2017. április 30.

Rácz Árpád: Elszabadult hajóágyú

Egy Gerő-interjú alternatív olvasata

(Megjelent a Magyar Narancs 2012. augusztus 30-ai számában)


A Magyar Narancs 2012. augusztus 23-i száma interjút közölt Gerő Andrással „Az állításom nagyon igaz” címmel. Az interjú tárgya Gerő András többször és több helyen kifejtett álláspontja Romsics Ignác, illetve az általa használt fogalmak állítólagos antiszemitizmusáról. A beszélgetés során Gerő pontosan azt teszi, amit az elmúlt két hónapban megjelent írásaiban és megnyilvánulásaiban: a szövegelemzés elemi szabályainak figyelmen kívül hagyásával Romsics Ignác kiterjedt munkásságának egy-egy kiragadott részletét teszi kritika tárgyává. Ezekből aztán következtetéseket von le Romsics – immár nem mint személy vagy történész, hanem mint „szövegtest” – antiszemitizmusáról és az egész magyar történetírás állapotáról.

Gerő András szíve joga úgy Romsics könyveiről, mint a hazai történettudományról megnyilvánulni. De nem hagyható szó nélkül, ha ezt az alapvető szövegértelmezési szabályokat, illetve a szakmai etikát sutba hajítva teszi. Az pedig különösen sajnálatos, hogy ehhez az újabb, de túlságosan is ismerős vállalkozásához a Magyar Narancs szerkesztői és az interjú készítői annyiban hozzájárultak, hogy kérdéseikben elmulasztották szembesíteni Gerőt a magyar történettudomány számos képviselőjének könnyen elérhető reakciójával – ha úgy tetszik, a fellépése körül mára létrejött szakmai kontextussal.


Az interjú olyan szerkesztőségi felvezetővel kezdődik, amely a vita menetének összefoglalása. Ebben a historiográfiai bevezetőben több orgánum szerepel, a Rubicon folyóirat azonban nem. Önmagában ez nem is lenne fontos, ám az olvasó nem értesül róla, hogy Gerő első cikkének állításait a történészszakma színe-java – köztük a New York-i Deák István, a párizsi Kende Péter, a kolozsvári Kántor Lajos, a budapesti Ormos Mária, Orosz István és még sokan mások – „durva inszinuációnak”, illetve „alaptalan vádaskodásnak” minősítette, és a Rubicon honlapján azonnal tiltakozott ellene. Azóta ehhez a tiltakozáshoz több mint háromszázan csatlakoztak, s persze nem azért, mintha bármelyikük – mint Gerő szereti terjeszteni – „morális pánikba” esett volna, hanem azért, mert felháborodtak állításain.

Nem történik utalás arra sem, hogy a Rubicon 2012/8. számában több cikk foglalkozott a Tanácsköztársaság felsőbb vezetésének összetételével, amely Gerő korábbi cikkeiben és ebben az interjújában is az egyik „bizonyíték” Romsics „antiszemitizmusára”. Talán azért nem, mert ez esetben tudomásul kellett volna venni, hogy a népbiztosok zsidó származására való utalás a történeti irodalomban teljesen bevett szokás. Mint Hajdu Tibor írja: „Romsics tehát a zsidó származású népbiztosok arányát megadva semmi újat nem állított, következésképpen a levont következtetések csak Gerő agyszüleményei.” Ugyanennek ad hangot cikkében Sipos Levente is, aki többekkel egyetemben értetlenül áll az előtt a jelenség előtt, hogy ha mások leírhatják azt, amit Romsics, akkor miért csak utóbbi antiszemita, és miért csak utóbbira zúdul Gerő András dühe. (Rubicon, 2012/8. 70–75.)

A Gerő-interjú készítői nem adják jelét, hogy Gerő korábbi állításai megkérdőjelezhetőek lennének. Pedig erre vonatkozóan rendelkezésre áll a Galamuson és a Rubicon honlapján Zeidler Miklós írása, amely igen szabatosan és részletesen kimutatja: Gerőnek az elmúlt két hónapban Romsicsról tett állításai alaptalanok.


Gerő András így a megszokott módon, kényelmesen szemezgetve Romsics munkáiból, ott folytathatja, ahol abbahagyta, amikor néhány nappal ezelőtt Zeidler Miklóst egyszerűen „turpis tolmácsnak” minősítette a galamus.hu portálon. Az interjúban Gerő azt állítja, hogy ő Romsics „azon szövegeit” tette szóvá, „amelyek egy antiszemita értelmezési keretben nyerik el jelentésüket”. Eszerint a szövegek lennének vétkesek. Majd megtudjuk, hogy Romsics „bizonyos megfogalmazásai” azok, amelyek „antiszemita értelmezési kereteket tükröznek”. Túl azon, hogy nem tudom, milyen módon „tükröz” egy megfogalmazás „keretet”, úgy látszik, Gerő lejjebb tette a lécet: bevallja, hogy csak egy-egy fordulatba tud belekötni, a munkákba nem. Gerő módszere így ezúttal is a szövegek önkényes szemlézésévé silányul.

Hibásan idézi Romsics ÉS-ben megjelent cikkét, meg persze rosszindulatúan. Mondok egy példát: azt kifogásolja, hogy „a sérelmeket szenvedett fiatal zsidó származású történészek” kifejezéssel kapcsolatban Romsics „maximális engedménye” az őt ért bírálatokra az, hogy „súlyos sérelmeket” kellett volna írnia. Ha a kérdezők ellenőrizték volna az idézett helyet, ezt találták volna: „A »sérelmek« elé súlyosbító jelzőt kellett volna illesztenem. Talán a »súlyos«, talán a »szörnyű«, talán a »megbocsáthatatlan« szavakat.” (ÉS, 2012. aug. 3.) Abban Gerőnek természetesen igaza van, hogy gondolataink kifejezésére mindig a lehető legadekvátabb nyelvi formát kell választanunk. Akik írnak és nyilatkoznak, tudják, hogy ez nem mindig sikerül. Még Gerő Andrásnak sem. Például 2010 nyarán, amikor a szétszakított magyarság egységét szimbolizáló emléknappal kapcsolatos döntését a parlament meghozta, azt az egyik tévécsatornán nemes egyszerűséggel a valódi szerelmi aktust helyettesítő maszturbációhoz hasonlította.

Gerő azt is Romsics szemére veti, hogy a „zsidóság” fogalmát parttalanul és elégséges definíció nélkül használja, amikor azt írja, hogy a „zsidóság szerepének őszinte és sokoldalú bemutatása nélkül az egész modern magyar történelem érthetetlen”. Aki olvasta Romsicsot, jól tudja, hogy ez a fogalom ugyanolyan gyűjtőfogalom nála, mint a legtöbb kortárs történésznél. Ha Gerőnek nem elfogadható, hogy Romsics nem ragozza túl ezt a szót, amelyhez semmilyen negatív konnotáció nem tapadhat a demokratikus Magyarországon, akkor támadja meg egész történetírásunkat, amelynek számtalan képviselője használja ebben az értelemben a kifejezést!


Jobb bepillantást enged gondolatvilágába Gerő, amikor szóvá teszi, hogy azzal van problémája, amikor a származásra túl nagy hangsúly kerül, amikor „jószerivel csak ezt emelik ki”. Milyen igaza van! És melyik Romsics-szöveg beszél csak származásról? Mert ilyen Romsics-mondatot talál, de szöveget nem.

Amikor pedig már mondatokba sem tud belekötni, Gerő szavakat keres. Így találja meg a már említett szintézis 494. oldalán a „cigánybűnöző” kifejezést. A gond nem a hibás megfogalmazás felemlítése, hanem a kontextus negligálása. Itt ugyanis a következőket írja Romsics: „Jóval nagyobb tömegeket jellemzett a cigányellenesség. A cigány lakosság dinamikus demográfiai növekedése, kiemelkedésük faluszéli, megtűrt helyzetükből, amelyben a háború előtt éltek, valamint megjelenésük az iskolákban, a gyárakban és a szórakozóhelyeken sokakban ébresztett fel ellenszenvet. Ennek erejét növelte a cigánybűnözők magas száma, s integráltságuk befejezetlenségéből adódó számos kulturális és viselkedésbeli különbség. Mindezek következtében a romák sokak szemében ahhoz hasonló bűnbakká vagy egyszerűen csak ellenszenves figurákká váltak, mint amilyenek évszázadokon át a zsidók voltak. A cigányellenesség irracionalizmusára jellemző, hogy az a bűnözőkkel, a sikeres üzletemberekkel és a rosszul öltözött koldusokkal, kéregetőkkel szemben egyaránt megnyilvánult.” Vajon tényleg elhiszi Gerő, hogy az inkriminált kifejezés ebben a kontextusban rasszizmust sugall?

A legtöbbet vitatott pontot hagytam utoljára. Gerő újra előveszi Romsicsnak a Tanácsköztársaság népbiztosainak származására vonatkozó megállapítását, noha az ekörül kialakult történészi diskurzus újabb, álláspontjára nézve megsemmisítő fejleményeivel (amelyeket írásom elején említettem) elmulaszt számot vetni. A másfél évtizeddel ezelőtt íródott Magyarország története a XX. században című Romsics-kötet egyik mondata megállapítást tartalmaz a népbiztosok jelentős részének zsidó származására (s nem pedig zsidóságára). Gerőnek ez elég ahhoz, hogy hosszan elmélkedjen arról, miért nem szabad Kun Bélát zsidónak nevezni. Csakhogy ezt Romsics sem teszi. Azt viszont megállapítja művében, hogy a zsidó származás utóbb az ellenforradalmi propaganda fontos eleme lett, ezért igenis van funkciója. Azt is feltárja munkájában, hogy a magyar zsidóság és a vallásukat elhagyottak különböző társadalmi csoportjai, akiket egyébként következetesen „zsidó származásúnak” nevez, a modern kori magyar történelmet példátlanul sok téren gazdagították. A zsidó és zsidó származású értelmiségiek nélkül a modern magyar művészet és irodalom aligha jött volna létre úgy, ahogy azt ma ismerjük. Erről sem szabad beszélni?

Talán Gerő azt mondaná: nem, erről sem szabad. Akkor viszont legközelebb idézzen egy másik mondatot a könyvből: „Mint a társadalom modern szektoraiban és szinte minden baloldali, demokratikus szervezetben, a zsidóság a szociáldemokrata mozgalom vezérkarában is jelentős arányban képviseltette magát. A párt 1900 és 1919 közötti kongresszusainak 175 delegátusa közül 73 (41,7%) bizonyíthatóan, 36 (20,6%) pedig valószínűsíthetően zsidó származású volt, a 14-16 fős vezérkarnak pedig mintegy harmadát adták.” (Magyarország története a XX. században. 4. kiad. Bp., 2010., Osiris. 78. o.) Igen, Romsics számba veszi zsidók és zsidó származásúak megjelenését a magyar közélet megkülönböztetett helyszínein. És elismeréssel adózik a teljesítménynek, amellyel a magyar modernitáshoz hozzájárultak. Ez is fáj Gerő Andrásnak?


Súlyos hiba, amit Gerő – ki tudja, mi által motiválva – elkövet, mert személyeskedéseivel és módszertani hibáival éppen azt a vitát lehetetleníti el, amelyet szavakban kíván. Lehetne beszélni arról, hogy hogyan hivatkozzunk zsidó származású, de kétségtelenül nem származásuk által motivált személyekre. Hogyan viszonyuljunk ahhoz, hogy a zsidóság fogalmát sokan sokféle szándéktól vezérelve többször újradefiniálták a huszadik században? Hajítsuk ki, írjuk körül – mi legyen? Ez addig nem történhet meg, amíg Gerő egy történészt pécéz ki, és neki is csak egyes mondatait ragadja ki, és sem a szöveggel nem foglalkozik (hiszen állítása ellenére éppen az ellenkezőjét teszi), sem a magyar történetírás hagyományaival.

Lehet egész beszédmódokat kritika tárgyává tenni, de akkor elvárható lenne, hogy ne egy történészt kritizáljon, hanem a beszédmódot és annak minden használóját. És őket is módszertanilag korrektül és a szakmai etika minimumának betartásával. Így, újabb és újabb megnyilvánulásaival találkozva a nyilvánosságban, aligha lehet mást mondani, mint: Gerő András – szövegértésből elégtelen. Vagyis szövegmagyarázatból – hisz, tudjuk, érti ő…


Mindez már-már nem meglepő. Van ami viszont még a meglepetés erejével hat. Az interjú készítői is olyasmit tulajdonítanak Romsicsnak, amit ő nem írt és nem mondott. Állításuk szerint: „Valóban vannak megfogalmazásbeli következetlenségek Romsics írásaiban – például az 1938-as zsidótörvénynél arról ír, hogy faji alapon, önkényesen diszkrimináltak és zártak ki magyar embereket a nemzetből, majd pár sorral odébb közel félmillió zsidó áldozatot említ, amivel saját korábbi közlésének mond ellent. Hiszen utóbbi megjegyzése alapján mondjuk Radnóti Miklóst vagy Szerb Antalt is zsidó áldozatnak, nem pedig egy fajüldöző rezsim magyar áldozatának kellene tekinteni.”

A gyanútlan olvasó azt hinné, hogy a szerkesztők Romsicsot idézik, erről azonban szó nincs. Romsics ugyanis ezt írja: „1938–39-ben a magyar törvényhozás két súlyosan diszkriminatív törvényt alkotott zsidó állampolgáraival szemben. Az első (1938. évi XV. tc.), amely még vallási alapon állt, 20%-ban maximálta az üzleti és kereskedelmi alkalmazottak, valamint az újságírói, ügyvédi, mérnöki és orvosi kamarák izraelita vallású tagjainak a számát. […] Az úgynevezett II. zsidótörvény (1939. évi IV. tc.), amely már faji alapra helyezkedett, az ügyvédi, orvosi, mérnöki, sajtó-, színházi és filmművészeti kamarák zsidó tagjainak arányát fokozatosan 6%-ra kívánta csökkenteni, az állami alkalmazottak köréből pedig 5 éven belül minden zsidót ki kívánt zárni. […] A törvény előírásai szerint zsidónak az minősült, akinek legalább egyik szülője vagy legalább két nagyszülője zsidó vallású volt. […] A zsidó származású magyar állampolgárok túlnyomó többségének kiközösítése a magyar társadalomból – amelyet a XIX. század végén és a XX. század elején még csak egy törpe minoritás követelt – e két törvénnyel – amely ellen csak nagyon kevesen tiltakoztak – kegyetlen valósággá vált.” (Magyarország története a XX. században, i.m. 196–197.)

Hogyha pedig utóbb – könyvének melyik pontján is? – Romsics a holokauszt zsidó áldozatairól beszél – nos, ezt engedjük meg neki, éppen az áldozatoknak a szélsőségesek által valóban és súlyosan, ismételten megsértett méltóságát is őrizve. Radnótit ezzel aligha rekeszti ki a magyar nemzetből és a magyar irodalomból.

 

Megjegyzés

A cikkhez a Magyar Narancs szerkesztői a következő kommentárt fűzték:

Az interjú készítésének időpontjában sem Zeidler Miklós galamus.hu-n megjelent írását, sem a Rubicon 2012/8. számának szövegeit nem ismertük A rubicon.hu-t valóban hiba volt kihagyni az interjú bevezetőjében található, a vitacikkeknek eddig helyt adó médiumok felsorolásából: a mentségünk talán annyi, hogy a rubicon.hu az aláírásgyűjtés és négy rövidebb- hosszabb személyes állásfoglalás közlése után a vitát már az elején lezárta, s a fonalat csak most vette fel ismét.
Írása végén idézett kérdésünk okán Rácz Árpád azt érzékelteti: csak hogy következetlen fogalomhasználatért marasztalhassuk el, olyan kijelentést tulajdonítunk Romsics Ignácnak, amit ő nem mondott. Az általunk használt „pár sorral odébb” kitétel valóban felületes, pontosabb lett volna a „más helyen” kitételt használni. Ugyanakkor ebben a kérdésünkben azt is állítjuk: az olykori következetlen fogalomhasználat ellenére „Romsics jó néhány tanulmányában félreérthetetlenül ítéli meg a Horthy-korszakot, amelynek ideológiai konstrukciója és politikája – az ő szavaival – elkerülhetetlenül »népirtásba torkollott«”.

Bojtár B. Endre
Bundula István