Az Atlanti-óceán partján fekvő francia kikötővárost tartották legtovább megszállva a nácik a második világháborúban, és csak 1945. május 11-én adta meg magát a német helyőrség.

A német haditengerészet a francia hajógyártás egyik központját hadikikötővé alakította. Legnagyobb csatahajók kiszolgálására volt alkalmas, mint a Prinz Eugen, a Bismarck vagy a Tirpitz. A brit haditengerészet kommandója egy rajtaütés során 1942 márciusában a hatalmas Joubert szárazdokknak vezetette a robbanóanyaggal teli kivénhedt Campbeltown cirkálót. A meglepetésszerű akció, amely a Chariot hadművelet nevet viselte, lehetetlenné tette a nagyméretű csatahajóknak a bázis használatát a háború hátralevő részében.

Saint-Nazaire azonban nem lélegezhetett fel. A város másik haditengerészeti jelentősége abban állt, hogy a német tengeralattjárók (U-boot) legfontosabb atlanti bázisa itt épült fel Franciaország német megszállása után. A Loire folyó torkolatában elhelyezett hatalmas, 300 méter hosszú és kilenc méter vastagságú betonbunker lerombolhatatlannak bizonyult. Miközben a város 80 százaléka megsemmisült az angolszász bombázások következtében, a speciálisan tervezett, több betonrétegből álló, egyszerre 20 tengeralattjáró befogadására képes dokk mindennek ellenállt.

A normandiai partraszállás után a helyőrség visszautasította a megadást. A hosszadalmas ostrom helyett a szövetségesek körbezárták őket, és a Németország elleni támadásra összpontosítottak. Több atlanti tengerészeti bázis német helyőrsége került így kelepcébe. La Rochelle és kisebb kikötők is csak 1945 májusában kerültek szövetséges kézre.

A hatalmas betonsiló ma is megtekinthető a kikötőben, mint a talán legnagyobb világháborús építmény, amely fennmaradt.