2017. május 01.

Örményország. Egy négyezer éves nép. Örök megosztottságban

Szerző: Kempler Szonja

Az Ararát arról nevezetes, hogy a Biblia szerint az Özönvíz után ott feneklett meg Noé bárkája. Ez a csodálatos hegyvidék egy több ezer éves nép vérzivataros történetének a tanúja. Az Ararát az örmények nemzeti jelképe. Örményország, az egzotikus Arménia története nem más, mint szakadatlan harcok sora a létért, a fennmaradásért. S miközben a szerencsétlen sorsú országon a mindenkori szomszédok, a térség nagyhatalmai osztozkodtak, népe lassan fogyott, szétszóródott a világban.

A legenda szerint Hajk, az örmények ősapja, Noé dédunokája volt, aki fiával, Armennel és nemzetségével Babilóniából északra menekülve az Ararát hegy lábánál telepedett le. Choreni Mózes, a neves krónikás az V. században írt így az örmény nép származásáról Arménia története című munkájában. Valójában az örmény fennsík egyike volt azoknak a területeknek, ahol kifejlődött az emberi civilizáció. Az örmények ősei minden bizonnyal az Urartu Birodalom északi részén elterülő Hajasza lakói voltak. Talán ezért is nevezik országukat mindmáig Hajasztánnak. Létezésükről az ie. II. évezredből származó hettita feliratok adnak először hírt.

Az örmény állam kialakulásának folyamata az ie. VI. századra fejeződött be. Az első ismert örmény állam élén a Jervanida-dinasztia állt. Fővárosa a korábbi urartui főváros, Van volt. Arménia azonban a perzsa birodalom szomszédságában nem volt biztonságban, hamarosan függő helyzetbe került. Maga az Arménia elnevezés is először a hódító perzsa király, Dareiosz ékírásos sziklafeliratán fordul elő a legyőzött és behódoltatott országok sorában. A perzsákkal küzdő őrmény királyok harcát ősi történeti mondák örökítik meg. A szoros történeti kapcsolat Nagy Sándor hódításai után meglazul. Az ie. 189-ben új dinasztiát alapító Artasesz megkezdi az örménylakta területek egyesítését. Művét unokája, Nagy Tigran nemcsak befejezi, hanem Arméniát nagyhatalommá teszi. A Földközi-, a Fekete- és a Kaszpi-tenger között elterülő birodalmának új fővárost építtetett, az Észak-Mezopotámiában lévő Tigranakertet.

Ám Nagy-Arménia földrajzi helyzete nem kedvező, mégiscsak ütközőállam a római és a parthus birodalom között. Stratégiai jelentősége miatt nem történhetett más, mint hogy élén egymást követték a királyok, a rómaiaik kegyeltjei a parthusok pártfogoltjaival váltakoztak. Arménia, a két nagy szomszéd által oly hosszú időn át marcangolt ország Traianus hódítása után rövid időre római provinciává is válik.

Később is a parthus birodalom örökébe lépő szaszanida (iráni) állam Rómával vívott háborúnak tűzfészkeként szerepel Arménia. De míg a korábbi századokban az örmények kultúráján mély nyomokat hagyott a perzsa-iráni civilizáció, addig a IV. századtól egyre erősödő vonzalom fűzte őket a Kelet-Római Birodalomhoz, Bizánchoz. Ennek fő oka az volt, hogy Arméniában 301-ben, III. Tirdat király uralkodása idején - elsőként a világon - államvallás lett a kereszténység. A lakosság ismét Irán- és Róma-pártiakra szakadt, ami az ország kettéosztásához vezetett. Nagyobbik, keleti része 387-ben Iránhoz került, míg nyugati fele Bizánc birtoka lett.

Ám az örmények nem asszimilálódtak egyik birodalomban sem. Mintha az évszázadok harcai megedzették volna őket, s a kelet-nyugat közötti kereskedelem lebonyolításában egyre nagyobb szerepet vállalva különös képességekre tettek szert a különböző kultúrák átvételére és terjesztésére. A függetlenség és a nemzeti kultúra védelmében rendkívül nagy szerepe volt a Meszrop Mastoc tudós szerzetes által 396-ban megalkotott örmény ábécének. Az azóta is szinte változatlan, 36 betűs ábécé az addig használt görög és arameus írást váltotta fel. Az örmény írás kialakítását anyanyelvi iskolák alapítása és a tudományok felvirágzása követte. Az V. században élt krónikásukat, Choreni Mózest a Közel-Kelet Hérodotoszának tekintették. A VII. században élt Arménia egyik legnagyobb természettudósa, Ananiasz Sirakaci, aki tudományos magyarázatát adta a nap- és holdfogyatkozásoknak.

A perzsák ugyan helytartót ültettek az ország élére, de belső életébe nem kívántak beleszólni. Az örmény főnemesek, a nachararok privilégiumaikat megtarthatták. Ellenben a nagykirály vazallusaiként kötelesek voltak a perzsák oldalán hadba vonulni. Amikor az V. század közepén az addig türelmes perzsa politikát egy iranizálási kísérlet váltotta fel és a kereszténység helyett a mazdaizmus vallását kívánták bevezetni, elementáris erejű felkelés tört ki. A Mamikonian család által vezetett mozgalom a hunok által is gyengített Iránt végül meghátrálásra késztette.

Bár 591-ben Bizánc és Irán másodszor is felosztja Örményország területét, a perzsák örökébe hamarosan arabok lépnek. Arménia nagyobbik része 652-ben az arab érdekszférába kerül. A valamikor virágzó ország teljesen lepusztul, az előkelők egy része Bizáncban keres menedéket. Az örmények első tömeges kivándorlásának komoly következményei lesznek. Nemcsak a nép vesztette el ezzel természetes vezetőit, de muszlim bevándorlók letelepedésével kisebb arab emirátusok jöttek létre, melyek a későbbi egyesítést nehezítik meg. Mégis, Örményországnak egészen egyedülálló politikai berendezkedése volt a Bagdadi kalifátusban. Laza függése tette lehetővé, hogy területén egy sor keresztény fejedelemség maradjon fenn. Az, hogy Arménia egyformán fontos volt Bizánc és a kalifátus számára, most növelte az örmények mozgásterét. A híres népi eposzuk, a Szaszuni Dávid által megörökített arabok elleni szent háborút még leverik ugyan, de végül elismerik Arménia függetlenségét. ők maguk ajánlják fel Asot Bagratuninak a koronát, így három évszázad után újból önálló örmény királyság alakulhat.

A Bagratida-dinasztia uralkodói virágzó hűbéri államot hoztak létre, újból fellendült az ipar, a kereskedelem, a városi élet. Új főváros épült, az ezeregy templom városának nevezett Ani. A XI. századra a korabeli világ egyik legszebb és - százezer lakosával - egyik legnagyobb városa ma már a szovjet-török határ mentén fekvő romhalmaz.

A középkori örmény állam virágkora még két évszázadot sem fogott át. A XI. század elején belső széttagolódás készíti elő a külső behatolást. A bizánci párt és a nemzeti párt küzd egymással. Bizánc beavatkozása az örmény hadsereg feloszlatását vonja maga után. A népek országútján pedig a szeldzsuk-törökök érkeztek éppen: 1048-ban megkezdik Örményország elözönlését, 1064-ben már a főváros, Ani is elesik. Végül 1071-ben - a bizánci hadsereg katasztrofális vereségével és magának a császárnak a fogságba esésével végződő manzikerti csata után - egész Arménia területe a szeldzsukok kezére kerül.

A szeldzsuk uralom ugyan hamar összeomlott, de hatása minden addigi hódításénál pusztítóbb volt. Az örmények tömegei menekültek el és szóródtak szét Kis-Ázsiában és Európában, megteremtve ezzel a többé meg nem szűnő diaszpórát. Kis-Ázsiában, a Földközi-tenger menti Kilíkiában örmény királyság is alakult. Ez az ún. Kis-Örményország 1375-ig megőrizte függetlenségét.

Az örmény területeket 1220-36 között mongol invázió érte. Az ország a nagykán vazallus állama lett, bár függetlenségét bizonyos mértékig megőrizhette, vallását megtarthatta, a mongol és az örmény nemesség szívélyes kapcsolatot tartott. Sőt, a mongol birodalom részévé vált Örményország nagyobb szerephez jutott a nemzetközi kereskedelem lebonyolításában, s ez a gazdaságra kedvező hatást gyakorolt. Mégis, a túlságosan súlyos adók, a különböző nomád törzsek garázdálkodásai megroppantják Örményországot, amelyre a végső csapást az utolsó nagy ázsiai hódító, Timur (Tamerlán) méri.

Talán már nem is lehet meglepetés, hogy ezután ismét két terjeszkedő nagyhatalom között örlődik Örményország. Előbb 1555-ben, majd újabb háborúk után 1639-ben osztották föl területét, immár végérvényesen. Örményország keleti részei perzsa fennhatóság alá, sokkal nagyobb középső és nyugati területei török uralom alá kerültek. Az örményeknek - különösen az oszmán birodalomban - mostoha sors jutott osztályrészül, hitetlen gyaurokként életük és munkájuk sohasem lehetett biztonságban. Örményország földje pusztult, kultúrája elsősorban külföldön, a diaszpórában fejlődött. Az első örmény nyelvű nyomdát Velencében alapították 1512-ben, az első örmény nyelvű térképet Amszterdamban nyomták 1694-ben, míg az első örmény nyelvű újság az indiai Madraszban jelent meg 1794-ben.

A XIX. század elején új hódító jelenik meg a láthatáron, amely az örményekben a felszabadulás reményét kelti. Az orosz-perzsa háború során, 1827. október elsején orosz csapatok örmény önkéntesekkel együtt foglalják el az eriváni erődöt. Kelet-Örményország a hanyatló Perzsiától a növekvő orosz birodalomhoz került. Paskievics orosz tábornok még a Török-Örményországban fekvő Erzerum városát is elfoglalja, de az oroszoknak a további térnyerésre még ötven évet várniuk kell. Az 1877-78-as orosz-török háborút lezáró San Stefano-i békével újabb örmény területek kerülnek a cári Oroszország birtokába. Azonban 1878-ban az orosz térnyerést akadályozni akaró európai hatalmak jelentős örmény területeket hagynak török kézen. A dokumentum záradékának 61. pontja kimondja, hogy az Oszmán Birodalom megmaradt örmény területein reformokat kell bevezetni és azok végrehajtásáról az érdekelt európai hatalmakat folyamatosan tájékoztatni kell. A reformok azonban elmaradtak, s az egykori önálló Arménia területén a szultán ezután az orosz cárral osztozkodott.