Szerző: Gerő András

Magyarországon az 1867. utáni politikai berendezkedés a szabadelvűség jegyében valósult meg. A kormánytöbbséget alkotó, Deák Ferenc nevével fémjelzett párt, majd az 1875-ben fúzióval, egyesüléssel létrejött s 1905-ig hatalmi pozícióban levő politikai alakulat a liberalizmust tekintette politikai credojának. Olyannyira, hogy a Tisza Kálmán vezetésével 1875-ben létrejött kormánypárt szabaelvűnek hívta magát. Logikus, a magyar történelem addigi menetéből következő választás eredményeképpen alakult így a helyzet.

A szabadelvűség felhajtóerői
A politikai hatalom birtokosai a reformkor és 1848 szellemiségéhez híven azzal a politikai-eszmei poggyásszal indultak, melyet a magyar polgári átalakulás addigi menete diktált. Nevezetesen: a feudális rendszer lebontásának igénye és a modern nemzettudat kialakulása párhuzamos, egymást erősítő folyamatként formálódott. A feudalizmus legerősebb hatalmi hátvédjének az a Habsburg-udvar bizonyult, amely a magyar önrendelkezés, nemzeti öndefiníció gátjául is szolgált. Ebből következően a reformkor és 1848 a szabadelvűség és a nemzeti mozgalom ötvözeteként jelent meg, méghozzá úgy, hogy a két tényező viszonylagos harmóniába rendeződött.

Az 1848 utáni neoabszolutizmus korszaka és gyakorlata – noha már felmutatott bizonyos töréspontokat – alapvetően nem kérdőjelezte meg ezt a harmóniát. A neoabszolutizmus azt mutatta, hogy bizonyos szabadelvű vívmányok, mint például a közteherviselés, a kötelező örökváltság, a törvény előtti egyenlőség vagy a birtokbírhatás megvalósíthatóak más szabadelvű követelések – mint a felelős kormányzás, az egyesülési-, szólás- és sajtószabadság – realizálása nélkül is. Csakhogy a neoabszolutizmus oly mértékben nemzetietlen szisztémaként jelent meg, hogy a szabadelvűség és a nemzeti érdekérvényesítés összefonódását alapvetően nem tudta megkérdőjelezni. Így tehát 1867-ben, amikor az ország kompromisszumosan megvalósuló szuverenitása kikristályosodott, kézenfekvőnek tűnt a szabadelvűség felé fordulás. Annál is inkább, mert a neoabszolutizmuson egyébként is csak liberális irányban lehetett lazítani.

Persze nemcsak a magyar történelem addigi menete alapján kialakult értékválasztás ösztönzött a szabadelvűség vállalására. Hozzájárult ehhez az a felhajtóerő is, amelyet a 48-as törvények által megnyitott s a neoabszolutizmusban is már részlegesen érvényesült polgárosodási út tapasztalata jelentett. A 1849 utáni fejlődés világossá tette, hogy a polgári tulajdon megteremtése módosítható, de vissza nem csinálható történelmi fejlemény. Ugyanakkor az is kiderült, hogy az erős állam és a politikai elnyomás kombinációjára épülő politikai berendezkedés irracionális, nem kifizetődő vállalkozássá teszi a hatalmi struktúrát. Olyan állam jött létre, amely nem akart állampolgárai közreműködésére számítani. Éppen ezért igen jelentős kiadásokra kényszerült erőszakszervezetei és bürokráciája fenntartása érdekében. Az önkényuralom „fénykorában” az állami kiadások 31,5%-át emésztette fel a hadsereg fenntartása, s az egy főre eső rendőri kiadások 300%-kal (!) haladták meg a hasonló angliai tételt. Mindeközben az ipar és mezőgazdaság fejlesztésére mindössze 4,5%, a kulturális szférára 0,65% jutott. Az állam csak az adóprés egyre drasztikusabb működtetésével és az államadósságok növelésével tudta önmagát eltartani. Míg 1850-ben 23 millió, addig 1864-ben már 75 millió forint adót szívtak ki Magyarországból, s az államadósságok 2,5-szeresére nőttek az 1848 előtti időszakhoz képest. Ezek a tapasztalatok is azt a meggyőződést erősítették, hogy – összhangban az értékválasztás történelmileg kiformálódott elemével – a magyar politikai berendezkedésnek a szabadelvű normák irányába kell elmozdulnia.

A konzervativizmus támasztékai
A magyar szabadelvűség kibontakoztatására ösztönző tényezők mellett megjelentek azok az elemek is, amelyek a liberalizmus visszafogására, konzervatív, állagőrző szerepkörbe való kényszerítésére indították a szabadsággondolat mellett tudatosan, ideologikusan elkötelezett politikai erőket.

Ebben nem a hazai konzervatívok tábora játszotta a döntő szerepet. A honi konzervatívok egyik része – az örökváltságot is megkérdőjelező nézeteivel – teljesen diszkreditálta magát a politikai életből, másik része viszont azzal kompromittálódott, hogy túl készségesen működött együtt a nemzetietlen önkényuralommal. Az igazi konzervatív, antiliberális erőt nem ők jelentették, hanem sokkal inkább a kialakított politikai szerkezet és a magyar társadalmi valóság összjátéka.

A szabadelvűség érvényesülésének határt szabott s egyben a konzervativizmusnak erős támaszt biztosított az uralkodónak juttatott, törvényesen is rögzített, abszolutisztikus elemeket tartalmazó szerep. Ez nemcsak a hadsereg feletti, alkotmányos ellenőrzéstől mentes rendelkezést foglalta magába, hanem azt is, hogy a nem leváltható király (és császár) a közös ügyek döntőbírája lehetett – feltéve, ha nem volt egyetértés a felek, azaz a két parlament által kiküldött delegációk között. A döntőbírói és alkotmányos felelősséggel nem járó szerep – visszahatásában – az uralkodói akarattal való egyetértésre ösztönzött. S hogy miben állt az uralkodó szándéka? Nos, ezt nem kellett találgatni, hiszen az 1867. március 17-i minisztertanács a koronás főnek – az egész korszakot illető érvényességgel – előszentesítési jogot biztosított. A kormány által az országgyűlésnek beterjesztett törvényjavaslatok csak úgy kerülhettek tárgyalásra, ha azokat előzőleg a király jóváhagyta.

A szabadelvűség konzervatív gátját jelentette a kiegyezés törvényes felmondásának szabályozatlansága is. Ez olyan merev, konzerváló erőt jelentett, amely minden olyan szándékot, amely a kiegyezés politikai szerkezeten a szabadelvű politika jegyében kívánt változtatni, eleve a törvénytelenség ösvényére terelt.

Mindehhez hozzájárult egy harmadik, a fentiekből nem következő, de tényleges hatásában hozzájuk köthető tényező is. A magyar állam lakossága a századfordulóig nemzetiségi többségű, s utána sem igazán döntő a magyarság számbeli túlsúlya. A magyar politikai élet szabadelvűségére igen erős hatást gyakorolt ez a tény, hiszen a politikai szabadságjogok tágítása a többségi elv érvényesülésével ötvözte könnyen alakíthatott volna ki olyan helyzetet, amely a magyar állam magyar jellegét megkérdőjelezi, szélsőséges esetben meg is szünteti.

1867 után tehát egyaránt léteztek a liberalizmus és a konzervativizmus felhajtóerői; sajátos egyvelegük, kompromisszumuk áthatotta a rendszer működését. A Monarchia Magyarországának egyik fő jellemzőjévé vált a szabadelvűség és a konzervativizmus egymásba épülése, amely természetesen így a polgári átalakulás egyik fő meghatározó elemévé lépett elő.

A legitimáció határai
A szabadelvű gondolatkörben a hatalom igazolása a néptől illetve a nép választásából származik. A feudalizmushoz kötődő konzervativizmus a hatalom igazolását Isten kegyelmében látja. A két elv szöges ellentétben áll egymással, s szélsőséges esetben, konfliktusok esetén forradalmárok és királyok fejei hullanak a porba. A probléma megoldása vagy az, hogy a konzervatív legitimáció semmissé teszi a szabadelvűt – az önkényuralom ezt a gyakorlatot követte –, vagy pedig a liberális igazolás kiiktatja, illetve formálissá teszi a feudálist. Magyarországon 1848 tavaszán a feudális hatalomigazolás formálissá tétele zajlott le – az alkotmányos monarchia szellemében az uralkodó nem kormányoz, mert ez a parlamenti többségnek felelős kormányzat dolga, 1849-ben pedig a trónfosztással teljes kiiktatás következett be. 1867-tel a két teljesen ellenkező elv kombinációja jött létre, ami azt jelentette, hogy – mivel az örökléssel és nem választással uralkodó király a saját, messzemenően nem formális hatalmát nem a néptől, hanem Isten kedvező kegyelméből származtatta – a szabadelvű hatalomigazolás vagy alárendelődésre, vagy törvényesen fel nem oldható konfliktushelyzetre volt kárhoztatva.

A liberális legitimáció határait jelző konfliktus akkor állt elő, amikor – jórészt a kormányzó erők taktikai hibái folytán – a dualista rendszer történetében bekövetkezik az a helyzet, hogy a szerkezet alapelemeit (például a közös hadsereget) megkérdőjelező ellenzéki erők kerülhetnének hatalomra. Az 1905 elején tartott választásokon az ellenzéki pártok győzelmet aratnak. A szabadelvű típusú legitimitás azt diktálná: belőlük kerüljön ki a kormányzat. Ezzel szemben a feudális típusú legitimáció reprezentánsa, az uralkodó egyik volt testőrparancsnokát nevezi ki miniszterelnökké, a koalícióba tömörült győztes pártok képviselőivel pedig rövidke, ötperces kihallgatáson közli: elutasítja mindazt, amivel a választásokon elnyerték a szavazatok többségét.

A két legitimációs elv ütközésének egyik megoldása, hogy a király nem a parlamenti többség képviselőit bízze meg a kormányalakítással. Ha ez az országban erőteljes zavargást idéz elő, akkor készen áll Magyarország katonai megszállásának terve is, a „Kriegsfall U”. Ebben az esetben az uralkodónak alárendelt hadsereg lép akcióba, méghozzá jelentős túlerő birtokában. (A vezérkar számításai szerint teljes mozgósítás esetén a magyar oldalon lenne 282 zászlóalj, 148 lovasszárad és 78 üteg. Ezzel szemben felsorakoztatható 645 zászlóalj, 239 lovasszárad és 166 üteg. Mivel a hadsereg feletti rendelkezés felségjog, ezért Magyarországra vezénylésük törvényes is lenne – hiszen éppen ez a feudális típusú konzervatív legitimitás egyik leglényegesebb eleme!).

A másik lehetőség, hogy a király enged a szabadelvű módon nyilatkozott többségi akaratnak, s ezzel megnyitja az utat ahhoz, hogy a Monarchia szerkezete változzék s egyben saját hatalma is csorbuljon. A tényleges történésekben azonban ennek a megoldásnak nyomát sem leljük.

A folyamat valós menete, hogy az uralkodó öt percet szán a szabadelvű legitimáció reprezentánsaira s 1906 elején katonai királyi biztossal feloszlatja az országgyűlést. A Parlament épületét katonaság szállja meg, a képviselők be sem tehetik oda a lábukat.

A tényleges feloldást az hozza, hogy a többséget kapott pártok vezetői meghajolnak a feudális hatalomigazolás előtt; elfogadják, hogy felhagynak minden olyan követeléssel, amely a politikai szerkezet megkérdőjelezését jelentené. A modellhelyzetté előlépett konfliktus nyilvánvalóvá teszi, hogy a konzervatív legitimáció a szerkezet alaprétegéhez tartozik, s képes arra, hogy a politikai struktúrát közvetlenül érintő kérdésekben gátolja, illetve maga alá rendelje a liberális követelményeket.

A szerkezet foglyai: a pártok
Mint az közismert, az 1867 körüli, illetve utáni pártalakulások a közjogi törésvonal mentén jöttek létre, azaz a pártok aszerint határozták meg magukat, hogy elfogadják-e avagy sem a kiegyezés tényét és a belőle következő viszonyokat. A közjogi ellenzékiség azonban azt jelentette – mint ez 1905-ben egyértelműen ki is derült –, hogy az ellenzék saját programja alapján kormányképtelenné tette magát. Tehát csak akkor kerülhetett – került – hatalomra, ha eredeti céljait már előzetesen feladta. Tisza Kálmán, a közjogi ellenzékiség egyik kezdeti képviselője jött rá elsőként erre a tényre s nevezetes „bihari pontjait” akasztotta szegre azért, hogy Magyarország miniszterelnöke lehessen. Ha úgy tetszik, a közjogi ellenzékiségnek ez volt az igazi csapdája, ez tette saját álláspontja foglyává a különféle függetlenségi csoportosulásokat.

De ugyanez a helyzet – más oldalról – a közjogi vita túloldalán elhelyezkedő kormányzó pártokat is érintette. A különféle nemzeti követelések – önálló jegybank, hadsereg – rendkívül népszerűnek számítottak, de a kormánypárt nem vállalhatta fel őket, következőleg a népszerűtlenség átka a szükségesnél nagyobb mértékben terhelte. Minél népszerűtlenebb volt az általuk képviselt politika, annál inkább rákényszerültek arra, hogy a választójogot szűken tartsák, és csalafintasággal, korrupcióval terheljék meg a szabadelvű legitimitás működését. Azt a működést, amelyből származtatták magukat, s amely az egyetlen biztosítékot jelentette a feudális típusú konzervatív hatalomigazolás túltengésével szemben.

Ilyen körülmények között értelemszerűen elnehezült az a politikai logika, amely szét tudta volna törni a közjogi pártmegoszlás kereteit. Természetesen azt sem mondhatjuk, hogy a szabadelvű avagy konzervatív megközelítés csak a kormánypárt vagy éppen a legnagyobb ellenzéki erő, a függetlenségiek sajátja lett volna. A szerkezet kevert jellege folytán, a közjogi megoszlás révén és az így kialakult politikai csapdahelyzetek során át a szabadelvűség avagy konzervativizmus nem szervesen, hanem taktikai jelleggel rendelődött hozzá a különféle politikai erőkhöz. Akárhogy is használták a különféle elvi háttereket, mindannyian ugyanazon szerkezet kényszerében éltek, s ez a kényszer azt eredményezte, hogy a szabadelvűség – az adott struktúrán belül – fejleszthetetlenné vált. A magyar liberalizmus bezárult a demokratikus továbblépés előtt, és konzervatív szerepkörbe kerülve részben kiüresedett, részben érzéketlenné vált az új típusú politikai kihívások szavára.

A szerkezetet – akár kormánypárti, akár ellenzéki oldalról – működtető erők fogolyhelyzete, a konzervatív szerepkörbe kényszerített szabadelvűség nyomatéka mind a parlamenten belül, mind azon kívül regulálta a pártok viselkedését, szerepvállalását. A parlamenti arénában megjelent az 1895-ben alakult Katolikus Néppárt, amely harcos régi és újkonzervativizmusával, antiliberalizmusával már a Horthy-korszak képét előlegezte. Az Általános Munkásegyletből (1869) kifejlődő Magyarországi Szociáldemokrata Párt (1890) – a legnagyobb parlamenten kívüli ellenzéki erő – az általános választójogért folytatott harcában az 1905–1906-os válság során majdhogynem a feudális legitimáció szövetségesévé vált. A liberalizmust demokráciává szélesíteni akaró, polgári indíttatású párt, a Demokrata Párt (1900) perifériális helyzetben maradt, csupán színfoltként jelent meg a politika parlamenten belüli színpadán.

A szerkezetből, illetve annak sajátosságaiból adódó politikai csapda nemcsak azzal a következménnyel járt, hogy a szabadelvűség zárttá vált a demokratizálódás előtt, hanem azzal is, hogy a magyar parlamenti politika keretei között működő pártok képtelennek bizonyultak meghatározott problémák leképezésére, illetve képviseletére. Sem a paraszt-, sem a munkáskérdés nem került érdemi megvitatásra. Ezzel szemben napokat lehetett eltölteni zászlóhasználati, szoborkoszorúzási botrányokból adódó vitákkal.

A helyzet – visszahatásában – megint csak a szabadelvűség kárára ütött ki, hiszen egy idő után a parlament és a parlamentarizmus kezdett lejáratódni. De a rendszer születésétől adott merevsége, önkorrekcióra való képtelensége magát a struktúrát is egyre anakronisztikusabbá tette.

A kiegyezés, amely látszólag csak egy birodalom két egyenjogú felének megegyezése volt, valójában két legitimációs elv kompromisszuma lett. Az összebékíthetetlen hatalomigazolások egybefonódása azt eredményezte, hogy a szerkezet – több-kevesebb rugalmassággal – ott és addig tolerálta a szabadelvűséget, ahol és ameddig az nem kérdőjelezte meg közvetlenül a konzervatív legitimáció létet. Minden más esetben a liberalizmust alárendelt helyzetbe hozta, a feudális típusú hatalmi igazolás támogatására használta s a politikai küzdőtér résztvevőit is ennek a logikának rendelte alá.

Igencsak találó tehát a korszak kiváló ismerőjének, Herczeg Ferencnek Emlékezéseiben tett megállapítása: „Ferenc József király alatt százféleképpen lehet beszélni – kormányozni azonban csak egyféleképpen lehet.”