2017. május 24.

Örmény kereskedők Tokaj–Hegyalján

Szerző: Nagy Kornél

Az örmény kereskedők tokaj-hegyaljai jelenlétéről igen kevés adat áll a kutatók rendelkezésére. Ennek oka egyrészt abban gyökerezik, hogy kereskedelmi tevékenységüket e régióban nem igazán kutatták. Másrészt a hegyaljai zsidósággal és a görögséggel ellentétben nem alkottak közösségeket a borvidéken, azaz nem telepedtek le. Ugyanakkor a jelenlétük a forrásokban és borkereskedelemben megkérdőjelezhetetlen.

Az örménység számára sohasem volt ismeretlen a szőlőművelés és a borkészítés tudománya. A történeti Örményország területe a kaukázusi Grúziával együtt a borászat bölcsője volt, így az örmények már az időszámításunk előtti évszázadokban is borral kereskedtek.

A mai Tokaj-Hegyalján az örmények a 15. század végén jelentek meg kereskedőként mint a lengyel uralkodók alattvalói. Tudniillik a 15−17. században a Hegyalján a lengyel borkereskedő tulajdonképpen gyűjtőfogalom, ugyanis a borkereskedéssel foglalkozók tekintélyes hányada német vagy örmény származású volt. Az örmények lengyelországi jelenlétének oka pedig történelmük vérzivataros évszázadaiban keresendő.

A középkori Örményország valójában már 11. század közepére megszűnt mint politikai entitás. Az 1045. évi bizánci hódítás, amelyet közvetlenül a szeldzsuk-török uralom, majd az 1204. évi grúz annexió, valamint a mongolok, türkmének és oszmán-törökök inváziója követett, jelentős hatást gyakorolt az örménység sorsára. A folyamatos inváziók, vallási üldöztetések az örmények tömeges, biblikus méretű kivándorlását eredményezték a kelet-európai (a krími, halicsi és moldvai), valamint kilikiai, kis-ázsiai és közel-keleti diaszpórákba.

Lengyelországban az örménység jelentős közösséggel rendelkezett a középkor óta, amely a legtehetősebb volt a középkori diaszpórán belül. A mai Podólia és Galícia területén a 13. századtól kezdve nagy számban jelentek meg örmény menekültek, akik az úgynevezett észak-levantei kereskedelmi útvonal mentén hozták létre közösségeiket. Szabad vallásgyakorlatukat, illetve kereskedelmi kiváltságaikat mind a halicsi fejedelem, mind pedig az Aranyhorda elismerte.

A galíciai örménység történetében döntő momentumnak bizonyult a halicsi fejedelemség lengyel elfoglalása 1346-ban. III. (Nagy) Kázmér (1333–1370) az újonnan meghódított területet igyekezett minél gyorsabban a lengyel államba integrálni. A király az ott megtelepedett, illetve folyamatosan megtelepedő örményekben partnerre talált: erős kereskedő-kézműves, városlakó társadalmi csoportot látott bennük, akik képesek voltak a korabeli Lengyelország gazdasági fejlődésének katalizálására. Másrészt ezek az örmény csoportok a kelet-közép-európai társadalmakban hiányzó városi polgárság szerepét is képesek voltak betölteni. Az uralkodó 1356-ban kiadott dekrétumaiban a királyság egész területén szabad kereskedelmi jogot biztosított az örményeknek, továbbá engedélyezte számukra a szabad vallásgyakorlatot is. Ezeket a rendelkezéseket III. Kázmér király utódai egészen a 17. század első feléig megerősítették. Ez különösen igaz volt Báthory István (1576−1586) királyra és erdélyi fejedelemre (1571−1586), aki még kedvezőbb kiváltságokat adott a kereskedelem és vallásgyakorlás terén az örményeknek.

A 17. század elejéig Lengyelország az örménység számára mindig is a mentsvárat jelentette, mert a folyamatos anyaországi hadjáratok és az ezzel járó üldöztetések miatt további örmény lakosok hagyták el szülőföldjüket, és a Krím-félsziget érintésével Lengyelország területén leltek új hazára. Jól ismerték a III. (Nagy) Kázmér óta biztosított kedvező feltételeket. A 17. század elejére mintegy 100 ezer örmény élt az akkori lengyel állam területén. Ráadásul a Krím-félszigeten élő örménység jelentős része 1475-ben − miután a Krími Kánság az Oszmán Birodalom közvetlen politikai befolyása alá került − Lengyelországba települt át. Ugyanakkor a a 16. századra a Lengyelországban élő örménység jelentős része már nem saját nyelvén beszélt. Ugyanis a 14−15. században a körükben végbement nyelvcsere eredményeképpen krími törökül (az úgynevezett armeno-kipcsak nyelven) beszéltek, miközben írásukat örmény betűkel jegyezték le. Az eredeti örmény nyelvet csak papjaik beszélték, leginkább istentiszteleteik alkalmával. Ez azért volt fontos, mert a Lengyelországban élő örmény kereskedők e nyelven készítették a kereskedelmi tevékenységükkel kapcsolatos feljegyzéseiket, amelyek mind a mai napig a varsói, a lembergi és a krakkói levéltárak egyik legértékesebb részét képezik.

Az örmények Lengyelországban elsősorban városokban telepedtek meg. Erős önkormányzattal – élén az örmény bírókkal – és egyházközségekkel rendelkező közösségekről tudunk Bar, Belz, Jaroslawl, Jazlówiec, Kameniec-Podolski, Krakkó, Krosno, Luck, Łwów/Lemberg, Krakkó, Kuty, Premysl, Stanislawów és végül a 17. században Báthory István kancellárja, Jan Zamoyski által alapított Zamo¶ć városokban. Az örmények a 15. századra olyannyira megerősödtek gazdaságilag, hogy erős kereskedőtársaságokat, ahogy ők nevezték, testvériségeket hoztak létre, amelyeket hatalmas és befolyásos kereskedőklánok vezettek. Neveiket a 15. század végére teljesen lengyelesítették, ám ennek dacára ki lehetett deríteni, hogy e nevek mögött örmények rejtőztek. Ilyen híres kereskedőklán volt Lengyelországban az Abgarowicz, a Bernatowicz, az Isakowicz, a Mardirosowicz, a Nersessowicz, a Nowak, az Ohanowicz, a Petrowicz, a Romaszkan, a Stefanowicz, a Torosowicz, a Symonowicz, a Teodorowicz és a Tumanowicz család.

Ezek a kereskedőklánok a 15. század óta különösen nagy figyelmet szenteltek a magyarországi borok Lengyelországba vitelének. Nemegyszer Magyarországra jártak borokat vásárolni, és általában Bártfa, Eperjes, Kassa, Késmárk vagy Lőcse városokban jutottak magyar borokhoz. Az örmények eleinte szerémségi borokkal kereskedtek, majd a 15. század második felében a felvidéki városok kialakuló szőlőbirtoklásának eredményeképpen áttértek a hegyaljai borok adásvételére. Így már az 1470-es és az 1480-as években eljutott az abaújszántói, a mezőzombori, az olaszliszkai, a sátoraljaújhelyi, a tállyai, a tarcali, a tokaji, vagy a tolcsvai borok híre Lengyelországba. A 16. században például adatainak vannak arról is, hogy a galíciai városok örmény templomaiban a liturgia (surb patarag) alkalmával hegyaljai borral áldoztak.

A mohácsi vészt követő évtizedekben a lengyelországi örmények a városi birtoklású szőlők mellett az uradalmi (tokaji, tállyai, sárospataki) szőlőkből is vásároltak borokat. Így az örmények közvetett és közvetlen módon is kontaktusba kerültek a Serédy, az Alaghy, a Thurzó, a Perényi, a Dobó és a Lórántffy főúri családokkal. Báthory István uralkodása alatt ez a kereskedelmi kapcsolat még inkább lendületet vett. A lengyelhoni örmény kereskedők tevékenyen részt vettek az uralkodó hegyaljai, pontosabban a király tarcali, tállyai, tokaji és tolcsvai szőlőbirtokairól származó borok kereskedelmében.

Az örmények jelenléte igen aktív volt a makoviczai uradalom birtokában álló mádi szőlőkből származó borok eladásában is. Különösen azért fontos ez, mert a nevezett uradalom 1602-ig a lengyel Ostrogorsky főúri család birtokában állt, amelyet az előbb említett évben Rákóczi Zsigmond (1544−1608) erdélyi fejedelem szerzett meg. Azonban az örmény kereskedők, mint lengyel alattvalók, továbbra is fontos szerepet játszottak az onnan származó hegyaljai bor értékesítésében. Sőt a 17. század közepéig a lengyelországi örmények a Rákóczi-családdal is szoros üzleti kapcsolatban álltak. Különösen jók voltak ezek a kötelékek a Rákóczi-család grófi és az ún. körtvélyesi ágával. Ezen túlmenően más Zemplén vármegyei főúri, köznemesi és kisnemesi szőlőbirtokos családokkal is szoros üzleti kapcsolatban álltak (Bocskai, Baksa, Bónis, Hartay, Kapy, Semsey, Sennyey, Szepessy, Sztáray, Szuhay, Thököly, Zombory stb.).

A 17. század közepéig tartott a lengyelországi örmények aranykora a hegyaljai borokkal történő kereskedésében, azonban ennek hirtelen vége lett. Okai egyértelműen egyházpolitikai gyökerűek voltak. Az 1589. évi breszti egyházi uniót követően − amely kimondta az ortodox hitű lengyelországi rutének egyesülését Rómával − immáron elkerülhetetlenné vált a lengyelországi örmények katolizálása. Ez végül 1627-ben történt meg Nikol Torosowicz (1603−1681) lembergi örmény érsek idején, amikor is a nevezett örmény főpap önkényesen – a lengyelországi közösség tiltakozása ellenére – kimondta az uniót Rómával. Ezzel az aktussal lényegében megalapította az 1949-ig fennálló lembergi örmény katolikus vagy unitus érsekséget. Torosowicz maga is egy dúsgazdag lembergi örmény kereskedőcsaládból származott, mely jövedelmeinek tekintélyes hányadát a hegyaljai borokkal történő üzletekből szerezte. A „renitens” örmény főpap, maga mögött tudva a katolikus egyház támogatását, erőszakos, olykor véres és halálos áldozatokat is követelő egyházpolitikába kezdett. A kezdeti szívós ellenállást végül a 17. század közepére felszámolta. Az örmények nagy része ősi keresztény hitéhez ragaszkodva elhagyta Lengyelországot, és Balkán-félszigetre menekült. Közöttük rengeteg borkereskedő is volt. Így legkésőbb a 17. század utolsó harmadára a lengyelországi örmény kereskedők gyakorlatilag végleg eltűntek Tokaj-Hegyaljáról. A megmaradt kisebbség elfogadta az egyházi uniót, amely a 18. századra a lengyelségbe történő nyelvi és kulturális asszimilációhoz vezetett. Így a híres lengyelországi vagy galíciai örmény kereskedőréteg eltűnt. Emléküket templomaik, palotáik és fennmaradt neveik őrizték meg. Helyüket a galíciai zsidóság vette át a 18. században.

Tokaj-Hegyalja viszonylatában röviden szólnunk kell az erdélyi örményekről is. Többségük 1667−1669 között menekült püspökük, Minas Alēk’sanean T’oxat’ec’i (1610−1686) vezetésével Erdély területére Moldvából, miután tevőlegesen rész vettek a moldvai fejedelem elleni lázadásban. Ezek az örmények a lengyelországiakkal ellentétben valóban örmény ajkúak voltak, és közvetlen őseik még a 16−17. század fordulóján menekültek el az anyaországi területekről az akkor zajló oszmán-török–perzsa háborúk, illetve a szpáhilázadások miatt. Azonban 1672-ben egy újabb örmény menekülthullám érkezett Erdély területére. Ezek az örmények Lengyelországból, pontosan Kameniec-Podolski városából menekültek el, miután az oszmán-török seregek bevették a várost. Ők törökül, a már említett armeno-kipcsak nyelven beszéltek.

I. Apafi Mihály (1632−1690) fejedelem a bemenekült örményekben csakhamar komoly gazdasági lehetőséget látott. A II. Rákóczi György (1621−1660) fejedelem bukásának folyományaként megtépázott fejedelemség gazdaságnak talpra állításában komoly szerepet szánt a kereskedelemmel foglalkozó örménységnek. Ezért 1680-ban és 1681-ben széles körű gazdasági kiváltságokat biztosított az Erdélyben új hazát találó örményeknek.

Kevésbé köztudott, hogy az erdélyi örmények már betelepülésüket követően megjelentek Hegyalján is. Ezt I. Lipót (1657−1705) császárnak és királynak köszönhették. Még 1667-ben az uralkodó kiváltságlevelet adott ki, mely szerint többek között az örmények a szabad királyi városokon kívül letelepedhettek a borvidéken a kincstár tulajdonában álló szőlőbirtokokon is, illetve szabadon kereskedhettek az onnan származó borokkal. Sőt a király azt is engedélyezte számukra, hogy a Szepesi Kamara oltalma alatt kereskedőtársaságot alapítsanak. I. Lipót ezeket a rendelkezéseket 1690-ban újból megerősítette. Ezzel a lehetőséggel az erdélyi örménység már a betelepülést követően, az 1670-es években élni kívánt, de ekkor még nem tudták megvetni a lábukat a borvidéken. Ugyanis 1670−1711 között egyebek mellett a Wesselényi-összeesküvés bukása, az erőszakos hegyaljai rekatolizáció, a hegyaljai felkelések, a Thököly Imre (1657−1705) fejedelem fémjelezte kuruc mozgalom, valamint a Rákóczi-szabadságharc (1703−1711) miatt igen mozgalmas esztendők jártak a borvidékre. Bár az örmények ennek ellenére az 1680-as években megpróbáltak eljutni a borvidékre, csakhamar konfliktusba kerültek a Szepesi Kamarával, mert alacsonyabb áron adták el a kincstári szőlőbirtokokról származó hegyaljai borokat, különösen az aszúborokat. Ezért 1688-ban be is panaszolták őket, hogy nyomott áraikkal tönkreteszik a magyar borkereskedőket és a vármegyei szőlőbirtokosokat.

Az örmények végül csak a Rákóczi-szabadságharcot lezáró 1711. évi szatmári békét követően jelentek meg kereskedőkként, s elsősorban a kincstári kezelésben álló szőlőbirokokról származó borok eladásával foglalkoztak. Ekkor már szabadabban is mozoghattak a királyság területén. Tudniillik ez időt tájt már a bécsi udvar alattvalói és Oxendio Virziresco (1654−1715) szentszéki misszionárius, későbbi unitus püspök hittérítői tevékenységének köszönhetően 1689 februárja óta unitusok, azaz örmény katolikusok voltak. Azonban az örmények nem hazudtolták meg kalmárszellemüket. Egyrészt az 1720-as években újfent nyomott áron adták el a borokat, s ezzel újból kiváltották Zemplén vármegye elöljáróságának és a borvidék nemesi és közrendű birtokosainak haragját. Másrészt a vizsgálatokból kiderült, hogy a görög kereskedőkkel összejátszva hegyaljai név alatt a bodrogközi és a beregi borvidékekről származó borokat adtak el. Ez a turpisság az 1730-as évek közepén többek között ahhoz is vezetett, hogy rendezzék a borvidéken az eredetvédelmet. Tulajdonképpen ez volt az egyik olyan tényező, amely elvezetett Tokaj-Hegyalja zárt borvidékké nyilvánításához 1737-ben. Sőt a III. Károly (1711−1740) császár és király által hozott rendelet emellett megbüntette a görögökkel együtt az erdélyi örményeket is. Tudniillik eltiltotta őket a hegyaljai borokkal történő kereskedéstől, sőt nem engedélyezte, hogy szőlőjük, illetve telkük legyen a borvidéken. Így az örmények érdeklődése ezután a tokaji helyett majd az arad-hegyaljai vagy ménesi borvidék felé irányult, amelynek felvirágoztatásában a későbbiekben igen fontos szerepet játszottak. Az erdélyi örmények, illetve leszármazottaik az 1867. évi kiegyezést követően jelentek meg – igaz nem nagy számban – újfent Tokaj-Hegyalján, immáron vagyonos, polgárosodott birtokosokként. Ám ekkorra már a magyarságba történt asszimilációjuk olyannyira előrehaladott volt, hogy eredeti nyelvüket szinte teljesen elhagyták, és leginkább magyaroknak vagy magyar-örményeknek tartották és vallották magukat.