2017. március 28.

Örmények. Népirtás - 1915. Török jogfosztottságban

Adolf Hitler miunkája a tömeges népirtás területén, ha számszerűleg eredményesebb volt is, lassú és vontatott ahhoz a halálos gyorsasághoz képest, ahogyan az ifjútörökök megszabadultak gyanútlan és hűséges örmény alattvalóiktól. Vérszomjas halálbrigádok indultak, hogy férfiakat, nőket és gyermekeket irgalom és sajnálkozás nélkül irtsanak ki.

Törökországban, a kilíkiai Adanában 1909-ben örményellenes pogromot rendeztek, amelynek 30000 ember esett áldozatul. Az elkövetők az ifjútörök mozgalom tagjai voltak. Ugyanazok, akik az előző évben indítottak sikeres forradalmat az alkotmányos monarchiáért és a külföldi tőke korlátozásáért. Mi az oka, hogy fiatal értelmiségiek és katonatisztek higgadt fejjel kitervelt népirtásba kezdtek a XX. század elején? A válaszért vissza kell lépnünk néhány évtizeddel Törökország történetében.

Az orosz-török háború 1878-ban azért zárulhatott kompromisszummal, mivel a nyugati nagyhatalmak védnökséget vállaltak az Oszmán Birodalomban maradt keresztény lakosok fölött. Ekkorra a török birodalom már halovány árnyképe egykori önmagának. Az egyetlen jelentős keresztény etnikumot az örmények képezik. II. Abdul Hamid szultán a nagyhatalmi garanciát telepítési politikával kívánta kijátszani. Az örménylakta tartományokba kurdokat kezdett letelepíteni. A két etnikum között kiéleződött ellentét adott alkalmat az uralkodónak arra, hogy titkosrendőrséget küldjön az örmények nyakára. A rendszeressé váló atrocitások elől megkezdődött az örmények elvándorlása. Először még a nagyobb biztonságot ígérő török nagyvárosokba, majd külföldre, főleg az orosz Kelet-Örményországba.

Az örmények tulajdonképpen a nemzeti önvédelem céljával hozták létre első politikai pártjaikat a XIX. század végén. Nyugat-Európában szociáldemokrata mintájú pártokat szerveznek, 1885-ben Marseilles-ben az Armenakan, 1887-ben Genfben a Hncsak pártot. 1890-ben Tbilisziben alakítják meg a mindmáig legerősebb örmény polgári pártot, a Dashnakot. Mindhárom párt programjának fő gondolata: a nyugati (török) és a keleti (orosz) örmény területek egyesítésével az önálló, független, demokratikus Örményország létrehozása.

A Hncsak párt egyik agitátora 1894-ben rávette a szaszuni örményeket arra, hogy ne fizessék meg a kötelező "hafirt", vagyis a védelmi hozzájárulást a helyi kurd vezetőknek. A török kormány úgy értékelte a fizetés megtagadását, mint az állam elleni nyílt szervezkedést és felkelést, ezért brutális megtorlással válaszolt. A szaszuni incidenssel nemzetközi bizottság foglalkozott. Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország pedig 1895. május 11-én Abdul Hamid szultánnak küldött memorandumában reformokat sürgetett a hat örmény vilajetben.

A reformok helyett ezúttal már az egész országra kiterjedő örményellenes terror volt a válasz. Egyes helyeken az örmény polgári lakosságot saját templomaikba zárva elevenen megégették. A fekete-tengeri kikötőkben több ezer örményt hajítottak a vízbe. A török főváros, Isztambul sem volt kivétel. Diplomata szemtanúk szerint 6-8000 örmény holtteste hevert az utcákon. Az 1894-96 között lezajlott progromok áldozatainak számát összesen 200-250 000-re becsülik.

Az ifjútörökök a vérfürdőket követő külföldi tiltakozást a nagyhatalmak beavatkozásaként értelmezték. Egyenes folytatását annak, ami Törökország hanyatlását jelentette. A külföldi tőke behatolásával szemben tehetetlen ifjútörökök dühe az idegen politikai beavatkozás jogát és ürügyét jelentő keresztény népesség ellen fordult, s a mintegy két és fél milliós örmény etnikum felszámolását tűzték ki célul. Terveik az Oszmán Birodalom valamikori nagyságának visszaállítására, minden töröklakta terület egyesítésére irányultak. A még fejletlen nemzeti burzsoázia gazdasági erő hiányában politikai, katonai erő után kiáltott. Ezt ígérte az ifjútörök triumvirátus, Enver, Talaat és Dzsemál, amikor 1913. január 26-án katonai puccsal végleg átvették a hatalmat.

Az első világháború kitörésekor az ifjútörökök elérkezettnek látták az időt, hogy érvényt szerezzenek a "Törökország a törököké" alapelvnek. A "szent" cél valóra váltására már készen álltak a tervek. Az örmény tartományokba 1913-tól kezdve ifjútörök kormányzókat és rendőrfőnököket neveztek ki, akik rendkívül részletes és szigorúan titkos parancsokat kaptak a népirtás előkészítésére. A terv meglepetésszerű akciókra épített, s hogy a helyi - örmény - postahivatalnokok vagy távírászok figyelmét ne keltsék fel, a jelszó így hangzott: "Vigyázzatok az örményekre!"

Az antant Gallipolinál történt partraszállása után, 1915 áprilisában született meg a végleges döntés az örmények kiirtására. Irányításával Shoukrie oktatási minisztert bízták meg, akinek munkáját Talaat belügyminiszter felügyelte. Az akciósorozat Isztambulban indult április 24-én az örménység vezetőinek, elsősorban az értelmiségiek deportálásával. Az első áldozatok között volt Komitasz, a szerzetes-zeneszerző, aki egész életét az örmény egyházi zene tanulmányozásának szentelte, valamint Siamantó, a híres költő is.

Az örmény települések lerohanásának ürügyéül az állítólagosan rejtegetett fegyverek elkobzása szolgált. Amerikai misszionáriusok jelentéseiből tudjuk, hogy ezen a címen tartóztattak le asszonyokat is, akiket meztelenre vetkőztetve frissen vágott faágakkal vertek össze. Különös kegyetlenséggel bántak el a papokkal, akiknek körmeit letépték, fogait kiverték, szakállát leégették és szemüket kivájták kivégzésük előtt. A hadügyminiszter, Enver pasa sógora, Dzsevdet bej rendszerint megpatkoltatta örmény foglyait, majd addig táncoltatta őket, amíg össze nem estek. Az egyik török katonai vezető Henry Morgentheau amerikai követnek azzal büszkélkedett, hogy az ifjútörökök a spanyol inkvizíció módszereit tanulmányozták, s azok közül is a legrafináltabbakat alkalmazták.

A hivatalos indoklásban szereplő vádat, miszerint a kelet-anatóliai örmények fegyveres felkelésre készültek volna, semmi sem bizonyította. Sőt, a Dashnak párt a világháború kitörése után felszólította a török hadseregben szolgáló örmény katonákat, hogy teljesítsék hazafias kötelességüket. A török hadsereg tagjaként mintegy 250 000 örmény vett részt a világháború első ütközeteiben. Ám 1915 elejétől munkaszolgálatra küldték a hadsereg örmény tagjait. Az áprilisi fordulat után többségüket, miután saját sírgödrüket is megásatták velük, 50-100 fős csoportokban egyszerűen lelőtték. Kharputban csak 1915 júliusában 2000 munkaszolgálatost végeztek ki. A német szövetségesek szóvá is tették ezt, mivel lelassult a Berlin-Bagdad vasútvonal építése.

Van városában az örmények ellenálltak és elbarikádozták magukat az óvárosban, amíg az orosz és a kelet-örmény csapatok meg nem mentették őket. Ugyancsak sikeres volt a Franz Werfel regényéből ismert Musza Dagh hősies védelme is. Hét örmény falu négyezer lakója ment fel a hegyre, hogy megküzdjön a sokszoros török túlerő ellen. őket 40 napos hősi védelem után a franciák mentették ki és szállították tengeri úton biztonságba. Urfában viszont az önvédelmi kísérletek tragédiával, tömeges pusztulással végződtek.

Pénz- és lőszertakarékossági meggondolásokból az ifjútörök katonai junta úgy döntött, hogy a sivatagra bízza az örmények további sorsát. És 1915 nyarán, a legforróbb napokban megkezdte az örmények tömeges deportálását - megfelelő élelem és vízellátás nélkül - a mezopotámiai sivatagba. A végcél a szíriai Der el Zor sivatag volt. A deportálás gyakorlatilag egyet jelentett a halálbüntetéssel, hiszen az érintettek többsége már a hosszú menetet is nehezen bíró asszony és gyermek volt. A deportáltak csak azt vihették magukkal, ami a kezükben elfért. Az elhagyott örmény házakat kifosztották, a halálmeneteket kurd és cserkesz bandák rabolták ki. Az angorai örményeket szabályos mészárosmunkával darabokra vagdosták és a húscafatokat Asi Yozgad közelében a folyóba dobálták.

A deportáltak füvet, sáskát, döghúst vagy saját halottaik húsát ették. Nem csoda, hogy a trebizondi 14 000 örmény közül 100 ember sem maradt életben. A 18 ezres sivasi és kharputi menetből mindössze 150-en érkeztek az aleppói tranzittáborba. Ezek a táborok valóságos járványgócokká váltak. Csupán Aleppóban 1916 augusztusa és 1917 augusztusa között 35 000 ember halt meg tífuszban. Zekki kormányzó, a Der el Zor-i terület ura különösen hírhedtté vált. Lóhátról kapott fel egy-egy gyereket a menetből, s a levegőben megpörgetve csapta hozzá őket éles kőhöz vagy sziklához. Más alkalommal 500 fiatal örményt záratott be egy karámba víz és élelem nélkül a tűző sivatagi napon, mindaddig, amíg elborult elmével egymásnak nem estek. Szolgálata alatt több mint 20 000 embert ölt vagy öletett meg.

A török cenzúra kínosan vigyázott arra, hogy a sajtóban ne jelenjenek meg híradások a mészárlásokról. Személyes beszélgetéseikben azonban nem csináltak ebből nagy titkot az ifjútörök vezetők. Talaat, amikor nagyvezír lett, azzal büszkélkedett az amerikai követnek, hogy amit Abdul Hamid nem tudott elérni 30 év alatt, azt ő játszva megvalósította 3 hónap alatt. Morgentheau felháborodására azt is kijelentette, hogy őt a mészárlások kifejezetten elbűvölték. A szövetséges német hadvezetés, megsokallva a borzalmakat, 1916 végén elérte, hogy elmondjanak a szmirnai örménység elpusztításáról. Csak hét évvel később, 1922-ben Musztafa Kemál, a modern török állam megalapítója "örménytelenítette" véglegesen Szmirna (Izmir) városát. A török csapatok a bolsevik forradalom után átlépték az orosz határt is, hogy az Anatóliából oda menekült örmény lakosságot legyilkolják.

Anatólia és Kilíkia 2,5 milliós örmény lakosságából 1915 és 1922 között 1,5 milliót irtottak ki, a többiek pedig menekültté váltak, bárhova mentek is. Az életben maradottak töredéke maradt Isztambulban vagy más török városban.



Add a Facebook-hoz
Leggyakoribb címkék:
Nőtörténet (105) | Alkotmány (58) | Horthy-kor (42) | Közjogi (31) | Államtörténet (30) | Európa (29) | Béke (24) | Habsburg (22) | Középkor (18) | Prostitúció (18) | Igazságszolgáltatás (16) | Ókor (14) | Gender (14) | Erdély (13) | Trianon (13) | 1848-49 (12) |
Legnépszerűbb címkék:
Nőtörténet (105) | Horthy-kor (42) | Prostitúció (18) | Államtörténet (30) | Alkotmány (58) | Középkor (18) | Habsburg (22) | Ókor (14) | Trianon (13) | Európa (29) | Közjogi (31) | Erdély (13) | Igazságszolgáltatás (16) | Gender (14) | Osztrák–Magyar Monarchia (10) | Béke (24) |

Kiadja a Rubicon-Ház Bt. | Felelős kiadó: Rácz Árpád | 1161 Budapest, Sándor u. 60. | Telefon: 402-1848 | Fax: 402-1849
Minimum felbontás: 1024 x 768 | Kivitelezés: Civertan Bt.