2017. július 22.

Sorsközösségben. Egymásra utalt kis népek

Szerző: Czenthe Miklós

A történeti Magyarország északi részét jelölő Felföld, azaz Felvidék a magyar történelmi közgondolkodás Atlantisza. Miként a trencséni, sárosi vagy nyitrai nemesi kúriák többségében már az enyészet lett úrrá, a nemzeti emlékezetből is lassan eltűnnek a régió relikviái. A szlovák (szláv) többségű felső-magyarországi vármegyék - megannyi külön világ - múltjának feldolgozásával az utóbbi évtizedekben többnyire szlovák történészek foglalkoztak. A közös történelem feltárásában mutatkozó eltérések és a területtel együtt Csehszlovákiához csatolt magyar kisebbség történetének stációi is azt jelzik, akad bőven tenni- és felkutatnivaló a két nemzet múltjának, kapcsolatainak tisztázásában.

A Felvidék újabb keletű megnevezése a Felföld területének. A 19. század előtti szóhasználatban a csak szlováklakta vidékeket ("tótsági vidékek") jelölte mind a kettő. A 19. és 20. században használt jelentéstartalmában a Felső-Magyarország is szinonímája volt. 1918 után a Felföld, illetve Felső-Magyarország Szlovákiához tartozó magyar- és szlováklakta területei jelölésére használták, tartalma tovább bővült, mivel a Kisalföld szlovákiai területeit is beleértették. A Felvidék szónak nem csekély érzelmi tartalmat ad az irodalmi művekből is ismert, középkori hangulatot őrző számos kisváros és romantikus várrom, hiszen itt Magyarország ezeréves történelmének rendkívül sok emlékével találkozzunk, jóval többel, mint a mai Magyarországon.

Egymásrautaltság
A középkori Felvidékre az egyes etnikumok termékeny együttélése volt jellemző. A Ludovit Stúr vezette szlovák ébredők ugyan ezeréves elnyomásról beszélek, szerintük a magyar úr ezer évig elnyomta a szlovák parasztot, és ezzel akadályozta fejlődését. Valójában a középkorra nem jellemzőek az újabb kori nemzeti ellentétek. Példa erre, hogy a felvidéki városok jelentős részét a középkorban betelepülő németek (pl. szepesi szászok) virágoztatták fel, így sokszor ezek váltak a magyar-, illetve a szlovák- (szláv-) lakta vidékek kulturális és gazdasági központjaivá. A szlovák történetírás beleesik abba a hibába, hogy a jelenlegi határokat vetíti vissza, és ezt igyekszik "történelmi érvekkel" igazolni, ami a magyar-szlovák államhatár mesterséges voltát tekintve meglehetősen abszurd vállalkozás. Ugyanakkor a magyar történetírás régi hiányossága, hogy a szlovákok fejlődésének vizsgálatára nem helyezett kellő súlyt, pedig ez szerves és elszakíthatatlan része Magyarország történelmének.

A közép-európai népek változékony sorsa okozza, hogy végletes érzések és érzelmek dominálnak a közéletben, a nemzeti dicsőség és a nemzethalál víziói gyorsan váltakoznak. Egyes történelmi sorsfordulók ráadásul a szomszéd népek számára ellentétes jelentésűek, így egészen mást jelent a magyaroknak a millennium, illetve Trianon, mint a szlovákoknak. A nemzeti ellentétek mellett az egymásrautaltság és sorsközösség késztetéseire is találhatunk elegendő érvet a kultúrában és a közgondolkodásban egyaránt: a kérdés az, vajon azt keressük-e, ami összeköt, vagy azt, ami szétválaszt. Bár tudjuk, hogy kölcsönös érdek a sajátosság méltóságának tiszteletben tartása vagy legalábbis ennek az örök európai mértéknek a megközelítése, hamar rá kell jönnünk, hogy efelé az első lépéseket nekünk, magyaroknak kellene megtennünk. Erre késztethet bennünket egyrészt a szomszédainknál "izmosabb", tehát toleránsabb nemzeti tudatunk, másrészt 20. századi tragikus történelmünk keserű tapasztalatainak egész sora is.

A trianoni békediktátum után a kisebbségi sorba kényszerült magyarság korán keresni kezdte a kiutat és a fennmaradás esélyeit az új, számára váratlan helyzetben. A magyar közvélemény előtt mindig is sokkal ismertebb romániai magyarság elsősorban az erdélyi önállóság hagyományaiból, a magyar-székely múltból igyekezett erőt meríteni. A Felvidék soha nem volt olyan önálló, mint Erdély, mindig Magyarország szerves részét alkotta. Az, hogy a terület az egységes magyar nemzettest része volt, erősítette, de egyben gyengítette is a magyarság megtartásáért folytatott harcot. Budapest elszívta a legjobb szellemi erőket, nem alakulhatott ki másik természetes központ.

Kisebbségi humánum
Az államfordulat, a történeti Magyarország szétzúzása a szlovákokat éppoly váratlanul érte, mint a magyarokat. Az államalkotó csehszlovák nemzet részévé váltak, de a csehek Szlovákiát kimondva-kimondatlanul gyarmatukként kezelték. A kisszámú szlovák polgárság "megerősítésére" nagyszámú cseh hivatalnok és vállalkozó áramlott be, akik az államapparátus legtöbb pozícióját elfoglalták. Így nem csoda, hogy a csehellenes Szlovák Néppárt (Hlinka-párt) szlovák autonómiatörekvései hamar visszhangra találtak. Ez a párt lett a vezető ereje a Csehszlovákia bukásakor megalakult - a történelemben első és idáig egyetlen - önálló Szlovákiának (1939-1945), amely mellett a hivatalos csehszlovák történetírás állandó kötelező jelzőjeként máig is szerepel a hitleri birodalom kegyéből született bábállam mivoltukra utaló "úgynevezett" jelző.

A kisebbségi magyarság - amely a demokratikus államszervezet által ugyan némiképpen szelídített, de mégis állandóan és minden eszközzel asszimilálásra és elnemzetietlenítésre törekvő állammal állt szemben - többféle módon próbált védekezni. Az idősebb generáció és a történelmi vezető erők igyekeztek átmenetinek tekinteni a változást, a megoldást az anyaországgal való egyesülésben látták. A többnemzetiségű és demokratikus közegben a prágai és a brünni egyetemeken tanuló új értelmiségi generáció már fogékonnyá vált a közép-európai sorsközösség gondolatára. ők alakították meg 1928-ban a Sarló mozgalmat, amely - az utólagos kommunista beállítástól eltérően - tisztán kisebbségi ifjúsági mozgalomként indult. A Sarlóhoz számos kiváló író és gondolkodó csatlakozott, mint pl. György Dezső, Szalatnai Rezső, Jócsik Lajos, akiknek gondolatai az anyaország szellemi életét is megtermékenyítették.

A hontalanság évei
Az első Bécsi Döntés során 1938-ban a lehetőségig optimális etnikai határt húztak, mellyel a felvidéki magyarság túlnyomó többsége visszatért anyanemzetéhez. Kevés szó esik viszont arról a 70 ezer magyarról, akik a Pozsony központú Szlovák Állam türelmetlen, nacionalista légkörében is őrizték a kisebbségi humánum, a vox humana eszméit. Jelképessé vált Esterházy János gróf sorsa, aki 1938-ig az Egyesült Magyar Párt egyik vezetője, majd a háború alatt a szlovákiai magyar kisebbség irányítója volt. A pozsonyi szlovák parlament egyetlen magyar képviselője volt, s egyedül ő szavazott 1942-ben a zsidótörvény ellen, amelynek paragrafusait szinte változtatás nélkül átvette a háború utáni új, megint a győztesek oldalán álló Csehszlovákia a kisebbségek megszüntetését célul kitűző Kassai Kormányprogramban és a magyarellenes diszkriminációs rendeletekben. Mégis, Esterházy grófot 1945 után - Csehszlovákia bomlasztásáért - halálra ítélték.

A háború utáni évek a csehszlovákiai magyarság, de talán a magyar kisebbségek történetének is a legsötétebb éveit jelentik. Elég idéznünk a csehszlovák elképzeléseket teljes súlyával támogató Szovjetunió képviselőjének, Visinszkijnek hírhedt kijelentését, miszerint a magyarkérdés vagonkérdés. Az egyoldalú kitelepítés tervei ugyan meghiúsultak, de ezek az évek a "hontalanság éveinek" bizonyultak. Hiszen a kommunista Gottwald vezette csehszlovák kormány a nacionalista szlovák szervezetek nyomására egymás után hozta a magyar kisebbség elleni diszkriminatív rendeleteket pl. az állampolgárság elvesztéséről, a magyar iskolák bezárásáról vagy a magyar beszéd tiltásáról. A magyar nemzetiség megfélemlítve, vagyonából kifosztva és - ami talán a legsúlyosabb - megfelelő számú értelmiségi nélkül kezdte el az új életet. Ez volt a legendás "semmiből indulás" időszaka.