2017. november 20.

Principissa. Fejedelmi feleségek Erdélyben

Szerző: Oborni Teréz

Asszonyom, Anyám adjon fenséged tanácsot, mit tegyek, hogy férjemet ne szeressem többé? – kérte anyja segítségét Mária Krisztierna Habsburg főhercegnő 1597-ben. A férj Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem volt, akit a hercegnőnek inkább gyűlölnie kellett volna, mintsem szeretnie, hiszen csalódások sorát élte át a zaklatott személyiségű Báthory mellett. Az európai dinasztiákból királyi vagy fejedelmi feleségként Erdélybe érkezett hölgyek élete szinte kivétel nélkül tragikus fordulatot vett. Olyan fordulatot, amelyet az elhunyt vagy elmenekült férjeik által rájuk hagyott helyzet idézett elő.

Erdély lett a végzetük? Igen, hiszen, bár idegenek voltak, szívük akkor is visszahúzott, amikor – különböző okokból – távozni kényszerültek. Otthon érezhették-e magukat e távoli és abban

a korban is félelmetes legendák ködébe burkolt tartományban? Nehéz elhinni, hogy igen, hiszen nem beszélték az itt élők nyelvét sem. Mégis miért ragaszkodtak Erdélyhez, talán szerelmi kötelék vonta ide őket? Megannyi kérdés, amelyre a királyi és fejedelmi asszonyok egyéni életútja adja meg a választ.

Az erdélyi fejedelmek feleségeit a magyar nyelvben a fejedelemasszony, latinul a „principissa” elnevezés illette meg. Ezek a kifejezések azonban csupán a magánéletbeli helyzetükre utaltak, semmilyen közjogi tartalommal nem bírtak. Általánosságban az adott időszak társadalmi közege, szokásjoga, leginkább azonban maga a fejedelem személye határozhatta meg, hogy a fejedelemasszony milyen hatalommal rendelkezett.

Az erdélyi fejedelem jogköre nem volt oly mértékben körülírva, törvényekkel körülbástyázva, mint a magyar királyok jogi helyzete, és a fejedelmi hatalomnak ez a változékony, a személyiségtől igen nagyban függő jellege, túlnyomó ereje lehetőséget adott a feleségek hatalmi befolyásának meghatározására. Erre pedig nem egy esetben sor is került a fejedelem kori Erdélyében.

A fejedelemasszonyok rendszerint várakat, uradalmakat kaptak férjeiktől, amelyeket mint saját tulajdonukat irányítottak, ha ehhez éreztek kedvet és ambíciót. Külön fejedelemasszonyi udvartartással rendelkeztek, udvarmester, tiszttartók álltak rendelkezésükre, a szobalányokon, öltöztetőkön, udvarhölgyeken (frauczimer-ek), a „vénasszony”-nak nevezett, afféle titkos asszonyi dolgokban jártas szolgálókon kívül.

Jagelló Izabella
(Krakkó, 1519. január 18.–Gyulafehérvár, 1559. szeptember 15.)

Jagelló „Öreg” Zsigmond lengyel király és Bona Sforza királyné leánya. A lengyel királyi udvarban, de itáliai reneszánsz uralkodók szellemében nevelkedett. Izabella nem tiltakozott a politikai házasság ellen, belenyugvással vette tudomásul, hogy egy nálánál több mint három évtizeddel idősebb királyhoz adják férjhez. 1537 novemberében a Váradon folytatott béketárgyalások közepette jött meg a levél Jan Tarnówski krakkói várnagytól, János király hívétől, amelyben javasolja a házasságot.

Paolo Giovio szerint János király, aki ekkor 52 éves volt, és nem örvendett túl jó egészségnek, nem nagyon akart megházasodni, de Fráter György rábeszélése hatékonynak bizonyult. Bethlen Farkas így ír ugyanerről:

„Mivel a férfikor fordulópontján volt, ugyanis már 52. évében járt, és mivel gyenge egészségi állapota is gyakran próbára tette, irtózott a házasságtól, de Pannónia előkelő tanácsurai sürgették, hogy adja föl nőtlenségét, s lépjen házasságra, hogy a nemes házasságból származó szeretetreméltó utóddal, a vér eme legértékesebb drágakövével Pannónia királyságát új ékességgel gyarapítva, és a gyermektelenség miatt már-már kihaló Szapolyai házat, mivel testvérbátyja is örökös nélkül halt meg a mohácsi vészben, annak ősi nevét felvirágoztassa. […] ezért rávették, hogy oly sok kimerítő fáradozás és a forgandó szerencsétől eltűrt különféle megpróbáltatásai után a nyugalom megszületése érdekében kérje feleségül Lengyelország királyának, I. Zsigmondnak a leányát.”

1539. január 31-én csak jelképes esküvőt rendeztek a krakkói palota tróntermében. A lengyel királyi alkancellár, Samuel Maciejowski ura nevében ünnepi beszédet mondott. A házasságkötésről készült királyi végzést szintén az alkancellár fogalmazta, melynek kis részlete rámutat a dinasztikus kapcsolat lényegére: „szentséges királyi felsége meg van győződve arról, hogy ez a barátsághoz járuló új kapocs nemcsak mindkét királyi családot, hanem a szomszédos országokat, Magyarországot és Lengyelországot sokkal erősebb szálakkal és csaknem acélkemény kötelékkel fogja összekötni.”

Az esküvő és a koronázás Székesfehérváron, a menyegző Budán zajlott le 1539. március 2-án – királyi esküvőhöz méltó külsőségek közepette. Az esketést és a koronázást az idős Várday Pál celebrálta, feltehetően Ferdinánd beleegyezésével.

János Zsigmond születését és rögtön utána János király halálát követően a királyné nehéz helyzetbe került, apjához és anyjához is levelek sorát írta, nem tudta, mitévő legyen egy idegen országban, friss özvegységében, ismeretlen urak politikai játszmáinak kitéve. Hiszen még alig 21 éves, hogyan is tudná ő egy ország terhét magára venni! Érdekes adalékkal szolgál a királyné életéhez titkárának, Piotr Porembskinek Budáról írott levele Bona királynéhoz: Izabellát fogva tartják Budán, és sok főúr (Bebek Ferenc, Perényi Péter, a Balassák) a Habsburgokhoz húz, ezért elfogatják a Lengyelországból érkező üzeneteket, a szolgákat kikérdezik. Kéri, hogy Bona tegyen valamit leánya érdekében.

Izabella királyné életének következő sorsfordító pillanata: Buda eleste. Ez időből maradt fenn a közismert történet, amikor is a szultán követe előtt, aki kétségbe vonta, hogy a csecsemő a királyné gyermeke, Izabella egy váratlan mozdulattal keblét lemeztelenítette, és ott helyben megszoptatta a gyermeket. A szultán csausa zavartan fordította el tekintetét…

Egy másik fennmaradt történet szerint amikor Szulejmán szultán a magyar főurakat magához kérette, Izabella és gyermeke is a „meghívottak” között volt, a királyné azonban visszaüzente a szultánnak: nem illő, hogy egy özvegyasszony idegen férfiak sátrába vonuljon. Remélte, hogy gyermekét is kimentheti ezáltal a veszélyből, de amint tudjuk, nem így történt: a kisfiút egy dajkának kellett elvinnie.

Miután Budáról kiűzetett, a királyné egy ideig Lippán, majd 1542 tavaszától 1551 nyaráig a Gyulafehérvári volt püspöki palotában rendezkedett be. Ez az évtized a Fráter György helytartóval folytatott szűnni nem akaró ellenségeskedések, ádáz viták időszaka volt. György barát szeleburdi, komolytalan, megbízhatatlan, feleslegesen pénzt költő, uralkodásra alkalmatlan személynek tartotta az özvegy királynét. Összetűzéseik a palota és a királyné személyes „költségvetése” körül robbantak ki legtöbbször, Izabella ugyanis pénzt akart szerezni ahhoz, hogy Krakkóban vagy Budán megszokott udvartartását berendezhesse, csinosíthassa a palota termeit, a barátnak azonban nem voltak fontosak az élet ezen területei. 1549-ben a nyírbátori szerződéshez vezető tárgyalásokat is a királyné nevében, de annak tudta nélkül folytatta le, majd fegyverrel fenyegetve kényszerítette arra, hogy aláírja a lemondását, és az Erdély feletti uralmat átadja Ferdinándnak.

Pedig a királyné már valódi felnőttként viselkedett, egyre nehezebben tűrte a barát folytonos gyámkodását, és egyre többet gondolkodott az ország és fia, János Zsigmond választott király dolgain. Kiszorították nemcsak a hatalomból, de Erdélyből is. Kegyetlenül meggyűlölte György barátot, nem véletlenül maradt fenn a históriában, hogy amikor lengyelországi száműzetésében elérte a hír Fráter György haláláról, dühödt kárörvendéssel fogadta. A kényszerű lengyelországi emigráció éveiben (1551–1556) fiát trónörökösként igyekezett nevelni, országából elűzött királyfiként, akinek azonban vissza kell kapnia jogos tulajdonát. Fia és fiának házassága érdekében a későbbiekben is mindent megtett, előbb Ferdinánd egyik leányát, majd egy francia királylányt igyekezett megszerezni neki, sikertelenül.

Izabella királyné igazi fénykora a visszatérés után, az 1556–1559 közötti esztendőkben – immár Fráter Györgytől megszabadulva – érkezett el. Magához ragadta a kormányzás minden ágát, köztük a pénzügyek legfőbb igazgatását is. Uralkodása alatt igazi királynéi udvartartást alakíthatott ki. Itáliai kárpitok, bútorok díszíthették végre a gyulafehérvári palotát, ahová visszaköltöztek, és sem ebben, sem másban nem hagyta, hogy irányítsák, felülbírálják döntéseit. Ékszereket is jócskán beszerezhetett magának, amelyek közül opálokkal díszített násfáját megőrizte a történelem. Ekkor vált láthatóvá igazán egy királyi udvarban nevelt, felnőtt, céltudatos nővé érett uralkodónő személyisége.

Hamarosan elegük is lett az erdélyi uraknak a királyné hatalmából. 1558-ban lázadást szerveztek ellene, amelynek célja az volt, hogy fiát egyenrangú társuralkodóként ismertessék el vele, remélve, hogy a gyengébb jellemű János Zsigmondra inkább tudnak befolyást gyakorolni, mint a királynéra. Szemére vetették, hogy lengyel és olasz udvaroncokkal, kegyencekkel veszi közül magát, nekik juttat anyagi javakat, tisztségeket. Izabella a lázadó urakat kegyetlenül kivégeztette.

Lengyelországból visszatérve, a kíséretében vele érkezett urak között volt Nisovszki Szaniszló – magyarosan írva a főúr nevét –, akihez állítólag gyengéd szálak fűzték a királynét. Velence bécsi követének jelentése szerint – egyelőre más forrás nem erősíti ezt meg – a királyné egy sikertelenül elvégzett művi abortuszba halt bele azon az őszön. Negyvenéves volt.

Szapolyai János és Jagelló Izabella házassági szerződésének főbb pontjai

• Zsigmond király 70 000 magyar aranyforint értékű hozományt ad leányának, és ehhez János király hitbérként kétszer ennyit ad hozzá, azaz köt le birtokokban, várakban, javadalmakban.
• A várakat és uradalmakat a leendő királyné teljes jogon bírja, a kapitányok, egyéb tisztségviselők hűségesküt tesznek Izabellának. (Az uradalmak a következők voltak: Solymos, Lippa, Déva, Csicsó, Kis-Küküllővár várak és uradalmak, Tokaj, Tállya és Regéc várak jövedelmeinek fele része, Debrecen városa és a kassai harmincad.)
• Ha János király előbb meghalna, és Izabella újból férjhez menne, akkor hozományát készpénzben visszakapja.
• Az ígért birtokok átadásához János fél éven belül megszerzi Ferdinánd király beleegyezését is. (Ha ez nem sikerülne, akkor a hitbér összegét János király köteles elküldeni Zsigmond királynak Krakkóba, vagy letétbe helyezni Velencében vagy egy Fugger-bankházban, addig is, amíg Izabella hitbérét neki törvényes módon nem biztosítja.)
• Viszonzásképpen a lengyel király is két (illetve három) hónap alatt elküldi leánya hozományának hátralékban maradó részét.
• A lengyel király és felesége kijelentik, hogy leányuk iránti rendkívüli szeretetből adnak ilyen hatalmas összegű hozományt. (32 000 forintot készpénzben, a többit ékszerekben, gyöngyökben, dísztárgyakban.)
• A magyar követek – 140 000 aranyforint büntetés terhe alatt – garantálták, hogy uruk teljesíti a feltételeket.
• Végül: Izabella évi 2000 forint ajándékot kap a szászok Szent Márton-napi adójából.

Habsburg Mária Krisztierna
(Graz, 1574. november 10.–Hall, 1621. április 6.)

Meglehetősen zavaros korszakot jelentett az Erdélyi Fejedelemség történetében Báthory Zsigmond uralkodása (1588–1602), aki szintén idegenből hozott feleséget, a dinasztiák közötti szövetség megpecsételése céljából. Mária Krisztierna Habsburg főhercegnő volt, II. Ferdinánd császár és király húga. Apja Károly főherceg (1540– 1590), anyja Mária bajor hercegnő (1551–1608). Báthory Zsigmond többszöri lemondásai sorában egy alkalommal felesége, Habsburg Mária Krisztierna is ellátta ideiglenesen, régensi felhatalmazással az ország kormányzását, ezt azonban már eleve csak átmeneti megoldásnak szánták, addig, amíg a Rudolf császár által Erdély élére kormányzóként kijelölt Miksa főherceg meg nem érkezik. A főherceg ugyan soha nem jutott el Erdélybe, Báthory Zsigmond viszont rövid időre újra visszatért, és ekkoriban feleségével együttesen viselte a fejedelmi címet – magukat „Erdély fejedelmei”-nek (Transylvaniae Principes) nevezték.

A családi feljegyzések szelíd lelkű, komoly, engedelmes kislányként emlékeznek meg Mária Krisztiernáról. Felnőttkori képén nem a szépsége, inkább tiszta, komoly tekintete, kedves lénye a megragadó. Grácban és Münchenben nevelkedett, kitűnően írt és fogalmazott, ami még a legjobb neveltetésben részesült hölgyek között is kimagaslónak mondható. Latinul is jól tudott, és ennek nagy hasznát vette Erdélyben. Ugyan jobbára szerénynek, visszafogottnak mutatkozott, mégis rendelkezett az uralkodói családban felnőtt hölgyre jellemző magabiztossággal. A dinasztia törvényei rá is vonatkoztak: ott kellett nőként szolgálnia a Habsburg-politika érdekeit, ahol szükség volt rá. Ez a hely pedig Erdély volt.

A Báthory Zsigmond fejedelem és I. Rudolf császár közötti szövetséget megpecsételő házasság a gráci lánykéréssel és jelképes esküvővel kezdődött. A nagytemplomban a fejedelmet nagybátyja, Bocskai István helyettesítette a vőlegény szerepében. Talán itt szövődött az a bizalmas barátság, ami a későbbiekben Erdélyben is jellemezte a főhercegnő és Bocskai kapcsolatát.

Mária Krisztierna 1595 júniusában indult el Erdélybe a Felvidéken keresztül, nagy kerülővel és hosszú, szenvedésekkel teli úton. Mintha az utazás nehézségei előrevetítették volna azokat a megpróbáltatásokat, amelyeken a távoli és általa kissé félelmetesnek tartott tartományban keresztül kellett mennie. A negyven hintóból és fegyveres lovasokból, egyházi személyekből álló menetet édesanyja kísérte egy darabig.

A menyasszony az utazás alatt végig magas láztól szenvedett, „naponként kirázza a hideg, sápadt, egészen megváltozott” az Erdély felé vezető utazás során – írta édesanyja. A súlyos lázas betegség miatt többször kellett kényszerpihenőt tartaniuk Bécsújhelyen, Pozsonyban. Majd a Vág völgyén, Kassán keresztül értek Kolozsvárra július végén, ahol óriási ünnepléssel fogadták a küldöttséget. Az esküvő augusztus 6-án zajlott le, miután a fejedelem néhány nappal korábban egy, a szabadban felállított sátorban ismerkedett meg leendő asszonyával.

A kedves, művelt, finom hölgyet igen bizalmas viszony fűzte édesanyjához, legalábbis erről tesznek tanúbizonyságot hozzá írott levelei. Neveltetése és édesanyja tanácsai is hozzájárultak ahhoz, hogy nemcsak jó szívvel elfogadta a dinasztia érdekében kötendő házasság tervét, de őszinte, nyitott szívvel közeledett Zsigmondhoz, leendő férjéhez is. Saját levelei szerint meg is szerette a zaklatott lelkivilágú, változékony hangulatú és természetű ifjút.

Zsigmonddal kötött házassága azonban súlyos emberi és politikai kudarcba torkollott amiatt, hogy a fejedelem – nem tudjuk, milyen okból – képtelen volt a házaséletre. Alfonso Carillo atya, Zsigmond gyóntatóatyja és legfőbb tanácsadóinak egyike szerint valamiféle természetbeni fogyatkozás (naturae defectus) lehetett ennek oka. Mivel a megkötött házasság „elhálása” nem történt meg, az jogi értelemben véve érvénytelenné vált. Ezt a válási procedúra idején három belső szobalány is tanúsította, így a válás kimondásához kétség sem férhetett. Erre 1599-ben került sor.

Mária Krisztierna az Erdélyben töltött években mindent megtett annak érdekében, hogy segítse Zsigmondot a nehéz helyzet megoldásában, amikor magára maradt kormányzóként, igazi kötelességtudó Habsburg-lány módjára igyekezett részt venni a döntésekben, megismerni a gondjaira bízott ország szokásait, kormányzati rendjét. Zsigmond egyik visszatérése után, 1597-ben abban is megállapodtak, hogy testvéri viszonyban, de együtt fognak maradni és élni, s együtt kormányozzák Erdélyt. Zsigmond férfiúi önbecsülése azonban mindinkább összeomlott, kapkodott, hol kedvesen közeledett, hol látni sem bírta feleségét, aki eközben Fogarason, Kővárban tengette napjait, és várta a végkifejletet. Egyre nagyobb kétségek gyötörték, ezeket édesanyjának írott leveleiből tudjuk, de a korabeli posta lassúsága miatt igen sokára jöttek meg a válaszok.

Ezekben a hónapokban egyedül Bocskai volt bizalmas jó barátja, távoli édesanyján kívül vele osztotta meg legbensőbb titkait, és igyekezett az ő tanácsait követni. Végül 1599-ben a főhercegnő, akit időközben Erdélyben nagyon megszerettek kedvessége, a helyi viszonyok megismerésére mutatott igyekezete és barátkozó természete miatt, visszatért Ausztriába, szülei udvarába. Sokat bánkódott az Erdélyben történtek miatt, remélte, hogy Zsigmond egyszer még visszatér hozzá. Mígnem 1607-ben a tiroli Hall városka kolostorába vonult. Itt érte a hír 1613-ban Zsigmond haláláról, és itt is hunyt el Erdély szeretve tisztelt „végzetes asszonya”.

Többé nem akar engem látni
Részletek Mária Krisztierna édesanyjához írott leveleiből

„Ő ma bejött hozzám és így szólt: mondanivalója volna számomra. Nem tudja, mi történt vele, hogy az Isten bünteti-e, vagy gonosz emberek átka fogott rajta. Mert azelőtt ő is olyan volt, mint a többi férfi, de most többé nem. […] Megkérdeztem tőle, hogy már korábban is észlelte-e ezt magán, mire azt felelte, hogy nem. Csak a lakodalom előtt három nappal fogott gyanút, de akkor nem gondolta a dolgot komolynak, remélte, hogy elmúlik, többször is bement a templomba és könyörgött, hogy múljék el róla. Ha tudta volna, hogy nem múlik el, nem engedte volna, hogy megeskessenek bennünket” – írta Mária Krisztierna 1595. december 25-ei levelében. Később beszámolt anyjának arról is, hogy a fejedelem mindenféle varázslatos gyógymódot kipróbált, de semmi sem használt. Egy alkalommal pedig keservesen sírva panaszolta feleségének, hogy belehal, ha nem segítenek rajta hamarosan. A titokba beavatott Bocskai hallgatásra intette a fejedelemasszonyt.

A fejedelem 1597. január közepén indult Prágába, hogy elindítsa a válási procedúrát, és megegyezzen Rudolffal a fejedelmi trónról való lemondása feltételeiben. Az elindulása előtti éjszakán utoljára felkereste feleségét, s hogy mi történt köztük, arról Krisztierna anyjához írott leveléből értesülünk: „éjjel fél 11-kor jött, s úgy 3 óra körül ment el. Ilyen finoman kedves még sohasem volt hozzám, bár nem sokat beszélt. Bocskainak jelenlétemben megparancsolta, hogy az én tudtom nélkül semmilyen intézkedést az országban ne tegyen. Miután Bocskai elment, arról beszélt, hogy a császár, fenséged és én magam is mennyire megtiszteltük őt, amikor elvállaltam, hogy feleségül megyek hozzá, ebbe a messzi és veszélyes országba, s amikor őt oly szívből szerettem, amit ő nagyon nagyra értékel. Mivel azonban az Isten őt bünteti, ahogy ezt én is tudom, az irántam való szeretetből és az Ausztriai Ház iránti becsülésből ezt az ügyet végleg le akarja zárni. […] Közben mindketten sírtunk. Másnap a nuncius azt mondta, hogy férjem utasította őt, mindent adjanak meg nekem, amit csak kívánok, de ő többé nem akar engem látni.”

Brandenburgi Katalin
(Königsberg, 1604. május 28.–Schöningen, 1649(?). augusztus 27.)

Apja Hohenzollern János Zsigmond brandenburgi választó, anyja Anna porosz hercegnő volt. Katalin kilencévesen veszítette el édesanyját, ezt követően feltehetően nővére férjének, Gusztáv Adolf svéd királynak az udvarában nevelkedhetett. Bátyja, György Vilmos herceg kimagasló politikus volt a korszakban, a harmincéves háborúban jelentékeny szerepet vállalt a protestáns szövetség oldalán. Bethlen Gábor 1625-ben kezdeményezte a dinasztikus és szövetségi céllal létrehozandó házasságot, amelyet a Porta is engedélyezett.

Brandenburgi Katalin Bethlen második feleségeként érkezett Erdélybe, és helyzetét külön megnehezítette az első hitves, a buzgó kálvinista Károlyi Zsuzsanna emlékezete, aki a klasszikus, szigorú fejedelemasszonyt mintázta a fiatal éveiben mulatságokra igen hajló fejedelem mellett. A köztük lévő szeretetteljes, szoros érzelmi kapocs közismert volt a kortársak körében is. Katalin különleges helyzetét a fejedelemasszonyok között az jelentette, hogy ő utóbb fejedelem lett. Bethlen ugyanis végrendeletében őt jelölte ki utódjának, sőt, fél évvel a halála előtt meg is választatta a rendekkel, igaz, kormányzóként mellé jelölve öccsét, Bethlen Istvánt. De mégiscsak ő lett a fejedelem. A forrásokban nem egy esetben találkozunk azzal, hogy nem principissának, hanem princepsnek nevezik Katalint. Az ellene forduló erdélyi rendek azonban alig egy év alatt ellehetetlenítették uralmát, és a tényleges uralkodásra tett gyenge kísérleteit is alapjaiban zúzták szét.

Bethlen Gábor és Brandenburgi Katalin esküvőjét 1626. március 2-án tartották Kassán. A fényes küldöttséggel érkezett ifjú ara alig egy nappal korábban ismerkedett meg leendő férjével. Bethlen ekkor 46 éves volt, kissé megfáradt, a sok lovaglástól elgyötört tartású ember. A lakodalmi ünnepségek egy hétig tartottak, a korszak minden külsőségét felvonultatva, tűzijátéktól a vendégeket mulattató bohócokig. Katalinnál 24 évvel volt idősebb férjura, ami még nem lett volna túl nagy baj, annál inkább az volt, hogy nem tudjuk, vajon milyen nyelven beszélhettek egymással, hiszen a fejedelemasszony németül és franciául beszélt, Bethlenről nem ismert, hogy mennyire tudhatott németül. Azt talán feltételezhetjük, hogy köznapi szinten azért megértették magukat egymással, ez azonban az igazi kapcsolat kialakulásához kevés lehetett.

A források információi alapján annyi bizonyos, hogy a fejedelem tisztelettel és megbecsüléssel közeledett ifjú hitvese felé, sőt, ahogy teltek az évek, talán bele is szeretett, de mindenképpen szórakoztatta a vidám, nevetős, mindenféle tréfára-bolondozásra kapható hercegnő. Egyes történészi vélemények szerint ezzel magyarázható, hogy Bethlen a végrendeletében a fejedelemséget feleségére hagyja, akiről pedig látnivaló volt, hogy nem nagyon érdeklik az ország dolgai, sőt, viselkedésével nagy ellenszenvet váltott ki az erdélyi urakban. Az emlékíró Kemény János különösen utálta Katalint, de mások is. Az udvarban tartózkodó Don Diego de Estrada táncmesternek volt csak más a véleménye, aki szerint Katalin kedves, vidám, jólelkű teremtés volt. Szerette a táncmulatságokat, a lovaglást, élvezte és szívesen vette a férjétől kapott ruhákat, ajándékokat, ékszereket. A fejedelem pedig nem fukarkodott, mindenféle külországokban beszerezhető földi jóval, illatszerekkel, ékszerekkel, textilekkel, játékokkal látta el feleségét.

Katalin igazi úrnőként élvezte a neki jutott gazdagságot, és azt az udvarlást, amelyben az erdélyi urak részesítették. Kemény szerint több szeretője is volt, de különösen nagy szerelembe esett Csáky Istvánnal, akit kegyenceként tartott, értéktárgyakat, birtokokat adományozott neki. Csáky a visszaemlékezések szerint a kor egyik legszebb férfija volt, igazi lovag, jól beszélt latinul, németül, és állandóan a fejedelemasszony körül sürgölődött.

Bethlen halála után nagyot változott a helyzet. Katalin most már fejedelem lett, az erdélyi urak nagy bosszúságára, akik ki nem állhatták a „német asszonyt”. Katalin Bethlen halálát követően is fenntartotta az udvari mulatságok és álarcosbálok szokásos rendjét. Politikai-kormányzati ügyekbe nem akart, de nem is tudott volna bekapcsolódni. Mentségére mondva jegyezzük meg, hogy egy ideig talán mégis komolyan vette a férje által rá hagyott feladatot, mert bátyjához írott levelei között fennmaradtak olyanok is, amelyekben azt kérte, küldjenek hozzá Erdélybe kormányzati ügyekben jártas szakembert, mert egyedül nem boldogul ennek az országnak az irányításával. György Vilmos azonban ügyet se vetett ezekre a levelekre.

Erdélyben eközben egyre szövevényesebbek lettek az intrikák Katalin körül. Minden rendelkezését fölülbírálták, magánjövedelmeinek kezelésétől megfosztották. A fejedelemasszony pedig eközben Csákyhoz fűződő érzelmei kelepcéjében vergődött. Birtokokat akart neki adományozni, de az ellenzék megakadályozta egy majdnem verekedésbe torkolló országgyűlésen. A rendek úgy határoztak, hogy Katalin csak mások jelenlétében találkozhasson Csákyval, aki egyébként nem is jöhetett be Erdélybe. Leveleiket Bethlen István kormányzó elolvasta. Esterházy Miklós nádor szerint Katalin inkább rabságban élt Erdélyben, mintsem hogy uralkodott volna. Amikor végül megkísérelték lemondatni, megkérdezte az erdélyi urakat, hogy mi bűnt követett el ő, ami miatt az egész ország ennyire meggyűlölte, Mikó Ferenc azt felelte, hogy semmit. Az a baj, hogy asszony, és ezért alkalmatlan a kormányzásra és a fejedelemségre, mert Erdélynek férfira van szüksége, aki képes megvédelmezni a külső veszélytől.

Csákyval nem szűnt meg a kapcsolata egészen 1634-ig, amikor is Katalin rájött, hogy a lovag már régóta csak pénzt és ékszereket csal ki tőle, és hitegeti, hogy hamarosan közös életet kezdenek. Pereskedés kezdődött köztük, amely egészen 1641-ig húzódott, amikor Katalin értéktárgyai egy részét visszakapta. Katalin utolsó bosszúja férjének gyűlölt öccsét, Bethlen Istvánt érte el, aki 1630-ban szintén pályázott a fejedelemségre, de az országgyűlésen Katalin első szavazata mégis döntő befolyással bírt, és ő a másik jelöltre, Rákóczi Györgyre adta le voksát – ezzel meghatározva a szavazás további menetét.

1631-ben csalódottan költözött ki Erdélyből, s a bécsi udvarban ismerkedett meg Ferenc szász-lauenburgi herceggel, akivel 1639-ben kötött házasságot, majd német földre költöztek, és életének utolsó éveit az erdélyi fényűzéshez képest szűkös körülmények között töltötte.

Lorántffy Zsuzsanna
(Ónod, 1600–Sárospatak, 1660. április 18.)

Apja Lorántffy Mihály, édesanyja zeleméri Kamarás Borbála. Zsuzsanna kilencévesen veszítette el édesanyját, és öt évvel később apja is meghalt. A család központi birtoka Sárospatak volt, itt nevelkedett a kislány is, majd 16 évesen lett az akkor 23 éves Rákóczi György felesége. Szepsi Laczkó Máté szerint a leányka értelmes, kedves, szelíd természetű volt. Házasságukat a harmonikus szeretet, egymás megbecsülése és segítése, igazi szövetségesi kapcsolat jellemezte, amelyet mélyen áthatott a református vallásosság. Zsuzsanna a jó gazdaasszony igazi archetípusa, akinek gazdasága maga volt a fejedelemség egésze, majd később, férje halála után ismét az ősi birtok, Sárospatak.

Élete, színes egyénisége révén talán ő a legismertebb az erdélyi fejedelemasszonyok közül, éppen ezért itt csak két momentumot ragadnék ki személyiségével kapcsolatban. Az egyik a maga korában kimagasló szellemi nyitottság, igényesség, kíváncsiság, amely általában véve nem jellemezte a hölgyeket az idő tájt. Tudhatjuk, hogy rengeteg családi és háziasszonyi-gazdálkodói feladata volt a kertműveléstől az uradalmak ellenőrzéséig, és csodálattal szemléljük, hogy mégis maradt ideje, energiája olvasni, könyveket gyűjteni, vallási gondolatokról elmélkedni, és egy kis értekezésben maga is véleményt formált egynémely kérdésben. Igaz ugyan, hogy könyvecskéje igen erős támadást váltott ki tudóskörökben.

A másik, ami megadatott neki, a méltóság. A szó lehető legtágabb értelmében, nemcsak a férje melletti fejedelmi méltóságot értve ezen, hanem az élet minden területén viselkedésében, tevékenykedésében, leveleiben, a nehéz helyzetek elviselésében, véleményének kiformálásában. Személye soha nem tűnik földhözragadtnak, kicsinyesnek. Férje, majd fiai sok apróbb-nagyobb politikai kérdésről tájékoztatták, véleményét kérték, és mindig megfontoltan, magas erkölcsi mércével mérte-vizsgálta meg a helyzetet, adott választ vagy nyilvánított véleményt. Ugyan nem tudjuk, miféle iskolába járt, feltehetően otthon tanult meg írni-olvasni, mégis, számos kutató állapította meg, hogy milyen kitűnő íráskultúrával rendelkezett – és akik jó néhány évszázad múltával olvassuk leveleit, nagyrészt ezekből ismerhetjük meg személyiségét. Leveleiből tárul elénk nyitott, szeretetteljes és sokoldalú emberi lénye, akinek szerencsére fejedelemasszonyi helyzetének köszönhetően megadatott, hogy kamatoztathassa adottságait.

Mindazonáltal ő sem volt szent. Vitathatatlanul kiderül a forrásokból, hogy két fia, György és Zsigmond közül az utóbbit szerette jobban. Ezt később a fejedelemmé lett György nemcsak érezte, éreztette is édesanyjával, különösen élete vége felé. Öreg Rákóczi György halála után nehéz levélváltások voltak a fiú és anyja között, de Zsuzsanna megértően, segítő szándékkal válaszolt az őt ért bántásra. Fia mellé állt a csúfosan végződött lengyelországi hadjárat után is. Személyiségében, cselekedeteiben ez a leginkább megragadó, a lelki nagyság.

Klasszikus fejedelemasszonyok

A 17. századi Erdélyben a klasszikus fejedelemasszony típusának első alakja Bethlen Gábor első felesége, Károlyi Zsuzsanna volt. A „modell”-t azután Lorántffy Zsuzsanna személyisége tette tökéletessé, de ebbe a sorba illeszthető Báthory Zsófia és Bornemissza Anna fejedelemasszonyi szerepköre is. Ezek a házasságok szerelmi kapcsolatokon alapulva jöttek létre, a felek között az őszinte érzelmi kötődés vagy már kezdetben is megvolt, vagy igen hamar kialakult. Mindegyik pártól maradtak fenn levelek, amelyekből erre következtethetünk. I. Rákóczi György kissé aggodalmasan írta egy alkalommal fia Báthory Zsófiához fűződő érzelmeiről: „ennek az mi fiunknak bolond és rendfelett való szeretetit naponként inkább vesszük eszőnkben mátkájához…” A leány ugyanis katolikus volt, mégis elfogadták György fiuk érzelmeit, igaz, később a frigy érdekében kényszerítették Zsófiát, hogy térjen át a református hitre. A hölgyek életvitelét döntő mértékben meghatározta a vallásukhoz való mély kötődés, ami természetesen a korban általánosan jellemző volt.

Általában nem vagy kevéssé vettek részt fejedelmi férjeik politikai ügyeiben, döntéseiben, bár sokszor előfordult, hogy Lorántffy Zsuzsanna véleményt nyilvánított egy-egy kérdésben, s Bornemissza Annáról bizonyos források állítják, hogy sokszor férje helyett Teleki Mihállyal ketten hoztak döntéseket. Mégis, általában véve a fejedelmi udvartartás életének megszervezése, háborúban lévő férjeik helyett a gazdaság irányítása, bizonyos mértékű – mai kifejezéssel élve – logisztikai menedzselés volt a feladatuk. Mint afféle jó gazdasszonyok felügyelték és elszámoltatták a tiszttartókat és a gazdálkodás kisebb-nagyobb tisztségviselőit, számadásokat vezettek vagy vezettettek, a férjeik által rájuk bízott feladatokat hajtották végre. E tekintetben a dunántúli, felvidéki főúri rezidenciákat igazgató feleségek életviteléhez volt leginkább hasonlítható az erdélyi fejedelemasszony élete. Azonban mindannyian tisztában voltak saját pozíciójukkal és az ahhoz tartozó felelősséggel. Igyekeztek a fejedelmi udvartartás rangját és fényét személyes munkálkodásukkal, tevékenységükkel is emelni, természetesen jellemükből fakadó módon és mértékben. Mindannyian – még a leginkább visszafogott Károlyi Zsuzsanna is – élvezték a rangjuk nyújtotta külsőségeket és pompát, a fejedelmi palota egyre szépülő berendezését, a fogadásokat, a ruhákat, dísztárgyakat és a fejedelmi léttel együtt járó eleganciát.

Bornemissza Anna
(1630 körül–Ebesfalva, 1688. augusztus 3.)

Apja Bornemissza Pál jenői kapitány, majd udvari főkapitány és a mezei hadak főgenerálisa. Gyermekkorát Jenőn és Munkácson töltötte, neveltetéséről nincsenek pontosabb ismereteink. 1650-ben vagy 1653-ban ment nőül Apafi Mihályhoz. Apafi részt vett az 1657. évi lengyel hadjáratban, és ott a krími tatárok fogságába esett. Anna feladata volt a váltságdíjhoz szükséges pénz összegyűjtése, ahogyan szinte minden rangosabb erdélyi családban arra kényszerültek, hogy férjeket, fiúkat váltsanak ki a rabságból. Három év alatt 12 000 tallért gyűjtött össze, így szabadította meg férjét a fogságból, aki 1660 októberében tért vissza Erdélybe. Férjéről sok korabeli feljegyzés mondja, hogy jólelkű ember volt, de hiányzott belőle a férfias akaraterő, elszántság. Így aztán az ország dolgait felesége és másod-unokatestvére, Teleki Mihály kancellár vette kézbe és igazgatta.

Cserei Mihály szerint nagy baj volt az országra nézve, hogy a fejedelemasszony „magát az ura tisztébe és hivatalába […] elegyítette”. De azt is ő írta róla, hogy „egészségtelen, száraz asszony vala, nem is gyönyörködék soha a pompás öltözetekben”. Mivel sokat betegeskedett, nem kedvelte a mulatságokat, udvari rendezvényeket, és féltékenyen figyelte a főúri hölgyek díszes öltözetét, forgolódását ilyen alkalmakkor, sőt, igen féltékeny is volt a fejedelemre, akit nemegyszer annyira felbosszantott, hogy az meg is verte – tudjuk meg Csereitől, aki azonban gyűlölte Annát, ezért szavainak nem feltétlenül kell hitelt adnunk.

Valószínűleg tényleg nagy hatással lehetett férjére, és betegeskedését, rossz hangulatát magyarázhatja, hogy 14 vagy 16 megszületett gyermeke közül csak egy, az 1676-ban született Mihály maradt életben. A gyermekei halálát kegyetlenül megszenvedő anyának nemegyszer egyedül kellett ezzel szembenéznie, de mélyen vallásos lénye Isten akaratában talált vigasztalást.

Férjét gondoskodó hitvesként, szeretettel vette közül, de különösen házasságuk második felében úgy kezelte, mintha inkább gyermeke lett volna, aggodalmasan, féltve, gondoskodva. Annyi bizonyos, hogy nagyon szoros érzelmi kapocs volt kettejük között. Anna mindvégig fájlalta, hogy a főrangú erdélyi családok enyhe lenézéssel viseltettek irántuk, a fejedelmi pár iránt, férjét sokszor kinevették, nem vették komolyan. Minthogy Anna megingathatatlanul megbízott Telekiben, a fejedelmet is rávette, hogy Teleki tudta nélkül semmilyen országos ügyben ne döntsön. Ő maga is szinte minden apró eseményről értesítette a kancellárt, akinek tudta és beleegyezése nélkül semmi sem történhetett az országban. Levelezésük nagyrészt politikai kérdésekről, Erdély és a Porta pillanatnyi helyzetéről, belpolitikai eseményekről szólt, de magánéleti nehézségeit is megosztotta Telekivel.

A fejedelmi udvartartás szervezésével, a gazdálkodás ellenőrzésével szintén sok időt töltött, ezt bizonyítják fennmaradt számadáskönyvei és híres szakácskönyve is. Apor Péter feljegyzései szerint Anna katolikusellenessége alig ismert határokat, holott a fejedelem maga nem sokat törődött ezzel a kérdéssel. Mélyen elítélte a rekatolizáló korábbi fejedelemasszonyt, Báthory Zsófiát. Bornemissza Anna halálát Apafi fejedelem így írta le: „1688. aug. 3-án az én szerelmes feleségemet, aki minden keserves és bajos dolgaimnak társa volt, elfelejthetetlen szomorúságomra szólítá ki Isten estve tíz óra felé Ebesfalván.”

Külhoni asszonyok Erdélyben

A külföldi dinasztiákból származó nők esetében annyit mindenképpen megállapíthatunk, hogy sorsuk nem kevésbé volt hányatott, mint az országé, ahová kerültek. Életútjukat sok hasonlóság fűzi össze, ketten nagy dinasztiák szülöttei voltak, a harmadik egy kisebb, de mégis rangos család sarja. Uralkodni érkeztek Erdélybe, szép reményekkel, nagy uralkodók mellé, de életüket megnehezítette férjük halála vagy különössége, a fordulatokban nem szűkölködő magyar-erdélyi történelem. A számukra adatott hatalommal csak részben tudtak-tudhattak élni, hiába helyezkedtek el a korszak nőtársadalmának legfelső köreiben. Életútjaik: megannyi elgondolkodtató és tanulságos történet.

Kezdjük a sort Bona Sforza itáliai származású lengyel királyné leányával, Izabellával, aki másfél évtizednyi küzdelem után, életének utolsó esztendeiben találhatta meg uralkodói önmagát. Izabella királyné ugyan Szapolyai János halálát követően mint az ifjú herceg, János Zsigmond választott magyar király gyámja és anyakirályné uralkodott, a negyvenes években azonban ténylegesen Fráter György tartotta kézben a hatalmat a Szapolyai-uralom alatt álló országrészben. Izabella rövidre szabott tényleges uralkodása (1556–1559) idején kezdtek kiformálódni a későbbi erdélyi fejedelmi hatalom jellegét meghatározó, törvényekben szabályozott kormányzati sajátosságok, uralkodása már ez okból is fontos időszak volt. Izabella volt az, aki Lengyelországból visszatérve magához ragadta a kormányzás ágainak irányítását, még a legnagyobb szakértelmet kívánó pénzügyeket sem engedte ki a kezéből.