2017. szeptember 22.

Séta a császárvárosban / A barokk Bécs

Szerző: Petneki Áron

1683-ban a török ostrom kétségkívül nagy megpróbáltatást jelentett Bécsnek, de a Kara Musztafa fölött aratott győzelem utáni felszabadító háború során nyilvánvalóvá vált, hogy az oszmán határ végérvényesen messzire kerül Bécstől.

A nemesség és a polgárság egyre szűkebbnek érezte a falak közé szorított belvárost. A külvárosokban sorra emelkedtek a paloták és nyaralók, új városrészek nőttek ki a földből, néhány helyen pedig addig nem látott impozáns épületeket húztak fel. Ilyen volt Johann Fischer von Erlach alkotása, a Belvedere palotája, Savoyai Eugén hercegi lakhelye. A herceg, mint jó hadvezér, olyan helyre építette kastélyát, amely jóval a város fölé magasodott. Stratégiailag kiváló döntés, a háborúk azonban a 18. században elkerülték Bécset.

Csak a kurucok okoztak álmatlan éjszakákat. A magyar köztudatban szinte csak huszárcsínyként élő Balogh Ádám-féle „császárugratás” valójában jóval nagyobb veszedelmet jelentett az örökös tartományok keleti sávja számára. Ezért Lipót császár 1704-ben elrendelte egy új, immár jóval kijjebb fekvő védősánc megépítését a város körül.

A linea nem egészen négy hónap alatt elkészült a 18 és 60 év közötti lakosok közmunkájával. Természetesen a tehetősebbek pénzen váltották meg munkájukat.

A 13 kilométernyi fal és árok nyomát – amely a város védelmi és vámhatárát is jelentette – ma is végig lehet követni: a múlt század hetvenes éveiben ennek mentén épült meg a külső körút, a Gürtel. De akkor még a kivezető utaknál őrbódék, vámszedő házak állottak, minden kocsi és minden személy után pénzt szedtek, az utazó holmiját pedig kíváncsi, ám könnyen megvesztegethető vámosok kutatták át.

A falait messze előre toló város népessége gyorsan növekedett. 1686-ban, három évvel az ostrom után mintegy nyolcvanezer lakosa lehetett, 1770-re ez a szám megduplázódott. Mikor már sem török, sem kuruc nem fenyegetett, a lineán kívül is létrejöttek kertes külvárosok. Nyaranta Mária Terézia az 1744–1749 között versailles-i mintára megépített, városon kívül eső schönbrunni kastélyban lakott.

A belvárost körülvevő bástyák közben lassankénzt sétatérré, kedvelt találkahellyé szelídültek. Az a polgár, aki a védműveken sétálni akart, Mária Terézia korában még külön engedéllyel léphetett oda, II. József azonban eltörölte a tiltó rendelkezéseket. A bástyák lebontását végül Ferenc József rendelte el 1857-ben, ám négynek a nyomai még ma is láthatók. A belváros szűk utcahálózata a középkori nyomvonalat követte. Csupán a 18. század második felében szélesítették az utcákat. Így került sor többek között a Stephansdom körüli kápolnák, házak, bódék lebontására. A mai első kerület lényegében az ekkor kialakult elrendezést követi.

A város legjelentősebb épülete természetesen a császári vár, a Burg volt. (Már az 1566-ban tartott első házszámlálás során az 1-es házszámot kapta.) Várjellegét a 18. százdra végleg elvesztette: VI. Károly és Mária Terézia idejében alakult ki a Burg mai barokk arculata: az udvari könyvtár, a birodalmi kancellária, a svájci gárdisták udvarának lépcsőházai, a téli lovasiskola és az egykori várszínház. A Burg és Schönbrunn hatalmas méreteit a birodalmi udvartartás nagysága indokolja.

Csak a főudvarmester irányítása alatt szinte hadseregnyi személyzet dolgozott: főkonyhamester és főezüstkamarás, pohárnokok, asztalnokok és konyhafelvigyázók, szakácsok, szakácsnők és mesterszakácsok, alszakácsok, kukták és mosogatólányok, udvari prédikátor, udvari plébános és káplánok, udvari könyvtáros, orvos és sebészek, udvari költő, heroldok és futárok, bútorfelvigyázók, kárpitosok és ékszerészek, zenészek, zeneszerzők és egy udvari olasz poéta, aki az operák szövegkönyvét írta – ebben az időben Pietro Metastasio töltötte be e fontos hivatalt –, mindez összesen 340 személy!

A másik három főminiszter, a főkamarás, a fő udvari marsall és a főistállómester ugyancsak több száz embernek parancsolt. Ehhez jött még a császárné külön udvartartása (ne feledjük, hogy a Pragmatica Sanctio értelmében Mária Terézia a királynő, de csak császárné, hiszen férje, Ferenc a német–római császár), valamint a császári gyermekek személyzete, a német testőrség (a „hacsérosok”, az arcier = íjász kifejezésből), a magyar nemesi testőrség, ezenkívül a palotaőrség.

A császári udvar teljes létszáma 2400 fő volt. Ez a rengeteg ember mind nem is fért el a palotában. Ezért érvényben volt az ún. udvari kvártélyjog, amely sok bosszúságot szerzett a bécsi háztulajdonosoknak. A törvényesen megszabott lakbér egyharmadáért kötelezték őket az ilyen „albérlők” befogadására.

A belvárosi polgárházak a 18. században már az arisztokrácia a városi palotának méretei szerint épültek, némelyik díszében is felvette amazokkal a versenyt. A dísz persze elsősorban a főemelet termeit illette. A gazdag kárpitozás és az aranyozott bútorok között azonban poloskák hada lapult, akár a nagy bérkaszárnyák szegényes tömeglakásaiban. Igen, a higiénikus berendezések már korántsem voltak hasonlatosak a főúri palotákéihoz. A mai vezetékes vízhez és csatornázáshoz szokott ember elég nehezen képzelheti el az árnyékszéki állapotokat. A késő éjszakai sétálgatás már csak azért sem volt ajánlatos, mert az éjjeli edények tartalmát sokszor az ablakon át távolították el a lakásból.

Nem csoda, hogy a várost nem kímélték a járványok. A 17. és 18. században több hullámban támadó pestis könnyen szedte áldozatait a sűrűn lakott Bécsben. Az ispotályok hamar megteltek, végső segítséget a könyörgő körmenetek és kegyes fogadalmak jelentettek. Így épültek a város több pontján megtalálható pestisoszlopok. Az 1679-ben Lipót császár által alapított, s ma is a Grabenen álló Szentháromság-szobor mintájára a Habsburg Birodalom minden barokk városában emeltek hasonló emlékművet. Ezek szabadtéri oltárok is voltak, s szerepet kaptak az ünnepélyes körmenetekben.

Egy erdélyi nagyasszony, a protestáns Daniel Istvánné Pekry Polixéna így jellemezte a bécsi körmenetet 1745-ben: „4 órakor reggel kezdik járni az úrnapi processiót, egész 11 óráig tartván; célok külön-külön seregbe, igen nagy zászlójok lévén minden céhnak, szentek képeivel, igen cifrák. Némelyik zászlót 16 ember is vitte, csúfosan felöltözött emberek. Kimondhatatlan sok nép volt; maga az felséges királyné egész udvarával jelen volt.”

A „felséges királyné” idején majd minden hétre jutott valami nagyobb ünnep, hiszen a kalendárium jeles napjain kívül minden céhnek, egyházi társulatnak, „konfraternitásnak”, minden szerzetesrendnek megvoltak a maga védszentjei, akiket ugyancsak látványos módon illett megünnepelni. Még az egyetem is számtalan ünnepet tartott.

A diákság – középkori szokás szerint – négy nagy egyetemi „nemzetbe”, „nációba” tömörült, s mindegyiknek saját pátrónusa volt. Az osztrákok Szent Lipótot, a Rajna-mentiek Szent Orsolyát, a szászok Szent Móricot, a magyarok Szent Szaniszlót tisztelték tanítási szünettel. (Ne csodálkozzon a kegyes olvasó: a lengyel diákok a magyar nációba tartoztak a 18. században, a vértanú krakkói püspök emlékét ők ülték meg. A középkorban azonban Szent László király oltalmazta a bécsi magyar diákokat.)

Minden karnak is volt védőszentje: a teológusoké Damaszkuszi Szent János, az orvosoké Szent Kozma és Damján, a bölcsészeké Alexandriai Szent Katalin, a jogászoké pedig Szent Ivo. Az Ivo-ünnep hagyományosan mindig a pünkösd utáni harmadik nap volt, melyet díszes felvonulással, majd pompás bankettel kötöttek egybe. A nap végére az Ivo-ünnep valódi ivó-ünneppé vált.

A nyugati egyház összes nagy tanítómestere is okot adott az ünneplésre: ezért tartották meg Nagy Szent Gergely, Szent Benedek és Szent Ágoston napját, ezenkívül a domonkos szerzetesek összes Mária-ünnepét. A mai szemlélő hajlamos feltenni a kérdést: mikor tanultak egyáltalán? Azt azonban figyelembe kell vennünk, hogy igen sok diák számára az ünnep egyik „hozadéka” a jóllakottság volt, mert a nagyszámú albérlő közé tartozó szegényebb „koldusdiák” jobbára a kolostorok közkonyháin étekezett.

A látványosságokra éhező bécsieknek a hétköznapok is nyújtottak szórakozást. A tehetősebbek és műveltebbek a színházakba jártak. A Várszínházban, a Burgban operai előadások, balettek, farsang idején német és francia színdarabok kerültek műsorra. A böjti időszakban viszont tilos volt minden spektákulum.

Mária Terézia a színház szükségességét azzal indokolta, hogy egy ekkora rezidencia nem lehet meg látványosság nélkül. A 18. század udvari reprezentációjához a teátrum mindenképpen hozzátartozott. József császár nagyon szerette a zenét, gyakran járt operába, bár Mozatról nem mindig volt igazán jó véleménnyel. A korábbi barokk pompához képest „az állam első szolgája” – ahogy magát nevezte – mindenben a polgári egyszerűséget kereste, ezért sohasem az udvari páholyban, hanem a színpadtól számított harmadik páholyban foglalt helyet.

A könnyedebb hangvételű darabok a külvárosi színházak repertoárján szerepeltek. Az első állandó színház, amely felváltotta a korábbi vándortársulatokat, a lipótvárosi volt (Theater in der Leopoldstadt, 1781). Időben ezt követte a legismertebb, az 1787-ben megnyílt Theater an der Wien, melynek nem sokkal később az az Emanuel Schikaneder lett az igazgatója, aki a Varázsfuvola szövegkönyvét írta, s az ősbemutatón Papagenot énekelte. A Józsefvárosi Színház is ebben az évben nyitotta meg kapuit (Theater in der Josefstadt, 1787).

Az igazi bécsi komédiázás legjellegzetesebb alakját, az alpári hangon viccelődő, eredetileg salzburgi dialektust beszélő és salzburgi parasztruhát viselő Hanswurstot („Kolbász Jancsit”) még a század elején teremtette meg a vándorszínészből bécsi háztulajdonossá lett Josef Stranitzky. A figura végleges kialakítása Gottfried Prehauser nevéhez fűződik.

Mindig nagy nézősereget vonzott a Landstrassén a római amfiteátrum formájára 1736-ban épült állatszínház. Heccszínháznak is nevezték ezt, s hogy mi is volt a „hecc”, arról álljon itt Pekry Polixéna kissé csalódott tudósítása: „Állott az hecc ebből: egy ökröt két szelindekkel kergettettek; az két fülinél fogva úgy megtartották az ökröt, hogy nem mehetett el az ökör helyiből. Az medvével is hasonlóképpen bántak, az medve is forgódott volna, de az fogai s körmei el voltak szedve. De az heccnél méltóbb volt nézésre az, mit egy öregrend férfi vitt véghez. Egy pálcát az orrára tett, az pálca felső végébe egy deszkaszéket, arra 3-rom pohár sert s avval táncolt; többeket is ilyeneket cselekedett.”

A bécsiek szórakoztatását szolgálták a sétálóhelyek, a kávéházak és természetesen a kiskocsmák is. Az 1785-ben Bécsben tartózkodó Sándor István így írt a legjelesebb parkról, a Práterről: „A Próder, vagyis Tsászári Vadaskert, nagy fákkal bé nőtt fejedelmi sziget. Tsordánként hevernek itt a Duna parton a szarvasok, s 1764-diktól fogva, midőn II. József Tsászár egész nyáron által kinek kinek, személy válogatás nélkül, akár gyalog, akár lóháton, akár szekérrel a Próderbe való bejárást megengedte, már olly múllató hellyé lett, hogy abban mintegy 60 bor és kávésház találtatik.”

Grinzing a kiskocsmák sorával ma idegenforgalmi látványosságnak számít. A 18. században ez még falusias terület, ahol nemcsak bort mértek, a tüdőbaj ellen a tejkúrát is megpróbálták alkalmazni. Hogy mi lett az ilyen kúrából, azt ismét csak Sándor István mondja el:

„Az odavaló szép paraszt leánykák, ártatlanságok költségén sok úrfiat tsalnak ki a Várasból, kik közül némelyik a tejes kúrának ürügye alatt, két-három hétre is jönnek ki, tsak hogy szerelmöket követhessék. S hogy ha ezen szerelem látszatos nyomot talál hátra hagyni, a Várasnak bordély házai nyereségre kapnak, amellyet aztán szüntelen által adogatnak egymásnak, míg végre a kopott áru az Ispotályba szorul.”

Ilyesfajta szórakozásra azonban nem kellett feltétlenül olyan messze utazni. Elég volt, ha az ember kisétált este a Grabenre, ugyanis „itt lesik többnyire az estvéli vadászok a kétlábú őzeket”. A Graben nimfáinak aposztrofált „őzikék” inkább maguk vadásztak, annak ellenére, hogy Mária Terézia idejében még rájuk is, meg ügyfeleikre is vadászott a „tisztasági bizottmány”, a „Keuschheitscommission”.

József ebből a szempontból is toleránsabbnak mutatkozott anyjánál, s megszüntette a „vadászati tilalmat”. A bécsiek erkölcseiről azonban nem volt valami jó véleménnyel, mert szerinte Bécsben nem kell bordélyházakat építeni. Úgy gondolta, elég, ha egyetlen tetőt borítanak Bécs fölé.

A puskaporát féltő bécsi polgárnak azonban nem mindig volt kedve idegen vadászmezőkre tévedni. Erre figyelmeztette őt a Stephansdom kisharangja is, ahogy Sándor István írja:

„...felettébb sok született Bétsi ezen hangos harangnak köszönheti az ő létét. Azon közben, hogy ezen harangot korán reggel rengetni kezdik a férj vagy a menyetske felébred, legottan a felébredett fél az aluvót serkenti, az imádkozásra inti. Azután az következik, ami kötelességek. Arra ismét egyet alszanak, s felkelvén mind a ketten megelégedve látnak dolgaikhoz.”

Bécs a következő századra igazi világvárossá vált, és ma is gyarapszik. S ehhez ma már nem kell a kisharang sem…