2014. október 31.

Orosz fogság. Hadifoglyok, kényszermunkások, politikai elítéltek

Civil és katona sorsa már a Totális háború alatt is összefonódott. Még inkább így volt a háború befejezésének időszakában. Magyar állampolgárok százezrei kerültek válogatás nélkül orosz fogságba, ahonnan sokan nem tértek vissza. A háborúban győztes nagy birodalom feneketlen gyomra mohó étvággyal fogadta magába modern korunk rabszolgáit; az emberi életnek értéke nem volt.

Ezerkilencszáznegyvennégy kora őszén a magyar városok, falvak utcáin furcsa plakát jelent meg. A rémisztő falragaszon lesoványodott nőkkel és férfiakkal megrakott marhavagon-szerelvényt lehetett látni. Az utolsó kocsi végén őr gyanánt a halál szimbóluma, egy csontváz ült a Vörös Hadsereg egyenruhájában. A vagon oldalán tábla volt, rajta a célállomás: SZIBÉRIA.

Vajon gondoltak-e erre a plakátra azok a százezrek, akiknek tényleg ez lett a sorsuk? Vajon hányan lettek volna inkább öngyilkosok, ha tudták volna, mi vár rájuk a Szovjetunióban? Ám miért olyan különös ez, hisz a hadifogolysors, a hadifogolykérdés minden háború természetes velejárója. A foglyokat régen kiváltották vagy kicserélték egymással a szembenálló felek. Újabban nemzetközi konvenciók értelmében a fogságba esetteket a fegyverszünet vagy a békekötés után küldik haza a győztes hatalmak. Ezt a gyakorlatot a második világháborúban csak a nyugati hatalmak követték, a totális államok, Németország és a Szovjetunió azonban ellenségeiknek nemcsak katonai legyőzésére, hanem anyagi, demográfiai megsarcolására is törekedtek. Mind a német, mind a szovjet magatartást a zsákmányszerzés és a túszszedés, a bosszú és a tömeges megtorlás igénye határozta meg.

A magyarságnak mindkét megszállásból kijutott. A németek közel 500 000 magyar zsidót deportáltak, közülük 400 000-en haltak mártírhalált. A szovjet megszállással folytatódtak a tömeges elhurcolások. A Vörös Hadsereg és az NKVD demokratizmusa abban nyilvánult meg, hogy nemre, korra és világnézetre való tekintet nélkül fogdosták össze és vitték el a magyar lakosságot.

Tervszámokkal jöttek
A történeteket rekonstruálva és értékelve, ma már egyértelműen állíthatjuk, hogy a szovjet hatóságok tervszámokkal érkeztek Magyarországra. Az anyagi zsákmányon, továbbá a rendes és jogszerű jóvátételen túl a Szovjetunió munkaerő-szükségletének egy részét is a legyőzött országok polgáraiból igyekezett kielégíteni. Ugyanakkor a megszállt területek pacifikálása és a tömeges megtorlás politikája is a tömeges elhurcolásba torkollott.

A Szovjetunióba szállítottak feltehetően legnagyobb csoportját a valódi hadifoglyok alkották, bár nagy részük már fegyver nélkül került fogságba. Sokan ugyanis hittek a Vörös Hadsereg szabad eltávozást hirdető röplapjainak, és a gyors hazajutás reményében megadták magukat. Hadifoglyok lettek azok is, akik a németek és a nyilasok garázdálkodását megsokallva vagy a kedvezőbb bánásmód kiérdemléséért fegyverrel a kézben, harcra készen álltak át a szovjet alakulatokhoz. Mintegy 250 000 honvéd pedig - a háború utolsó napjaiban a nyugati zónák felé igyekezve - Németországban esett szovjet fogságba. (300 000 honvédnek sikerült az angolszász csapatok előtt letenni a fegyvert.)

Civileket deportáltak
Az elhurcoltak másik részét polgári személyek tették ki, akiket a harcoktól teljesen függetlenül fogtak el. ők a tömeges megtorlás és a megfélemlítés szovjet politikájának lettek az áldozatai.

Csonka Bereg megye területén 1944. november 20-án kidoboltatás után háromnapi közmunkára Beregszászra rendelték a 18?50 közötti férfiakat. "Aki a munkát megtagadja vagy az elől elszökik, főbelövéssel bűnhődik" - hirdette az 1944. november 21-én Vásárosnaményben kiadott felhívás. A közmunkát senki sem tagadta meg - legalábbis ezért senkit nem lőttek agyon -, így a hercegi falvak elnéptelenedtek. Dr. Gyarmathy Zsigmond nyíregyházi levéltárigazgató kutatásai szerint Lónyáról 122, Beregdarócról 180, Beregsurányból 122, Gergelyiugornyából 160, Jándból 106, Csarodából 75, Márokpapiból 96, Tiszakerecsényből 138, Gelénesről 99, Barabásiból 158, Vásárosnaményból 14, Gulácsról 125, Tivadarból 29, Fejércseből 15 személyt vittek el. Ugyancsak háromnapos közmunka ürügyén gyűjtötték össze és vitték el Szatmár megye falvaiból is a férfiakat. Mert a híd- és vasútépítés után senkit sem engedtek haza, a transzportok végállomása mindig valamelyik szovjet internálótábor volt.

Békés és Csanád megyéből elsősorban a német nemzetiségűeket vitték el. Szovjet államvédelmisek 1944 karácsonyán kezdték meg egyes települések körülzárását. Volt, ahol erőszakkal, másutt megfélemlítéssel vagy éppen megtévesztéssel, csalással gyűjtötték össze a 18-30 év közötti nőket és a 18?45 év közötti férfiakat. Az elhurcolt német nemzetiségűek száma a Magyarországi Németek Szövetsége szerint 60 000-re tehető.

Hasonló módon deportálták a mai Borso-Abaúj-Zemplén megye, a Hajdúság és más területek lakosságának számottevő részét. A tömeges elhurcolásokat közvetve bár, de a korabeli sajtó is beismerte. 1946. június 17-én a Magyar Hadifogoly Híradó azt tudatta olvasóival, hogy a Magyar Kommunista Párt közbenjárására "negyvenezer Miskolc környéki civil fogoly érkezett a Szovjetunióból".

Budapesten elsősorban az ostrom elhúzódása miatt szedték össze az embereket. A hónapokig tartó harcot ugyanis Malinovszkij marsall a védők nagy számával magyarázta. A város elfoglalása után a valódi hadifogoly-szállítmányokat civilek ezreivel egészítették ki.

A harmadik csoportot a politikai elítéltek alkották. Nagy részük a németországi kitelepítést is elkerülő levente volt, akik sosem vettek részt a harcban. Ki tudja, vajon miért éppen ők voltak különösen gyanúsak a szovjet államvédelmisek szemében?

Politikai megfontolásból vitték el a Horthy-korszak számos prominens politikusát, katonai vezetőjét, tudósát, többek között Bethlen Istvánt, Bakai Szilárdot, Lajos Ivánt. Politikai ellenfelei kikapcsolására a Magyar Kommunista Párt is felhasználta az NKVD jelenlétét. Kovács Bélát, a Kisgazdapárt főtitkárát megalkuvást nem tűrő, szókimondó magatartásáért tartóztatták le és vitték el.

A Szovjetunióba hurcolt magyar állampolgárokról nem készült pontos névsor, számukról nincs egzakt kimutatás. A Központi Statisztikai Hivatal 1946-ban, az addig beszerzett dokumentumokra támaszkodva, 600 000 főben adja meg a deportáltak seregének nagyságát. E szám hitelességét támasztja alá, hogy az emigrációba kényszerített politikusok és közéleti személyek is átvették ezt a számot, és pontosították. Ez a 600 000 ember hiányzott az újjáépítésnél és a családi asztaloknál, bár túlélték a háborút. Ám hozzá kell tenni: a Szovjetunió lágereiben jóval több magyar állampolgár halt meg, mint a harctereken a háború hat éve alatt.

Orosz fogság. Lágervilág
A Magyarország területén fogságba esett, közmunka ürügyén elfogott vagy mondvacsinált politikai okokból letartóztatott és elítélt emberek túlnyomó része gyűjtőtáborba került. Hazánkban a számos tábor közül tíz olyan volt, ahol folyamatosan 20 000-nél több foglyot őriztek a Vörös Hadsereg katonái. E tíz közül a ceglédi, a váci, a gödöllői, a jászberényi tábor volt a leghírhedtebb. Ezeken a gyűjtőhelyeken hónapokat is eltöltöttek a foglyok, amíg szabadulás helyett útnak nem indították őket valamelyik romániai átmenőtábor irányába. Sokan a magyar?román határ átlépésekor döbbentek rá arra, hogy - ellentétben a szovjetek tudatos hitegetésével - útjuk orosz kényszermunkatáborba vezet. A felismerés hatására többek megpróbálkoztak a szökéssel. Felszedték a vagonok alját, és a mozgó vonatból a sínek közé ereszkedtek. Volt, akinek sikerült, többen a kerekek alá kerültek, másokat az őrség lőtt le menekülés közben. Mivel a tervszámok betartása nagyon fontos volt, a hiányzók helyét valahogy mindig feltöltötték. Nemegyszer munkájukat végző román vasutasokat kényszerítettek a magyarországi transzportokba.

Gyűjtőtáborok
Romániában Brassóban, Temesváron, Foksániban és Bjelcben voltak a szovjet ellenőrzés alatt működő legnagyobb tranzitlágerek, amelyekben a magyarokon kívül más nemzetiségű és állampolgárságú foglyokat is őriztek. A németek mellett még a húszas években emigrált oroszokat, valamint a Magyarországra menekült franciákat, lengyeleket, olaszokat is fogva tartották.

A sokszor hetekig tartó szállítás és az átmenőtáborban uralkodó embertelen körülmények miatt sokan már el sem érték a Szovjetuniót. Palásthy Rezső, a Németországban élő történész-újságíró írja A sztálini "felszabadítás" dokumentációja című tanulmányában: "Temesváron sok ezren estek 1945 nyarán az ottani hatalmas gyűjtőtáborban dühöngött vérhas-járványnak áldozatul. Brassó környékén a két átmenőtábor súlyos betegeit és halottait Keresztényfalvára vitték, ott vannak eltemetve besüppedt tömegsírokban. Halálozás tekintetében mindezeket felülmúlják Foksáni, Bjelc és Szambor fogolytáborai. Ezeken át került ki a Szovjetunióba a Magyarországról elindított transzportok mintegy 75 százaléka? A galíciai Szamborban mintegy 20 000 kárpátaljai magyar van eltemetve." Mindez csak ízelítő volt abból, ami az elhurcoltakra várt a Szovjetunió belsejében.

A Szovjetunióba szállított magyar állampolgárok hadifogolyinternáló- vagy GULAG-táborba kerültek.

A hadifogolytáborokba elsősorban a harcok során elfogott vagy átállt katonák kerültek. Hozzájuk csapták azokat a civileket is akiket a háborús statisztika feljavításaképpen - ahogy Budapest esetében is - "hadi" fogolyként hurcoltak el. Ezek a táborok a Vörös Hadsereg ellenőrzése alá tartoztak, a bánásmód nem volt annyira rossz, mint a másik két lágertípusban. A foglyok a háború után általában levelezhettek hozzátartozóikkal, és időnként egy-egy szovjetunióbeli újság is eljutott hozzájuk. Aki viszont nem teljesítette a munkanormát vagy egyéb "kihágásra vetemedett", büntetőtáborba került.

Kényszermunka
Az orosz táborszemélyzet tudatosan és szervezett formában nem törekedett a deportáltak megtizedelésére. A foglyok életszínvonala néhol még vetekedett is a helyi lakosságéval. A Szovjetunió általános gazdasági helyzete volt olyan nyomorúságos, hogy nem, vagy csak alig tudta saját polgárait és a hadifoglyok tömegeit eltartani. A minimális és rendkívül egyoldalú táplálkozás, a nehéz munka következtében óriási volt a halandóság a magyarok között. A tömeges pusztulást túlélt hazatértektől tudjuk, hogy például az 1026-os számú Novij Donbasz-i központi lágerben és altáboraiban 1945 januárjától 1947 decemberéig a 10 000 elhurcolt polgári személyből 4600 halt meg. A Donyec-medencében a 6031. számú tábor egy év alatt 2500 életet követelt. Az Uralban a 3171-es fogolykórházban - ahol semmiféle orvosi ellátás nem volt - a 2500-3000 fős állandó beteglétszámból havonta 500?600-an haltak meg végelgyengülésben.

A lázas betegeknek volt esélyük arra, hogy kórháztáborba kerüljenek. Gyógyszerek és felszerelés hiányában gyógyításról nem lehetett szó, de a rabokat itt legalább egy időre békén hagyták. A kórházakat gyakran kerítés sem vette körül, hiszen a szerencsétlen betegek, haldoklók képtelenek voltak a szökésre. Akik megérték a szabadulást, feljavító táborba kerültek. Ezekben próbálták - sikertelenül - eltüntetni a rabszolgamunka nyomait, visszavarázsolni az európai külsőt a csonttá-bőrré soványodott emberekre.

Az NKVD ellenőrzése alatt álló internálótáborokba kerültek a német nemzetiségüek, valamint azok a magyarok, akiket az ország legkülönbözőbb területéről, de elsősorban Kelet-Magyarország-ról közmunka ürügyén hurcoltak el. Az együtt érkezett családokat szétszakították, és a hozzátartozók, a férjek, a feleségek, a gyerekek több ezer kilométerre kerültek egymástól.

Az internált rabok nemre és korra való tekintet nélkül bányában dolgoztak. Naponta csak kétszer kaptak enni, és nem volt joguk levelezni sem. A rendkívül rossz körülmények miatt gyakoriak voltak a járványos tífuszos megbetegedések. Ilyenkor a táborlakók 20?30 százaléka életét vesztette.

A legszörnyűbb viszonyok az ugyancsak NKVD vezette GULAG-táborokban uralkodtak. Ezekbe a lágerekbe a politikai elítélteket szállították. A kegyetlen bánásmódon és a tudatos, az akaraterőt megtörendő éheztetésen túl a táborlakóknak a zord földrajzi viszonyokkal is meg kellett küzdeniük. A három leghírhedtebb táborkörzet - a vorkutai, a norilszki és a kolinai - az északi sarkkörön túl volt. A hőmérséklet télen nemegyszer megközelítette a mínusz 60 fokot, de még ennél is rosszabb volt az állandó szél, a purga. A rengeteg távol-keleti körzet közül a tajseti tábort kell kiemelni. Lakói kezdték el építeni az évszázad építkezésének beharangozott Bajkál-Amur (BAM) vasútvonalat. Amikor a BAM-ról hallunk, jusson eszünkbe, hogy ez a technikai vívmány sok ezer magyar és más nemzetiségű kényszermunkás, rabszolga életébe is került.

Orosz fogság, kétszázezren nem tértek vissza
A harcok elültével, a jövőt meghatározó pártharcok és a gazdasági talpra állás közepette is az egész magyar társadalom egyik legégetőbb kérdése a hadifoglyok sorsa, hazaszállítása volt. Alig volt család, melyet közvetve vagy közvetlenül ne érintett volna mindaz, ami a szovjet fogságba esett és deportált 600 ezernyi magyarral történt. A hozzátartozók népes csoportjai a híres Mária-kegyhelyre, Makkos Máriára zarándokoltak, hogy a Szűzanya közbenjárását kérjék a hadifoglyok kiszabadítása érdekében. Az elhurcoltakról megemlékeztek a pásztorlevelek, és gyakran a miséket is az ő lelki üdvükért mondták. A vidéki városok és a falvak lakossága mozgalmat indított, hogy állítsanak hősi emlékművet az "ismeretlen elesett hadifoglyoknak".

A túlélők visszatérnek
A hadifogolyügy hatósági kezelése - akárcsak az első világháború után - elvben a Honvédelmi Minisztérium feladata volt. A Szövetséges (szovjet) Ellenőrző Bizottság azonban nem járult hozzá a honvédelmi tárca ilyen jellegű tevékenységhez. Nyilván a királyi honvédség tisztjei által vezetett és a Kisgazdapárt befolyása alatt álló minisztérium a tömeges elhurcolások leplezésében, valamint a hazaszállítás eltussolásában szovjet részről nem látszott alkalmas partnernek.

A központi irányítás hiányában számos öntevékeny szervezet jött létre. A legjelentősebb volt a Hadifoglyok és Hozzátartozók Szövetsége, de sokat tett a hadifogoly-gondozás terén a Nemzeti Segély, a Magyar Vöröskereszt, továbbá a Siess, Adj, Segíts mozgalom.

A hadifogoly- és a deportáltkérdés különösen nagy súllyal jelent meg a pártharcokban. Ebből az alapvető társadalmi ügyből nyilvánvaló módon minden párt igyekezett tőkét kovácsolni magának. Gyors egymásutánban alakította meg hadifogoly-irodáját a Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Parasztpárt. A Magyar Kommunista Párt 1945 közepén hozta létre Központi Hadifogoly Irodáját, melynek vezetésével Sziklai Sándort bízta meg.

Ígéretekben nem volt hiány, hisz Rákosi Mátyás 1945 óta minden tavasszal kilátásba helyezte a "hadifoglyok" - értsd ezen a politikai elítélteket és internáltakat is - még az évben történő hazaszállítását.

A sokszínüség azonban az MKP diktatórikus törekvéseinek kibontakozásával fokozatosan elhalványult. A Szövetséges (szovjet) Ellenőrző Bizottság 1946 közepén feloszlatta a Hadifoglyok és Hozzátartozók Szövetségét. Helyette a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetségének szervezését erőltették - nem nagy sikerrel. Ugyanis a szövetség vezetőinek célitűzése - "a szovjet nép ismerete és megbecsülése alapján a közös élmény egybekapcsolásával ők (ti. a volt foglyok. A szerző) legyenek az élén annak a törekvésnek, hogy a hatalmas Szovjetunióval - a jó viszonyt még szorosabbra fűzzük" - kevés embert vonzott.

Nem készülhettek el a hadifoglyok sokak által óhajtott emlékművei sem. A rendkívül informatív és tárgyilagos Magyar Vöröskereszt Hadifogoly Tudósítója című lapot 1946 tavaszán beszüntették. A hadifoglyoknak és hozzátartozóiknak - nem számítva a Szovjetunióban megjelenő Igaz Szót - ezután csak az MKP Hadifogoly Irodája által kiadott propagandisztikus, a valóságot tudatosan elferdítő Magyar Hadifogoly Híradó maradt.

Az MKP legnagyobb félrevezető mutatványát az 1947-es választási harcra készülődvén tette meg. Az előre elkészített forgatókönyv szerint száztagú asszonyküldöttség járt Rákosi Mátyásnál, megkérve őt, járjon közben Sztálinnál a hadifoglyok szabadon engedése érdekében. A pozitív válasz egy héten belül megérkezett. Így a most már valóban tömegesen hazaérkezők számára készített brosúrák büszkén hirdették: "A Magyar Kommunista Párt nagy vezére, Rákosi Mátyás személyesen járt közben annak érdekében, hogy Ti hazatérjetek."

A 100 288 fogoly 1947-ben történt hazaszállítása valójában a magyar békeszerződés megkötésével volt kapcsolatban. A háborút lezáró párizsi békekonferencia volt az egyetlen fórum, ahol a magyar külpolitika, ha óvatosan is, de felléphetett az elhurcoltak szabadon bocsátása érdekében. A Párizsban tartózkodó magyar küldöttség elsősorban azt szerette volna elérni, hogy a hadifoglyok hazaszállítása a békeszerződés aláírásától számított hat hónapon belül történjék meg.

Aki otthon beszélni mer...
A magyar érdekeket sajnos nem sikerült érvényre juttatni, így a békeszerződés az eredeti megfogalmazásban került aláírásra. A hadifoglyokkal kapcsolatos kötelezettségeket - III. rész, II. cím, 21. cikk - a következőképpen fektették le: "1. A magyar hafifoglyok, mihelyt lehetséges, hazaszállítandók a hadifoglyokat visszatartó egyes hatalmak és Magyarország között erre vonatkozólag kötött megállapodások szerint. 2. Mindennemű költséget, beleértve a hazaszállításban lévő magyar hadifoglyok fenntartási költségeit-, amelyeket az érdekelt szövetséges- állapít meg-, a magyar kormány képvisel."

A hadifogolykérdés diplomáciai szintű megoldására a békeszerződés aláírása után tehát egyetlen remény maradt, nevezetesen az említett iratban megcsillantott hadifogoly-egyezmény. Ezt Magyarországnak a Szovjetunióval kellett megkötnie, mivel 1946 nyarától Nyugaton már nem volt magyar hadifogoly. Az érintett tárcák (Külügy-, Honvédelmi, Népjóléti és Közlekedési Minisztérium) szakértői ki is dolgozták az előírt megállapodás előzetes verzióját.

A tervezet 4. cikke kimondta, hogy a Szovjetunió "-kormánya hozzájárul ahhoz, hogy a Magyar Köztársaság kormánya a hadifoglyok- hazaszállításának megkönnyítése céljából a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének területére egy Főbizottságot és több összekötő törzset küldhessen ki-" A 6. cikkben a szovjet fél kötelezettséget vállalt volna a fogságban elhalt személyek halotti anyakönyvi kivonatainak átadására. A 8. cikk szerint: "A Szerződő Felek kormányai kölcsönösen lehetővé fogják tenni egymásnak a Másik Szerződő Fél területén lévő hadisírok és hadifogolysírok rendezését és karbantartását."

Bár 1947 tavaszától 1948 februárjáig Szekfű Gyula, a moszkvai magyar követ töbször is azt üzente, hogy a szovjet kormány rövid időn belül javaslatot tesz a megállapodás megkötésére - semmi sem történt. A Rákosi Mátyás által vezetett kormányküldöttség pedig 1948. február 18-án Moszkvában egy egészen más jellegű egyezményt kötött meg. A szovjet-magyar kölcsönös barátsági és együttműködési szerződés az elhurcoltakról nem rendelkezett, magyar-szovjet hadifogoly-egyezmény - ideértve a civileket is - sohasem született. Nem is születhetett, mert noha még 1948-ban is 84 310 fő érkezett haza, a Szovjetunió nem tudott elszámolni a területére szállított 600 000 magyar állampolgárral. Ezért a kommunista diktatúra kiteljesedésekor, 1948 novemberében a kormányzat a hadifogolykérdést hivatalosan megoldottnak tekintette, mondván, akkorra már csak a szovjet hatóságok által elítélt háborús bűnösök maradtak kint.

A Szovjetunióban még életben lévő foglyokért ekkor a magyar emigráció emelte fel a szavát. A főleg szolgálaton kívüli katonatisztekből álló Magyar Harcosok Bajtársi Közössége dr. Makra Zoltán vezetésével 1949-ben felállította hadifogoly-szolgálatát. Az ő megbízásából készítette el az ENSZ számára Palásthy Rezső a Fehér könyvet, amely addig ismeretlen adatokat hozott a világ tudomására a Szovjetunióban elpusztult katonai és polgári deportáltakról. A nemzetközi közvélemény nyomására az ötvenes évek elején további 20 000 fogoly érkezett haza, többségüket a kazincbarcikai és a tiszalöki internálótáborba zárták.

Az elhurcolt 600 000 személy közül hozzávetőlegesen 400 000 térhetett vissza. Pontos adat azért nem adható, mert központi ügykezelés hiányában az 1946 júliusáig hazaérkezettek számáról nincsenek kimutatások. A hiányzó 200 000 ember a hadifogoly-kényszermunkáslét mártírjává vált.

Ám a hazatérteket sem a szabadság várta. Megbélyegzettek lettek, bizalmi állásba nem kerülhettek. A Szovjetunióban eltöltött időt sokaknak még a munkaviszonyába sem számították be. Az egykori elhurcoltak, a megtorlástól félve, a közelmúltig kinti "tapasztalataikat" nem merték elmondani. Emlékeztek még a szabadulásuk alkalmával kapott "jó tanácsra": "Aki otthon beszélni mer az itt látottakról, azt visszahozzuk".



Add a Facebook-hoz
Leggyakoribb címkék:
Nőtörténet (105) | Alkotmány (58) | Horthy-kor (42) | Közjogi (31) | Államtörténet (30) | Európa (29) | Béke (24) | Habsburg (22) | Középkor (18) | Prostitúció (18) | Igazságszolgáltatás (16) | Ókor (14) | Gender (14) | Erdély (13) | Trianon (13) | 1848-49 (12) |
Legnépszerűbb címkék:
Nőtörténet (105) | Horthy-kor (42) | Prostitúció (18) | Államtörténet (30) | Alkotmány (58) | Középkor (18) | Habsburg (22) | Ókor (14) | Trianon (13) | Európa (29) | Közjogi (31) | Erdély (13) | Igazságszolgáltatás (16) | Osztrák–Magyar Monarchia (10) | Gender (14) | Béke (24) |

Kiadja a Rubicon-Ház Bt. | Felelős kiadó: Rácz Árpád | 1161 Budapest, Sándor u. 60. | Telefon: 402-1848 | Fax: 402-1849
Minimum felbontás: 1024 x 768 | Kivitelezés: Civertan Bt.