Szerző: Ludassy Mária

Miért lesz a polgárjogi küzdelem radikális harcosából a polgári jogok korlátozását célul kitűző hatalmi politikus? Hogyan kerül szembe egymással a szabadság és az egyenlőség? Robespierre beszédei és cikkei alapján arra keressük a választ, vajon meddig hiteles az egyes szám első személyben kimondott megingathatatlan erkölcsi magabiztosság? Hová vezet a moralizáló fanatizmus?

Robespierre korai beszédeit az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben bármely leendő szabadelvű girondista vezető is elmondhatta volna; Condorcet ugyanúgy a halálbüntetés eltörléséért küzdött, mint ő. A robespierre-i bűnbeesést vetítette elő azonban az a beszéd, amelyet a választási cenzus eltörléséért mondott. Önmagában az, hogy egyenlő választójogot akart vagyoni cenzus nélkül, a huszadik században igazán nem tűnik elvetemült terrorista szónoklatnak, s nem is volt az. De itt veti fel először, hogy az angol parlamentáris rendszer, amely a gazdasági érdek, a magánérdek képviseletére hivatott, nem felel meg az "erényes köztársaságnak" vagy legalábbis egy olyan erkölcsileg regenerálódó országnak, mint Franciaország. Robespierre az egységet és a harmóniát megtestesítő francia szabadságot - a hatalommegosztással és a parlamentáris képviseleti rendszerrel szemben - a magánérdek, a magánvélemény elfojtásával kívánta biztosítani.

A bűn és az erény
Egy olyan pluralisztikus sémában, ahol mindenki a magánvéleményét mondja, ahol mindenki a saját érdekét képviseli, az egység, a magasabbrendűség csak vesztes maradhat a magánérdekek küzdelmében. Ez magyarázza azt a paradoxont is, hogy Robespierre újságja az Alkotmány Védelmezője címet viselte és ez az alkotmány akkor királypárti volt. A girondistákkal, tehát a liberális köztársaságiakkal polemizálva azt írta, hogy nem a monarchia vagy a köztársaság szóban keresendő a nagy társadalmi kérdés megoldása, nem az államforma kérdése a lényeges. Mind az akotmányos monarchiában - azaz Angliában -, mind az arisztokratikus köztársaságban - tehát Amerikában - az önzés szabadságát értik szabadságon. A francia forradalom célja viszont valami egészen más.

Ideológiai küzdelmeit ekkor még a jakobinus kluban vívta. Már nemcsak a konzervatív tábor ellen küzdött, hanem - egy rigorózus erényfogalom nevében - a francia felvilágosodás egész materialisztikus, hedonisztikus tradícióját, tehát a testi élvezetek szabadságát igenlő felfogást is száműzni akarta a jakobinus klubból. Az egyre élesebben felvetődő politikai kérdéseket ideológiai síkra tette át, ami a viták végleges kiéleződéséhez és az álláspontok elvi összeegyeztethetetlenségéhez vezetett. Választási cenzusról, a direkt demokrácia és a képviseleti rendszer arányairól lehet polemizálni, e vitáknak van racionális alapja, lényegileg politikai kérdéseket fejeznek ki. Viszont ha arról folyik a vita, hogy az erénynek mely berendezkedés ad nagyobb eshetőséget, akkor egy privát szférába tartozó tényező kezd intézményesülni. Az egységes közérdek mítosza nem férhet meg a mássággal, mert a másság elvileg a bűnt, a romlottságot képviseli.

1792-től Robespierre beszédeinek tónusa megváltozik. Más nem a régi rend és a harmadik rend harcáról, racionálisan felfogható társadalmi erők szembenállásáról, hanem a bűn és az erény, a jó és a rossz ellentétéről volt szó. S egy ilyen harc soha nem végződhet konszenzussal. Az egyes szám első személyben megfogalmazott kizárólagos erénykoncepciót persze nem Robespierre találta ki, hanem mestere, Rousseau, aki az Emilben a savoyai vikáriussal azt mondatja: "Egy a hitvallásom: amit jónak érzek, az valóban jó, amit rossznak érzek, az valóban rossz." Ezzel eleve kizárja a másikkal való vitatkozás lehetőségét, a konszenzus fel sem merülhet. Itt csak a kiűzetés és lemészárlás lehet az ellenzék sorsa, hiszen nem úgy éreznek és gondolkodnak, ahogy a jó és az erény definiátora.

A megsemmisítés logikája
A morális pátosznak ez a kisiklása nem nagy tragédia, ha egy próféta egymagában prédikál. Akkor jelent problémát, amikor egy politikai intézményrendszert próbál saját szent meggyőződésének eszközévé tenni. Robespierre-nek a Közjóléti Bizottság nevében mondott első beszéde csírájában tartalmazta a későbbi terrorperek lényegét. Eszerint a kormányzat a forradalom és Franciaország érdekeit szolgálja - igen önfeláldozó módon -, tehát aki a kormánnyal szembeszáll, az értelemszerűen a forradalmat, Franciaországot és ezzel az egész emberi nemet támadja meg, hiszen egyedül Franciaország harcol az emberiség felemelkedéséért. Az ilyen elvetemülttel nem lehet vitatkozni, az ilyet meg kell semmisíteni. Ez a logika akkor válik igazán veszedelmessé, amikor a konventben alapkérdésekről, az új alkotmány tervezetéről folyik a vita.

Az alkotmányvitában Condorcet a magántulajdon sérthetetlenségét a személyes szabadság garanciájának tekintette. Ezzel szemben Robespierre a magántulajdonnal való visszaéléssel magyarázta a közellátási válságot, hogy a monopóliumok gazdái nem hajlandók a nép által is megfizethető áron eladni a kenyeret. Mindenfajta erkölcsi érzék azt diktálná hogy Robespierre-nek igaza van: itt állami beavatkozás, politikai eszközök, restrikciók szükségesek ahhoz, hogy az éhínséget és a háborús spekulánsok meggazdagodását megakadályozzák.

A nagy spekulációs hullámnak azonban inkább gerjesztője, mint orvossága volt az a félelmetes centralizációs törekvés, amellyel a hadigazdálkodást folytató jakobinizmus megoldani vélte a közellátási válságot. Azáltal, hogy minden szem megtermelt gabonát államilag számon tartottak, begyűjtöttek, államilag kijelölt és ellenőrzött útvonalon vittek a központi elosztóba, a feketepiac és az üzérkedés melegágyát teremtették meg. Az elképesztően szigorú spekulációellenes törvények még elképesztőbbé tették a spekulációt. Az üzér nemhogy felhagyott volna a nyerészkedéssel, hanem inkább fokozta azt. A fővesztés kockázatát ugyanis csak irreálisan magas árral éri meg vállalni, hogy legalább addig a néhány napig, amíg él, jól éljen.

Itt van az a pont, ahol - túl a morális purifikátor vonzó vagy nem vonzó alakján - a szocialista tradíció kapcsolódik Robespierre-hez. A magántulajdon korlátozásának szükségszerűsége és a közérdek elsőbbsége a magánérdekkel szemben a robespierre-i alkotmánytervezet azon gondolatköre, amelyhez Babeuf és a 19. századi államszocialisták kapcsolódnak, akik már a liberális szabadságjogok rovására követelik a tulajdonjog korlátozását. Condorcet figyemeztetett arra, hogy az állami beavatkozás a személyes tulajdonba a magánszféra megsemmisítését, az egész magánélet állami ellenőrzését vonja maga után, tehát a személyes szabadság végét jelenti. Robespierre 1793-ban még nem ment el idáig. A Louis Blanc-nal kezdődő államszocialista tradíció viszont épp ezt emelte ki: a magántulajdont csak a magánélet ellenőrzésével lehet korlátozni.

Jog és terror
A király pere körüli vita vetette fel azt a kérdést, amely nemcsak a jakobinus terror, hanem minden terroron alapuló berendezkedés szempontjából meghatározónak bizonyult: felfüggeszthetők-e az általános jogelvek és jogi formák bizonyos határesetekben. Az alapkérdés nem az volt, hogy hívott-e be XVI. Lajos idegen csapatokat saját forradalmi népe ellen vagy sem. Tárgyi bizonyítékokkal Robespierre és Saint-Just nem volt hajlandó foglalkozni. Számukra ez politikai per volt: ha a köztársaság élni akar, Lajosnak meg kell halnia. Később a király védőit is kivégezték, mert "aki az árulót védi - a prairial 22-i terrortörvények szerint -, az maga is hazaáruló.

A jakobinus terrortörvények célja az volt, hogy leegyszerűsítsék a jogeljárást, és - ami nagyon kemény huszadik századi asszociációkat kelt - biztosítsák, hogy a "bíró forradalmi lelkiismerete" nem szorul a tárgyi bizonyítékok ballasztjára. Ez ismétlődik meg később a nürnbergi törvényekben, ahol a faji felsőbbrendűségi érzet elegendő a náci bíró számára, és Visinszkijnél, Sztálin főügyészénél is, aki szerint a forradalmi lelkiismeret helyettesíti a tárgyi bizonyítékokat. Ennek alapján a legnegatívabb totalitarizmusok előfutárának tekinthetjük Robespierre dicshimnuszait a terrorról.

Robespierre, miután sorra likvidálta politikai ellenfeleit, törvénycikkbe iktatta, hogy a francia nép elismeri a Legfőbb Lény létét, s a lélek halhatatlanságát. Utolsó, thermidor 8-i beszédében egyfajta manicheista történelemfilozófiát fejtett ki. A manicheusok a jó és a rossz őrök harcából indultak ki, és azért számítottak eretneknek, mert a rossznak ugyanolyan erőt tulajdonítottak, mint a jónak. Robespierre beszédében már Saint-Just is a rossz oldalán látszott állni, mivel a fleurus-i győzelem után megtagadta az angol foglyok lemészárlását, holott erről konventi dekrétum rendelkezett.

Ez a beszéd nem is nagyon arrogáns, politikai nézeteiért szinte senkit ne támadott - mindössze az egész világot, mindenkit, aki nem eléggé megingathatatlan az erényben. Az egész világegyetemet is egy hatalmas összeesküvésnek tekintette az ő szent, egyes szám első személyben képviselt erénye ellen. Mondanivalóját így zárta: "Én tudom, hogy mindnyájan így éreztek, mert nem érezhettek úgy, hogy a bűn diadalmaskodik." S aki egy kicsit is úgy érezte, hogy nem úgy érez, az másnap pánikszerűen csatlakozott a thermidoristákhoz, mert egyáltalán nem volt életbiztosítás Robespierre aznapi erkölcsi érzületének rendíthetetlen magabiztosságával szemben állni.