2017. október 17.

Párizs örömlányai

Szerző: Vadász Sándor

Párizs a „császári vigasságok” két évtizede alatt, III. Napóleon uralma idején teljesen átalakult. A középkori ruháját kinőtt főváros helyén megszületett „Nagy-Párizs” mágnesként vonzotta magához a külföldi látogatókat, aminek következtében feltartóztathatatlanul megindult azon az úton, hogy fokozatosan „modern Bábellé” változzon. Ebben a forgatagban különleges helyet foglaltak el azok a félvilági hölgyek, akik a legelőkelőbbek palotáitól a külvárosokig mindenhol megtalálhatók voltak, kínálták szolgáltatásaikat.

Az 1850-es években bekövetkezett gazdasági fellendülés méltó seregszemléje volt az 1855-ben Párizsban megrendezett – a négy évvel korábbi londoni után sorrendben a második – világkiállítás, mely több mint ötmillió látogatót vonzott. Szajna megye prefektusa, Georges Haussmann báró ezekben az években modernizálta Párizst a bulvárok, mindenekelőtt a világhírű sugárút, a Champs-Élysées kiépítésével, valamint a főváros kapuinak számító pályaudvarok: Saint-Lazard, Északi, Keleti, Lyoni, Austerlitz és Montparnasse létesítésével. Elsősorban a hölgyek lelkesedtek az új nagyáruházakért (1852: Au Bon Marché, 1855: Le Louvre) és az azokhoz kapcsolódó zseniális újításért, a szezon végi kiárusításért. A világvárosi nyüzsgés a széles bulvárokra terelődött, ahol kávéházak és tánchelyiségek lettek a társas élet fő színterei.

Előkelő prostitúció
A második császárság rendszerében a régi, „történelmi” arisztokrácia tagjai, a Bourbon- és az Orléans-i-ház hívei háttérbe szorultak. III. Napóleon környezetének jellegzetes figurái az üzleti-pénzügyi világban gátlástalanul törtető fezőrök, szerencselovagok és homályos származású szépasszonyok voltak. Az általános fellendülés a jólét és a gazdagság kiterjedésével járt. Mind több olyan férfi akadt, akinek elegendő pénze volt ahhoz, hogy kitartson egy-egy olyan nőt, aki mind a szexuális életben, mind pedig fényűző életmódjában megfelelt kifinomult igényeinek. A gazdasági és politikai tényezők együttes hatására olyan társadalmi termőtalaj alakult ki, amelyből gyorsan szárba szökkentek az előkelő prostitúció virágai. Ez utóbbiak alatt azokat a nőket értjük, akiket franciául „demimondaine”-nek, azaz félvilági nőnek neveznek, de kokottnak is hívtak abban a korban.

Vessünk egy pillantást a félvilági nők különleges, a szépírók által gyakran ábrázolt életvitelére! Meghatározó volt, hogy származásukra és múltjukra való tekintet nélkül a rendőrség nem háborgatta őket – vagy csak kivételes esetben –, mivel előkelő férfi pártfogóik védelmet biztosítottak számukra. Jellemző volt továbbá, hogy sohasem társultak más nőkkel, egyedül laktak apartmanjaikban – ez volt a leggyakoribb eset – vagy külön palotáikban, ami csak a legelőkelőbbeknek adatott meg.

Ügyfeleik kizárólag gazdag emberek voltak: külföldi arisztokraták, a francia pénzvilág és az ipar mágnásai, a párizsi „jó burzsoázia” tagjai, valamint nagypénzű vidéki földbirtokosok. Ezek a gáláns nők sohasem folyamodtak ahhoz a módszerhez, hogy az utcán toborozzák pártfogóikat. Csakis annak adták el magukat, akik megtetszettek nekik, tehát fenntartották a választás – és a napi időbeosztás – jogát. Ugyanis gyakorta több szeretőt tartottak, megosztva közöttük napjaikat és éjszakáikat. Párizson kívül csak a vidéki nagyvárosokban, továbbá üdülő- és fürdőhelyeken lehetett velük találkozni.

Ezen előkelő prostituáltak mögött rendszerint egy kerítőnő állt – nemritkán a saját anyjuk –, aki „futtatta” őket. A kerítők egy része a férfi ügyfelek valóságos hálózatát építette ki, és ily módon – összeköttetéseit felhasználva – ténylegesen uralkodott egy-egy körzet kurtizánjai fölött. A kerítés tehát e korban igen jól jövedelmező kereskedelmi vállalkozássá nőtte ki magát. (Mindezek a tények a legmesszebbmenően alátámasztják azoknak a mai szerzőknek az álláspontját, akik szerint a szexualitás nem valamiféle „változatlan biológiai realitás”, sem pedig „egyetemes természeti erő”, hanem együttesen ható politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális folyamatok eredménye.)

Visszatérve a kurtizánokhoz, a „demi-monde” csúcsán elhelyezkedőket több csoportra oszthatjuk. Voltak közöttük deklasszáltak, valamely botrány áldozatai, elváltak és olyanok, akiket a férjük vagy a szeretőjük elhagyott. Más típust képviseltek a víg özvegyek és a gazdag külföldi nők. Vagyis többségük nem magából a népből, hanem a burzsoázia alsó, „népi” rétegéből érkezett.

A párizsi félvilági nő különleges életmódot folytatott. Kedvelte a Villiers, az Étoile és a Trocadéro sugárúton épült palotákat, de beérte szerényebb apartmannal is valamelyik divatos kerületben. Bárhol is lakott, arra törekedett, hogy a lehető legfeltűnőbb luxus körülményei közt élhessen. Nagyon későn kelt, Nagyszámú cselédség vette körül, amelynek valamelyik felmenő rokona parancsolt. Komornáját csengővel rendelte a hálószobájába. Délután négy óra előtt nemigen mozdult ki otthonából. Miután kocsisa előállította a csillogó hintót, a főváros kedvelt parkjába, a Bois de Boulogne-ba vitette magát, hogy megtekintsen egy lóversenyt vagy részt vegyen valamelyik kiállítás megnyitásán. Esténként színházba ment, főként a bemutatók vonzották. A kulturális rendezvények látogatására azért volt szüksége, hogy műveltségét gyarapítva új ismeretekre, információkra tegyen szert, amelyeket aztán a késő esti vagy éjszakai vacsorák, pontosabban csevegések során kamatoztatott vendéglőkben vagy a barátainál.

A félvilági nők életét számos korabeli regény örökítette meg. Álljon itt egy részlet Émile Zola híres-hírhedt Nanájából. „Másnap tíz órakor még aludt Nana. A Hausmann körúton lakott egy nagy, új házban, az egész második emeleten; a tulajdonos magányos hölgyeket választott ki első lakónak. Egy gazdag moszkvai kereskedő telepítette ide, ki télire Párizsba jött, s félévre előre kifizette érte a lakbért. A lakás túlságosan nagy volt neki, és sohasem volt teljesen bebútorozva. Rikító és fényűző holmik, tükörasztalok, aranyozott székek keveredtek itt zsibvásári ócskaságokkal, mahagóni pipereasztalokkal s firenzei bronzot utánzó, karos, cink gyertyatartókkal. Meglátszott, hogy olyan lány lakik itt, kinek első komoly barátja hamarosan kitette a szűrét s ki most gyanús szeretők karmai közé jutott. Meglátszott a keserves szárnypróbálgatás, a hiú erőlködés, mely dugába dőlt a hitel megtagadása s az örökös kidobással fenyegetőzés miatt.”

A szex kommercianizálódása
III. Napóleon uralmának az 1870–71-es francia–porosz háborúban elszenvedett csúfos vereség vetett véget. A császárság romjain létrejött harmadik francia köztársaság intézményrendszere – egy évtizedes kemény belpolitikai harcok után – az 1880-as években szilárdult meg. A császárságénál vitathatatlanul szélesebb társadalmi bázisra támaszkodó és nivellálásra törekvő kormányok tevékenysége kihatott a szexuális vágyak kiélésének kereteire és jellegére. A félvilági nők életvitele is demokratizálódott, azaz egyszerűbbé vált. Az erotika és a szexualitás világa popularizálódott.

E mögött a jelenség mögött nyilvánvalóan a korábbinál összehasonlíthatatlanul erősebben tagolt polgári társadalom állt, amelynek minden tagja – a legvagyonosabbtól egészen az alsó szinten élő mosónőig és a képi ábrázolásokról jól ismert midinette-ig (divatáruslány) – ki akarta venni a részét az örömökből és gyönyörökből. A zenés kávéházak énekesnői, az Opera és a Folies-Berge`re táncosnői, a sörözők felszolgálónői, a fiatal és a csinos házicselédek egyaránt a szombat esti bált várták, amely a köznapi prostitúció melegágya volt. A táncban rejlő erotika ábrázolására jó példa Auguste Renoire Városi tánc című festménye. (Érdekesség: a francia katolikus egyház illetlennek tartotta s ezért elítélte a valcert.)

Elterjedtek a vörös lámpás házak, a bordélyok. A legjobban szervezett prostituáltak bordélyházban laktak, ahol ruházták, élelmezték őket, és bért is kaptak. Ez az ellátottság igen csábítónak tűnt azoknak az örömlányoknak a szemében, akik a járdát koptatták, a kocsmákat látogatták vagy a színházak környékén csellengtek. A szex kommercializálódása abban is megmutatkozott, hogy átterjedt a masszázsszalonokra, a fürdőkre, a nyilvános tánchelyiségekre, a zenés kávéházakra és a kabarékra.

A bordélyok azonban nem csupán a pénzért vásárolt testi szerelem otthonai voltak. Kitűnik ez többek között Guy de Maupassant A Tellier ház című elbeszéléséből, amely egy kisvárosi nyilvánosházról szól: „Odamentek minden este tizenegy óra tájt, olyan természetesen, akár egy kávéházba. Hatan-nyolcan verődtek öszsze, mindig ugyanazok, nem lump alakok, de tiszteletre méltó polgárok, kereskedők, egy-két fiatalember; megittak egy pohárka sartrőzt. Eljátszottak a lányokkal, komolyan elbeszélgettek a madámmal, akit mindenki tisztelt. Még éjfél előtt hazamentek aludni. A fiatalok néha ott maradtak. A madám szorgalmas parasztcsaládból származott, Eure megyéből; úgy vezette házát, mint egy kalaposboltot vagy varrodát. A normandiai falvakban nem ismerik a városiak csökönyös és dühödt megvetését, ahogyan a prostitúcióról beszélnek. A paraszt azt mondja: »jó mesterség«, s hogy a lánya nyilvánosházat vezet, vagy leánynevelő intézetet igazgat, azt egyformán természetesnek tartja. Ez volt a kisváros egyetlen ilyen intézménye, s így a férfiak szorgalmasan látogatták. A madám olyan illedelmes hangot ütött meg a házában, olyan megnyerő és előzékeny volt mindenkivel, olyan jószívűnek ismerték, hogy még bizonyos tisztelet is övezte. A mindennapos vendégek szívesen kiköltekeztek nála, büszkék voltak, ha valamelyiküket barátságával tüntette ki. S ha ezek a férfiak napközben a hivatalban vagy az utcán találkoztak, csak egymásra kacsintottak: Ma este! A szokott helyen! Mintha ezt mondták volna: Vacsora után a kávéházban!”

A szakirodalomban olvasható következtetés kézenfekvő: a bordély egyben a menekülés, a kikapcsolódás helyszíne is volt, egy megunt házasság nyűgjeitől való (átmeneti) megszabadulás lehetősége, ahol merőben újfajta társas kapcsolatok kovácsolódtak.

A Belle Époque luxusbordélya
A nyilvánosházak – a különböző igényeknek megfelelően – több kategóriába sorolhatók. Nyilvánvaló, hogy a garniszállók nem versenyezhettek a jelentős befektetéseket és különlegesen képzett személyzetet igénylő luxusbordélyokkal. Egy 1903-ból származó adat szerint Párizsban 47 nyilvánosház közül 18 a 2-300 ezer frankot (!) érő legelső kategóriába tartozott. Az 1878-as, 1889-es és legfőképpen az 1900-as világkiállítás alkalmából a tulajdonosok jelentős része felújíttatta műintézményét. Az árakat ennek megfelelően valóban csakis a jórészt külföldiekből álló arisztokrata és burzsoá közönség tagjai tudták megfizetni, akik túlfinomult erotikára és perverz vágyaik kielégítésére vágytak.

Hogyan nézett ki a századvég, a sokat emlegetett Belle Époque (a Ferenc József-i „boldog békeidők” francia megfelelője) luxusbordélyháza? Ennek méltó érzékeltetésére csupán egy merész fantáziával bíró szépíró tolla vagy egy nagy festő ecsetje képes. „Egy svájci szikla csodálatos barlanggal és egy rusztikus lépcső: ez az egyik különlegessége a rue Chabanet-n található ház misztériumainak. Csupa tükör, az összes fal és mennyezet ezzel van borítva. Vastag, süppedő szőnyeg és kárpit minden egyes szobában; káprázatos fények és parfümök Ámornak ebben a templomában, ahol a papnők meztelenek.

Egy másik háznak a földszintjét egy gazdagon dekorált görög templom foglalja el. Itt az opera díszei, amott jelenetek a keleti paradicsomból; XV. Lajos korabeli szalonok, Calypso barlangjai. Éj az egész házban »elektromos tündérjáték«, amely a látogatók jelentős részének lenyűgöző újdonság.”

És ez még csak a kezdet, a külső kép. A lényeghez közelítve, új felszereléseket alkalmaztak. Tökéletesítették a mások szeretkezéseit lesők számára készített helyiségeket. A válaszfalakon keresztül egyesek színházi látcsővel, mások hallócsővel láthatták-hallhatták a szomszéd kis kabinban lejátszódó cselekményeket. Ezen a módon megsokszorozták a látványt: az élőképeket, amikor teljesen meztelenre vetkőzött homoszexuálisok fekete velúrbársony szőnyegen folytatták játékaikat, amely kiemelte a testek fehérségét. A lányok – kifejező pózban – egy forgó asztalra feküdtek fel, amelyet elektromos berendezés mozgatott. Néha állatjeleneteket mutattak be mint különleges látványosságot, amikor nők nagy termetű dán kutyákkal közösültek, amelyek igen népszerűvé lettek mondén körökben, akárcsak az újfundlandi.

Az előkelő vendégek rendelkezésére állt a szexuális kínzás minden eszköze, mindenekelőtt ostorok és illatosított bőrből készült korbácsok, lekötésre szolgáló selyemzsinórok. Belga és német üzemek szállították az új készítményeket: fecskendőket, helyi villanyozásra alkalmas eszközöket, továbbá mesterséges péniszeket homoszexuális nőknek. A vendégek drogokat is kaphattak, amelyek állítólag serkentették a nemi vágyat.

A leggazdagabb házakban fényképkollekciók is rendelkezésre álltak. Az obszcén felvételeken a korábban egyeduralkodó magányos meztelenség egyre inkább átadta helyét a csoportos szex ábrázolásának. Magától értetődik, hogy ennek a sok eszköznek a beszerzése, gondozása és alkalmazása képzett személyzetet feltételezett. Napjainkban létezik olyan történészi vélemény is, hogy a Belle Époque ebből a szempontból bízvást hasonlítható az 1970-es évekhez, amikor – a nemi felszabadulással összefüggésben – a társadalom különböző rétegeiben tömegesen terjedtek az erotikus lemezek, képek, olvasmányok. A mai szexshopokban kapható eszközök már akkor ismertek voltak – esetenként a jelenleginél jobb kivitelben. A 19. század végén a kis- és középpolgárság köreiben hasonló jelenség mutatkozott, persze az ízlést, a szellemiséget és a technikát a régi arisztokrata erotikától kölcsönözve. Teret hódított – minden tiltás és tiltakozás ellenére – a szadizmus és a mazochizmus is.

Párizs szexföldrajza
Magától értetődik, hogy a luxusban és válogatott perverzitásokban bővelkedő prostitúció viszonylag szűk rétegek számára volt elérhető. Sokkal szélesebb körben hódítottak azok a garniszállókban és bútorozott szobákban lakó örömlányok, akik részben az utcán, részben kis kávéházakban és kocsmákban „csípték fel” kuncsaftjaikat.

Párizs „szexföldrajzáról” és a legősibb iparág időbeli meghatározottságáról igen érdekes adatok állnak rendelkezésünkre. A vásárcsarnok (Les Halles) környékén délután 2 óra tájt kezdett föllendülni a forgalom. Itt a társadalom söpredéke kerülgette az árusok kordéit, és már fél–egy frankért áruba bocsátotta bájait, ráadásul „természetben” – káposzta, sárgarépa vagy főzelék formájában – is elfogadta a fizetséget.

Általában déli egy órától kezdték meg tevékenységüket az örömlányok, és mire leszállt az est, a külső kerületekből leereszkedve valósággal megszállták a fővárost. Fáradhatatlanul rótták az utcákat, mindenütt ott voltak, ezért nehezen lehet lokalizálni éjjeli tevékenységüket. Mindenesetre voltak kedvenc helyeik, így a Bois de Boulogne és a vincennes-i park, a Champs-Élysées, amely a második császárság óta az éjjeli „toborzás” kiemelkedő fontosságú színhelye volt; aztán a belső bulvárok vonala egészen a Madeleine-templomig, az Opera környéki passzázsok – amelyek hideg időben menedéket is nyújtottak –, továbbá a Palais-Royal, ahol mindig sok volt a külföldi. Szintén nagy volt a forgalom a Bonne-Nouvelle negyedben (a Saint-Denis és a Saint-Martin kapuk szomszédságában), a Bastille téren, a Quartier Latin északi részén, a Szajnához közel eső utcákban, valamint a nagy parkokban (Luxemburg, Jardin des Plantes). Végül, de nem utolsósorban említhetjük azokat a fontos tájékozódási pontokat, ahol a prostituáltak szívesen lehorgonyoztak: vasúti és omnibusz-pályaudvarok, továbbá a varieték – Moulin de la Galette, Casino de Paris és legfőképpen a Folies-Berge`re –, a mulatók világa.

A leszólítás módja különböző volt, attól függően, hogy melyik kategóriába tartozott a prostituált, és milyen volt a kiszemelt, jól fizető palinak látszó férfi külseje, de a legáltalánosabb formula ez volt: „Akarod, hogy sokat keressek nálad?” Bár csökkenő mértékben, de alkalmazták az ablakból történő megszólítást is. Bizonyos utcákban akár ezer frankot is kértek egy-egy különösen kedvező fekvésű házban lévő apartmanért. Egy kisebb ablak is napi 30–100 frankot hozhatott a konyhára. Különféle hívogató-megkülönböztető jelzésekkel látták el az ilyen ablakokat, virágot, szalagot, madárkalitkát vagy lámpát tettek ki, hogy jelezzék az arra járóknak: leszállt az éj, az ott lakó örömlány készen áll a fogadásukra.

A garniszállókban természetesen fizetni kellett a szobáért. 1876-ban egy marseille-i rendőrbiztostól származó jelentés szerint a kerítők 4–9 főből álló csoportokat helyeztek el garniszállókban; a titkos prostituáltak személyenként legkevesebb 3 frankot fizettek elhelyezésükért. És mivel mindegyikük naponta legkevesebb 10 frankot költött a toalettjére és a táplálkozására, valamint 10 frankot le kellett adnia fenntartójának, esténként legalább 23 frankot kellett keresnie ahhoz, hogy fenn tudja tartani magát.

A prostituáltak, mint láttuk, egymástól nagyon is eltérő helyszíneken és körülmények között folytatták tevékenységüket. Egyvalami azonban közös volt: valamennyien a saját testüket árulták. Ennek az embervásárnak a lényegét legnyíltabban s egyben a legközönségesebb módon valószínűleg az az utcalány tette szó szerint láthatóvá, aki szoknyáját felemelve megmutatta előbb a bokáját, majd a combjait, aztán lemeztelenítette mindkét mellét, végül pedig kezével feltűnően az ágyékát simogatta, hogy a szembejövő férfiakban szemernyi kétely se maradjon az általa felkínált szolgáltatások milyenségét illetően.

A Moulin Rouge világa
A nemiséghez való viszony megváltozása nem mehetett volna végbe, ha a szépirodalomban és a művészetekben nem alakul ki egy olyan irányzat, amely az érzékiséget állította reflektorfénybe. A múlt század végén és a századelőn költők, írók és festők lényeges témái között jelent meg a prostitúció, az arra jellemző magatartásformák és perverzitások vizsgálata, a polgárjogot nyert eszközök osztályozása, a női szexualitás mibenlétének meghatározása és természetesen mindenekelőtt az örömlányoknak az egyszerű polgár számára titokzatos élete. Jóllehet a francia piktúra igazán nem szűkölködik a könnyűvérű nők ábrázolásában, aligha vitatható, hogy ennek a szubkultúrának a legavatottabb ábrázolója Henri de Toulouse-Lautrec (1864–1901) volt.

Ő, aki egészen Nagy Károly frank császárig tudta visszavezetni a családfáját, a Montmartre mulatóiban érezte igazán jól magát. Időnként bordélyházba költözött, hogy közvetlen közelről figyelje a társadalomból kitaszított prostituáltak életét, továbbá a vonzás és taszítás bűvkörében mozgó vendégeiket. A Belle Époque csúcspontját jelentő 1890-es években több száz plakátot és színes litográfiát készített. Ő tette halhatatlanná a művészettörténet számára a Moulin Rouge híres táncosnőjét, La Goulue-t (nevének jelentése Falánk, Telhetetlen montmartre-i jassznyelven). La Goulue utolérhetetlenül táncolta a vadul érzéki kánkánt, amely bizonyos vonatkozásban e korszak jelképének is tekinthető. Egyik méltatója, Sam Hunter szerint Toulouse-Lautrec „La Goulue-t ironikusan, bizarr ringyónak ábrázolja, de nem tagad meg tőle bizonyos arcátlanul lenyűgöző méltóságot”.

Toulouse-Lautrec a Moulin Rouge számos alakját örökítette meg, így nem hivatalos táncosnők vagy keménykalapos, piperkőc újságírók mellett az egyik bordélyházi jelenetben a szalont látjuk, amint a prostituáltak a vörös huzattal bevont pamlagokon félig ülve, félig heverve jelenésükre várnak. (1904-ben az előkelő bordélyokban a nőknek déli 12-től hajnali 3-ig az első hívásra el kellett hagyniuk a szalont, hogy a vendég rendelkezésére álljanak.) A festő megfigyelte őket a leghétköznapibb elfoglaltságaik közepette, és valósághűen ábrázolta fürdésüket, fésülködésüket, ahogy a harisnyájukat húzták. Egyik legnagyobb hatású olajfestménye (Orvosi vizit a rue Des Moulins-ban) két prostituáltat ábrázol, amint ingüket felhúzva az orvosi vizsgálatra várnak. Az első, az idősebbik arca fáradt, lemondó, tökéletes közönyt árul el. Mintha a festő azt akarta volna kifejezni, hogy mögötte álló fiatalabb, csinos társnőjére ugyanez vár. A kiszolgáltatottság, a megaláztatás, egyáltalán: az örömlányok szomorú sorsának felkavaró képi megjelenítése ez a festmény.

A prostitúció elleni harc
A végső mérleget megvonva azt állapíthatjuk meg, hogy a prostitúció a századfordulóra össztársadalmi jelenséggé vált, amellyel mindenkinek szembesülnie kellett. Az éjszakai Párizs veszélyesnek számított a tisztességes nők számára, nekik nem volt tanácsos egyedül kimerészkedniük az utcára, ellenkező esetben kitették magukat a zaklatás, sőt az erőszak veszélyének mind a rendőrség, mind pedig az örömlányok részéről. A ruhaszalonokban dolgozó fiatal lányok inkább a műhelyekben éjszakáztak, mintsem vállalják az éjszakai hazatéréssel járó kockázatokat.

A francia prostitúció szabályozása európai jelentőséggel is bírt, mivel a legtöbb ország automatikusan átvette a párizsi gyakorlatot, vagyis a kéjhölgyek rendőri nyilvántartását (a „carte” magyar megfelelője a két világháború között a „bárca”, „bárcás nő”), a nyilvánosházak rendszeres orvosi ellenőrzését, ami sok esetben azzal a következménnyel járt, hogy a nemi betegséget szerzett prostituáltakat a Saint-Lazare börtönkórházba zárták. A szigorú ellenőrzés azonban főként a titkos prostituáltakra terjedt ki, akiket a rendőrség kíméletlenül üldözött.

A prostitúció elleni harc éppen olyan régi, mint maga a mesterség. Franciaországban is különböző álláspontok alakultak ki ezzel kapcsolatban. Számos szervezet – erkölcsnemesítők, emberbarátok, feministák – a prostitúció részleges eltörléséért szállt síkra. A szocialisták „a tőkés háreméről” írtak, és érthetően összefüggést kerestek a nemkívánatos jelenség és a kapitalista társadalom szerkezete között. Egy ma már teljesen ismeretlen szocialista szerző a prostitúcióról szóló művének a következő jellemző címet adta: A szerelem proletariátusa.

Az anarchisták még nagyobb figyelmet szenteltek a nemi erkölcs problematikájának, s a szocialistákhoz hasonlóan a kapitalizmust vádolták a prostitúció gerjesztésével. Azt állították, hogy a tőkések „az első éjszaka jogát” gyakorolják a gyárakban, ily módon tönkreteszik munkásaik családi boldogságát. Agitációjukban azt hangsúlyozták, hogy igen vékony az a válaszfal, amely a női bérmunka és a prostitúció között húzódik. Az örömlányok tevékenységét fárasztó munkának fogták fel, és azt javasolták nekik, hogy a munkásnőkhöz hasonlóan alakítsák meg szakszervezeteiket. Egyetértettek a szocialistákkal abban is, hogy kizárólag a társadalom teljes átalakítása fogja eltüntetni a modern kor eme rákfenéjét.

Akár pragmatikus rendészeti, akár morális vagy ideológiai nézőpontból kiindulva akarták felszámolni a prostitúciót, minden kísérlet eleve kudarcra volt ítélve. Ennek alapvető oka roppant egyszerű és ma már közhelyszámba megy: azért nem sikerülhetett, mert a prostitúció fontos társadalmi szükségleteket elégített ki. Az ideális nő elérhetetlennek bizonyult, a 19. század végén már a romantika fogalomkörébe utalták; kiáltó ellentét mutatkozott a megálmodott szerelem és a triviális szexualitás között. A hétköznapi – értsd: házasságon belüli – nemi élet nagyon sok esetben csalódással járt, mert a nő e téren az esetek zömében tudatlan volt, a férfitársadalom nagy része pedig önző módon csak a saját élvezetével törődött. Ilyeténképpen egy bizonyos kettősség, „szexuális nyomor” alakult ki, amely napról napra táplálta a prostitúciót.

A gazdag férfiak megengedhették maguknak azt a fényűzést is, hogy több nő legyen az életükben. Álmaik idealizált asszonya, mellette a hitves, aki összetartotta a családot és vezette a házat, végül egy diszkrét barátnő, egy szerető a városban. (A gazdag férfiak esetében azt a szempontot is figyelembe kell venni, hogy a nőknek reprezentációs feladatuk is volt: szépségükkel, eleganciájukkal, előkelő társasági szokásaikkal mintegy kifejezték a férj gazdagságát, növelték társadalmi presztízsét.) Ahogy haladunk lefelé a ranglétrán, úgy fogyatkozott az előkelőség és az extravagancia, s legalul már csak a közönségesség mutatkozott.