Szerző: Földi András

A római jog a prostitúció jogi szabályozása terén is máig érvényes tanulságokkal szolgál. A rómaiak igen hamar rájöttek arra, hogy célszerűbb a prostitúciót – korlátozott keretek között és szigorú hatósági ellenőrzés alá helyezve – megtőrni, mint abszolút módon betiltani és büntetni. A „megtűrés” nemcsak a szigorú állami felügyeletben nyilvánult meg, hanem különféle jogi korlátozásokkal is igyekeztek elvenni az örömlányok kedvét az ősi mesterség űzésétől. Csodára persze a római jog sem volt képes: a császárkorban egyre inkább elfajuló prostitúció ellen már a büntetőjogi szankciók is hatástalannak bizonyultak. Abszolút tilalom kimondására mégsem került sor, mert a császárok tisztában voltak azzal, hogy e jelenség felszámolásához még az ő hatalmuk is kevés.

Ha az ókori Rómában egy utcán sétáló, kalandra vágyó fiatalember érdeklődését fölkeltette valamelyik jól öltözött hölgy, akkor ajánlatos volt óvatosan eljárnia. Ha ugyanis egy ilyen hölgyet – aki egyébként kíséret nélkül nemigen lépett ki az utcára – ismerkedés céljából megszólított, vagy a hölgy szépségétől megigézetten akár csak szó nélkül követte, ez már elég volt ahhoz, hogy a nő, illetve a felette hatalmat gyakorló apja vagy férje az illetőt szeméremsértés címén beperelje. Az esetleg csupán ártatlan áhítattal vágyakozó férfinak ilyenkor meggondolatlanságáért a felperes által meglehetősen tág keretek között meghatározható bírságot kellett fizetnie, amelynek összegét a felperes kapta meg elégtételként.

Szükséges rossz
A csinosság helyett nem véletlenül említettük a hölgy „jól öltözöttségét”. Ha ugyanis egy tisztességes polgárasszony egy forró nyári napon olyan lenge öltözékben merészkedett ki az utcára, amilyet csak prostituáltak szoktak viselni, akkor nem tehetett panaszt, ha netán valaki „leszólította” vagy egyszerűen ajánlatot tett neki.

E példából is kitűnik, hogy a római jog szigorú szabályokkal védte a nemi erkölcsöket. A rómaiak ugyanis alapvető értéknek tartották a monogám házasságot, a családi élet erkölcsi tisztaságát, a női becsület, sőt a szeméremérzet védelmét is. Mert a rómaiak eredendően igen szemérmesek voltak. Jellemző, hogy a nyilvános meztelenségtől való idegenkedésük miatt – ellentétben a görögökkel – még az akkoriban meztelenséggel járó sportok űzésétől is tartózkodtak.

Ugyanakkor a rómaiak szemléletmódját és így a római jogot is kezdettől fogva jellemezte egyfajta liberalizmus, amely alapján a prostitúciót ugyan elítélték és megvetették, de mint szükséges rosszat mégis eltűrték, jogi és társadalmi értelemben egyaránt.

Ki minősült prostituáltnak? A Kr. u. 3. század elején élt híres római jogtudós, Ulpianus meghatározása szerint prostituált az, aki nyilvánosan, válogatás nélkül és általában pénzért létesít nemi kapcsolatokat. Ulpianus szerint nem prostituált az, aki csak alkalomszerűen fogad el egy-egy férfitól pénzt a szeretkezésért, ugyanakkor – a mai jogi megítéléssel ellentétben – azt a nőt is prostituáltnak minősíti, aki ugyan ingyenesen, de válogatás nélkül bocsátja testét az őt igénybe vevő férfiak rendelkezésére. Ulpianus a prostitúció fogalmával kapcsolatosan leszögezi azt is, hogy nemcsak a bordélyházakban, hanem bármely más, arra alkalmas helyen, például vendégfogadókban űzött ilyen tevékenység is prostitúciónak minősül.

A prostitúcióról szólva Ulpianus és a többi római jogtudós is csak a kéjnőkről (meretrices, feminae probrosae) beszél, pedig voltak férfi prostituáltak is. Iuvenalis egyik szatírájában olvashatunk egy Endymion nevű szép ifjúról, aki kéjsóvár nőktől kapott pénzt odaadó szolgálataiért. Az ilyen férfiak nem minősültek ugyan kimondottan prostituáltnak, de a kéjnőkhöz hasonlóan ők is viselték a becstelenség (infamia) bélyegét (szerencséjükre csak képletesen, nem a bőrükre égetve). Hasonlóképpen ítélték meg a rómaiak a színészeket, főleg a színésznőket és a táncosnőket. Az utóbbiak gyakran szinte teljesen átlátszó tunicában lejtették erotikus táncaikat a színpadon, és többségük nyilván rá is szolgált a kedvezőtlen megítélésre.

A prostitúcióval azonos megítélés alá esett a lenocinium, vagyis a kerítés, bordélyház üzemeltetése, illetve a prostituáltak egyéb módon történő foglalkoztatása. A „foglalkoztatás” szabad jogállású kéjnő, illetve saját vagy e célra bérelt idegen rabszolganő alkalmazása útján történt. Ulpianus kifejezetten hangsúlyozza, hogy a lenocinium semmivel sem különb a prostituált tevékenységénél.

Tisztességtelen foglalkozás
A prostitúció nem egyszerűen „szennyes mesterségnek” (sordida ars, a rómaiak ilyennek tekintettek minden pénzért végzett fizikai munkát), hanem kifejezetten tisztességtelen foglalkozásnak (quaestus inhonestus) minősült, amelyet az állam ugyan megtűrt, de szigorú hatósági felügyelet alá helyezett és számos joghátránnyal sújtott. A tisztességes foglalkozások űzéséhez az ókori Rómában nem volt szükség iparengedélyre, a prostituáltaknak és a bordélyház-üzemeltetőknek azonban a városrendészeti feladatokat ellátó aedilisektől működési engedélyt (licentia) kellett kérniük. Az aedilis nyilvántartásba vette őket, így mód nyílt tevékenységük ellenőrzésére. A hatóság például ellenőrizte, hogy a „vállalkozó” betartja-e azt a szabályt, miszerint a házat csak délután nyithatja ki. A nyilvántartott bordélyház-üzemeltetőnek, illetve prostituáltnak joga volt házára cégért kitűzni, amelyen például a Hic habitat felicitas (itt lakik a boldogság) szöveggel hirdette az igénybe vehető szolgáltatást. A prostitúció államilag elismert jellegét mutatja, hogy Caligula óta a kerítők és a prostituáltak adót is fizettek. E tekintetben is érvényesült tehát a pecunia non olet (a pénznek nincs szaga) elve.

Ugyanakkor a prostitúció csupán megtűrt jellegét tükrözi, hogy a római jog a kéjnőket számos joghátránnyal sújtotta. A legsúlyosabb hátrány az volt, hogy a prostituált pusztán mesterségénél fogva, sőt már az aedilisnek címzett engedélykérelem benyújtásával automatikusan becstelenné (infamis) vált. Az infamia nemcsak erkölcsi megbélyegzettséget jelentett, hanem a prostituált polgári jogait (jogképességét) is korlátozta. Így például nem tanúskodhatott, csak becstelen vagy rabszolgasorból felszabadított (libertinus) férfival köthetett házasságot. Ha felhagyott mesterségével, nem nyerte vissza becsületét, mert az infamia élethossziglan szólt.

További jogfosztást jelentett, hogy a kéjnő nem mehetett színházba, nem viselhetett tisztességes asszonyhoz méltó öltözéket (matronalis habitus), így az utcán járva kötelezően hiányos ruházata (meretricia vestis) miatt mindenkor ki volt téve a férfiak zaklatásának. De a prostituáltnak egyébként is számolnia kellett azzal, hogy sérelmére büntetlenül lehet bizonyos bűncselekményeket elkövetni. Ulpianus tárgyalja azt az esetet, amikor egy férfi kéjvágytól hajtva betört egy prostituálthoz, és azt közösülésre kényszerítette. Hogy a baj még nagyobb legyen, a betört ajtón át tolvajok surrantak be a házba, és onnan számos vagyontárgyat elloptak. Ulpianus úgy foglalt állást, hogy a vehemens „ügyfél” nem vonható felelősségre sem erőszakos közösülés címén, sem a mások által elkövetett lopásért, mert cselekményét egyszerűen csak a libido motiválta.

Romló erkölcsök
A köztársaságkorhoz képest a császárkorban rosszabbodott a prostituáltak jogi helyzete. Ennek oka nemcsak az, hogy a császárkori állam a társadalmi viszonyok mind szélesebb körét igyekezett ellenőrzése alá vonni: látnunk kell az erkölcsök ijesztő mértékű romlását is, amit a császárok jogi eszközökkel is igyekeztek – vajmi kevés sikerrel – megállítani. Az első szigorító intézkedésre már Augustus idején sor került, midőn törvény mondta ki, hogy a kéjnők a végrendelet alapján rájuk szálló vagyonnak csak negyedét szerezhetik meg, később pedig – Domitianus korától – már egyáltalán nem örökölhettek végrendelet alapján. Domitianus egyébként a gyaloghintó használatának jogát is megvonta tőlük, mint erről Suetonius tudósít.

Az erkölcsök romlásának jele, hogy a császárkorban már előkelő családokból származó nők is felbukkannak a prostituáltak között. Tacitus számol be arról, hogy Augustus uralkodása idején a senatusnak határozatban kellett megtiltania, hogy a lovagok feleségei, lányai és leányunokái a testükkel kereskedjenek. Az előkelő nők általában azért választották életformaként a prostitúciót, hogy így kibújhassanak a szintén Augustus uralkodása idején hozott szigorú családjogi törvények hatálya alól. E törvények értelmében minden szülő-, illetve nemzőképes korban levő római polgár – öröksége részleges vagy teljes elvesztésének terhe mellett – köteles volt házasságban élni és gyermeket szülni, illetve nemzeni. Még szigorúbban büntették az augustusi törvények a római polgárok között házassági köteléken kívül létesített szexuális viszonyt, amelyet férjes asszony esetében adulteriumnak (házasságtörés), házasságban nem élő nő esetében stuprumnak neveztek.

E szigorú szabályok nem terjedtek ki a prostituáltakra, már csak azért sem, mert velük tisztességes római polgár nem is élhetett házasságban. Egy senatori rendű lánynak azért is „érdemes lehetett” rossz útra térni, mert ha beleszeretett egy libertinusba, akkor azzal nem köthetett érvényes házasságot, hacsak prostituálttá – avagy színésznővé, bűnözővé – válván el nem vesztette rangját. Suetoniustól tudjuk, hogy Tiberius azokat a nőket, akik a törvények kijátszása céljából lettek prostituáltak, száműzte Rómából. E jelenségeket azonban évszázadok múlva sem sikerült megszüntetni, így még a Kr. u. 3. század elején élt jogtudósokat is foglalkoztatta a prostituálttá vagy színésznővé vált senatori származású lányok problémája.

Jogtekervények
A római jog semmisnek nyilvánította a jó erkölcsökbe ütköző szerződéseket, így jogilag érvénytelen volt a prostituált és ügyfele közötti megállapodás is. Ha az ügyfél nem fizetett volna, akkor a kéjnő nem indíthatott pert az elmaradt díjért. De ez a probléma a gyakorlatban nem merült föl, hiszen a prostituáltak előre elkérték a pénzt. Sőt, a bordélyházak előfizetést is elfogadtak: az ügyfelek terrakottából vagy csontból készült jegyeket válthattak, amelyet a ház későbbi felkeresésekor leadtak. Jogilag természetesen az efféle „bordélybérleti szerződés” is semmis volt.

Felmerült ezért az a kérdés, hogy az ügyfél visszakövetelheti-e a kifizetett díjat azon a címen, hogy annak megfizetésére semmis szerződés alapján került sor. A római jogtudósok a kérdésre egyértelműen tagadó választ adtak. A döntést Ulpianus azzal indokolta, hogy jóllehet a prostitúció a jó erkölcsökbe ütköző foglalkozás, de a pénz elfogadása a prostituált részéről már nem erkölcstelen, mert ő prostituált, és neki ebből kell megélnie. Megjegyezzük, hogy a jogtudósok a bordélyházat látogató férfi magatartását ugyan szintén erkölcstelennek (turpis) minősítették, de jogilag a férfit emiatt semmiféle hátrány nem érte, és a közfelfogás is nagy megértéssel kezelte az örömszerzés e formáját választó férfiakat.

A prostitúció, beleértve a kerítést és a bordélyház üzemeltetését is, a római jogban nem számított bűncselekménynek. Augustus törvényei csak az adulterium és a stuprum elősegítését nyilvánították bűncselekménnyé (lenocinium néven – mint láttuk, ez a szó eredetileg és általában kerítést, bordélyház-üzemeltetést jelentett). Hadrianus – bizonyos kivételes esetektől eltekintve – megtiltotta rabszolganők bordélyház-tulajdonosnak történő eladását, a 3. századtól kezdve pedig a császárok egyre szigorúbb büntetésekkel igyekeztek visszaszorítani a prostitúció legkirívóbb formáit. A Historia Augustából tudjuk, hogy Alexander Severus császár fontolgatta a férfiprostitúció betiltását, de ettől a tervétől mégis elállt, mert attól tartott, hogy a tiltás folytán a prostitúció ellenőrizhetetlenné válik. Nem sokkal később azonban Philippus császár valóban betiltotta a férfiprostitúciót. 428-ban II. Theodosius keletrómai és III. Valentinianus nyugatrómai császár közös rendeletet bocsátottak ki, amelyben szigorú büntetés (bányamunkára ítélés) terhe mellett megtiltották, hogy az apák és rabszolgatartók – hatalmukkal, illetve tulajdonjogukkal visszaélve – lányaikat és rabnőiket prostitúcióra kényszerítsék. A prostitúció ennél szélesebb körű betiltására azonban nem került sor, nyilván azért, mert ez nem lett volna reális célkitűzés. Továbbra is a prostituáltakat sújtó, fent ismertetett joghátrányok voltak hivatottak jelezni, hogy a római jog csak szükséges rosszként tűri meg a prostitúciót.

A vérig sértett aedilis

A prostituáltak fölött gyakorolt hatósági felügyelet valószínűleg elég szigorú lehetett, mert az aedilisek például a különböző rendszabályokat megszegő piaci árusokkal sem bántak éppen kesztyűs kézzel. Mindazonáltal a prostituáltak nem voltak teljesen kiszolgáltatva a hatósági önkénynek. Attikai éjszakák című művében Aulus Gellius egy Augustus korában élt jogtudóst (Capito) idézve írja le a következő esetet. Egy Hostilius Mancinus nevű aedilis curulis éjnek idején, egy kiadós mulatozást követően részegen, mindenesetre nem hivatali öltözékben bezörgetett egy Manilia nevű prostituálthoz. Mivel nem nyert bebocsátást, erőszakkal próbált behatolni a házba. Ekkor a kéjnő az ablakból köveket dobált feléje, hogy távozásra kényszerítse a hívatlan, de annál agresszívabb látogatót. Az egyik kő meg is sebesítette az aedilist. A szó szoros értelmében vérig sértett magistratus a történtek után vádat emelt Manilia ellen, fellépése azonban eredménytelen volt. A vádlott ugyanis a néptribunusokhoz fordult, akik úgy döntöttek, hogy a kéjnő nem büntethető, hiszen tettére éppen az aedilis erősen kifogásolható magatartása adott okot.