2017. május 24.

Pesti nő a századfordulón

Szerző: F. Dózsa Katalin

Társasági élet Budapesten
A kiegyezés után – az ország kapitalizálódásával párhuzamosan – Budapest fantasztikus gyorsasággal nőtt és változott. A három álmos kisvárosból a századfordulóra Európa egyik legvidámabb és legelegánsabb fővárosa lett. A város új, széles utak és paloták mellett számos olyan külső és belső térrel gyarapodott, ahol a szépasszonyok és a nekik udvarló elegáns urak találkozhattak. Az újságok, divatlapok lelkesen tudósították a kevésbé elegáns olvasókat ezekről az eseményekről és az ott viselt toalettekről.

Az elegáns társaság tagjai szinte „menetrend szerint" éltek. Délelőtt a Kossuth Lajos utcai „közéleti korzón" jelentek meg, ahol – mint a neve is mutatja – fontos megbeszélésekre is lehetőség nyílott. Délben és délután a Váci utca és a Duna-korzó volt a „véletlen" találkozások helye, s délután illett lassú lépésben végighajtani a Stefánián is. A lovasított séta rendszerint a városligeti Gerbaud-ban fejeződött be. Bár általában a kávéház nem a jó házból való úrihölgyek tartózkodási helye volt, a Gizella téri Gerbaud szintén a kivételek közé tartozott, ahol meg lehetett mutatni a legújabb kalapot vagy kosztümöt.

A legfeltűnőbb és legdivatosabb öltözékek felvonulási helye a lóversenytér volt: „szegény és gazdag idezarándokolt, ki szerencsét próbálni, ki embert látni, szokatlan izgalmat elverni vagy a legújabb szenzációs toiletteket bemutatni – írta a Vasárnapi Újság 1904-ben.

Úrihölgyek ritkán jártak vendéglőbe, annál inkább színházi és operabemutatókra. Ott voltak persze a kritikusok is, akik a premierről tartott beszámolóikban sokszor többet foglalkoztak a nézőtéren megjelent ruhacsodák leírásával, mint a darab ismertetésével. Az előadás után mulatók várták az urakat, no meg a merészebb, hírnevükre kevésbé kényes hölgyeket. Az itt viselt ruhákról azonban kevesebb szó esett a lapok társasági rovataiban.

Sokkal részletesebb leírások készültek a nagy bálok résztvevőiről. Az évad a legtekintélyesebbnek tartott Jogászbállal kezdődött, a legelőkelőbb pedig az időnként Budapesten is megtartott udvari bál volt. A század elején a Széchenyi-bál lett az arisztokrácia és a gazdag pénzemberek találkozóhelye. Végül a báli szezont a bohém, jelmezes Művészbál zárta, amely népszerűségét éppen szabadosságának köszönhette.

A nyári Budapest központja a Margitsziget, azon belül is a Nagyszálló terasza volt, bár aki csak tehette, elutazott a Tátrába vagy Abbáziába, esetleg Karlsbadba, Badenbe vagy más fürdőhelyre, de legalábbis a vidéki birtokra. Nyáron Pesten maradni nem volt igazán divatos dolog, így még az is előfordult, hogy a látszatot mereven őrző, elszegényedett, jó nevű családok a lehúzott redőnyű pesti lakásban töltöttek néhány hetet – hadd higgyék az ismerősök, hogy valahol Abbázia környékén nyaralnak!

Öltözködési előírások
A „boldog békeidőkben” a jó öltözködés, az „úri megjelenés” a társasági élet elengedhetetlen feltétele, a társadalmi hovatartozás jelképe volt. A jó megjelenés fogalmát azonban korántsem elégítette ki a divatos, jó minőségű ruha. A társadalom egyes rétegeinek, csoportjainak viseletét pontos, részletekbe menő előírások szabályozták. Ismeretük, betartásuk fontosabb volt a divatnál, s akik a merev illemszabályokat megszegték vagy mellőzték, azokat „jobb” társaságban megszólták, vagy akár ki is közösítették.

A megfelelő viselkedés és öltözködés szabályaival a családi- és képeslapok rendszeresen foglalkoztak, s számtalan más kiadvány, sőt tankönyv is megjelent e témáról. Innen tudhatták, tanulhatták meg, hogy a hétköznapi életben a különböző alkalmakkor hogyan kell öltözködni. Így a hölgyek a felkelés után felvett díszes, habos, fodros fehér pongyolájukat legfeljebb a reggelinél hordhatták még. Délelőtt otthon sima szabású, földig érő, de uszály nélküli gyapjú vagy pamut szövetruhát viseltek, esetleg kötényt kötöttek. Utcára angol szabású kabátot vagy kosztümöt, közepes méretű kalapot, arcfátyolt, szarvasbőr kesztyűt illett felvenni. Hasonló volt az útiruha is, de egyszerűbb és kényelmesebb szabású. A korzón posztóból vagy bársonyból készült, csipkével, muszlinnal díszített ruhában vagy kosztümben kellett megjelenni, melyet nyáron nagy és feltűnő díszes kalap, glaszékesztyű és napernyő, télen pedig prémgallér és muff egészített ki.

A középosztálybeli asszonyok akkor is átöltöztek ebéd után, ha nem vártak vendéget. Elvégre nem lehetett tudni, jön-e látogató. Ilyenkor az ún. fekete, selyem „vizitruhát” vették fel, amelyet legtöbbször a kelengyéjükben kaptak, s több éven keresztül is szolgálta őket. A jobbmódúak a látogatóruhát is gyakrabban cserélték, az újabbakat vendégségben viselték, a régebbit pedig otthon hordták. A reformruhák elterjedésével egyre népszerűbbé vált az otthoni vendéglátáshoz kifejezetten alkalmas, egyenes szabású, ún. tea-gown, ezt azonban főleg jó alakú fiatal nők engedhették meg maguknak.

Más-más öltözéket illett viselni a különböző esti programokon is. Hangversenyen például díszes, uszályos, magas nyakú selyemruha volt az előírás. Színházban a földszinten magas nyakú, világos színű uszályos ruhát kellett viselni, gondosan fésült és díszített hajjal. A páholyba azonban a nagy kalap és a drága ékszerrel díszített dekoltázs illett. A dráma több komolyságot kívánt, ezért az élénkebb színeket ajánlatos volt mellőzni. Operett-előadáson a szerényebb öltözet volt a megfelelő. „Minden feltűnőt, rikítószínűt átengedünk azoknak a hölgyeknek, akik a társaságon kívül állnak.” – írta egy divatlap. Operában, farsang elő- és utóidején hasonlóan öltözködtek, mint a színházak páholyában, sőt íratlan szabály volt az is, hogy szezonkezdetkor még a tavalyi ruhát kellett viselni, s az új toalettek csak az első premieren jelentek meg. A főszezonban, a bálok idején a félig kivágott, uszályos ruha kalap nélkül, értékes ékszerrel a hajban, csipkekesztyű, díszes legyező volt az előírás.

A ruhatár legszebb darabjai a báliruhák voltak – az életkortól függően muszlinból, selyemből, bársonyból készült ujjatlan, mélyen kivágott uszályos csodák, melyeket természetesen csak egyszer lehetett viselni. A következő alkalomra legalább a díszítéseket ki kellett cserélni. A bálokon a kontyba fésült hajat ékszer vagy virág díszítette, ugyancsak ékszer ragyogott a pompás, telt kivágásban, míg a kart könyökön túl érő csipke- vagy tüllkesztyű rejtette el, s csak a köves gyűrűt viselő ujjakat hagyta szabadon. A báli öltözék elengedhetetlen kiegészítője volt a ruhához illő legyező.

A férfiaknak nem volt szükségük sok ruhára, arról nem is beszélve, hogy komoly úriember nemigen törődött olyan csacskaságokkal, mint a divat. Azt azonban az uraknak is pontosan tudniuk kellett, hogy mikor mit illik viselniük. Zakóban csak a munkahelyen jelenhettek meg, sőt a tekintélyesebb ügyvédek, tanárok, orvosok ilyenkor is az ünnepélyes zsakettet részesítették előnyben. A zsakett minden nappali alkalommal megfelelt, még esküvőn is, de a konzervatívabb férfiak inkább a 19. században általános viselethez, a rendingote-hoz ragaszkodtak. Este frakkot kellett ölteni, bár századunk elején már egy zakószabású estélyi kabátot is viseltek. Ez volt a szmoking, amelyet nevéhez méltóan (smoking = dohányzó, angolul) inkább férfitársaságban, vagy oldottabb baráti összejöveteleken vettek fel. Fontos volt az is, hogy az ing, nyakkendő, gallér, kalap, sőt a cipő is harmonizáljanak egymással. Egy vasárnap délelőtti látogatás alkalmával például puha kalapban megjelenni megbotránkozást okozott volna.

A legszigorúbb előírások a császári és királyi udvarban voltak. A nők etikettöltözete konzervatív szabású, nehéz selyemből vagy bársonyból készült, 4-5 méter hosszú uszállyal. Fiatal lánynak a bemutatáskor fehér tüllt kellett viselnie, és csak a második, harmadik évben vehetett fel rózsaszín vagy világoskék színű ruhát. Ugyanabban a ruhában legfeljebb kétszer illett megjelenni. Polgári származású asszony csak magasan zárt fekete ruhában, kalap nélkül jelenhetett meg az uralkodó előtt.

Audiencián a férfiak viseletére a következő volt az előírás: redingote vagy zsakett, fehér vagy fekete szövetmellény, fehér kemény betétű ing álló vagy kihajtós keménygallérral, gyöngyház inggombbal, fekete-fehér mintás hosszú nyakkendővel, továbbá csíkos nadrág, hosszú fekete harisnya, fekete lakkcipő, cilinder vagy keménykalap és fehér glaszékesztyű. A redingote-t egyébként Magyarországon „ferencjóskának” is hívták, utalva az udvari etikettben betöltött szerepére.

*
Az öltözködési szabályok rendkívül bonyolultak voltak, s az egyes osztályokon belül még eltérőek is. Például ami az arisztokratáknál kívánalom volt, az a középosztálynál esetleg elítélendő! Így, akit nem gyermekkora óta oktattak rá, nemigen ismerte ki magát, s a szabályok elvetésével menthetetlenül elárulta „betolakodó” voltát.