősen eltérő tagja, Undi Mariska és Nagy Sándorné, született Kriesch Laura, akik elsők közt végezték el a Mintarajziskolát.

Undi Mariska független művésznő volt, aki szinte minden műfajban felvette a versenyt a gödöllői művésztelep vezető mestereivel, falképeket festett, üvegfestményeket, kiváló enteriőröket, játékokat tervezett. A nőmozgalomban is tevékenykedett, cikket írt a reformruha-viselet mellet, mely végre nem a nő szexuális karakterének kiemelésére szolgál, s nem torzítja el a nő természetes formáit, hanem lehetővé teszi a szabad mozgást, a munkát és a sportot.

Kriesch Laura – Körösfői-Kriesch Aladár testvére – is az elsők között volt, aki megtagadta a fűzőviseletet. Nagy Sándorral való házasságuk szoros művészi és eszmeközösségen alapult. Munkáikat együtt alkották és közösen szignálták. Később inkább a háttérben tevékenykedett, férje munkáihoz szecessziós keretdíszeket, valamint gyermekeknek szóló rajzokat készített. Az említett riportban életcéljaként nem a rajzolni tudást, a mesterség tökéletes elsajátítását, hanem szeretettől átitatott életmód elérését jelölte meg.

A festőnők és az írónők élen jártak a modern nőkép kialakításában. A nők társadalomban elfoglalt helyéről folyó vitákban is jelentős szerepet játszott a művészeti életben elért státusokról folyó diskurzus, melynek eredményeképpen 1900 körül már Magyarországon is lehetővé vált, hogy részt vegyenek a legmagasabb szintű képzőművészeti oktatásban is. Külföldön már az 1890-es években kivívták, hogy ne csak az amatőrök kiállításain, illetve a háziipari bemutatókon vegyenek részt, hanem neves férfiművészekkel együtt állíthassanak ki.

Igen erős volt a művészek önszerveződése is. 1908-ban jött létre a Magyar Képzőművésznők Egyesülete, s a következő évben a Nemzeti Szalonban kiállítással mutatkoztak be.

A képzőművészeti és különösen az iparművészeti képzésben egyre növekvő számban vettek részt. Ugyanez mondható el a művésztelepekről is. Nagybányán, Gödöllőn, majd Nyergesújfalun számos fiatal lány tanult. A tanulás iránti növekvő igényt mutatják a nők számára nyílt szabadiskolák. A legismertebb az 1917-ben a Haris közben működő iskola volt, ahol Rippl-Rónai József, Kernstok Károly, Vedres Márk tanított. A nyergesi szabadiskolában Kernstok tanítványai között majdnem egyenlő számban voltak a férfiak és a nők (nyolc férfi és hét nő tanult nála).

Kernstokot, ahogy korábban a 20. század első évében alakult gödöllői iskola vezetőit, Körösfői-Kriesch Aladárt és Nagy Sándort társadalmi és filozófiai nézeteikkel is egyetértve apostolaikként követték a művészek. A gödöllői művésztelep az iparművészeti tervezést, a szövést állította középpontba. A kortárs kézműipart megújító angol Arts and Crafts mozgalmat követték, mely a jellegzetes női tevékenységek, mint a szövés és a hímzés felkarolásával járt. A gödöllőiek példaképei, a preraffaelita mesterek mellett is kezdettől ott álltak a nők, akik például gobelinterveiket kivitelezték. Elismert művésznő is akadt közöttük, de jobbára a kivitelezés munkája maradt rájuk. Gödöllőn se volt másképp, többségükben betanított szövőlányok dolgoztak a műhelyben, illetve az Iparművészeti Iskola hallgatói jártak ki tanulni. Akadt közöttük önálló tervező is, mint Undi Mariska és testvére, Carla, vagy Nagy Sándorné, de főként a kivitelezőmunkát végezték.

Ezt a háziipar körében maradó, illetve abból kinövő tevékenységet pártolták a műkritikusok is. Lyka Károly, aki cikkekben mutatta be a nőművészek munkáit, a nőkhöz leginkább illő foglalatosságként a kézműipari tevékenységet, a hímzést és a szövést jelölte meg. Kétszeresen is fontosnak tartotta a nők ilyen jellegű munkáit: egyrészt az otthon művészetének megteremtését, modernizálását várta tőlük, a gyáripari, rossz minőségű, lélektelen berendezési tárgyak helyett egyéni tervezést, eredetiséget remélt, másrészt a magyaros szecesszió mozgalmához kapcsolódva a népművészeti motívumok hagyományának folytatásában reménykedett.

A nők lelki, szellemi társként a gödöllői művésztelepen egyenlők voltak, de közéleti szerepet, teljes önállóságot közülük csak Undi Mariska vállalt. Mégis valami új elkezdődött, a nők ugyanúgy részt vettek a kolónia társadalmi és kulturális életében, mint a férfiak. Együtt jártak hangversenyre, kirándulni, fürdőzni. A férfiak számára a tolsztojánus vagy népművészeti ing, a szakáll- és saruviselet, a nők számára a kalap és a fűző elhagyása forradalom volt a maga nemében. A szabadban való meztelen fürdést, a kirándulást, a sportok közül különösen a síelést kedvelték. A család minden tagjának szabad volt minden tevékenységben részt venni, s a gyerekeket is ebben a szellemben nevelték. A szabad levegő kultusza, a meztelen fürdőzés tisztább életet, felfogásuk szerint újrakeresztelést jelentett, a napkultusz megújulását – hétköznapi értelmezésben egészséges életmódot, vegetarianizmust.

A nők szakmai, közéleti szereplését általában igyekeztek határok közé szorítani. Az emancipált nőről Nagy Sándornak sem volt jobb véleménye, mint a kortárs külföldi művészeknek, akik az új nőtípust általában férfias ruhában, cigarettázva és könyvekkel körülvéve ábrázolták. Frances Benjamin Johnson önarckép fotóján keresztbetett lábbal ülő, söröskupát tartó, cigarettázó nőt látunk, melyet Albert Morrow Az új nő című (1897) plakátján kissé átformálva átvett. Nagy Sándor 1905 körül készült egyik gúnyrajzán a kezét férfiasan zsebre vágó, cigarettázó nőalakkal szemben a férfi figura szoptatja a gyermeket bizarr módon, a fejére helyezett emlőkből.

A század elején a nők emancipációs győzelmeiket a nevelés és az oktatás mellett leginkább a művészet, különösen az iparművészet hagyományosan is női foglalatosságként elkönyvelt területén érték el. A továbbiakban a fejlődés feltartóztathatatlan volt. Az 1910 körül fellépő következő nemzedékben már egyre több függetlenségét természetesnek tartó és egyenrangúként is kezelt kiemelkedő nőművész tevékenykedett, élükön Ferenczy Noémival, Lesznai Annával, bár ők is hagyományos női területeken érték el legnagyobb sikereiket, a szövésben és a hímzésben, melyet a férfiművészek némelyike is követett. Továbbra is jellemző maradt, hogy a művészet mellett közös gondolati, szellemi, politikai nézetek is összekapcsolták őket. Például Goszthony Mária festő és keramikus Kernstok Károly eszméinek szoros követője volt. Kernstok emigrációban festett Utolsó vacsora című (1921) festményén kedves tanítványát János apostolként festette meg.