2017. október 21.

Szarajevó ostroma

Szerző: Palotás Emil

„Szarajevó elszántan védekezett. A védők nem kértek és nem adtak kegyelmet. Minden házból, minden ablakból lőttek a támadókra, még az asszonyok is részt vállaltak a harcból. Csak a tartalék bevetésével, négyórás iszonyatos utcai harc árán sikerült elfoglalni a várost. Az ellenálló házakat a katonák felgyújtották. A jórészt fából lévő épületek percek alatt lángba borultak…” A beszámoló nem napjainkban készült. 1878 augusztusában tudósított így egy magyar újság, a Magyar Állam az okkupációs hadjárat egy drámai mozzanatáról. Nézzük, kik is voltak azok, akik ilyen keményen ellenálltak? Milyen körülmények között került sor a boszniai harcokra?

Bosznia, amelynek birtoklására oly kitartóan áhítozott az osztrák hadsereg vezetése, a 19. században korántsem volt a nyugalom és a béke szigete: az 1840-es évektől kezdődően alig negyedszázad leforgása alatt tucatnál több zendülésre, felkelésre, összeesküvésre került itt sor. A tartomány lakossága igen kevert volt, közel 43%-a mohamedán, 39%-a ortodox vallású, míg a katolikusok 18%-ot tettek ki. Bosznia társadalma elmaradott agrárjellegével tűnt ki. A művelhető földek java részét török bégek és agák tartották kézben. A kizárólag mohamedán nagybirtokosokkal szemben az egyre súlyosabb feudális terhekkel súlytott kmetek – keresztény parasztok – széles tömege állt. A szabad parasztok vékony rétegét megint csak mohamedánok alkották. A feszítő agrárkérdés váltotta ki elsősorban a rendre ismétlődő paraszti megmozdulásokat. Miközben a bosnyák bégek régi privilégiumaik védelmében sikeresen szálltak szembe a központi kormányzat reformtörekvéseivel, a keresztény-szerb parasztság ellenük vívott küzdelme szükségképpen nemzeti elemekkel is átitatódott.

A tartomány számára sorsdöntő fejlemények 1875 nyarán szokványos módon kezdődtek. Az elviselhetetlen terhek ellen megmozdult Észak-Bosznia parasztsága. A kezdeti sikereket gyors hanyatlás követte. Viszont az átmeneti lanyhulást követő folytatás már korántsem volt szokványos: a harcok oly erővel lángoltak fel, és oly széles területre terjedtek ki, hogy többé már sem a helyi hatóságok, sem az odavezényelt reguláris török csapatok nem voltak képesek a területet pacifikálni. A szociális és törökellenes (nemzeti) követeléseket zászlajára tűző mozgalom gyorsan túlnőtt lokális jellegén: vezetői 1876 júniusában deklarálták Bosznia és Szerbia egyesülését – éppen akkor, amikor Belgrád hadat üzent Törökországnak. (Hercegovina egyes körzetei viszont Montenegróhoz vonzódtak, régi hagyomány alapján.) Az egyesülés kinyilvánítása kevesek számára jelentett igazi meglepetést. A beavatottak jól tudták, hogy Szerbia évtizedek óta szisztematikusan készül arra, hogy eljátszhassa Piemont szerepét a Balkánon. A nagyszerb program 1844 óta készen állott. Első lépésként Bosznia becsatolása szerepelt benne. Mivel Belgrádban tudatában voltak saját erőik korlátozottságának, a vállalt feladathoz szövetségeseket kerestek. A szerb vezetés igyekezett a szomszédos népek és kisállamok összefogását előmozdítani egy nagy közös törökellenes fellépés érdekében. E téren többször ért el politikai és diplomáciai sikereket, ám akciói végül is mindig meddők maradtak. Pedig még a horvátok megnyerése sem látszott kivihetetlennek. A 60-as években, amikor a horvát nemzeti párt már csalódott Bécsben, de a magyarokkal való kiegyezésre még nem szánta el magát, két ízben is létrejött megegyezés Zágráb és Belgrád közt a közös akcióról Boszniában és másutt. Gyakorlati következményekkel ezek a megállapodások sem jártak.

Belgrád a boszniai felkelőket pénzzel, fegyverrel és önkéntesekkel támogatta. Vezetőik engedelmesen követték a szerb kormány tanácsait. A mozgalom teljes alárendelése Belgrádnak azonban nem volt szerencsés. Szerbia váratlanul gyors katonai veresége után a felkelés is veszített dinanizmusából, tömegtámogatása megszűnt és mindössze néhány elszigetelt körzetben maradtak meg egységei. Azok ugyan elvegetáltak egészen az okkupációig, de komolyabb akcióra már nem vállalkozhattak.

A nagyszerb gondolat intenzív propagálása mellett Boszniában folyt egy szerényebb méretű agitáció az osztrák–magyar megszállás érdekében is. Ez főleg a Monarchiával határos körzetekben és érthetően a katolikusok körében volt sikerese. Nem csekély feladat volt a felkelés kezdete óta áradó menekültek ellátása. A feyveres harc szörnyűségei elől több mint 150 ezer bosnyák menekült ugyanis át a Monarchia területére. Andrássy külügyminiszter az okkupáció mellett éppen ezzel érvelt a nagyhatalmaknál: a Porta képtelen ennyi menekültet visszafogadni, képtelen a földreform keresztülvitelére, tehát a nyugtalanság és szüntelen erjedés állandósulna a Monarchia déli határán.

A Boszniába bevonuló osztrák–magyar csapatokkal már nem a régi felkelők bocsátkoztak harcba. Passzivitásuk azon illúzión alapult, hogy elhitték: az okkupáció valóban ideiglenes lesz, és főleg a szükséges reformok keresztülvitelét célozza. A betolakodókkal a harcot az addig visszahúzódó mohamedán erők vették fel. Spontán kezdeményezésre partizánegységek jöttek létre, amelyek az ismeretlen hegyes-erdős terepen bizonytalanul előrenyomuló megszállókkal szemben nem várt kemény ellenállást tanúsítottak. A legnagyobb küzdelem Szarajevónál folyt, bevételéhez szabályos ostromra volt szükség. A tartomány különböző pontjain még késő ősszel is harcoltak. S az okkupációs hadjáratban elesettek és sebesültek között az átlagosnál több magyar katona volt. Ez lett a „vér-kvóta”, amivel Magyarország hozzájárult az általa egyáltalán nem kívánt hódításhoz.