2017. november 20.

Rohanunk a forradalomba / Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc

Szerző: Szakolczai Attila

Az ’56-os forradalom első napjainak paradoxona, hogy a magyar társadalom és a magyar miniszterelnök egyszerre voltak egymás ellenfelei és szövetségesei. Miközben mindkét fél próbálta meggyőzni a másikat programjának helyességéről, kölcsönösen segítették is egymást: Nagy Imre azzal, hogy akadályozta a kérdés katonai megoldását, a felkelők pedig azzal, hogy irracionális kitartásukkal elfogadhatóvá tették a kormányfőt a szovjetek számára, akár úgy is, mint a kisebbik rosszat. Nagy Imre nem érhetett volna el politikai sikert a felkelők katonai támogatása nélkül, a felkelők pedig nem tarthattak volna ki Nagy Imre politikai támogatásának hiányában. Egymásra találásuk sem állíthatta meg azonban a beinduló szovjet katonai gépezetet.

Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála mélyen megrázta a szovjet birodalmat. Halálával hatalmi vákuum keletkezett, hiszen senki sem számolt az emberek fölé magasodó hérosz gyarló halandó voltával, semmilyen módon nem volt előkészítve az öröklés, sőt a Generalisszimusz, aki mélyen megvetette potenciális utódait, mindent megtett azok lejáratása érdekében. A hosszú ideje megkövült szovjet belpolitika hirtelen határtalanul izgalmassá vált. A trónért folyó – keleti módon intrikus – hatalmi harc tétje ugyanis nem kevesebb volt, mint hogy a Sztálin örökségét változatlan formában fönntartani kívánó ortodoxok vagy a birodalom megőrzése, a konszolidáció érdekében bizonyos korrekciókra hajlandó ”reformerek” kerülnek-e hatalomra. Az elkövetkező néhány év szovjet politikájának vargabetűit e két csoport küzdelme, intrikák és ellenintrikák rajzolták meg.

A desztalinizáció hullámverései
A korrekcióra hajlandók – meghallva az egész birodalomból érkező vészjósló jelzéseket – enyhíteni kívánták a hidegháborús feszültséget, formalizálni akarták a kialakult hatalmi egyensúlyt, akár engedmények árán is. A külpolitikai nyitás három legfontosabb területe Németország, Ausztria, valamint Jugoszlávia volt. Magyarország szintén különleges elbánást élvezett 1953-ban, mivel az új külpolitikai vonal két szomszédos országot is érintett, s a közös határon túl speciális viszonyunk volt mindkettővel, elég, ha az Ausztriával századokon át közös múltra vagy Magyarországnak Tito megbélyegzésében játszott dicstelen szerepére gondolunk.

Amikor tehát 1953 júniusában Moszkvába rendelték a Magyar Dolgozók Pártjának a vezetőit, s – addig követett politikájukat megbélyegezve – Magyarország számára új irányt, egyben Nagy Imre személyében új miniszterelnököt jelöltek ki, a szovjet prezídiumot nem a magyar dolgozók életkörülményeinek javítási szándéka vezérelte, hanem Magyarország stabilitását akarták biztosítani az új szovjet külpolitika szolgálatában.

Éppen ezért esett a választásuk Nagy Imrére, akinek párt- és elvhűségét jól ismerhették közel tizenöt éves moszkvai tartózkodásának idejéből, de ismert volt az is, hogy korábban több kérdésben – gazdaságirányítás, szövetkezetesítés – szembeszállt Rákosival, sőt azt is tudták, hogy a Moszkvából hazatért vezetők közül leginkább neki van hitele a magyar társadalom előtt. Személye garanciának tűnt arra, hogy nem lesznek lényegi változások, és Magyarország békés hátországává válik a szovjet külpolitikai nyitásnak.

Hogy mégsem így történt, az nemcsak rajta, hanem a játszma valamennyi résztvevőjén is múlott. Egyrészt azért, mert Rákosi Mátyás következetesen szembeszegült az új moszkvai vonallal. Miközben a kommunista liturgia szerint mellét verve mea culpázott Moszkvában, és egy pillanatig sem próbálta áthárítani a felelősséget azokra, akiktől az utasításokat kapta, itthon sikeresen akadályozta meg, hogy a Központi Vezetőség kemény, személyeket megnevező, részletekbe menően kritikus határozatát nyilvánosságra hozzák; az új programot – merőben szokatlanul – nem párthatározatként, hanem miniszterelnöki expozéként ismerte meg az ország, vagyis Rákosi kezdettől harcot indított az új vonal eliminálására.

Másrészt Moszkvában sem volt biztosítva az egyenes vonalú desztalinizáció. Beriját például, aki – jelen ismereteink szerint legalábbis – a legradikálisabb változásokat képviselte, már azt megelőzően elmozdították a vezetésből, mielőtt Nagy Imre megtarthatta volna parlamenti beszédét. A kényszeredett félreformokat kemény ellenirányú lépések követték részben a szovjet belpolitika, részben a nemzetközi események következményeképpen.

Harmadrészt már Nagy Imre sem a szovjet külpolitikának alárendelt reformokban gondolkozott és cselekedett, hanem egyes részletek kiigazítása helyett a szocializmus építésének új szakaszát kezdte és hirdette meg, tehát ahelyett, hogy a birodalmi külpolitikának alárendelt korrekciókat hajtott volna végre, a magyarországi szocialista fejlődés érdekében cselekedett. Meghirdetett programjának főbb pontjai közé tartozott a szerkezetváltás a gazdaságban, vagyis a nehézipari beruházások visszafogásával lehetővé tenni a fogyasztói ágazatok fejlesztését, ezáltal a lakosság jobb ellátását, valamint az életszínvonal emelését; a szövetkezetesítés lassítása, sőt a kilépés lehetővé tétele; az amnesztia, a terror visszafogása, valamint a kormányzati reform. Mindezek nem a feszültség pillanatnyi enyhítését, hanem egy hosszú távú fejlődés megalapozását szolgálták, túlmenve ezáltal a moszkvai pártvezetés tűréshatárán. Ezért lehetett sikeres Rákosi törekvése: az újra fölfegyverzett NSZK-nak a NATO-ba való integrálása miatt amúgy is újra háborús pszichózisba zuhanó szovjet vezetés különösebb gond nélkül határozta el a túl messzire ment magyar miniszterelnök leállítását.

A szovjet álláspont egyértelmű: Nagy Imre rosszul értelmezte a moszkvai tanácsot, és súlyosabb hibákat követett el, mint annak idején Rákosi. Hruscsov az 1955 januárjában Moszkvába rendelt Nagy Imre elé Zinovjev és Rikov példáját állította, akik – elismert érdemeik ellenére – életükkel feleltek elkövetett hibáikért. De nem volt még minden veszve Nagy Imre számára: amennyiben – például éppen Rákosi személyes példája alapján – hajlandó lett volna a kommunista liturgia szerinti nyilvános gyónásra, és maga bélyegzi meg, leplezi le az általa elkövetett hibákat, akár még valamilyen vezető pozíciót is megtarthatott volna.

Nagy Imre azonban a tőle feltétlenül elvárt önkritikára sem Moszkvában, sem idehaza nem volt hajlandó. Hiába váltották le a minisztertanács elnöki tisztségéből, hiába zárták ki a párt vezetéséből, majd magából a pártból is, az önkritika üres formalitása helyett következetesen követelte politikájának párton belüli megvitatását, és ezzel navigációs ponttá válhatott mindazok számára, akik – eltérő célokkal akár, de – szembefordultak a rendszerrel vagy annak képviselőivel.

Elbizonytalanodó hatalom
Nagy Imre helytállása azonban hiábavaló lett volna, ha nincs közeg, amely ezt a társadalomhoz közvetíti. De ekkorra, sőt már miniszterelnökségének idején, kialakult és egyre szélesedett Nagy Imre tábora. Elsőként a pártértelmiség avagy pártellenzék állt mellé, mely felismerte a miniszterelnök politikájának lényegét, és kitartott mellette egészen a romániai internálásig vagy akár a Kozma utcai bitóig. A kormányfő félreállítása után ez a csoport egyre élesebb harcot folytatott az 1953-ban meghirdetett reformok érdekében a szépirodalomban, a publicisztikában, így hiába állították félre Nagy Imrét, eszméi továbbra is jelen voltak a magyar közéletben. Sőt talán nagyobb tömegekhez jutottak el gondolatai, talán többen álltak az elveihez kitagadottságában is hű maradó politikus, mint a hajdani miniszterelnök mellé. Amikor pedig az SZKP XX. kongresszusa után megélénkült a DISZ védőszárnyai alatt megalakított Petőfi Kör, annak vitáin már mélyebb hullámokat is keltettek a reformelképzelések.

A Petőfi Kör ülésein egyre szélesebb nyilvánosság előtt egyre élesebb kritikai – alkalmanként önkritikai – megjegyzések hangzottak el. Míg néhány éve még minden tilos volt, ami nem volt kötelező, ezeken a nyilvános vitákon már csak két tabu maradt meg: a szovjet függés és az egypártrendszer kérdése. A szabad gondolat előtti fal e két utolsó komponensét majd a diákok fogják lerombolni október 23-a vigíliáján. A magyar társadalom pedig fogékonynak bizonyult eme régi-új hangokra. Természetesen a nemzet nem fért be a Kossuth Klub vagy a Néphadsereg Tiszti Házának Váci utcai nagytermébe, de az írók, újságírók, a vitatkozó értelmiségiek szava nem csak a közvetlen befogadókhoz jutott el. És amikor alkalma adódott – mint például Rajk Lászlónak és társainak 1956. október 6-ai újratemetésekor –, a társadalom megmutatta, kit támogat az országos vitában, s hogy kész a cselekvésre is.

Míg az egyik oldalon Nagy Imre 1953-as programja eleven maradt, sőt radikalizálódott és egyre nagyobb tömegeket vonzott, addig a másik oldalon a hatalom megrogyását tapasztalhatjuk, illetve tapasztalták a kortársak is. Nagy Imre elmozdítása után a szovjetek visszaadták a hatalmat Rákosi kezébe, neki kellett tehát vezérelnie a Moszkvából sugallt politikát: a következetlen desztalinizációt. Ennek csak egyik elemét kiemelve is bemutatható a helyzet fonáksága, lehetetlensége. A moszkvai nyitás egyik alapköve a Jugoszláviával való megbékélés. Miután Hruscsov elzarándokolt Belgrádba, ezt természetesen meg kellett volna tennie Rákosinak is, de Belgrádban kevés hajlandóságot mutattak a fogadására. Nem véletlen, hiszen annak idején Rákosi éberségének volt köszönhető Rajk és áruló bandájának leleplezése, ezzel szolgáltatva bizonyítékot a Tito elleni vádakhoz.

A megbékülésnek tehát elengedhetetlen feltétele volt Rajk Lászlóék Rákosi által irányított rehabilitálása. A gyilkos vezette tehát a nyomozást, és feltétlenül tettest kellett produkálnia. Csak így teljesedhetett ki a szovjetek új jugoszláv-politikája, mivel már senki nem elégedett meg az áldozatul odadobott koncokkal, Péter Gáborral és Farkas Mihállyal. Ha Rákosi nem vállalja a felelősséget, az a szovjet elvtársakra háramlik, ez pedig komoly következményekre vezetne. Ésszerűbb lett volna ejteni Rákosit, ezt azonban a szovjetek nem vállalták, sőt 1956 nyaráig minden eszközzel védeni igyekeztek magyarországi helytartójukat. Amikor végül a huszonnegyedik órában, 1956. július közepén beletörődtek a váltásba, Rákosi helyére Gerőt állították, aki semmivel nem volt jobb, népszerűbb vagy tisztább megbukott elődjénél.

A valós kérdések tömegét – gazdaságirányítás, szövetkezetesítés, rehabilitációk; Rajk-ügy, Nagy Imre-ügy, Farkas-ügy stb. – maga előtt görgető pártvezetés idejét és energiáját egyéb, kreált problémák (volt szociáldemokraták kérdése, zsidók és magyarok a pártvezetésben), valamint a rítus jellegű kötelező feladatok (üzemek, munkáskollektívák látogatása stb.) emésztették, így sokkal inkább hajlottak a feladatok – szovjetek által is sugalmazott – elkenésére, semmint megoldására. Amit megtettek, azt is megkésve, hamisan tették. Ráadásul 1956 nyarán az újsütetű vezetés szinte kivonta magát a politikai életből. Gerő alig három hónapos országlásából kb. két hónapot távol volt, a Szovjetunióban tárgyalt a szovjet és a jugoszláv vezetőkkel, majd rövid itthon töltött idő után Belgrádba utazott, demonstrálni a megváltozott helyzetet: Tito elnök hajlandó fogadni őt. Ugyanekkor Kádár János, a párt második embere a kínai elvtársakat kereste fel, bár ő kétségkívül kevesebb időt töltött távol. Politikailag mindhárom út valóban fontos volt, válságos időben azonban – és 1956 nyara már feltétlenül forró volt – súlyos hiba volt magára hagyni az önálló döntésre képtelen, ilyet nem is kockáztató apparátust.

Megérett a helyzet
Egyre inkább csikorgott a társadalmat korábban kordában tartó erőszakszervezet gépezete is. A fejét (Farkas Mihályt) és mindenhatóságát elvesztett, leépítésektől fenyegetett néphadsereg elvi-politikai megingását időben jelezte Moszkvának Andropov nagykövet, mint ahogy azt is, hogy a ”budapesti rendőrség vezetése teljes egészében egyetért Nagy Imre – Moszkvában megbírált, elítélt – programjával”. De még a munkásosztály öklének kikiáltott Államvédelmi Hatóság is megingott a forradalom előestéjén. Nem csoda, hiszen egykor teljhatalmú, minisztereket letartóztató, sőt agyonverető vezetőjét, Péter Gábort letartóztatták, majd elítélték, s az ÁVH terrorlegényei megrettentek várható sorsuktól: olyan emberek emeltek vádat ellenük a párt legfelső vezetésében – például Kádár János –, akik hajdan az ő ”vendégszeretetüket” élvezték. De nem tudta kellő erővel üldözni az ellenséget az ügyészség és a bíróság sem, hiszen őket a rehabilitációkkal kapcsolatos munka kötötte le; és természetesen rájuk is hatottak az új gondolatok, Győrött például a megyei ügyész állt a helyi Petőfi Kör élére.

A szovjet típusú hatalomgyakorlás fontos eszközei közé tartozott a sajtó is, amely ugyancsak elesett még a forradalom kitörése előtt. Hiába történtek új meg új leváltások a párt központi lapjánál, a Szabad Népnél, munkatársak jöttek, munkatársak mentek, de a kritikus ellenzéki szellem megmaradt. A szovjet prezídium ”magyarszakértője”, a nehéz helyzetekben újra meg újra Budapestre küldött Anasztaz Mikojan már 1956 nyarán figyelmeztette Hruscsovot: ”a sajtó és a rádió kikerült a KV ellenőrzése alól.”

1956 őszére megérett a helyzet a forradalomra. A hatalom gyengének, jószerivel tehetetlennek mutatkozott, a társadalom, amely már jó ideje elviselhetetlennek tapasztalta a rendszert, teljesen elvesztette bizalmát a hatalmon lévőkben. Ugyanakkor itthon és külföldön egyaránt kirajzolódott az alternatíva: Jugoszlávia azt bizonyította, hogy a szovjet modelltől el lehet térni; Ausztria esete azt igazolta, hogy a szovjet csapatok ki is tudnak vonulni onnan, ahova hajdan bevonultak; Lengyelország példája pedig megmutatta, hogy ha széles nemzeti bázisa van egy kommunista politikusnak, akkor szembeszállhat a szovjet akarattal (bár ennek lehetséges következményei nem tűntek túl biztatónak).

1956 októberében a diákok mozdultak meg először. Miközben a párt vezetése továbbra is hezitált, a pártba visszavett Nagy Imre pedig újabb vitairatán dolgozott, a diákok radikális lépésre szánták el magukat: 1956. október 16-án Szegeden egy régi-új diákszervezetet hoznak létre: a párttól és annak ifjúsági szervezetétől, a DISZ-től független MEFESZ-t (Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége), melyhez a következő napokban az ország valamennyi területéről csatlakoztak a diákok. Az alakuló gyűlések közül különösen nevezetes a Budapesti Műszaki Egyetemen 1956. október 22-én megtartott ülés, ahol a diákok elszántsága és követelése már feltétlenül radikálisabb változásokat sejtettek.

A Műegyetemen megfogalmazott határozat már nem volt tekintettel tabukra: a szovjet csapatok kivonását és többpárti választásokat követeltek. És nemcsak a program megfogalmazására szánták el magukat: követeléseik alátámasztására, valamint a lengyel nép hasonlónak tudott törekvéseivel való szolidaritás demonstrálására tüntető felvonulást hirdettek. Akárcsak a ’48-as márciusi ifjak, ők is a cenzúra negligálásával nyitottak: felsőbb jóváhagyás nélkül kezdték meg programjuk sokszorosítását, terjesztését, és megpróbálták azt a rádión keresztül is az ország nyilvánossága elé tárni, bár ez a kísérletük nem vezetett eredményre.

Nagy Imre történelmi szerepe
A forradalom első napjaiban három jól elkülöníthető tábor állt egymással szemben. Az elsőbe azok tartoztak, akik vagy nem akartak lényegi változást, vagy bármifajta korrekciótól elzárkóztak, ők általában a konfliktus gyors, fegyveres felszámolására törekedtek. A második csoportot a valódi reformokat akarók alkották: programadójuk és vezérük Nagy Imre, mögé sorakoztak a pártellenzékiek, a Petőfi Kör vezetői. Ez a csoport sem egységes, a ”petőfisták” stílusban és tartalomban is túlléptek már 1953-on. Mégis, egy csoportba sorolja őket az, hogy artikulált programjukból hiányzott a szovjet csapatok kivonásának és a pluralizmus visszaállításának követelése, valamint az, hogy céljaikat békés politikai eszközökkel kívánták elérni. A harmadik csoportot alkotó felkelők kezdettől nyíltan követelték a nemzeti függetlenséget, amelybe a semlegesség követelményét és a többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokráciát is beleértették.

A Nagy Imre-kör és a felkelők között – kezdetben – feltétlenül meglévő különbséget jól szemlélteti Nagy Imre október 23-ai szereplése. Hiába hívták a tüntetők, hogy legyen a vezérük, ő nem ment. Minden bizonnyal félt a Gerő-féle vezetés provokációjától is, de nem csupán ez tartotta vissza. Ez nem az ő módszere volt, a tüntetők által hangoztatott követelések nem (mind) az ő programját tükrözték. Marxi terminológiával: sem a formával, sem a tartalommal nem értett egyet; így mindaddig otthon maradt, amíg a párt nem hívta, és a Parlament erkélyéről elmondott beszéde nem a társadalom követeléseinek elfogadását, hanem saját politikájának összefoglalását tartalmazta. Ki is ábrándította az órák óta rá várakozó tömeget. De minden különbség ellenére, kezdettől volt egy nagyon lényeges azonosság Nagy Imre és a felkelők között: nevezetesen az, hogy mindannyian igazi változásokat, egy új rendet akartak, szemben a másik oldallal, amely – legföljebb részleges korrekciókkal – a régi rendet akarja visszaállítani.

Miben rejlett Nagy Imre történelmi szerepe? Október 23-án a párt hívására elfogadta a neki felkínált PB-tagságot, elfogadta a miniszterelnöki posztot. Így elejét vette a felkelés szovjet katonai erővel történő gyors elfojtásának, hiszen a Gerő–Nagy Imre-, majd 25-étől Kádár–Nagy Imre-féle vezetés még belül volt azon a határon, amit Moszkva képes és hajlandó volt tolerálni. Nagy Imre akadályozta meg a hazai keményvonalasokat is a konfliktus fegyveres megoldásában: neki köszönhető, hogy nem alkalmazták a statáriumot az elfogott fegyveresekkel szemben, hogy újra meg újra meghosszabbították a fegyverletétel határidejét. De október 28-áig Nagy Imre nem csak az MDP vezetésének ortodox politikusaival küzdött. Október 23-ától ugyanis a felkelők kettős küzdelmet vívtak. Egyfelől fegyveres harcot kezdtek a szovjet hadsereg és az azt támogató magyar államvédelmisek ellen, másfelől újra meg újra megfogalmazott követeléseik, delegációik révén politikai küzdelmet folytattak a miniszterelnökkel céljaik elfogadtatása érdekében.

Talán még ez is kevésnek bizonyult volna, ha a felkelők első sikereinek – és az ÁVH brutalitásának – hatására nem mozdul meg az egész ország. Néhány ezer felkelő nem feltétlenül tudta volna meggyőzni a miniszterelnököt, hogy 1953-as programján túlhaladt az idő. De szerte az országban megmozdult a társadalom, a tüntető felvonulások után tartott gyűléseken – a sajátos helyi követelések mellett – a műegyetemi pontokkal messzemenően egyező követeléseket fogalmaztak meg, és létrehozták saját helyi vezetésüket, negligálva a formailag még fennálló struktúrát. Ezek az új intézmények természetesen gondoskodtak arról, hogy programjuk nyilvánosságot kapjon, amennyiben sikerült, követelésként juttatták el azt a kormányhoz.

Baráti körének érvelése, a felkelők hajthatatlansága és végül az ország megmozdulása megértették Nagy Imrével, hogy már nem lehet 1953-nál megállni, és ő képes volt – a kommunista magatartás 180 fokos fordulatával – a tömeg irányítását felcserélni a társadalom követeléseinek képviseletével. Ez az október 28-ai fordulat lényege: Nagy Imre, a miniszterelnök – még Kádárral és az MDP vezetésével teljes összhangban – nemzeti demokratikus mozgalomnak minősítette az eseményeket, tűzszünetet hirdetett, elfogadta a forradalom számos vívmányát, bejelentette az ÁVH feloszlatását, valamint azt, hogy megállapodtak a szovjet csapatok Budapestről történő visszavonásáról, és hamarosan tárgyalásokat kezdenek az egész országból való kivonásáról. Ami ezután következett, az ennek az első lépésnek a logikus folytatása: ha egyszer Nagy Imre hajlandó volt a társadalom szavát meghallva elfogadni és képviselni annak követeléseit, akkor szükségszerűen le kellett számolnia a meghaladott rendszer formájával, az egypártrendszerrel (október 30.) – a tanácsrendszer a valóságban már úgysem (illetve forradalmian más formában) működött.

A forradalom programjából egyedül a semlegesség követelése várt még megvalósulásra, de az sem sokáig. A szuezi válság, a kínai vezetés új álláspontja, az USA üzenete október 31-én megérlelték az elhatározást Moszkvában, hogy a magyar kérdést fegyveresen oldják meg. Zsukov marsallt utasították a hadműveleti terv kidolgozására, Hruscsov pedig megszerezte a problémásnak tűnő lengyel és jugoszláv pártvezetés beleegyezését. Ettől kezdve egymást követték a szovjet katonai lépések: új csapatok – jobb, új technikával – érkeztek az országba, megszállták a magyar repülőtereket, körülzárták a fontosabb városokat. Andropov nagykövet Nagy Imrének a csapatmozgások elleni tiltakozására átlátszó hazugsággal felelt – nyilvánvalóan nem is tartott igényt arra, hogy higgyenek neki.

Ebben a már nem is válságos, hanem katasztrofális helyzetben a forradalom miniszterelnöke – bár inkább kül-, mint belpolitikai célból – érvényre juttatta az egyetlen még teljesítetlen követelést: bejelentette országunk semlegességét, valamint kilépését a Varsói Szerződésből. Jóllehet ezzel inkább a szovjet agresszió jogi alapját igyekezett felszámolni, belpolitikai eredményt ért el: elhárította az utolsó akadályt a belső konszolidáció elől, visszaszerezte az ország bizalmát, és november 5-én hétfőn megindulhatott volna a munka. Ezt azonban a szovjet katonai gépezet már nem várta meg.